Egy homályos folyosón menekült kétségbe esetten. Két oldalt falak futottak, beépített szekrényekkel, mint a gimiben annak idején. Össze volt zavarodva, mert nem lehetett ott. Tíz éve nem járt a régi iskolájában. A cipősarkak ütemes kopogása hátborzongatóan visszhangzott, ahogy rohant.
Olyan, mintha egy horrorfilmben lennék. Mint az a múltkori Freddy Krueger film. Villant át az agyán.
“Sáros, téglalap orrú, hosszú szárú csizmája ezüst verettel díszített, melyen rég elfeledett szimbólumok domborodnak, még az idők előttről. Fekete nadrágot visel fehér mintával, mellvértje fekete neonnarancs kerettel, mely végigfut a páncél és a mellizomminta körvonalán. Kopott, vöröses, szakadozott, néhol lyukas, viseltes köpenyébe belekap a szél. Őszbe forduló barna haja a háta közepét verdesi. Szeme éjfekete, bőre egyenetlen, mintha rohadna.”
“Eljött hát az idő, bezárult a kör,
Melyet öt dicső varázstudó alkot;
Három mágus, s két varázslónő:
Az Angyal, a Csillagvándor,
A Látó, a Gyógyító s a Tűztünde,
Kiválasztatnak egy felsőbb erő által,
Hogy sírba zárják a Gonoszt örökre.
A jövendő évszázad gyermekei lesznek.
Ha bátran szembenéznek lelkükkel,
Öt elem s öt fegyver szegődik melléjük
Segítőül. Szövetségesük az idő, mely
Érintetlenül suhan el felettük, s
A létsíkok bölcs teremtményei.
Öt világba vezet az útjuk, de célt csak
Szoros egységben, egymást segítve érnek.”
“Erős karjaival féltőn körülfon minket
A kietlen, szürke pusztaság.
Kővé keményedett szívünket
Nem kínozza félelem és magány.
Lelkünket nem nyomja súlyos teher,
Nem szorítják fájdalmas bilincsek,
Könnyed léptekkel suhanunk létünk útján
Napról napra, körbe-körbe.
Mind tudjuk, nem halhatunk meg,
Hiszen nem is éltünk sohasem.
Társaink arcát, létünk értelmét
S lelkünket sűrű homály takarja el.
De nem bánjuk, hiszen a bölcsek
Már régen eldöntötték a kérdést.
Nem láthatjuk létünk természetét,
Utunkat, s lelkünk tükrét. “
“Volt már olyan, hogy a pályaudvar munkatársai szendergő felnőttet láttak a váróteremben, de most valami szokatlan dolog történt. Egy kislány aludt a padon. Mégsem ment oda hozzá senki emberfia, hogy megkérdezze, mit keres itt egyes-egyedül.”
“Ibolyka el-elgondolkodott, hogy mi határozza meg a szépséget.
Leginkább arra jutott, hogyha a lelke szép, akkor szépnek látszik ő maga is. De ez nem sikerült mindig. Néha rossz, gonosz gondolatai voltak, ezeket persze soha nem mondta, mutatta ki. Volt benne annyi önbecsülés, hogy ezt más ne tudja róla. Naplójából is kitépte azokat a lapokat…”
