Olivia vagyok, harmincéves, börtönkönyvtáros.
A napokban arra az elhatározásra jutottam, hogy nem térek vissza a börtönbe. Pár héttel ezelőtt kiderült, hogy várandós vagyok, és alaposan mérlegelnem kellett a továbbiakat. Valóra vált az álmom, áldott állapotba kerültem, egy csöppséget hordok a szívem alatt. Kis idő után a mérleg nyelve egyértelmű utat mutatott. Nem a katonás komorságban lesz a helyem, amikor repesni fogok a boldogságtól.
Azt hiszik a felnőttek,
minden gyerek egyforma,
mindig vidám, mindig nevet,
éjjel-nappal elégedett.
Meglepő az, ha egy ovis
néha kicsit mogorva?
Bár már harminchárom éve élek az Alpokban, de soha nem tagadtam le sashalmi és mátyásföldi gyerekkoromat. Első éveimet nagyszüleim házában töltöttem, ahol anyukám és nagymamám is főzött a családra.
A kiságyban Pupi mellett több plüss is pihent, többek között az ágy sarkában ücsörgő unikornis, aki szörnyen meg tudott sértődni, ha véletlenül valaki összekeverte a falóval. Tudniillik, míg a hintaló a szivárvány minden színében pompázott, addig ő megelégedett az egyszerű, mégis elegáns, fehér bundával és lila szarvval. Furcsa gondolatok jártak a kis unikornis fejében, de leginkább két kérdés foglalkoztatta igazán: mi ez a szag, és mi ez a nagy zaj?
Miközben a többi kórteremben végezte az éjszaki rutinját, Ágotának egyfolytában az öreg fotóson járt az esze. Ilyen mély gondolkozású, bölcs emberrel ritkán találkozott. A képei világlátott művész életútjáról meséltek. És mindketten tudták, hogy már nincs sok hátra. A rák… És Manfréd bácsi sokszor emlegette az elmúlást.
Egyszer, nem is olyan régen, egy poros falu szélén élt egy kutya, akit Dimuliónak hívtak. Dimulio gyönyörű, borostyánszemű keverék volt: hűséges, okos és végtelenül szeretetteljes. Kiskutyaként került a gazdájához, egy mogorva, zárkózott férfihoz, akit mindenki csak Bajszosnak hívott.
