Mikor megszületik egy gyermek, minden szülőnek az a legkülönlegesebb nap a szívében, de az őrzőknél ez csak az első teliholdkor jön el, hiszen a hold mágikus ereje ilyenkor hívja őket életre, hogy megvédjék a gyermekek álmát. Láthatatlan védelmezők ők, akik nappal alszanak, este pedig, miután már mindenki nyugovóra tért, vigyáznak, nehogy bármi baja essen a csöppségeknek. Nem történt ez máshogy most sem. Orákulum és barátai épp az Álomőrzők kódexét tanulmányozták, amikor megszólalt egy hang:

– Ti kik vagytok? – kérdezte Pupi, míg a maradék álmot dörzsölte ki szeméből.

– Jajj, egek! – visított fel Nyunyó, majd észbe kapott, és befogta saját száját. Ezalatt a kutyus, aki mindig mindenre fel volt készülve, plüssnek tettetve magát, elfeküdt.

– Én Orákulum vagyok. Ők itt Nyunyó és Javier. Te érzékeled a jelenlétünket és hallod is a hangunkat? – kérdezte az unikornis a gyermektől, miközben Javier felé biccentett, aki egyből értette a célzást, és felkelt.

– Szia, édesem, téged hogy hívnak? – tudakolózott kedvesen Nyunyó.

– Pupi vagyok – mosolygott a plüssjátékokra, és közben csillogó szemével felmérte őket.

– Vaú, vaú, vaú! – szólt közbe Javier, és izgatottan az unikornisra tekintett.

– Nem tudom, hogy lehetséges ez, Javier, de minél hamarabb ki kell derítenünk, mert nem jelenthet jót. Nyunyó, kérlek, ellenőrizd, hogy biztos nem csak álmában beszél-e!

– A kutyust nem értem – kuncogott Pupi.

– Persze, hogy nem érted, drágaságom, ő egy kutyus – mondta Nyunyó. Tapsifüleit használva körberepülte a gyermeket, látta, hogy nem káprázattal van dolguk, Pupi bizony ébren van, és látja, sőt hallja is őket.

Amióta világ a világ, őrzők és babák sosem léptek kapcsolatba egymással. Az Álomőrzők mindig is a háttérben megbújva ténykedtek, és onnan egyengették a rájuk bízott gyermek sorsát egészen addig, míg nem voltak benne biztosak, hogy a kicsi egyedül is megbirkózik az éjszaka veszélyeivel.

Hőseinket szörnyen hajtotta a kíváncsiság, pedig rettenetesen meg voltak ijedve, hiszen ilyesmi még nem esett meg tudomásuk szerint. Egy csecsemő látja és hallja őket, megáll az ész! Kénytelenek voltak újból kézbe kapni a kódexet, hogy utánajárjanak ennek a különös helyzetnek. Épphogy felütötték volna a terjedelmes könyvet, amikor a világítótorony kialudt. A csillagok eltűntek a falakról, a zene elnémult, és az egyetlen fényforrás, a telihold gyengéd játéka is elhalványodott.

 Hirtelen ördögi kacaj töltötte be a szobát, amely hamar rémisztő, kántálásszerű zajba csapott át. Javier morogni kezdett, Nyunyó egyből Pupihoz repült, Orákulum a pipáját a szájába kapta, a kódexet a hóna alá csapta, és nyúlbarátja után igyekezett. Pupi nagyon megrémült, a takaró alá bújt egész testével, és csupán fél szemmel mert kikémlelni onnan, hogy lássa, az őrzők mind felette állnak, készen bármire. A zaj és a nevetés egészen addig erősödött, míg három árny meg nem jelent a gyermekkel szemben lévő falon. Minden elnémult, és pusztán azt lehetett hallani, hogy Pupi vacog és Javier mérgesen morog.

– Árnydémonok! – ismerte fel őket Orákulum. – Mit kerestek itt?

– Fogd vissza a korcsodat, csikócskám, vagy mi fogjuk ellátni a baját – mondta a középső, miközben a másik kettő röhögött, mint a hiénák. – Jöttünk tiszteletünket tenni leendő áldozatunknál. Hogy hívják a picit?

– J-ja, hogy hívják? – nyögte ki a jobb oldali árnydémon, de a középső hamar csendre intette egy jól irányzott taslival.

– Menjetek innen, nincs itt semmi keresnivalótok! – szaladt ki Nyunyó száján.

– Oh, egy igazán gondoskodó őrzővel van dolgunk, srácok. Milyen szerencse, hogy nem vagyunk válogatósak – nyalta meg a szája szélét a középső árnydémon, miközben ajka mosolyra görbült. – Minden éjjel meg fog szűnni a világítótorony fénye, s mikor a szoba sötétségbe burkolódzik, mi itt leszünk, hogy a csöppség álmát, nos, kicsit felpaprikázzuk.

– Nyu… Nyunyó? – hallatszott a takaró alól. Hirtelen megállt a szobában a levegő. Az őrzők összenéztek, és a legrosszabbtól tartottak, az árnydémonok pedig meglepődtek.

A szélső kettő tanácstalanul álldogált tovább, de a középső közelebb hajolt a gyermekhez:

– Nocsak, nocsak, csak nem hall minket a pici? Hadd vegyem csak szemügyre! Oh, igen. Most már biztos. Mikor végleg eltűnik a képből az igazi fény, magunkkal is visszük a kicsikét.

