A könyvtárosságról nem muszáj lemondanom, babázás után remélhetőleg számos másik lehetőség vár majd rám, hiszen vannak közkönyvtárak, szakkönyvtárak, esetleg felsőoktatási, iskolai könyvtárak is, ahol tárt karokkal fogadnának. Ki tudja, lehet, hogy elég ambiciózus leszek az egyházi gyűjteményekhez vagy az ékes, nemzeti könyvtárunkhoz is! Ha a börtönkönyvtárban álltam a sarat, nagy valószínűséggel máshol is fogom, mert az emberek és a könyvek iránti lelkesedésem és elkötelezettségem továbbra is töretlen, sőt minden bizonnyal az is marad.

Ma reggel, a késő májusi napfelkeltében, az állomáson ültem, vártam a vonatom, ami általában késik, néha nem, de mindenképpen megérkezik. Különleges számomra a vasút, talán éppen ezért a peronon fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy papírra vetem tapasztalataimat, munkámmal kapcsolatos meglátásaimat, érzéseimet. Így, egy könyvvel, könyvtárosként, méltóképpen búcsúzhatok szeretett börtönkönyvtáramtól. Ezzel a naplóval zárom le ezt a több éves korszakomat. Egyszer majd hosszú évtizedekkel később, öreg néniként előveszem ezt a kötetet, és mellé a nagyítómat, azért, hogy újra átéljem mindezt. A fiatalságom, a merészségem.

Vajon miért leszek izgatott, ha már csikorognak a sínek, és miért dobban mindig egy óriásit a szívem, ha a személyvonat beér az állomásra, vagy ha éppen egy tehervonat nagy robajjal áthalad azon? Más is ilyen egyedinek és megnyugtatónak tartja a vonatillatot? Persze csak a régi vonatokét, a mozdonyokét. Az újaknak már új illatuk van, ami túl modern. Már-már idegen. Mondjuk az is elég nagy különbség, hogy az újabb motorvonatokon a légkonditól olyan hideg van, hogy szinte meg lehet fagyni, ezzel szemben a régi dízeleken néha még nyáron is megy a fűtés. Magától. A vasút nyers, fanyarkás szagát is szeretem, erősen fémes, és valahogy jólesően ismerős.

Ahogy a szerelvény begördült az állomásra, láttam magam visszatükröződve a kissé sötétített, karcos ablakokban. Kócosnak tűnő, göndör, vörös hajzuhatagom, mint mindig, középen volt elválasztva, jádeszerű, zöld szemem máris izgalomtól csillogott. Sztereotípia, hogy minden könyvtárosnő szemüveges, nekem még nincs rá szükségem. Tipikus, ceruzával megtűzött kontyom viszont olykor-olykor van, amikor már nem bírok rakoncátlan tincseimmel. Színük természetes, de nem szokványos, cékla helyett inkább a répára hajaz. Nem vagyok biztos benne, hogy áldás-e, vagy átok, de az kétségtelen, hogy kirívó. Így, nyár elején halványan kezd látszódni pár szeplő az orromnál. Csillámporszerűen szóródnak szét újabb és újabb aranypöttyök. Nyár végére borul az egész csillámporos üveg.

Sötét farmer, törtfehér, enyhén kivágott póló és királykék, telitalpú szandál volt rajtam, a kedvenc és egyben legkényelmesebb szettem. Vékony kardigánom csak cipeltem magammal, ahogy a hatalmas, fekete válltáskámat is, amiben persze két könyv is helyet kapott.

Sokszor megfogadtam már, hogy beszerzek egy e-book-olvasót, mert sosem lehet tudni, mikor adódik alkalom olvasni pár oldalt, esetleg rövidke fejezetet abból a könyvből, amihez éppen kedvem szottyan. Értékes percek telnek el az ebédszünetekben finom falatokat eszegetve, vagy tömegközlekedési eszközökre toporogva várakozással, esetleg orvosi rendelőkben ücsörögve, oldhatatlan izgalmamat palástolva. Ha felnő az ember, megtanulja, hogy az idő a legnagyobb ajándék, nem vesztegethetjük el. Minden egyes pillanat számít. Az Oscar-díjas filmben, a Titanicban még koccintottak is rá, mert nagy igazság.  

