– Az édesapjára sok panasz érkezik. Lehúzza a pelenkáját, és az ágy közepére ürít. Máskor ugyan a pelenkába, de azt aztán leveszi, és a székletet végighúzza a folyosón, miközben kiabál, hogy takarítsák fel. Megint máskor a kacsába vizel, aztán azt a szoba közepére önti, onnan ordítva, hogy jöjjenek feltörölni. Molesztálja a személyzetet, a nők mellét fogdossa, aztán hangosan adja mindenki tudtára, hogy minden nő csak dugásra való. A nővérek előtt, de újabban már nyilvánosan is előkapja a nemi szervét, és maszturbálni kezd. Minden napra jut valami… Ma az otthon bejárati ajtaját pisilte le.

Aszociális, nem hat rá semmi, illetve egyszer mégiscsak nyugton volt két napig, amikor az egyetlen férfi ápoló rendbe szedte. Akkor két napig tudott viselkedni. Utána viszont kezdődött minden elölről.

Ketten hallgatják a cunamit, a két idősödő értelmiségi, nem tudnak erre mit mondani. A fejükben sajnos összeáll a kép: ők ismerik ezt az egyébként rendkívül intelligens, öt nyelven beszélő, a történelemről órák hosszat előadó, hetvenöt éves öregurat, aki két házasság és két válás után elindult a lejtőn, összes megtakarítását a lakásmaffia szedte el tőle, ezután egyre lejjebb süllyedt, hitványnál hitványabb albérletekben lakott hajléktalanként, mivel be sem volt ezekbe a pinceszerű lyukakba jelentve.

Pont ők ne tudnák, hogy az öreg aszociális? Soha nem bírt megmaradni egy munkahelyen sem, mindig összetűzésbe került mindenkivel, gyerekkorukban osztálytársaik mesélték, hogy az iskolába menet látták, ahogy a héven elvert egy jegyellenőrt.

Ők tudják, hogy ez egy önsorsrontó élet. Egy olyan apa, akivel négy gyereke közül már csak ők állnak szóba, csak ők próbálnak neki segíteni, messziről, sok saját bajuk mellett, de nekik is egyre kevesebb ehhez az energiájuk.

– Veszélyezteti a személyzetet, a háromágyas szobába nem rakhatunk be mellé senkit, nem tehetjük ennek ki a lakókat – sorolja az otthon vezetője. – Nem látjuk, hogy ez a helyzet jó irányba változhatna. Mindennek tetejébe négy barátnője hívogatja folyamatosan az otthont, és fenyegetőzik a rendőrséggel. Nincs nekünk erre kapacitásunk. Higgyék el, mindent megpróbáltunk.

– Két hetet kapnak, hogy elvigyék innen – közli a vezetőnő, és egyenesen a szemükbe néz.

A férfi körömszakadtáig védi az apját. Még mindig. A nő felemeli a hangját: azonnal hagyja abba, mert elmegy, ha még egy szót szól. Ő már tudja, hogy ez itt most védhetetlen, tudja, hogy nem veszíthetik el az otthon szimpátiáját, mert csak ők segíthetnek megoldani ezt a helyzetet. Csak az otthon rendelkezik olyan kapcsolati tőkével, ami nekik nincs, csak ők tudnák – ha akarnák – segíteni elhelyezni ezt az embert, aki nem demens, nincs nyolcvan éves, tehát idősotthoni ellátásra még nem jogosult, deviáns, szexuálisan aberrált, alkalmazkodni képtelen, gonosz, nőket megvető, aszociális kan.

Akiről nem tudja elképzelni, hogyan lett ilyen jó ember a fia.

A pofon

A pofon erős volt. Nem sokra emlékszem, de erre igen. Fájt a helye az arcomon.

Meg kell erőltetnem magam, hogy újra felidézzem, mi játszódott le azon a novemberi délutánon a termemben, ám a részletek egyre jobban a feledés jótékony homályába merülnek. Vannak, akik szerint ez az igazi megbocsátás.  Nem tudom. Lehet.

Az utolsó próbánk volt a gyerekekkel az adventi koncert előtt. Jó hangulatban gyakoroltuk a négykezes darabot, ami még közel sem volt kész: a két gyerek, mint egy képzeletbeli kettős fogatba fogott két csikó száguldott volna két ellentétes irányba a darab egyes részein, én pedig a hajtót játszottam, aki próbálta közös nevezőre hozni a tempót, és megteremteni közöttük az egységet.

