Beleolvasó: Huszonnégy óra a kísértetekkel

varazslatos-mesketek-1-meseerdo
Huszonnégy óra a kísértetekkel
ISBN: 978-615-6297-55-6
Megjelenés éve: 2024
Szerkesztés: Vojcskó Sarolta
Korrektúra: Oltay Zsuzsanna
Nyomdai előkészítés: Hantos Eszter Katalin
Borítótervezés: WBM Book Cover Design

Az élet sötét oldala

Amikor Daniel Hoffmann felébredt egy újabb mámoros éjszaka után, az ágyneműhuzat tiszta vörös volt. Félálomban azt hitte, hogy a mintákat látja a takarón bíborvörös foltokkal és csíkokkal tarkítva. Aztán rájött, az a saját vére. Időbe telt, mire eszébe jutottak a balhé részletei. 

Kikászálódott az ágyból, kiment a fürdőszobába, ahol a tükörből egy nyúzott, másnapos férfi nézett vissza rá. Az orrán seb húzódott, amit alvadt vér fedett. Derengeni kezdett neki, hogy a sokadik Dreher után ismét a pult felé vette az irányt, és olyat csinált, amit nem szokott; belekötött egy fickóba, és az lefejelte. A sebet nézve úgy érezte, szétszakad a feje, de nem tudta eldönteni, melyik fáj jobban; az orra, vagy a másnaposság.

Legszívesebben visszafeküdt volna az ágyába. Józanul általában nem a fejfájás volt a legnagyobb gondja és fájdalma. Gyötörte, hogy fiatalon, szinte gyerekként vesztette el az édesanyját, és azóta sem tudott mit kezdeni a hiányával, emiatt nyúlt évekkel ezelőtt az italhoz. Amikor ivott, mindig megfeledkezett arról, hogy az anyja először csak köhögött, aztán később fájlalta mellkasát. De a nő mindig bizonygatta, hogy neki nem kell orvos, mert nem igazán hitt a szavuknak. A fiának is elmondta rengetegszer, hogy egy orvost sem akar a házában látni. Sarlatán az összes. Mindegyik csak a pénzét akarta. Mindig ezt hajtogatta az anyja.

Daniel egyedül ápolta, az apja kamionsofőrként sokat volt távol. Józanul gyakran eszébe jutott, hogyan talált rá halott anyjára. Ott feküdt a konyhában nyitott szemmel, csak meredt előre, ő pedig magát hibáztatta, mert egy rövid időre egyedül hagyta, pedig nem szabadott volna.

Előrébb helyezte önmagát a beteg anyjánál, és meg is történt a baj. Pedig csak ki akart szabadulni a szürke monoton hétköznapokból, hogy ne mindig a beteg mellett kuksoljon.

Ezektől a régi emlékektől akart szabadulni nap mint nap, de képtelenvolt rá, mert az élet nem engedte. Mintha kényszerítenék, hogy foglalkozzon ezekkel, tudatalattija nem hagyta elraktározni egy percre sem. Hozzá tartozott, neki kellett megbirkóznia vele.

Kopogás rántotta vissza a valóságba. Tudta, ki keresi, és ettől görcsbe rándult a gyomra. Nem akarta beengedni Mrs. Wattsont, de benyomult mellette a lakásba, amikor ajtót nyitott. Daniel még a félhomályban is látta a nő fintorát. Baj lesz, a zsigereiben érezte. A nő körbenézett a helyiségben.

– Mit akarsz magaddal kezdeni? – szegezte neki, de Daniel nem felelt, némán meredt Mrs. Wattsonra. – Nem tudok neked tovább segíteni, nekem is szükségem van a pénzre. Arra kérlek, szedd össze a holmidat, és hagyd el az albérletet!

– Kérem! Ígérem, megváltozok és összeszedem magam.

– Nem lehet Daniel. Sajnálom. – Azzal a főbérlője kisétált az ajtón.

Daniel így került az utcára egy tönkrement élet terhével a hátán. Ezután aluljárókban koptatta a száját, élelmet kéregetett. Ahogy közeledett a tél, az aluljáróban csak néhány fokkal volt melegebb, mint a kinti hőmérséklet, de neki ez is sokat számított, és a kartondobozokból tákolt kis ágyra kuporodva remélte az emberek jó szándékát.

Az alkohol hiányzott neki, de inkább meghozta eddigi élete legnehezebb döntését: lemondott róla, mert nem akart továbbra is a rabja maradni a szernek, ami zátonyra futtatta az életét. Eleget volt a sötétben, és tudta, hosszú az út, de a kezdő lépést megtette. Az eddigi élete sötétnek és valószerűtlennek hatott a hétköznapokban, de mindezek ellenére egy víg kedélyű srác maradt, pedig az élet olyan dolgokat ismertetett meg vele, amit ő soha nem akart megtapasztalni. 