De visszatérve a könyvekre, amiket hurcolok, meglehetősen sok reggel dilemmát okoz, melyik zsáner kiadványát vigyem magammal. Így volt ez ma reggel is. Nem lehet mindig nálam egy romantikus és egy thriller is, pedig a hangulatom változó. Pláne terhesen. Szélsőséges érzelmek szaladgálnak bennem fel-le. Véleményem szerint az egyszerre több könyv olvasásának az a nyitja, hogy azok különbözőek legyenek, például szép- vagy szakirodalom, romkom vagy krimi. A toll és a papír szintén kötelező eleme az általam igazinak vélt női táskának. A fülledt idő és a zötykölődés olvasáshoz még csak-csak elmegy, pihentető is ez az egyenletes ritmus, de nem éppen ideális az íráshoz.

Mindenesetre felszálltam a városba tartó járatra, és arra gondoltam, hogy én bizony belevágok. Olyan ez – Moldova György után szabadon – mint amikor a leendő mozdonyvezetőket először csapja meg a mozdonyfüst, csak engem az írás szele csapott meg. Gyerekként nem írtam naplót, hát most fogok. A kocka el van vetve. Az a célom, hogy fennmaradjon annak a négy évnek minden jó és rossz élménye, amit a börtön falain belül végzett munkám során átéltem, és akivé ez idő alatt váltam. Beleszövöm életem fő eseményeit, a múlt és a jelen keveredésével teljes egésszé téve ezt a naplószerű elbeszélést. A börtönben is vannak könyvek. Sőt! Elképzelhető, hogy itt még nagyobb szerepet játszanak, mint a kinti létben. Tényleg életeket menthetnek meg.

Mára nem volt kitűzve semmilyen különleges program, könyvtári sem, így eleinte mindenki végezte a szokásos munkáját. Mondanám, hogy nyugodt napnak néztünk elébe, de hát egy börtön, ami egyben fogház és fegyház is, ritkán működik kellemes nyugalomban. Ezek a szabadságvesztés különböző végrehajtási fokozatai, a fogház a legenyhébb, a börtön a közepes, a fegyház pedig a legszigorúbb szint. Ennek ellenére nem volt átlagos a napunk, mert új rab érkezett hozzánk. Minden ilyen alkalommal némileg felbolydul a hely, lakói szintén. Egyelőre annyi információt kaptunk, hogy egy majdnem híresség, egy írónő jött. Állítólag szépirodalmával elnyert egy díjat, de zárkózott személyisége miatt nem igazán ismert a neve. Valamilyen Irina. Gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolják, de részleteket nem tudok.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kiszállt a rabomobilból, már ide tartozott. Vádlottból elítélt lett. Megkezdődött a befogadási eljárás, letétbe helyezték a fogvatartott dolgait, megvizsgálta őt a büntetés-végrehajtási orvos, majd elbeszélgettek vele, és kategóriába sorolták. Ilyen váddal ő előreláthatóan az öt fokozat közül a szigorú, de nem a legszigorúbb negyedikbe kerül. Ha igen, zárkájának ajtaja majdnem egész nap zárva lesz, ha nem, engedélyezhető az időszakos nyitvatartása. Nem hinném, hogy az ötödikbe osztanák, az leginkább az életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltő elítélteket illeti meg.

Mindenesetre a jövőben neki sem nagyon lesz módja barátkozni, hiába zizegtek a rabtársak mint szorgos, de eszeveszett hangyasereg a megpiszkált hangyabolyban. Valószínűleg én sem gyakran találkozhatok majd vele. Az első napok meghatározók, meglátjuk, miként alakul az ittléte. Szépen lassan kiderül, mennyire fogadja el a belső szabályokat, hogyan viszonyulnak hozzá a rabtársak és az őrök, jól helyezte-e el magát a hierarchiarendszerben, sikerült-e beilleszkednie. Minden bebörtönözött személy magának alakítja ki a saját túlélési stratégiáját. A függetlenség megszűnik, de az egyéniség megmaradhat, még ha ezentúl egy betűkkel kombinált számsorral azonosítják is.

Május 31. Péntek

Szerelem és hagymakupolák

Péntek lévén korábban végeztem, és még a városi könyvtárba is volt időm elugrani, beszerezni a következő olvasmányadagot.

