I. fejezet

Adriano Rodrigues kihúzta a gardrób ajtaját. Akkurátusan kiválasztotta aznapi öltözékét, majd visszatolva az ajtót szemügyre vette magát a tükörben. Az egyetemista társai jutottak eszébe, hogy sokuk már akkoriban mennyire elhanyagoltan nézett ki, de ő a testedzéseknek köszönhetően harmincöt évesen is kitűnő kondiban tartotta a testét. Sűrű, fekete haját még mindig oldalra fésülte, nem hódolt be a divatirányzatoknak. Úgy volt vele, neki ez áll jól, és egyébként is, a trendi kócos, vagy az égnek meredő frizura az ő korában olyan, mintha viselője egy kisebb madárfészket hordana a feje tetején. Egyforma színű és szabású öltönyei kifogástalan rendben sorakoztak előtte, csakúgy, mint a frissen vasalt, keményített gallérú fehér ingei. Bár minden nap új öltözékben jelent meg a munkahelyén, a tudatlan szemlélő méltán hihette, hogy mindig ugyanazt a ruhát viseli.

– Kifogástalan elegancia, a jó első benyomás alapköve – mondogatta mindig a titkárnőjének. Sofia Barbosa, ilyenkor bölcsen hallgatott, régóta dolgoztak már együtt, tudta, mi az, amikor érdemes vitatkozni, és mikor tanácsosabb csak bólogatni.

Az elmúlt hónap, de különösen az utolsó hét őrült tempója kikészítette Adrianót, de ha mélypontra jutott, mindig biztatta magát: a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Vagy ahogy a polgármesterjelölt, Marcos Moreira mondja: csak az ezer százalékot kell belerakni. Kevesebbet időpocsékolás.

A szavazatokért folytatott harc során közvetlen felettesének, Otávio Pereirának vajmi kevés szerepe volt a polgármesterjelölt legújabb kampányának sikerre vitelében. Bezzeg neki! Adriano úgy érezte, a belét is kidolgozta. Ezért aztán eldöntötte, tudtára kell adnia minden cselekedetét a hivatal jövőbeni lehetséges vezetőjének, Marcos Moreirának. Nehogy már a töketlen idősödő főnöke arassa le a babérokat. Minden gesztenyét neki kellett kikaparni a tűzből, amaz meg jóízűen megette, hizlalva a hájas seggét, egyfolytában rumot vedelve az irodában.

Ő meg szaladgált napi tizenkét órában. Ráadásul az éjszakákat sem tudta rendesen átaludni, mert végig azon töprengett, hogyan hozhatná tudomására, Mr. Moreirának, milyen áldozatkész munkát visz végbe az érdekében.

Áldotta az eszét, mikor rájött, hogy az anyagi támogatók csak az ő telefonszámát tudták, így amikor beszélni akartak a polgármesterjelölttel, rajta keresztül mehetett csak a kommunikáció. Mindenki így kezdte: „Kedves Adriano, megtenné, hogy Moreira úr figyelmébe ajánlja…” Vagy „Adriano, ugye a polgármester úr tudni fogja, mennyire nagylelkűek voltunk a kampány támogatását illetően.” És a kedvence volt: „Rodrigues úr, ha nem feledkezik meg rólunk, nem leszünk hálátlanok.”

A hála szó beékelte magát Adriano tudata legmélyére, és remélte, ha kihirdetik a választás eredményét, és Marcos Moreira nyer, addigra már mindenki a zsebében lesz. A közvetlen felettese, Otávio Pereira aki a választási kampány alatt még Moreira kampánymunkáját hivatott segíteni, a nagy tokájával csak nyeldekelt, amikor Mr. Moreira elkérte tőle a listát. Pereira a tömzsi kezével hiába próbálta felmarkolni a lehetőségeket, mind elolvadtak, mintha csak jeget markolászott volna.