A kislány elrontott valamit. A fiú széles vigyorral, nagy hangon tudatta ezt a világgal; örült a másik hibájának, és ezzel kompenzálta, hogy a kislány fejlett zongoratudása mellett hátrányban érezte magát. Kicsit túljátszotta a szerepét, a kislány elszomorodott.

Nemsokára a fiú hibázott.

Ezt most én nem hagytam szó nélkül: olyasmit mondhattam, hogy na, tessék, ő sem tévedhetetlen, lám, lám… Ekkor gyorsultak fel az események.

A gyerek felugrott, és teljes erővel lekevert nekem egyet.

Megkaptam életem első pofonját egy kilencévestől.

Meglepődtem. Nem tudtam, hogy ez így tud fájni. Tehetetlenség és düh öntött el.

A gyerekek feszülten várták, most mi lesz, hogyan reagálok. A kisfiú szégyellte magát, nem mert a szemembe nézni, még mindig előttem állt, és zavartan lesett mindenfelé. A kislány a zongoránál figyelt.

Leállítottam az órát. Vöröslő fejjel szónokoltam valamit arról, hogy mindennek van határa, és elvárom, hogy kis pofozkodóm tudja, mi a dolga. Anélkül nem megyünk tovább.

A kisfiú elfordította a fejét. Nem akart megszólalni. A kislány zavartan nevetve vetette közbe, hogy ő bizony tudja, mire gondolok. A fiú ekkor sem szólt. Sokáig tartott, míg engedett a nyomásnak. Előrenyújtotta a jobb kezét, égő szemekkel az enyémbe nézett, és határozottan, artikuláltan annyit mondott: “Bocsánatot kérek.”

Vannak pillanatok, amik megérintik az embert. Ez egy olyan volt. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadi darab szereplője lennék, és most jön a katarzis. Furcsa dolgok ezek. Egyes pillanatok elárulják egy még fejlődésben lévő, alakuló gyermek jellemét, karakterét. Ebben a pillanatban kétségem nem volt afelől, hogy egy erős egyéniség, egy tiszta jellem áll előttem.

Folytattam az órát. Nem ejtettem több szót a történtekről. Kedélyem viszont nem volt a régi, nem tudtam palástolni csalódottságomat, rosszkedvemet, úgyhogy megmutattam a gyakorolnivalókat, és hamar befejeztem a tanítást.

A koncert felért egy kisebb katasztrófával. A kisfiú sokszor bakizott. Ilyenkor általában leállt és javította magát, amit a kislány egy idő után nem tolerált tovább. Mint egy tank, játszotta a felső szólamot, nem törődött a partnerével. Már rég befejezte a darabot, mire a fiú is befutott a célba. A közönség nagyot derült rajtuk. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy az előzmények tükrében ez várható volt. Ennyire tellett tőlünk, nem volt ezen mit szépíteni.

A kisfiú anyukája is ott volt a koncerten. Úgy döntöttem, nem szólok neki semmiről, – bár jó viszonyban vagyunk, nem avatom be a történtekbe. Mit érek el vele? Az én dolgom, nálam esett a pofon, nekem kell megoldani.

És figyeltem a gyereket.

A következő időszak mindannyiunkat próbára tett.

A feszültség, ami ebben az időben rátelepedett az óráinkra, nehezen oszlott fel. Nem volt nevetés, viccelődés, a gyerek komolyan lépett be az ajtón, én korrekten leadtam az anyagot. Valami elmúlt, amit utána soha nem láttam újra.

Mintha felnőtt volna a tanítványom.

Furcsa volt ez az átalakulás. Nem hiányzott egyetlen egyszer sem. Pontosan öt perccel óra előtt megjelent, és mindig felkészülten jött. Örömmel nyugtáztam egy pár hét elteltével, hogy nagyon szépen fejlődik. Soha nem gyakorolt még ennyit, ezt a szülők is észrevették, – és én kezdtem megenyhülni irányába.

A két gyerek viszonya is megváltozott. Még mindig egymás után jártak órára, de a régi hancúrozásnak nyoma sem maradt. Nem volt sikongatva rohanás a folyosón, nem volt fogócska és táskaürítés, nem volt viccelődés és ugratás.

Lecsendesedtek.

A kislány az első időben nem maradt tovább a fiú óráján. Amint végzett, elpakolta a kottáját és elment. A kisfiú pedig nem zavarta hülyéskedéssel az iskolatársával töltött óravégi perceimet.