– Kotródj innen, te mihaszna! – Orákulum a szájába vette a pipáját, egy hatalmasat beleszívott, és lila varázsfüstöt fújt ki az árnydémonok felé. – Kotródjatok mind!

– Ne hidd, hogy utoljára találkoztunk, kiscsikó! – mondták, miközben eliszkoltak a füst elől.

Nyunyó azonnal odarohant Pupihoz, hogy a takarót levéve róla megölelje. Orákulum aggódva dolgozta fel a történteket, Javier pedig éberen figyelt tovább a távolba, nehogy újra megjelenjenek az árnydémonok.

– Nem várt fordulatot vettek az események, barátaim, ezért azonnal útra kell keljetek, hogy megtaláljátok a fényt, amely örökké körül fogja venni Pupit. Most, hogy tudják ezek a korcsok is, Pupi lát minket, gyorsabbnak kell lennünk.

– Az Álomőrzők kódexe nem ír semmit a fényről, bölcs Orákulum? – kérdezte Nyunyó.

– Amíg ti a galaxist járjátok, én ennek fogok utánajárni, de sajnos a kódexből valaki réges-rég kitépett egy lapot, amely, szerencsétlenségünkre, pont a fényről szólt. Egyedül egy szimbólum maradt látható, viszont soha életemben nem láttam még ezt máshol – mutatott a rejtélyes rajzra, amely két csoda szép hattyút ábrázolt.

– Vaú? – kérdezte Javier.

– Fogalmam sincs, drága barátom, hogy ki és miért tehette, de amíg ti a fény után kutattok, addig én minden figyelmemet a szimbólumra fordítom – válaszolt átható nyugalommal Orákulum.

– Nem értem, miért ne láthatnálak titeket, amikor itt vagytok mellettem – jegyezte meg Pupi, mire mindhárom őrző ránézett.

– Pihenj, picim, holnap új nap virrad ránk, és kipihentnek kell lenned. A szüleid alig várják, hogy veled lehessenek – súgta a fülébe Nyunyó, miközben betakargatta.

– Vigyétek a paripát, és sose térjetek le az útról, amelyet tanítottam nektek! A csecsemő immáron veszélyben van, és a mi feladatunk megóvni a veszélytől – mondta a bölcs öreg.

Orákulum már nem volt olyan gyors, mint régen, így csak a gyerekágy rácsainál állt meg, onnan figyelte Nyunyót és Javiert, ahogy a hintalóhoz igyekeznek. Megint elővette a pipáját, és megtömte különleges, lila dohányával, amely nemcsak az árnydémonok elűzésére szolgált, de segített neki gondolkodni is. Mielőtt sikerült volna begyújtani a varázseszközt, egy hatalmas puffanásra lett figyelmes: Pupi átmászott a rácson, és földet ért.

– Mit csinálsz, te gyermek? Azonnal térj vissza az ágyadba! – rivallt rá Orákulum.

– Velük kell mennem, érzem! Rám kell vigyáznotok, és miattam kell elmenniük meg keresni a fényt. Én is velük tartok, punktum! – Mindenkit meglepett Pupi kijelentése.

– Szó sem lehet róla! – hitetlenkedett Orákulum.

– Vaú! Vaú? – nézett először Nyunyóra, majd Orákulumra Javier.

– Ó, drágám, hát az álomgalaxis nem való ilyen kicsiknek, nem jöhetsz velünk, sajnálom – mondta Nyunyó a gyermeknek, miközben a kutya kérdését válaszra sem méltatta.

– Csak úgy tudtok megvédeni, ha mellettem vagytok – okoskodott Pupi.

– Igaza van – vágott közbe Orákulum. – Fogytán az időnk, és ha nem tudjuk lebeszélni erről a vakmerő tettről, akkor útközben kell vigyáznotok rá. Ne veszítsétek szem elől, és napfelkeltéig érjetek vissza! Te pedig – fordult Pupihoz – fogadj szót Nyunyónak és Javiernek, különben nem lesz több kirándulás.

Orákulum a varázsfüstjét most a hintalóra fújta. A játékot hirtelen lila forgószél vette körül, amitől életre kelt, és egy hatalmasat fújtatott. Nyunyó azonnal felrepült a hátára, és a sörényébe kapaszkodva nyújtotta kezét, hogy felsegítse Pupit is, akinek popsiját Javier tolta fel az orrával. Miután mind a hárman felszálltak a paripára, Nyunyó előrehajolt, valamit súgott a hintaló fülébe, aki ennek hatására felágaskodott, nyerített egyet, és visszaérkezvén a talajra, elkezdett a zárt ablak irányába ügetni. Először négy lábon, majd ahogy gyorsult, úgy a levegőben haladt tovább. A lila varázs felhő elérte az ablakot is, mire az kitárult, és hőseink átrepültek rajta. Orákulum egy darabig nézte hűlt helyüket, maga is elcsodálkozva varázspora erején, aztán a falra ragasztott Kázi maci felé fordult:

– Mondd, kedves barátom, hol kezdjem a nyomozást a kiválasztott gyermek ügyében? Miként lehetséges, hogy nem mi vezetjük őt, hanem ő vezet minket? Nem járja, hogy egy csecsemővel járjuk az álomgalaxist. …Sosem fogsz válaszolni, ugye? Rendben, lássunk neki! – fordult vissza az ablakhoz, és pusztán nézte a messzi csillagokat addig, míg a különös társaság már mindössze egy halvány, lila foszlánynak látszott a távoli horizonton.