Adrianónak eszébe jutott az este, amikor mindent feltéve egy lapra becsöngetett a polgármesterjelölthöz, és odaadta neki a névsort. A város azon előkelőségei szerepeltek rajta, akik továbbra is készségesnek mutatkoztak a pénzes ládikájukat a rendelkezésükre bocsátani. Persze kifejezve abbéli szándékukat, hogy bizonyos nagy beruházásoknál előkelő, vagy éppen a legelső helyen szerepeljenek a cégeiket illetően.

Aztán ahogy Marcos Moreira felvette a fonalat, és tárgyalásra került sor bármelyik várományos nagyvállalat vezetőjével, már fogalmuk sem volt, a főtokás uraság kicsoda, ezért aztán mindig őt hívatták. Adriano úgy vigyázott a listára, mintha csak valamilyen kémregény főszereplője lenne, birtokában a titkos dokumentummal. Tudta, a karrierje, tehát az élete múlik azon, hogy a befektetők kivel fognak tárgyalni a város felvirágoztatásánál szóba jöhető projekteknél. Idővel Moreira bármikor rákérdezett valamelyik mogullal folytatott tárgyalása kimenetelére, Adriano közvetlen főnökének, Pereirának már több ízben csak a hebegés és habogás jutott. A polgármesterjelölt megelégelve elévülhetetlen érdemei elismerése mellett, finoman rávezette őt, miszerint el kellene gondolkoznia a nyugdíjazásán. A busás végkielégítés is adott némi segítséget. Aztán egy szép napon Adriano előtt szabaddá vált az út.

Adriano a mennyekben érezte magát. Fiatal kora ellenére, ha megkapja a személyi asszisztensi szerepkört, – a polgármester jobbkeze lehetne. A telefonja állandóan csörögne, és többek között olyan emberek hívását fogadná, akik történetesen Portugália legnagyobb építőipari konszernjeinek korlátlan hatalommal rendelkező urai. Azon élcelődött magában, ha összeadná, mennyi pénzzel rendelkeznek ezek a milliárdosok, a telefonja nem írna ki eredményt, mert az összeg végén nem férne ki a sok nulla. Gondolatban azt is sorra vette, mi mindenre fordítaná a kinevezéssel járó fizetést.

Adriano egy panelházban élt. Hazaérve körbenézett a kétszobás lakásban, amelyben egyedül élt. Kifogástalan rend uralkodott minden helyiségben annak ellenére, hogy minden héten felhozott valamilyen különlegesnek ítélt ütős hangszert. Szenvedélyesen gyűjtötte az összes olyan eszközt, aminek köze volt az ütemhez. Volt ott konga, mindenféle kisdob, a szomszédok nem éppen legnagyobb örömére. Tárgyalótehetségének köszönhetően, megegyezett velük, hogy néhány szívességért cserébe mely napszakban gyakorolhat. A közvetlen szomszédja, a nehezen mozgó néni naponta egyszer jött elő a lakásából, a rendelt ebédjéért. Hogy ne kelljen kétszer fordulnia, Adriano rendszeresen levitte neki a szemetet. Egy másik lakónak esténként sétára vitte kutyáját, és ez nemhogy nehezére esett, sőt, úgy érezte, neki tesznek jót vele. Az alatta lévő lakás bérlőjének soron kívül megújíttatta a horgászengedélyét. Így aztán mindenki elégedett volt és elviselték, ha néhanapján áthallatszott egy kevés ütemes kopogás a falakon. Az csak később jutott a fülébe, a szomszéd néni jóvoltából, hogy a szívességek ellenére azért mindenki hálaimát rebegett, amikor megismerkedett a handpannal. Egy jógimestertől vásárolta, épp akkor hozta haza és a liftet várta, amikor összetalálkoztak Laura nénivel.

– Mondja már, aranyoskám mi ez, valamiféle lavór, vagy teknő? – csodálkozott az öregasszony.

– Pontosan úgy néz ki – válaszolta Adriano –, csak éppen ennek gyönyörű a hangja. Ha meg tetszik hallani, olyan békesség járja át, hogy belesajdul a lelke.