Amikor a tanév utolsó napján megérkezett a fiú, a kislány még zongorázott. Ujjai alig láthatóan megremegtek a billentyűkön. Lett még volna mit mondanom a szünetre feladott darabról, de láttam, a koncentrációja már nem az igazi, ezért hamar befejeztem a Schumann taglalását. Mondtam neki, a maradék hozzáfűznivalómat és egyéb gyakorlási tippeket majd megkapja videón. Nincs több időnk. Meg meleg is van.

A kisfiú már kottával a kezében várta, hogy sorra kerülhessen. Kinyitotta a zongoraiskoláját, és elkezdte játszani a házi feladatát. Koncentráltan, szépen játszott. Meg voltam vele elégedve.

A kislány még soha nem pakolta el ilyen lassan a kottáját. A padlón ült, és ahogy a táskájába rámolt, érdeklődve hallgatta az előadást.

– Ugye, te is látod, mennyit fejlődött a kamaratársad? – súgtam neki félhalkan, hogy a fiú is hallja. Biccentett, és mosoly ült ki az arcára. Most is előttem van ez a kedves visszajelzés. Szép volt látni az őszinte elismerést, – úgy tűnt, talán épp csak kimondhattam, amit ő is magában gondolt.

Megnyugodtam. Hát itt vagyunk. Kicsit megtépázva, kicsit megerősödve, bukdácsolva, hibákat elkövetve és ezeket toldozgatva. De itt vagyunk még mindig. Mindannyian.

Jól van így.

A kislány még egy darabig ült, de arra már nem figyeltem, hogy mikor ment el. Akkor már a fiúval voltam elfoglalva. Csak az ajtócsukódásra kaptam fel a fejem, és hangosan kiabáltam a gyerek után, hogy boldog szünetet.

Remélem, hallotta.

Akcióhős

A Big Ben dallama csendül fel a bolt alsó szintjén, ezzel nekünk, szombat esti kuncsaftoknak jelezve, hogy csipkedjük magunkat, negyedóra múlva zárás. Már csak a legelvetemültebb utolsópercesek vannak itt. Kevés, céltudatos ember, a tömegkerülők, vásárlásrühellők maroknyi kis közössége, akik az utolsó pillanatra halasztották a hétvégi bevásárlást; akkor is csak muszájból jönnek, holnap ugyanis minden zárva, és otthon üres a hűtő.

Én is ilyen vagyok, jól érzem magam közöttük. Nem zavarjuk egymás köreit, tökéletes az összhang, egy a cél: minél rövidebb idő alatt túllenni az egészen.

Egy-egy akció azért csak megakasztja ezt a folyamatot, és még izgalmasabbá teszi a versenyfutást az idővel. Az ember nem tagadhatja meg a gyökereit, a keleti blokk, kérem, csak keleti blokk marad. A piros címkés félárra történő leárazás csak megmelengeti az ember szívét, így a két kosarat szállító kiskocsi hamar megtelik olyan luxuscikkekkel, amik egyébként nem szerepelnek a bevásárolnivalók listáján. Kis hezitálás még így is van az emberben a szükségletet illetően, de hát egyszer élünk, a gyerek meg amúgy is most van csak itthon, úgyhogy győz a carpe diem, jöhet a szajré.

Ez az a gyönyör, amit a bevásárlócetlihez szigorúan ragaszkodó férfiak soha nem fognak megérteni. A vadászat öröme, ami mégiscsak kis motivációt ad az utolsó percek feszültségének elviseléséhez, ahhoz a mindenen felül álló alapkérdéshez: megvettünk-e mindent, ami nélkül a család nem élné túl a vasárnapot.

Mert ha nem, nincs több dobásunk.

Mindenki átfutja fejben még egyszer hiányzó cikkei sorát, és a rutinosabbak azonnal tudják, melyik az az útvonal a polcsorok között, amin haladva a leghatékonyabban lehet teljesíteni a listát. Olyan ez, mint egy intelligenciateszt. Erre egy kis tojás, arra a darált hús a hortobágyihoz. Szigorúan ebben a sorrendben. Nincs időnk a lötyögésre.

Szemem sarkából azért követem a fejleményeket a háttérben. Eddig nem látott eladók tűnnek fel, és egykedvűen kezdik feltölteni a polcokat. Tehát már nincs sok időm hátra.

