– Ezt belegyezésnek veszem – szólalt meg az öreg. – Bele is vágnék, mert félek, hogy elfáradok, és nem érek a végére. Az elfáradok szót az utolsó pillanatban találta ki: kicserélte, mert félt, ha azt mondja, meghalok, újból kikap, pedig már érezte, a sötétség átveszi a fényesség helyét az élete porondján. Lehunyt szemmel kezdett neki a mondanivalójának. – Apám orvos volt, anyám pedig tanárnő. Egy humanitárius csoporttal mentek ki Afrikába a himbákhoz, egy különleges, félnomád pásztornéphez, akik Namíbia északi részén élnek. Hallott már róluk? – Híresek valamiről? – kérdezett vissza Ágota. – Bizony ám, így, ahogy mondja. Legalábbis különösek. Már a megjelenésük is: a nők egyfajta okkerszín kenőccsel kenik be a bőrüket, a hajukat is vörösre festik vele, és vastag tincsekbe fonják. De ami még a külsejüknél is érdekesebb, az az, ahogyan a gyermekáldásról gondolkodnak. Ágota felegyenesedett a székben, teste megfeszült. – Ez hogy jön ide? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Manfréd szemhéja megrebbent. – A születés misztériuma náluk rendkívüli, sok nyugati kultúra tanulhatna tőlük. Ők ugyanis a gyermek születését nem akkortól számítják, amikor kibújik az anyja hasából, hanem attól a pillanattól, amint megfogalmazódik rá a vágy az anyában. A gondolat, ami megfogan, a teremtés misztikuma. Nem is tudják, milyen csodás az, amit ezzel sugallanak: megteremtenek egy rezgést, a gondolatot, és ez behatol az univerzumba és…

Kicsit később

Szóval… ott hagytam abba, hogy amikor megfogalmazódik egy himba nőben, hogy gyermeket szeretne, onnantól kezdve ő már édesanya. Akkor leül egy fa alá és… most figyeljen, kedves! Addig ül ott, amíg meg nem hallja a megszületni vágyó gyermek dallamát. Egy éneket, egy belső zenét, ami a saját rezgéséből indul. Onnantól ő, a gyermek és az univerzum egyek. Egy rezdülés, egy ütem, egy létezés. A gyermek születését ettől a pillanattól jegyzik. Gyönyörű, ugye? – kérdezte az öreg csendesen tűnődve.

Nemzeti bolt

Amint a férfi belépett a bolt ajtaján, a felaggatott csengő egy kolomp rekedtes hangján hessegette el a kialakított képet arról, amit egy ilyen különleges árukat kínáló intézménytől elvárna az ember. A pult mögött egy középkorú, termetes hölgy állt, begyakorolt műmosollyal, orrán háromdioptriás szemüveggel. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte, miután betolta a faltól falig bepolcozott állvány egyik rekeszét. A férfi elhaló hangon válaszolt, annak ellenére, hogy otthon a tükör előtt már két hete ezt a mondatot gyakorolta. – Egy ampulla reményt szeretnék. A nő ijedten nézett körbe. A raktár felé tekintgetett, kollégáját kereste, húsos ujjaival máris kitapintotta az asztal alatti vészcsengő gombját. – Tudja, hogy hiánycikk. Provokálni akar? – Egy ampulla reményt szeretnék – ismételte a férfi, immáron némi könyörgéssel a hangjában. A nő megenyhülve elvette a kezét a vészcsengőről. – Miért pont a remény, mikor az tiltott? Vihet az optimizmus-készítményeinkből. Teljesen friss gyártmány. A férfi határozottan megrázta a fejét. – Nem vált be. A múltkor már kipróbáltam, aztán megnéztem kétszer a híradót, és teljesen hatástalanná vált. – Van egy kevés a jó lelkiség-ampulláinkból. Az egyébként is olcsó, mert lassan lejár a szavatossága. Kissé túlméretezték az igényt…

Ha kíváncsi a novellák folytatásaira a kötetből megtudhatja majd őket…