Az élet nem kegyelmez. Az élet – ha kell – keményen elgázol és földhöz vág. Danielnek ebben is bőven volt része. Tudta, milyen az élet sötét oldalán lenni. 

A pedellus

Ott ült egyedül a folyósón, és azon tűnődött, mit rontott el. Hazamenni nem mert, mivel a szülei hittek a verés hathatós erejében, és amikor rossz jegyet kapott, szíjjal díjazták a gyermeki nemtörődömség legfőbb okát, a lustaságot és a kevés tanulást. Félt a hangos szótól, félt az ütésektől, amik mégis természetesek voltak számára. Tudta legbelül, nem helyes ahogy bánnak vele, de mint gyermek, nem szólhatott a szülői szigor ellen, miközben azok üvöltő szónoklatot tartottak neki. 

Az iskolai folyosóra beszűrődtek az est fényei, a kintről bevilágító, udvaron elhelyezett LED lámpák árnyék sziluettet hagytak a szekrények ütött-kopott ajtóin. Ott maradt az intézményben, bár tudta, hogy ezért is bajba fog kerülni, de úgy gondolta, jobb az iskola falai között, mint kint az utcán tölteni az éjszakát. Itt legalább fedél van a feje felett. 

Túl sokáig húzta az időt, így amikor rájött, hogy az iskola rabja lett, elnyúlt a folyóson lévő padon, és lassan álomba szenderült. Később felébredve azt látta, hogy már majdnem teljesen kivilágosodott. Egy árnyékot vett észre maga mellett, és hirtelen heves bocsánatkérésekbe kezdett. A rávetülő árnyék nem volt másé, mint az iskola pedellusáé, az öreg Aidené, aki sokat látott már a diákok küzdelmeiből eddigi élete során. Mindig is azt vallotta, hogy ha előre akarsz jutni az életben, mindig kell egy jövőkép, amit meg akarsz valósítani. 

Aiden egyből felismerte a padon fekvő fiúban Thomas Armitage-t, a kamaszt, aki nem büszkélkedhetett épp mintaszülőkkel, akinek a sorsát még az is nehezítette, hogy a tanulmányi eredményei fordítottan voltak arányosak a nevelői szigorral.

– Mi baj Thomas? – kérdezte a pedellus, amikor odalépett hozzá. 

– Itt maradtam az iskolában, aztán amikor feleszméltem, már nem tudtam hazamenni, mert zárva volt. 

– Nem azért nem mentél haza, mert féltél, hogy mit kapsz a szüleidtől az újabb beszerzett rossz jegy miatt? – tudakolta Aiden.

Thomas nagyot sóhajtott, de nem szólt semmit. 

– Szóval igen – használta ki a pedellus a gyerek némaságát saját kérdésének megválaszolására. – Tudod, a csend sokszor sokkal többet mond az ember helyett. 

– Mit tud maga erről!? – nézett rá dühösen a fiú.

– Sokkal többet, mint te azt gondolnád. 

Időközben becsengettek az iskolában, és amikor Thomas el akart indulni az osztályterem felé, a pedellus megfogta a kezét egy baráti tanács erejéig. 

– Menj haza, és pihend ki magad. 

Thomas meglepődött a felszólításon, de jobbnak látta engedelmeskedni, mert érezte, képtelen lenne egy újabb napot végigülni a tanteremben, a kényelmetlen padon éber alvással töltött éjszaka után. 

Így hát hazament. Útközben remegett a gyomra az idegességtől, mert tudta, hogy a rossz jegy miatt biztosan büntetést fog kapni, de azt nem tudta elképzelni sem, mi vár rá, amiért az éjszakát nem töltötte otthon. 

Amikor belépett a lépcsőházba, már hallotta a szülei harsogó ordítását, amitől még nyugtalanabb lett, és a torkában gombóc keletkezett. Sejtette, hogy nem úszhatja meg, akármit tartogassanak neki. Így indult el a lépcsőn felfelé. Minden egyes lépcsőfok megtétele olyan nehéznek tűnt, mintha mázsás ólomsúly lett volna a lábára kötözve, és emiatt olyan volt, mintha csak lassított felvételben tudna mozogni. 