Az információs pultomat egyszer elhagyom majd ugyan, de az identitásomat nem fogom. Nem is tudnám egykönnyen. Mindig is könyvtárosnak készültem, mert a nyomtatott irodalmi alkotások közelsége mérhetetlen boldogság, viszont az eladásukhoz nem értek. Szeretem a könyvesboltokat, van egy sajátos atmoszférájuk, de nem üzleti szempontból, azt nem akarnám, hogy a pénz vezéreljen, és beleszóljon a könyvekkel való kapcsolatomba, meghatározza, mit olvassak, ajánljak és adjak el. E téren nem ismerek megalkuvást.

Sem az egyéni vállalkozás, sem a kasszázás nem vonz. Kölcsönzés? Ennél jobb dolog nincs! Én is beiratkozott könyvtárhasználó vagyok. Ott vannak a legújabb, nekünk tetsző kötetek egy helyen, egyetlen csippantás, vagy pecsét és aláírás, aztán vihetjük is haza őket olvasni. Ingyen és kényelmesen. Játszva és dalolva, ahogyan én is szolgáltatom őket. Stressz nélkül, elvégre a kölcsönzési idő hosszabbítható, megsúgom, hogy többször is.

A könyvtárak multifunkcionálisak, mindenben segítenek, amiben tudnak. A nagyobb, központi könyvtárak például segítséget nyújtanak az állást kereső munkanélkülieknek, vagy a kutatóknak, de odafigyelnek az idősekre és a tinédzserekre is. Tehát adatbázisokra fizetnek elő, öregbetűs, azaz gyengénlátóknak készített, nagybetűs könyveket rendelnek, mangákat, albumokat szereznek be. Lépést tartanak a felhasználókkal, rendszeresen végeznek igényfelmérést, és szerveznek programokat. Ideális esetben meghatározó szerepet töltenek be a városok működésében. Egy-egy író-olvasó találkozó összehozhatja a lakosságot, feldobhatja a kisvárosi estéket, és lám, máris támogatjuk a kultúrát! Elvégre a kultúránk az örökségünk, gondoznunk kell.

Szabad perceimben rákerestem ennek az Irinának a nevére. Nincs tömve a börtön kimagaslóan intellektuális emberekkel, így ő érdekes lett számomra, ezért utánaolvastam a Wikipédián. Tisztelem az írókat, alkotó embereket, akik adnak valamit az utókornak. Persze csak amíg ki nem derül róluk, hogy gyilkosok. Időben észbe kaptam, hogy ez nem fair, őt nem nevezhetem gyilkosnak, mert a gyilkosság és a gondatlanságból elkövetett emberölés között éppen a szándék a lényegi különbség.

Természetesen a büntetés is más, utóbbiért körülbelül öt év letöltendő jár. Ilyenkor az elkövető nem látja előre magatartásának következményeit, vagy éppen attól eltekint. Így beszélhetünk hanyagságról, illetve tudatos gondatlanságról. Például, ha egy kereszteződésben a nagy sebességű autónkkal áthajtunk a piroson, akkor tudatában vagyunk a kockázatnak, de ha a saját konyhánkban gyermekek által elérhető helyen felejtünk mérgező tisztítószereket, akkor nem gondolunk a kockázatra. Teljesen más a két helyzet.

Mindenesetre az írónőnek mindössze egyetlen színvonalas regénye jelent meg, ahogy láttam, és nem volt nagyszabású könyvbemutató vagy országjáró dedikálótúra sem. Ő bizony nem vett részt író-olvasó találkozókon lepukkadt, kis, vidéki könyvtárakban. Ahogy már említettem, nem egy extrovertált személy, de az nem is feltétlenül baj. Nem engedett sok információt kiszivárogni magáról, csak annyit, hogy orosz származású, Szentpétervárott született, férjezett, és negyvenéves. Ahogy itt terjednek a pletykák, jó eséllyel nem kell sokat várnom, hogy több hír is eljusson hozzám. Attól tartok, kérdések nélkül is többet fogok megtudni, mint szeretnék.

