Időnként morcos volt meg durcás, meg dühös is sokszor, de azért nevetős is meg jókedvű, sőt még kedves és rendes is tudott lenni. Róla, az óvodás Marciról és hű barátjáról, a sárga sapkás, kék ruhás Kékmanóról szólnak a meséim.

Tavaszi mese

Jöjj el, Tavasz! Hozz meleget!

Hozz el minden szeretetet!

Hozz napsütést, enyhe szellőt,

virágokat, bárányfelhőt!

Hozzál vidám madárfüttyöt,

csemegének sok gyümölcsöt!

Egyik este Marci így szólt barátjához, Kékmanóhoz:

– Most már tavasz van?

­– Igen, ez már a tavasz.

­– Miből tudjuk, hogy tavasz van? Meddig marad itt velünk? És mikor jön a nyár? Megmutatod nekem?

­– Persze. Lerajzolom, hogy jobban el tudd képzelni.

Kékmanó elővett egy papírlapot, és rajzolt egy szép nagy kört.

­ – Látod, ennyi idő telik el az egyik szülinapodtól a másikig. Ez pontosan egy év. Ezalatt ballag körbe a négy évszak. Tavasz, nyár, ősz, tél. Most éppen a tavasz van soron, az ő ideje jött el. A farsangi időszak elmúltával érkezik, és egészen addig marad, míg elbúcsúzol az ovitól. Utána már a nyár következik. Nézd csak, ezek a tavaszi hónapok! Március, április és május.

Kékmanó rózsaszínre festette a tavaszi hónapokat, amitől Marcinak úgy tűnt, mintha virágszirmokkal lenne telehintve a papír. A manócska megfogta a kisfiú kezét, aztán így szólt:

­– Gyere, elviszlek a Tavasz Országába!

­– De jó! – kiáltotta örömmel Marci. Szorította a manó kezét, figyelte a kör rózsaszínűre festett részét, és a következő pillanatban már a Mesék Birodalmában, Tavaszországban jártak.

­– Nézd, ott van Tavasz kisasszony, a tavasz tündére! – mutatott a távolba Kékmanó.

Marci felkiáltott örömében:

­– Milyen szép lány! Majdnem olyan szép, mint az anyukám. Mi van a kezében?

­– Menjünk, nézzük meg! – ajánlotta a manó, és közelebb mentek a Tavaszhoz. Ő is észrevette őket, ezért mosolyogva, kecses léptekkel feléjük táncolt.

­– Sziasztok! – köszönt nekik, majd a fiúhoz fordult: ­– Szeretnéd megnézni a kincsesládámat?

­– Igen! – örvendezett a gyerek, és kíváncsian kukucskált bele a dobozba. Csodálkozva hőkölt vissza. Tarka összevisszaság kápráztatta a szemét, különböző hangok keveréke áradt a ládikából.

­– Mik ezek?

­– A tavasz kellékei. Színes rügyek, virágszirmok, madártojás, lombzöldítő és fűfestő festék, madárdal, tücsökciripelés. Segítesz nekem szétszórni a világban?

­– Persze! – rikkantotta a kislegény, aztán vidám szökdeléssel ment a szép hölgy nyomában.

­– Tessék, tedd ezt a fészekbe! – állt meg a Tavasz, majd óvatosan Marci kezébe helyezett egy pici tojást. A kisfiú megállt egy fűszálakból és gallyakból épített kis fészeknél, és vigyázva beletette a tojást. A madárszülők nagyon örültek, vidám trillázással köszönték meg az ajándékot.

­– Ezzel megvagyunk. Most fessük zöldre a fák lombját! – A Tavasz munkához látott. Kezébe zöld festéket meg ecsetet vett, aztán Marci kezébe is adott egyet. A kisfiú megfigyelte, és utánozta, amit látott. A zöld különböző árnyalataira pingálták a fák és bokrok leveleit. Egészséggel, frissességgel ajándékozták meg az erdőket, mezőket.

­– Szép lett – állapította meg Marci elégedetten.

­– Bizony, jó munkát végeztünk, köszönöm, hogy segítettél. Most pedig megmutatom, miképp varázsolok rügyeket a fákra.

Követték a tündért, és ámulva nézték, hogy kel életre a természet, amerre elhaladnak. A Tavasz jobbra-balra hajlongott, ládikájába nyúlt, szelíden megérintette a bokrokat, fákat. Valamennyi rügybe borult, mosolya nyomán pedig virágot bontottak. Lépteik alatt kizöldült a fű, ásítozva nyújtózkodni kezdtek az apró bogarak.

­– Jó reggelt, katicabogár! – kukucskált be a tündér egy pettyes házikó ablakán. – Ideje felkelni, itt a tavasz! Szólj a mókusnak, hogy előbújhat! – biztatta Marcit, és ő izgatottan kopogott be az odúba:

­– Mókuska! Kijöhetsz, vége a télnek.

­– Ó, de jó! – örült a mókus. – Köszönöm, hogy szóltál – nevetett a kisfiúra, és fürge szökelléssel eltűnt a lombok között.

­– Van még kedved segíteni nekem? – kérdezte a tündér. – Megrajzoljuk a vándormadarak meghívóját.