– Bárcsak így történne, drága Adriano, mert eddig csak a fülem sajgott. Az afrikai kongadobjának, ahogy maga nevezte, nem éppen nyugtató hatású a hangzása. Talán most már elárulhatom, olyan mintha valamilyen óriásméh költözött volna egyenesen a fülembe, és minden egyes ütésnél, zümmögött volna egyet – vallotta be Laura néni, megdörzsölve a fülét, aztán az új hangszerre mutatott. – Hát ezek a pupulykák, dudorok meg mélyedések?

– Azok adják a kellemes rezonanciát, váltogatni lehet a hangszíneket, segítségükkel mély és magasabb hangokat csalhatunk elő. Majd meg tetszik hallani, olyan lesz, mintha csak felülne egy dallamra és elringatná.

Még aznap kipróbálta, és lám, a szomszédai valóban lelkesedtek a merőben új és nyugtató hangzásért, javasolva, hogy ezzel a hangszerrel fejlessze tovább a tudását. A kérésnek eleget téve Adriano rövidesen már a harmadik típust vásárolta meg. Mindegyik más és más frekvenciatartományon rezgett, nem tudott betelni hangzásukkal. Ezeket is, mint ahogy a többi hangszerét, pontos rendszer szerint pakolta el; ott sorakoztak a nappalijában, a fal mentén. Adriano jólesően arra gondolt, hogy nemsokára nagyobb lakásba költözhet, és akkor talán még több lehetősége nyílik a gyűjtőszenvedélyének hódolni.

Adriano a ház előtt parkolt öreg Renault-jával, s mikor beült, harmadik próbálkozásra sikerült is beindítania. Megállapította magában, hogy a kocsik tényleg megérzik, ha meg akarnak válni tőlük. Az öreg csotrogány kiszolgálta, ideje, hogy valamelyik bontóban leljen nyugalomra. Jóleső érzéssel töltötte el a gondolat, hogy talán vehetne használtan egy Fordot.

Azt a legmerészebb álmában sem gondolta, hogy nemsokára egy kabrió Ferrariban fog száguldozni Portugália óceánparti szerpentinjein. Nos, ehhez kellettek az újdonsült polgármester ambíciói, és az üdülőövezet, olyan mértékű fejlesztései, amik nagyban meghatározták mindkettőjük jövőét.

A Renault nagy durrogásokkal indult el, Adriano fennhangon biztatta csotrogányát:

– Gyerünk, szépségem! Bírd ki még ezt a pár napot. Aztán megígérem, nyugalomba vonulhatsz.

A kocsi, mintha válaszolt volna, nagyot durrant, és a kipufogóból szürkéskék füstfelhőt eresztve, hősiesen rótta tovább a kilométereket az óceánpart mentén húzódó sztrádán, a polgármesteri hivatal felé.

***

Marcos Moreira előző este a választási győztes kihirdetésének előestéjén, kimerülten dőlt hátra a nappali kanapéján, egy pohár rummal a kezében. Úgy érezte mintha minden egyes idegszála túlfeszített húr lenne egy olyan hárfán, aminek a hangján a környezetében lévők élvezkednek, de ő süket fülekkel figyeli, mi az, ami annyira elragadtatja őket.

Mi a büdös francnak örülnek ezek még? Korai. Még nincs ott. Még nem ért be.

Úgy érezte magát, mint a hosszútávfutó, aki a cél utolsó méterei előtt hasra vágódik, kétségbeesetten kap a célszalag felé, de hiába. Elvéti a kezével, és az egész bagázsból, akik ezidáig élvhajhászok módjára körülvették, senki nem segít.