Én az egyetemi éveimet a fővárosban, Budapesten töltöttem, majd egy vidéki faluba költöztünk, aminek a közelében adódott számomra egy érdekes munkalehetőség, melyre hosszas gondolkodás után igent mondtunk. Azért a többesszám, mert már nem egyedül lépdelek az élet kanyargós ösvényein, hanem kézen fogva a másik felemmel. Menyasszony vagyok.

A vőlegényemet Bennek hívják, négy évvel idősebb tőlem. Nem Benjámin, nem Bendegúz és nem is Benett. Egyszerűen csak Ben, aki angol-magyar kettős állampolgár, és egy ideig teán és Temzén nevelkedett. A találkozásunk egészen filmbe illőre sikerült, ugyanis Moszkvában, a Vörös téren ismerkedtünk meg. Nem voltam nagy világutazó, így még sorsszerűbbnek éreztem, hogy a bakancslistám egyik top helyszínén egymásba botlottunk.

Ő az egyik kollégájával egy többnapos továbbképzésre érkezett, én a legjobb barátnőmmel, Ninával, Dosztojevszkijt olvasva turistáskodtam. A Karamazov testvérek kísértek végig ezen az ezer oldalas vakáción. Oroszország hatalmas, modern és történelmi egyszerre, bejártuk az olyan világörökségi helyszíneket, mint a Kreml és a Novogyevicsij kolostor, de természetesen voltunk a gigantikus Orosz Állami Könyvtárban és a Tretyjakov Képtárban is. Akár még az akkor szabad Irinával is összefuthattunk volna, de szerintem ő ez idő tájt már Magyarországon élt. Alighanem közös pont az életünkben Oroszország. Ő ott nőtt fel, Ben és én pedig ott leltünk szerelemre.

A szóban forgó pillanatban mi a Boldog Vazul-székesegyház hagymakupoláit fényképeztük, Benék pedig egy tradicionális pékséget kerestek, amit talán a cirill betűk miatt nem találtak. Én azzal voltam elfoglalva, hogy ráközelítsek az arany mintákra, egyedi formákra és színezésekre, amikor egymásnak ütköztünk.

Szemembe sütött a nap, meg hát kissé esetlen is vagyok. Szerencsére én léptem az ő lábára, nem ő taposott az enyémre. Döbbenetünkből felocsúdva szóba elegyedtünk, és – közepes angoltudásom ellenére – nagyon jól megértettük egymást. Gyorsan kiderült, hogy mindketten tudunk magyarul, így onnantól így folyt közöttünk a társalgás, amit abba sem akartunk hagyni. Ami elég meglepő, mert első benyomásra egymás ellentétei vagyunk. Mind külsőre és mind habitusra.

Ő halk, én hangos. Ő barna tónusú, nagydarab, izmos, csak úgy feszült rajta az élére vasalt, hófehér inge, én pedig vékony vagyok, akkor egy hosszú, kissé gyűrött, testszínű csipkeszoknyában voltam, hajam cifra kendőbe fonva. Vajon ki vasalja ilyen precízen az ingét? – vetődött fel bennem indokolatlanul a kérdés, amit azon nyomban el is hessegettem. Mára azonban tudom, hogy ő maga. Nagy tenyerében elveszik a kis gőzölős vasalóm. Ben szúrós tekintete miatt komolynak tűnt, én, mivel mindig mosolygok, életvidámnak, a nyaralás öröme miatt még cserfes is voltam.

Mint kiderült, ő biztonságpolitikai szakértő, én friss diplomás könyvtáros. Így történt, hogy a mesebeli székesegyház helyett egy sarki kis kávézóba tértünk be. De legalább a belépőn megspóroltam vagy hétszáz rubelt, koffeinre meg amúgy is szükségem volt már. Mint mindig.

Megkerestük egymást a közösségi médiában, írogatni kezdtünk egymásnak, és a szavaink azonnal huncut táncba kezdtek. Mogorva óriásom arcára fénysebességgel mosolyt tudtam csalni. Éreztük, hogy vibrál közöttünk minden, megvan a kellő kémia, és ez valami más lesz, mint az eddigiek. Telefonszámcsere, hosszas beszélgetések, videóhívások, izgalmas randik, összeköltözés, elköteleződés. Megtudtam, hogy ő a leghelyesebb értékrendű, legszuperebb ember, akit ismerek. Mindenben támogatjuk, erősítjük egymást, és vigyázunk a másikra. Ha összeveszünk, sem dobnánk el a kapcsolatunkat semmi esetre sem.

