Ha létezne olyan embertípus, hogy homo reagerus, rólam mintáznák. A reagáló ember, ez vagyok én, zongoratanár és három gyermekes édesanya a B oldalról. Ugyanúgy keresem helyemet és utamat ötven körül, mint tizennyolc évesen, mikor a bécsi zeneakadémiára vettek fel, vagy közel a negyvenhez, mikor több, mint húszévi ausztriai tartózkodásunkat: barátokat, ismerősöket, munkát, házat cseréltem fel – immár háromgyermekes családanyaként – egy svájci újrakezdésre. Nagyobbik lányunk jövőjének a reménye, egy zürichi táncakadémiai felvételi volt csak a zsebünkben, semmi más, és rendíthetetlen hitünk abban, hogy mindig adatik választási lehetőség.

Mikor fiam 2017-ben súlyos beteg lett, nem volt más választásunk, férjemmel csak oltani tudtuk a tüzet, mely mindig új ponton éledt újra. Éveket töltöttünk kórházakban és klinikákon, miközben két másik gyermekünk érdekében megpróbáltuk fenntartani a normális élet látszatát otthon.

Nálam akkor jött az írás. A reakció az elmondhatatlanra. Kibukott. Először indulatosan, fájdalmasan, spontán, aztán gyógyírként. Olyan mélyről, hogy arra nincs magyarázat.

Megváltoztatott.

Szemlélővé váltam általa. Sokszorosára élesítette érzékszerveimet, ahogy figyeltem és ittam a természet csodálatos rendjét, a munkámat, a zongoratanítást, növendékeimet, akik visszaadták a normalitás érzetét.

És közben, ha csak kis időre is, de felejtettem.

Az írás percei nekem a békét jelentik: bíbelődést és szöszmötölést a megfelelő szavakkal és kifejezésekkel, formákkal, ritmusokkal. Olyan játék, melyet csak komolyan érdemes csinálni.

Kábé mint a zongorázást.

Ennyi a mi történetünk, az enyém és az írásé.