Hát csoda, ha kicsit ki akarta engedni a gőzt? Csóválta a fejét, ahogy eszébe jutott a felesége, ahogy hülye picsaként viselkedve egy ártatlan kis botlásból akkora hűhót csapott, hogy kis híján ráment az egész kampány. Épp a záróvacsorán kellett jelenetet rendeznie… Még áldhatta a szerencséjét, hogy csak a közvetlen, az asztaluknál étkező legközelebbi munkatársai vették észre. Már akkor elhatározta, hogy az első napján, a frissen kinevezett titkára felé az lesz a legelső utasítása, hogy nyomozza ki, kinek járt el a szája. És amint megtalálják, lassú tűzön fogja megsütni. Megemlegeti a mocsadék az biztos. Hát ezért dolgoztam ennyit? – dohogott magában. Az a kis riporternőcske meg az exkluzív riport reményében mit össze kérette magát. Mit gondolt a kis cafka, amikor feljött a hotelszobájába? Moreira nem is értette, miért nyűgösködött. Legszívesebben lekevert volna neki egyet, amiért ő bezzeg a saját helyzetében is bevállalja a kockázatot, hogy egy kicsit szórakozzanak, az meg kéreti magát. Utálta az ilyen kis megjátszós luvnyákat. A riport, az bezzeg kellene! – dohogott még mindig magában és közben visszaemlékezett, mekkora szemeket meresztett mikor feltette a lánynak a kérdést.

– Válassz, cicababa, vagy a riport velem most, némi kis szórakozással, vagy ha nyerek, nem lesz többé alkalmad irkálgatni itt a városban.

Beleborzongott a hatalom érzésébe; hogy ki meri mondani, amit gondol. Mámorító. Ő aztán nem fog többet kertelni az biztos. Kell, vagy nem? Az egész eddigi politikai élete a seggnyalásról szólt. Hát most ő tartja oda, egyenesen a hátsóját. Már attól izgalomba jött, ahogy eszébe jutott a térdeplős jelenet. A kis rinyagép egész jól belejött, és hogy vinnyogott alatta a végén.

– Azért még az ötvenesek is tudnak kisanyám, igaz? – kérdezte a lánytól, még a selymes combjai között fekve, de nem igazán várt választ.

Meglepetésére a riporternő kivételesen jó kis cikket tett le az asztalra. Kiemelte Moreira korábbi érdemeit a városért tett munkájáért, és hogy nehéz sorból küzdötte fel magát vidékről. A szülei halászatból éltek, nehezen kuporgatták össze a pénzt a taníttatására, amiért oly hálás volt. És lám, egészen az egyetemig vitte a szorgalma.

Az, hogy a fele sem volt igaz, kicsit sem zavarta, de az életrajzában is ez szerepelt, végig ezzel a szöveggel taposott a sikerhez vezető előszobák szőnyegein, mígnem egy szép napon átlépte az igazán sokat jelentő küszöböt. Az sem érdekelte, hogy néhol egy kis kenőpénz is hozzásegítette a célja eléréséhez. Volt egy álma, és most megvalósította. A közvéleménykutatások magas arányú győzelmet jósoltak neki. Tudta, minden zsigerében érezte, hogy nyert. És akkor, egy ilyen kis semmiség miatt ekkora patáliát csapni?

Legyen már végre holnap! Majd megmutatom, hogyan kell viselkedni. Mindenkinek. Mostantól rend lesz, az biztos – nyugtázta magában, majd kihörpintette az utolsó kortyot a poharából, és elindult a kampányirodába, hogy ott legyen a többiekkel, amikor kihirdetik az eredményt.

– Jackeline, te itthon maradsz, addig amíg nem üzenek – szólt be morózusan a hálószobában magában rostokoló feleségének. – Más sem hiányzik, mint egy újabb hiszti. Igaz, hogy ez az eredményeket már nem befolyásolja, de nem akarom a hivatali időmet úgy kezdeni, hogy a feleségem mondvacsinált botrányán csámcsog a sajtó.

– Még van bőr a képeden? Mondvacsinált? Egy aljas, hazug disznó vagy! Mindent tudok. Undorodom tőled – mondta sírással küszködve Jackeline.

– Nem tudom, ki és mivel tömte tele a fejed, de mondtam már, nem történt semmi. Ezerszer elmagyaráztam, hogy az ellenfeleim koholmányokat gyártanak a lejáratásomra. Tudhatnád, hogy ez miként működik. Te meg beveszed. Riportot adtam, és kész.