Az árnyékok a falon emlékeztették azokra, amiket az iskolában látott a folyósón, a fény sziluettek a LED lámpákból az udvarról, és ez mosolyt csalt az arcára. De hamar múló pillanatnak bizonyult, mikor odaért a lakásajtóhoz és kinyitotta azt. Hiába jött haza, mégis idegennek érezte itt magát, mert a félelem szó szerint elnyomta benne az otthonlét örömét. Talán olyat soha nem is tapasztalt még, hogy otthon szeretet vegye körül, mert a sok negatív élmény lehetetlenné tette ezt. Hihetetlennek tűnt számára, hogy szeretetben is lehet élni, ő ezt nem ismerte. 

Ahogy ott állt az ajtóban, eszébe jutott, amit a pedellus mondott, hogy minden rendben lesz. A szülők bár ismét megverték, de most nem voltak olyan durvák, mint ahogy az eddigi veréseknél előfordult. Másnap, amikor bement az iskolába, mindenkinek a szemében a sajnálatot vélt felfedezni, amit az arcán lévő ütések nyoma váltott ki belőlük. 

Thomas úgy gondolta, talán az öreg pedellus az egyetlen, aki ebben a fájdalmakkal teli világban egyetlen támasza lehet, aki soha nem bántotta. Ismeretlen volt számára az érzés, hogy valaki kedvességgel kezelje, és meglássa benne a gyermekembert. Aiden volt az, akinél menedéket talált a sok bántalmazás és sérelem elől, aki egyedüliként vette észre, mennyire sérülékeny lélek a fiú. 

A szülei hiába verték és alázták meg, ő mégis azt várta, hogy elkísérjék az iskolába másnap, de ez sosem történt így. Ehelyett a pedellus várta meg a nap végén, amikor kicsengettek az utolsó óráról, és hívta oda magához. Amikor Thomas belépett az iskola műhelyébe, hirtelen az az érzés fogta el, hogy sokkal otthonosabb itt, mint a saját otthonában, ahova minden nap hazamegy.

– Tetszik? – kérdezte a pedellus. 

– Igen, nagyon. 

– Gyere, ülj le egy kicsit! Látom, otthon megint nem volt szívéjes fogadtatásod, de amit megígértem neked, az úgy is lett. Nem lett nagyobb baj abból, hogy hazamentél. 

– Köszönöm, hogy mellettem van, és hogy ennyi odafigyelést kapok Öntől. 

– Ugyan, ne köszönd. Ne tedd, mert valamennyi rosszat is tettem neked, hiszen a szüleid az adott szavam ellenére is bántottak. Képtelenek arra, hogy szeressenek, pedig nagyon megérdemelnéd, mert remek kis srác vagy. Tisztában vagyok vele, hogy ez megvisel téged. De egyet ne felejts! Az öreg Aident mindig megtalálod, ha beszélgetni akarsz, és ha ő egyszer azt mondja valakinek, hogy a barátságát ajánlja, akkor az úgy is van. Még a pokol kénköves útját is bejárom azért, akinek a szavamat adtam, és te egy vagy ezek közül, Thomas. 

Ezek után a fiú elköszönt az öreg pedellustól, és olyan vidáman ment haza, mint még soha, annak ellenére, hogy otthon megint csak a szeretetnélküliség várta. De most már tudta az öreg Aidennek köszönhetően, hogy őt is lehet szeretni, és értékes emberként kezelni, nem csak rossz gyerekként, hisz’ neki is jár ennyi ebben az életben. Közte és egy felnőtt között is szövődhet eltéphetetlen kötelék, csak azt jobban meg kell művelni a kezdetekben, mert a gyerek fél, szorong az idegentől, de ha megnyílik, onnan kezdődik a barátság. Ezt már tudta annak ellenére, hogy soha nem volt senki, aki így viseltetett volna iránta a felnőttek világából. Annak ellenére, hogy nem volt egy könnyen megnyíló típus, örült az öreg pedellus támogató közeledésének. Eldöntötte magában, hogy ha már otthon nem kapja meg azt a szeretetet, amit megérdemelne, akkor majd tesz annak érdekében, hogy legyen egy felnőtt az életében, akinek mindent elmondhat. 

Másnap viszont az iskolában már az első két óra el is telt, de még mindig nem látta Aident, ezért hirtelen az aggódás rideg érzése kerítette hatalmába. Az amúgy sem társaságkedvelő fiú ismét félelmet érzett, de most nem az otthoni helyzet miatt, hanem mert hiányzott neki az öreg, amit még saját magának is csak most először ismert be. Amikor észrevette az egyik tanárnőt felé közeledni – Thomas meg akarta kérdezni tőle, tudja-e, mi történt Aiden bácsival –, akkor már tudta, hogy baj van.