Hat éve alkotunk egy párt. Az ötödik évfordulónk alkalmából visszatértünk megismerkedésünk helyszínére, majd utaztunk a transzszibériai vasúttal, majdnem egy hetet töltöttünk az expresszen, míg eljutottunk Moszkvától Vlagyivosztokig. Kilencezer kilométeren keresztül faltuk a távolságokat és a látnivalókat, hogy legyen mit mesélni majd az unokáknak. Ben mindig is tűpontosan tudta, mire vágyom. Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című könyvét kaptam meg tőle, melynek lapjai között ott lapult a másodosztályú vonatjegy, illetve a vízum, ami lehetővé tette az utazást. Ha most mennék, vinném magammal Turgenyev Egy vadász naplóját is, illetve megállnék Jekatyerinburgban, ahol 1918-ban kivégezték a cári családot. De így is megismételhetetlen kalandot éltünk át a szerelmemmel, aki elképesztő férfi.

Tavaly kérte meg a kezem az északnémet Rügen szigetén, ahová azután mentünk kikapcsolódni, hogy bejártuk a frankfurti könyvvásár standjait. Igen, amióta ő van, utazok, repülgetek én is! A könyvfesztivál persze nekem maga volt a paradicsom a legismertebb kiadók standjaival és még híresebb szerzőivel. Vettem is pár német nyelvű könyvet, hogy ne kopjon meg a ragyogó Hochdeutsch[1]-om. Még jó, hogy direkt hagytam nekik helyet a bőröndömben, nem kellett a plusz súlyért fizetni. Mondom én, hogy kell az az e-book! Az eszköz ugyanannyit nyom, bármennyi könyvet tárol. Németül is szívesen olvasok, de lassabban, mert hiába értem a sztorit, muszáj minden új szóra vagy kifejezésre rákeresnem. Ez valami kényszeresség? Úgyhogy még most is van egy onnan származó, Petra Hülsmann[2] által dedikált regényem, ami még várat magára. Bennek nincs ilyen gondja, anyanyelve az angol és a magyar is, de kiválóan beszéli a franciát és a spanyolt is. Ilyen adottsággal bárhová elutazhat, bármit elolvashat az ember.

De hol is tartottam? Mindig ez történik, amikor belejövök a mesélésbe. Igen, megvan, lánykérés! A Balti-tenger szigetére megérkezve elámultunk a csodálatos tájon, mert még nem jártunk errefelé korábban. Fehér sziklák, erdővel határolt, homokos tengerpart, világítótornyok. A romantika nagyja, Caspar David Friedrich itt festette meg a híres festményét a krétasziklákról. Vettünk is egy utcai művésztől egy másolatot, ami most amellett, hogy a nappalink falát díszíti, életünk egyik legfontosabb pillanatára emlékeztet.

Mindenütt strandkosarak álltak, sós szellő lengedezett, és burjánzott a nem hinném, hogy ott őshonos pampafű. Ezen a kivételesen látványos helyszínen kaptam meg a káprázatos, ovális, smaragdköves gyűrűmet egy őszinte ígérettel, hogy jóban-rosszban, örökké együtt. Előttem a kép, ahogy térdelünk, majd egymásba gabalyodva hempergünk a homokban, a horizont narancs és rózsaszín színekben pompázik körülöttünk, miközben szüntelenül nevetünk, és folynak a könnyeink. Megjegyzem, akkor láttam először Bent elpirulni, és a könnyeivel küszködni. Éreztük a döntésünk súlyát, nagy lépést tettünk a családdá válás felé.

Én abban hiszek, hogy a szerelmet ünnepelni kell. Egy hétig tartó boldog lebegés a felhők felett, mérhetetlen szeretet és hála, majd irány a reptér, és utazás haza, várt minket a munka.

Engem odabent, a csukott kapuk mögött.

[1] Mindenféle szempontból szabályos, nem nyelvjárási színezetű, irodalmi német nyelv. (Forrás: Wikipédia)

[2] 1976-ban született német írónő, többnyire vidám, romantikus történeteket ír. (Forrás: Wikipédia)