– Fent a hotelszobában? Ennyire hülyének nézel?

– Ki mondta neked ezt?

– Nem mindegy? Ne azt firtasd? Miért nem bírtad a farkad még egy pár napig a nadrágodban tartani? Megválasztanak, bevackolsz a mögé a monstrum íróasztalod mögé, megmelegszel, és akkor már nem bánthatnak. Majd akkor… – mondta már szipogva.

– Mi lesz akkor?

– Már többször közöltem veled, de mintha süket lennél. Elválok. Csak emiatt a rohadt kampány miatt nem adtam még be a keresetet, de most már elegem lett.

Marcos odalépett a felesége elé, és az imént még felbőszült oroszlán módjára elbődülő férfi váratlanul hangszínt váltott.

– Jackeline, drágám, hidd már el, ártatlan vagyok.

Az asszony hisztérikus nevetésben tört ki.

– Hallod te magad ilyenkor? Atyaég, hogy tudsz így, egyik pillanatról a másikra megváltozni. Rögtön tudod, hogy kell reagálnod igaz? Az érdekeidnek megfelelően nagyon tudod, hogyan kell viselkedni. Igen, másokat drágaságom lehet hogy meg tudsz téveszteni, de rajtam nem fog a bűverőd. Egy mocskos politikus vagy, a legaljasabb fajtából.

A férfi ekkor nagy erővel pofon vágta az asszonyt. Ritkán fordult elő ilyesmi, az asszony sértegetheti, mondhat rá bármit; hogy néha sokat iszik, meg amiatt a néhány kalandja miatt mondhatja, hogy nőcsábász, de a munkáját, az élete értelmét, azt nem bánthatja. Azt soha.

– Mondtam, itthon maradsz. Ha megvannak az eredmények hazaküldök érted egy kocsit, addig ajánlom, hogy szedd össze magad. Amikor bejössz, hogy bejelentsük a győzelmem, egy mosolygós, büszke nőt akarok látni. Megértetted? – mondta Moreira az utolsó szavakat már félig üvöltve, és az asszony fölé tornyosult.

Jackeline még soha nem látta ilyennek a férjét. Egyszer csak azt vette magán észre, hogy engedelmesen bólogat.

Marcos Moreira, bement a fürdőszobába. Büszkén belenézett a tükörbe. Megmosta az arcát, majd fújt magára a frissen vásárolt, legújabb Boss parfümjéből. Az előszobában felvette az öltönyzakóját, egy pillanatra megállt a kijárati ajtó előtt, majd úgy döntött, be sem köszön, hangosan csapta be maga mögött az ajtót. Amíg leért a lifttel, hangnemet váltva vidáman rendelte a ház elé a kocsiját. A sofőrje készségesen nyitotta ki előtte az ajtót.

– Polgármester úr – köszönt rá, miközben teli szájjal vigyorgott.

– Csak holnaptól, George, csak holnaptól szólítson így. Ne játsszunk a tűzzel.

Bepattant a Mercedes hátsó ülésére, és máris hívta a stábot, a székházhoz robogva a friss jelentéseket tudakolta.

A hajnalban közölt adatok szerint a szavazatok aránya elérte a kritikus értéket; az ellenfelének matematikailag nem volt esélye a győzelemre. Óriási ünneplés vette kezdetét, a kampánystábi irodában. Többen felugráltak az íróasztalra, mintha magasabbra törve jobban ki tudnák fejezni örömüket. Marcos Moreira a győztesnek járó megnyugvással helyezkedett bele a sikerélmény felemelő hangulatába – rövidesen hivatalosan is a polgármester szerepkörében tetszeleghet. Ült az asztal végén, rágyújtott az alkalomra tartogatott kubai szivarjára, és két pöfékelés után odaintett a frissen kinevezett titkárjának.

– Adriano, most már felbonthatod.