Kétségbeesve nézett fel a tanárnőre, aki látta szemében az aggodalmat és a félelmet, és akkor ő is megértette, hogy fiúnak nagyon fontos az öreg, amit soha nem gondolt volna senki, mert mindig is magányos gyerekként tengette a napjait az iskolában. Általában akkor beszélt, ha kérdezték, de még az sem sűrűn fordult elő, mert tudta mindenki, milyen hallgatag, ezért is inkább jobbnak látták, ha hagyják a saját világában, hisz’ ő nem bánt senkit, viszont őt rendszeresen gyötrik a szülei. Legalább az iskolában nyugta lehetett.

– Mi történt? – kérdezte Thomas nyugtalan hangon.

– Jaj, szegényem. Aiden bácsi tegnap kórházba került, mert munka közben szívinfarktust kapott.

Thomas nem tudott megszólalni a hír hallatán, és elhatalmasodott a szívében a rettegés és hiány érzése az iránt az ember iránt, akire addig mindig számíthatott. A pedellus napokat töltött korházban, és a fiú ismét magányosnak érezte magát, minden szabad percében csak a műhely ajtajában álldogált, talán arra várva, hogy az öreg Aiden egyszer csak majd kinyitja azt, és behívja egy jó beszélgetésre. De csak nem jött ki, és a napok is egyre teltek az iskolában.

Tudta, hogy délutánonként nem kellene késlekednie a hazamenéssel, ami mindig elszomorította. Semmi sem csalt mosolyt az arcára, csak az a kevés emléke és az öreggel töltött idő annál felbecsülhetetlenebb percei. Hálát adott Istennek, hogy nehéz sorsa ellenére adott neki egy igaz támaszt.

Aiden is tudta, hogy sokat jelent Thomasnak, és azt is, hogy a fiú aggódik érte. Ezért írt neki egy levelet, amit el is juttatott hozzá.

Kedves Thomas!

Azzal szeretném kezdeni, hogy már jobban vagyok, és ne aggódj értem. Bár tudom, ezt felesleges is kérnem, mert úgy is azt teszed, ami igazán jól esik tőled. Köszönöm. Szeretnélek arra is megkérni, hogy az elkövetkezendő időben, amíg nem találkozunk, addig is legyen mosoly az arcodon. A legcsendesebb emberek hordják sokszor magukban a legnagyobb fájdalmat, mégis képesek őszintén mosolyogni. Örülök, hogy megtaníthattam neked ezt. Kedves fiatal srác vagy, jóra való, sok jó tulajdonsággal. Tele vagy szeretettel, amit sajnos elnyom a szüleid által okozott fájdalom, és a keserűség kerül felszínre gyakran a mosolyod helyett, pedig az sokkal jobban áll, hidd el nekem. Egy ilyen vén róka, mint én, már csak tudja. Megígérem, igyekszem meggyógyulni, hogy minél előbb találkozhassunk. Addig is emlékezz arra, amit mondtam. 

És majd elfelejtettem. Lesz számodra egy ajándékom. 

Üdvözlettel: Aiden bácsi

Ezt a levelet másnap az iskolában az egyik tanárnő adta át Thomasnak, aki azonnal el is olvasta, és egy idő után mély érzelmekről tanúskodó könnyek peregtek le az arcán, amik az iskola folyósólyának járólapjaira hullottak. Kétség sem fért hozzá, mennyire meghatotta a levél, de azt nem értette, mi lehet az ajándék. Elraktározta magában ezt, és a tanítás hátralévő részében próbált odafigyelni, de az öröm nagy volt a szívében az üzenet miatt, ezért folyton elkalandoztak a gondolatai. A hazafelé vezető úton szökellő lépteivel mutatta csak ki boldogságát.

Óriási mosoly ült az arcán, hogy gondolt rá az az ember, aki neki is olyan fontos. Másrészről a nagy örömöt mégis beárnyékolta a tudat, hogy Aiden bácsi a kórházból írta mindezt, és a fiú nem tudhatta, mikor láthatja őt újra. Hiányzott neki az öreg.

Ahogy hazafelé közeledett, ismét remegni kezdett a gyomra, és az a nagy öröm, ami hatalmába kerítette korábban, mintha nem is létezett volna, elillant, mint bárányfelhő a szélben. A félelem béklyóként szorította, amikor szüleit a konyhában találta.