­– Miért kell meghívót küldeni a vándormadaraknak? – csodálkozott Marci.

­– Értesíteni kell őket arról, hogy itt a tavasz. Ideje hazajönni, fészket rakni, fiókát nevelni.

Tavasz kisasszony egy asztalkához vezette Marcit, ahol különböző színű papírok, festékek, ceruzák, matricák, különféle díszítőelemek hevertek. Miután leültek, a tündér aranyszínű ecsetet mártott a festékbe, és színpompás virágokat festett egy zöld papírra.

­– Ezt elküldjük a fecskéknek – mondta. – A gólyákét elkészítheted, ha van kedved.

­– Oké – bólintott Marci, majd munkához látott. Festett a képre napocskát, gyerekeket, füvet, virágokat, és egy szép, színes kisautót is, aminek lámpája helyén két tulipán világított.

Kicsit félve nyújtotta át a tarka képet, mert az egyik virág elmaszatolódott a keze nyomán, de Tavasz kisasszony elismerően pillantott rá:

­– Nagyszerű! Ennél kedvesebb, hívogatóbb képet magam sem festhettem volna. A gólyák boldogok lesznek, ha meglátják. Most pedig gyere, megmutatom neked a virágbölcsit.

Gyönyörű kerthez sétáltak, ahol apró virágbébik üldögéltek. Némelyik még egészen kicsi volt, csupán vékonyka szár, amin egy-két zöld levélke díszelgett. Mások már bimbót növesztettek, színesedni kezdtek.

­– Látod, ez a kék az ibolya. Az a sárga a nárcisz. És itt a hóvirág is­ – mutatta a tündér.

­– Jé! – lepődött meg Marci, amikor megérintette a hóvirágot. ­– Én azt hittem, a hóvirág hóból van.

­– Bizony, sok érdekes dolgot láttunk, tanultunk, tapasztaltunk – mosolygott Kékmanó. ­– Ideje visszamennünk.

Marci orrában érezte még a virágbölcsi bódító illatát, hallani vélte a madarak trillázását, de a következő pillanatban rádöbbent, hogy otthon, saját kisszobájában van már.

­– Köszi, Kékmanó, hogy elvittél, jó, hogy találkozhattam a tavasztündérrel. Milyen cuki volt a mókus! Szeretem a mókusokat. Lehet, hogy fogok még találkozni vele?

­– Könnyen előfordulhat. Valamelyik kirándulás alkalmával talán megpillantod valahol.

­– Igen, lehet. Biztos meg fog ismerni, mert én ébresztettem föl. Örülök, hogy tavasz van!

­– És ez a tavasz különösen izgalmas lesz ám! Sok érdekes kaland vár rád, majd meglátod! – mosolygott Marcira Kékmanó.

Márciusi mese

Március, a tavaszkislány, virágfüzér hajában,

itt-ott fáradt havon lépked, s fű sarjad a nyomában.

Madaraknak dalt vezényel, fát rügyezni tanítja,

visszatér most gólya, fecske, újra szól a pacsirta.

Egy márciusi délután Marci bánatosan gubbasztott a szobájában.

­– Ma megszidott az óvó néni – panaszolta Kékmanónak.

­– Miért? Mit csináltál?

­– Inkább azt kérdezd, mit nem csináltam! Nem akartam megfogni a Joci kezét.

­– Miért nem akartad megfogni?

­– Mert büdös.

­– Büdös a keze? – csodálkozott Kékmanó.

­– Nem, nem csak a keze. Az egész gyerek büdös. Vagyis – tűnődött el Marci – tulajdonképpen én nem is éreztem, hogy büdös, csak mindenki azt mondja az oviban. És senki nem akar a párja lenni.

­– Nem nagyon értem ezt a dolgot. Miért nem akartad megfogni a kezét, ha nem büdös? Mi a baj ezzel a Jocival?

­– Az a baj, hogy senki nem szereti. Nemrég jött a csoportunkba. Nincs anyukája meg apukája, csak nagymamája van. Nem szép a ruhája, szakadt a cipője. És majdnem mindig ugyanabban a pólóban van.

­– Koszos?

­– Nem, inkább csak kopott – ismerte el Marci. – De a Peti elkezdte csúfolni, meg a Kornél is. És akkor már a többiek is.

­– Te is? – kérdezte Kékmanó.

­– Először nem akartam. De aztán muszáj volt, mert nem jó az ilyesmiből kimaradni, tudod?

­– Gondolom – bólintott a manó, majd hozzátette: – Nem lehetett jó érzés. Igazságtalannak érezted?

­– Igen – ismerte be Marci. – Nem volt jó, mert igaziból én sajnálom őt. És nem szeretném csúfolni. De ha nem csúfolom, akkor engem is bántani fognak. Azt pedig nem akarom. Szerinted mit csináljak?

­– Nem könnyű helyzet, egyáltalán nem könnyű – ingatta a fejét Kékmanó. – Mondok egy mesét, aztán beszélünk még róla. Rendben?

­– Rendben – bólintott a kisfiú. Kényelmesen elvackolódott babzsákfoteljében, így hallgatta kis barátja meséjét.