A fiatalember kikerülve az ugráló, táncoló kollegáit odalépett a bárszekrényhez. Kiemelte a hatvanéves whiskyt, és teli szájjal vigyorogva odanyújtotta főnökének.

– Polgármester úr, ez a megtiszteltetés az öné.

Moreira félrevonta Adrianót, és úgy mondta:

– Ide figyelj, fiam – kezdte nagy komolyan. – Mától olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy nem véletlenül szólítottalak így. A titkáromként nemcsak a jobbkezem leszel, hanem a szemem, az eszem, az emlékezetem, és legfőképp a bizalmasom is. Nélküled ez a whisky a falnak csapódott volna, vagy a töketlen elődöd fejéhez. – A levegőbe emelve a palackot folytatta. – Szóval ne udvariaskodj itt nekem. Szaladj két pohárért. Egyúttal a többiek felé ezzel üzenetet is közvetítesz. Fel tudod ezt fogni? Csak te és én iszunk ebből. Ez a gesztus testesíti meg, hogy mit jelentesz nekem. És nekik is! Tanulják meg, hol a helyük a hierarchiában, mert tudnod kell, ha most nem vagy elég tökös, felfalnak. Ha nem csapsz oda időben, holnap már fel lesz szögezve a lenyúzott bőröd az irodám falára. Aztán letépik, és lábtörlőnek fogják használni.

Moreira odalépett közvetlen Adriano elé, megfogta a nyakszirtjét és a fülébe suttogta:

– Csak óvatosan figyeld, ahogy ünnepelnek, ugrabugrálnak, táncolnak, mintha megnyerték volna a lottó fődíját. Hidd el, egytől egyig rajtunk tartják a szemüket, és azt kérdezik maguktól, mi a büdös francot súghatok a füledbe. Ha elengedem a nyakad, felbontod az italt, és mialatt iszunk, azt akarom, hogy egyesével nézzél rá mindenkire. De ne úgy, bassza meg, mint aki kedvesen évődik. Látni akarom a szemedben a hatalmat, hogy érezzék, ki vagy. Érted? Hogy kivé lettél. Látni akarom a győzelem lángját a szemedben. És még egy… – mondta a másik kezével is átfogva titkára nyakát. – Ne mond, hogy nem szóltam. Ha bármit elcseszel, és nem leszek elégedett azzal amit most látok, akkor most ittál velem utoljára!

Némi hatásszünet után Moreira eltolta magától Adrianót, mélyen a szemébe nézett, és hangosan csak annyit mondott: – Na fiam, megkínálsz végre?

Adriano lassan fejtette le az üveg nyakáról a celofánt. Minden koncentrációjára szüksége volt, hogy ne látszódjon, mennyire megdöbbentették újdonsült főnöke szavai. A szíve majd kiugrott a helyéről, és érezte, komolyan kell vennie Mr. Moreira minden szavát, egy apró botlás, és még az is lehet, hogy ezt az első kortyot sem hagyja lenyelni. Lehámozta a díszt az üveg nyakáról, és nem kis meglepetésére a palackot csavaros kupak helyett dugóval zárták le.

– Naná egy ilyen drága italnál, mi a fene lenne – korholta magát, amiért nem nézte meg jó előre a csomagolást. Odaszólt a sarokból mereven a jelenetet figyelő kollegájának, Arlan Montoyának.

– Arlan, hoznál egy dugóhúzót?

Az idős kolléga nem titkoltan a megüresedő titkári helyre apellált, és le sem tagadhatta mélységes csalódottságát. Láthatóan meglepődött, mit akart tőle Adriano.

Moreira figyelemmel kísérve a jelenetet, abban a pillanatban tudta, hogy jól választott. Óriási tervet dédelgetett magában. Akkorát, hogy ha a bagázs fele tudná, mire készül, itt helyben térdre borulnának előtte – nos, azok maradnak, a többiek mehetnek Isten hírével.

Arlan visszaért a dugóhúzóval, átnyújtotta Adrianónak, és tekintetével a többi poharat kereste. De hiába, a speciális whiskys pohárból csak kettő volt az asztalon, ezért aztán visszasietett a sarokba a sajátjáért.