Az apja erőtől duzzadó karral szorította anyja nyakát, majd látva, hogy a fia belépett, elengedte, aminek következtében a nő élettelenül, elernyedt végtagokkal zuhant a földre. Thomas próbált rákiabálni az apjára, de nem jött ki hang a torkán, még csak nyöszörögni sem tudott. Amikor a férfi észrevette a fiát, el akarta rángatni őt az anyja teste mellől, de olyan harag gyűlt a gyerekben az apja iránt, ami megsokszorozta az erejét, és úgy lecövekelt, hogy nem tudta őt onnan mozdítani. Most már kétszeresen is megviselték az elmúlt napok történései. Először Aidan bácsi szívinfarktusa, most meg az a trauma, hogy az anyját látta kihullani az apja kezei közül, és elterülni a konyha kövén. 

Ezek után az apját elvitték a rendőrök, és a gyermeket meg a gyámhatóság vette gondjaiba. De Aiden bácsi és a tanárok összefogtak a kis Thomasért, de nem számítottak könnyű harcra az örökbefogadási beleegyezést illetően. Az ügyet végül kivizsgálták, és a hatóság azoknak az embereknek a szavára adott, akik végig ott voltak Aidan és Thomas körül. Kiálltak a bácsi mellett, hogy ő az, aki mindig törődött vele, akihez mindig oda tudott menni az iskolában beszélgetni. Elmondták, hogy inkább az ő társaságát kereste, mint a vele egykorú gyerekekét. Amíg az eljárások folytak, és mivel nem volt élő rokona a gyereknek, aki magához vehette volna, egy időre állami gondozásban helyezték el. Csakhogy az oktatók támogatásával Aiden jelentkezett nevelő szülőnek, és végül a gyámhatóság arra jutott, hogy jó helyen lesz nála Thomas. Onnantól szeretettel és odaadással törődött vele úgy, ahogy azt mindig is érdemelte volna. 

A fiú elvesztette az anyját, és még ha a nő nem is törődött vele úgy, mint ahogy azt érdemelte volna, mégis csak az anyja volt, de kapott egy nagyobb ajándékot Aiden bácsi személyében. Tizenéves létére immár egyedül maradt a világban vérszerinti rokonok nélkül, de egy ember így is akadt, aki igazán ismerte és feltétel nélküli bizalmat szavazott neki. A sokat látott iskolai pedellus, aki boldog nyugodt életet kínált a hányattatott sorsú Thomasnak. A gyerek örült, hogy Aiden bácsihoz került, de azért titkon gondolt néha a szüleire is, amikor furcsa volt számára az idegeskedés és félelem nélküli élet. Nem maradt többé olyan, aki leszidná, vagy bántalmazná azért, mert nem elég jó gyerek, vagy amiért rossz jegyet hozott haza. Rossz jegy sem volt többé. Zaklatott és rettegésben élő kamaszból szépen lassan az öregnek köszönhetően kiegyensúlyozott, jó lelkű, erős tanulmányi eredményekkel büszkélkedő fiatal lett, ami jelezte, hogy hátra hagyta a múltat és a jövőnek él ezentúl.

További bejegyzések 

Haffner Orsolya bemutatkozó

“Éppen betöltöttem a nyolcadik évemet, amikor felfedeztem, micsoda kalandot rejt az írás. Naplót kezdtem vezetni. Idővel az események listáját felváltották a gondolatok, és kiderült, hogy egyfajta meditatív elfoglaltságot találtam magamnak. A külföldről kapott, üres határidőnaplók meglódították a fantáziámat. Egyszerű ajándéknak számítottak, mégis inspiráltak.”

bővebben

Beleolvasó: Torma István – Okosak, szépek

“Ibolyka el-elgondolkodott, hogy mi határozza meg a szépséget.
Leginkább arra jutott, hogyha a lelke szép, akkor szépnek látszik ő maga is. De ez nem sikerült mindig. Néha rossz, gonosz gondolatai voltak, ezeket persze soha nem mondta, mutatta ki. Volt benne annyi önbecsülés, hogy ezt más ne tudja róla. Naplójából is kitépte azokat a lapokat…”

bővebben

Beleolvasó: Aurora P. Hill – A halandó istennő

“Sötét mélység tátongott mögötte.
Mintha onnan érkezett volna, hogy majd a semmibe térjen vissza. Magas alakját rejtő vértezetét lágy fény fogta körbe. Hátán lándzsa, az egyik kezében kard.
A sisakjához nyúlt. Bőre csupán egyetlen pillanatra villant fel az acél alatt, ahogy a száját takaró lemez felfedte arca egy kis részletét.
Pengevékony ajkait megvilágította a fény.
Nem mosolygott, nem beszélt. Lényéből olyan határozottság sugárzott, hogy ha a sötétség élő lett volna, azonnal behódol neki.
Léptei felgyorsultak, lendült a kard, és lecsapott …rá.”

bővebben
0

KOSÁR