Az utolsó cuccokat az új macskaklotyóba rakom. Annak a dögnek is most jutott eszébe rendszeresen levizelni a szobanövényt. Emezt a felső kosár tetejére rakva, egyik kezemmel egyensúlyozva, másikkal tolva már a pénztár felé tartok, amikor sorban kapcsolják le a világítást mögöttem. Mint egy akciófilmben, ahol a főhős mögött egymás után robbannak a bombák, hagyom el én is a csatamezőt futólépésben.

Nincs az a hülye, aki most az én helyemben a pénztáros néniket választaná. Én is határozottan lépek az önkiszolgáló kasszához: itt legalább nem kell, hogy égjen a bőr a képemről az általam okozott túlóra miatt. Hadd menjenek a nénik haza.

Mennek is. Már a leltárazásnál tartanak, amikor én még csak elkezdem húzni a vonalkódokat. Most már nem sietek.

Megmenekültem.

Célba értem, most is, mint eddig mindig, nem kaptam ejnye-bejnyét. A svájciak nem ilyenek. Hagyják, hadd készülődjek a magam tempójában: egyik kosár, másik kosár, macskaklotyó, egyik táska, másik táska.

Már mindent beszkenneltem, amikor úgy döntök, előbb visszaviszem a kosarakat, aztán fizetek. Mikor visszaérek, felkapom a táskákat, egyiket a vállamra, másikat a kezembe, harmadik kezembe meg a macskaklotyót. Nem érdekel, hogy nézek ki. Legalábbis úgy teszek, mintha nem érdekelne.

Az épületet elhagyva egy kávézó mellett haladok el. Teltház van, nevetgélő, jókedvű emberek élnek társasági életet a teraszon. Ők tuti délelőtt vásároltak. Nem nézek oldalra. Inkább azon morfondírozom, mennyibe került nekem ennyi cucc.

Miért nem emlékszem rá?

Ez van abból, ha kártyával fizet az ember, fűzöm tovább gondolataimat. És ez van akkor, ha…

Megállok. Lehetséges? Na ne, erre még én sem lennék képes. Az érzés viszont egyre erősebb, minél jobban töröm a fejem: a rohadt életbe, nem fizettem ki a vásárlást! Csak így történhetett.

Pánik. Visszarohanok ugyanazon az úton. A málháim száma még mindig ugyanannyi, de most már fittyet hányok az emberekre a kávézóban. Csak nyíljon ki az ajtó, rimánkodom magamban.

Mázlim van. Újra bent vagyok. A boltban már sehol senki, mindenki eltűnt ez alatt a pár perc alatt. Rongyolok a kasszákhoz, vissza a biztonsági kapukon: meg sem nyikkannak. Sehol semmi riasztás, hogy visszaloptam az árukat.

Az egyetlen megbízható gép itt ebben a kócerájban az én monitorom, mely hűen vár rám, a kedves vevőre, türelmesen, szótlanul mutatva a végösszeget, megadva a lehetőséget arra, hogy kegyeskedhetek befejezni a tranzakciót.

Feltűnés nélkül fizetek, távozom újra, immár harmadszor átkelve a biztonsági kapun. Talán most nem felejtettem el semmit. A kapuban már nem bízhatom.

Újra kint vagyok a szabad levegőn. Ezt még soha nem értékeltem ennyire. A fejem vörös, zihálok, mire megérkezem a kocsihoz. A macskaklotyót rárakom a motorháztetőre, és így felszabadult kezemmel nyitom az ajtót.

Azaz csak nyitnám. Nem reagál.

Kezdek ideges lenni.

Mégiscsak ki kellett volna cserélnem az elemet a távirányítóban. De hát az utóbbi időben mintha megjavult volna.

Nézek hátra, hát mi ez? Egy idegen gyerekülés van a kocsiban.

Egy, kettő, három… Ennyi másodpercig tart, míg felfogom, hogy nem az én kocsimat akarom éppen kinyitni, hanem másét. Mire idáig jutok, már semmit sem értek. Hol van az enyém? Megfordulok. Három autó áll a parkolóban, ebből kettő egyforma. Az enyém a bolthoz közel vár rám.

Egy kép ugrik be: egy kalauz nevető tekintete egy pár hete a Bern-Olten vonalon, aki – miután nagy lelkiismeretfurdalás közepette bevallottam neki, hogy nem találom az elektronikus jegyet a mobilomon, majd a fejemre csapva előhúztam a papírjegyet – csak ennyit jegyzett meg vidám nevetgélés közben: “Asszonyom, aludjon egy kicsit többet.”

Könnyű ezt mondani.