A dugó épp csak akkorát cuppant, hogy kis csend telepedjen a szobára. Adriano töltött, de csak a két pohárba, majd visszazárta az üveget.

Az új polgármesterünkre! – kiáltotta el magát, és átnyújtotta Moreirának a poharát.

Mindketten a többiek felé emelték a drága nedűt, a csapat többi tagja viszonzásul jobbhíján a saját italát emelte a magasba. Aztán koccintottak, de Marcos és Adriano csak egymással – a polgármester és jobbkeze. Egy hajtásra kiitták az erős italt, mindketten megköszörülték a torkukat.

– Nos, Adriano – szólt Marcos mosolyogva –, mára ez legyen az utolsó italod, mert holnap reggel kilenckor várlak az irodámban. Az első megbízásom elő is van készítve a számodra. Most pedig szólj, hogy hozzák a kocsit, indulok a feleségemért, és még reggel megtartjuk a sajtótájékoztatót. Úgy saccolom, mire visszaérünk, kijönnek a végleges eredmények. – Ekkor a stáb tagjai felé fordult. – Rajta, mindenki munkára – vezényelt, majd jókedvűen felpattant, és az irodája felé indult.

A megszólítottak csak álltak ott, elnémultak, mintha megérezték volna, hogy másnaptól a hivatalban a munkahelyeket illetően komoly tizedelés veszi kezdetét. Mindezek okáról Adriano is csak akkor értesült, amikor pontban nyolckor jókedvűen megérkezett a frissen vasalt ingében, és megkezdte első munkanapját újdonsült asszisztensként, az új mindenható mellett.

Leült a vadonatúj irodája plüss karosszékébe, a fényesre suvickolt barna mahagóni íróasztala mögé, és ahogy a filmekben szokás, lassan végigsimított a nyakkendőjén, nehogy összegyűrődjön. A kékmintás nyakkendő mellé jó döntésnek bizonyult az arany nyakkendőtű, amit a polgármestertől kapott a kinevezéséhez, úgy ítélte, az első napjának méltó kiegészítője lesz. Megdolgozott érte.

II. fejezet

Nayara lassan lépdelt be a hűs habokba. Az óceánpart ezen szakasza kihalt volt, csak a madarak köröztek a feje felett, éles vijjogásokat hallatva. A víz játékosan hívogatta, megannyi fehér habbal csiklandozva simogatta bokáját. Tudta, hogy nem láthatják, mégis magán hagyta lenvászonból készült kendőjét, takarva formás idomait. Bár nem volt szégyellnivalója; huszonhét évesen a heti kétszeri futásnak és a mindennapos úszásnak köszönhetően a bőre feszes, testalkata izmos, a mozgása ruganyos volt. A kitartáshoz makacsság társult, és ez sokszor kellemetlen helyzetbe sodorta, ám itt, az óceánparton ez kifejezetten előnyére vált.

A napsugarak visszacsillantak barna bőrén. Nayara úgy érezte, ilyenkor megfürdőzik a lelke is, és az öltözéke később is kellemesen őrzi a hűs habok jótékony hatását. Turbánját is a fején hagyta, megkímélve hosszú fekete haját a víztől, és hogy kibogozhatatlanná váljon, mire hazaér. Mindennapos viselete, a gyolcsból készült kék, finom szövésű kendő a részévé vált. Amikor a feje köré csavarta, egész lényén átrezgett az oly annyira áhított spirituális érzés. A reggeli rendszeres meditációja után első teendője volt megmártózni. Az óceán tiszta energiáját itta ilyenkor magába. Átadva az összes negatív rezgést, hagyta, hogy a víz kimossa, ami még maradhatott benne. Mély, minden porcikáját átható megtisztulást jelentett számára ez a szertartás. Behunyta szemét, arcát a Nap felé fordította, összetette a kezét, és belekezdett a hála meditációjába.

