„Ibolyka el-elgondolkodott, hogy mi határozza meg a szépséget.
Leginkább arra jutott, hogyha a lelke szép, akkor szépnek látszik ő maga is. De ez nem sikerült mindig. Néha rossz, gonosz gondolatai voltak, ezeket persze soha nem mondta, mutatta ki. Volt benne annyi önbecsülés, hogy ezt más ne tudja róla. Naplójából is kitépte azokat a lapokat…”
„Sötét mélység tátongott mögötte.
Mintha onnan érkezett volna, hogy majd a semmibe térjen vissza. Magas alakját rejtő vértezetét lágy fény fogta körbe. Hátán lándzsa, az egyik kezében kard.
A sisakjához nyúlt. Bőre csupán egyetlen pillanatra villant fel az acél alatt, ahogy a száját takaró lemez felfedte arca egy kis részletét.
Pengevékony ajkait megvilágította a fény.
Nem mosolygott, nem beszélt. Lényéből olyan határozottság sugárzott, hogy ha a sötétség élő lett volna, azonnal behódol neki.
Léptei felgyorsultak, lendült a kard, és lecsapott …rá.”
„Mintha az a rendőrségi szalag egy belső határvonal is lenne. Szigorú kerítés a sérült szívek körül. Fal a lélekmezsgyén, amit a védekező tudatalattink – ha nem érzi magát biztonságban – azonnal maga köré húz. Komfortzónát épít ki, melynek határait áthatolhatatlannak hisszük. Idegeneknek belépni tilos! felirattal. Holott csak egy műanyag valami, amit még egy kora őszi szél is megtépáz, pedig még csak szét sem kell tépni, el sem kell vágni, elég csak egész egyszerűen átbújni alatta.”
„Ha megkérdeznék, melyik születésnapod jutna először eszedbe? ”
„Az elmúlt hónap, de különösen az utolsó hét őrült tempója kikészítette Adrianót, de ha mélypontra jutott, mindig biztatta magát: a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Vagy ahogy a polgármesterjelölt, Marcos Moreira mondja: csak az ezer százalékot kell belerakni. Kevesebbet időpocsékolás.”
„Meg kell erőltetnem magam, hogy újra felidézzem, mi játszódott le azon a novemberi délutánon a termemben, ám a részletek egyre jobban a feledés jótékony homályába merülnek. Vannak, akik szerint ez az igazi megbocsátás. Nem tudom. Lehet.”