– Mindenható Istenem, köszönöm, hogy vagy. Köszönöm, hogy megajándékoztál az életemmel. Köszönöm, hogy egészséges vagyok, és a szeretteim is azok. Add, hogy továbbra is boldogan élhessék életüket. Köszönöm a hitem. Köszönöm, hogy erőt adsz a mindennapi gyógyításaimhoz. Köszönöm, hogy a sikerességüket megtapasztalhatom. Áldás legyen minden olyan cselekedetem, amit a szeretet vezérel. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Meghajolt, arccal az óceán felé, mintha csak az óriási víztömeg képviselné a mindenható nagyszerűségét. Vizet mert a tenyerébe, megmosta az arcát. Szerette ahogy a napfény megcsillan a lehulló vízcseppeken, ezért újra megmerítette a kezét, kissé kinyitotta az ujjait, s gyönyörködött az alágördülő gyöngyszemekhez hasonlító gömböcskékben.

Elkülönülés, egyesülés – mondta ahogy az óceán apró cseppjei legördültek a kezén, vissza a tengernyi tömeghez. Elkülönülés, egyesülés – ismételgette.

Elhatározta, hogy erről fog beszélni, a délutánonként rendszeresen tartott találkozásaikon. Szeánszként vonult be a városból hozzálátogató emberek tudatába, de Nayara nem szerette ezt a kifejezést. Egyfajta lélekemelgető találkozásnak gondolta inkább, de rajta maradt az elnevezés, így elfogadta.

Visszaemlékezve, miért alakult így az élete, mindig meglepődött, hogy a sors milyen kreatívan avatkozik közbe az emberi életekbe.

Egyik magányos meditációja után a háta mögül hangokat hallott.

– Ne haragudj, nem akartunk megzavarni, láttuk milyen elmélyülten meditálsz.

Egy fiatal pár látogatott ki az óceánpartnak ehhez a kis eldugott öbléhez.

– Épp erre sétáltunk – szabadkoztak, de nem tették hozzá, csak az arckifejezésük árulta el, mennyire megdöbbentette őket a nem mindennapi látvány. Egy turbános lány, tetőtől talpig gyolcsruhában ül, egyedül a parton, és meditál – annyira bensőséges pillanat, és megkapó jelenség volt.

– Már miért haragudnék – szólalt meg kedvesen Nayara. – Szoktatok ti is, vagy éppenséggel kipróbálnátok?

– Szívesen – felelte a pár lány tagja. – De jó lenne, ha először mondanád, hogy mit csináljunk.

– Örömmel. Gyertek, üljetek mellém. Előbb azonban mondanék egy pár dolgot magáról a spiritualitásról, ha nem bánjátok.

Nayara hangja is olyan tiszta, és lélekkel teli volt, hogy mesélés közben észre sem vették, mennyire elrepült az idő, és rájuk esteledett. Szívesen hallgatták volna egész éjszaka. Nayara a szeretetről beszélt. Mély mondandójú, érzelmes mondatai a pár lelkéig hatoltak. Még ott, azon az estén megnyíltak a lánynak. Olyan szívfájdalmaikat is elmesélték, amelyekről elmondásuk szerint korábban úgy gondolták, egy idegennel soha nem osztanák meg, főképp nem ilyen rövid ismeretség után. A beszélgetés után a fiatal pár megtisztult lélekkel távozott.

Kisvártatva futótűzként terjedt el a hír, hogy él egy szent életű lány az óceánparti kunyhójában a nagymamájával. „Olyan, akár egy tündér” – mondogatták. Különös ruházkodását elfogadták. A parti tündért – csak így emlegették – gyakran kérték, hogy tartson rendszeres meditációkat. Eleinte csak heti egy alkalommal, de később annyian csatlakoztak, hogy négy napra bővült a lelkes híveivel való rendszeres spirituális találkozás.

A résztvevők minden alkalommal feltöltődve távoztak, és alig várták, hogy újra jöhessenek. Gyakorta ilyen és ehhez hasonló mondatokkal búcsúztak el:

„Nayara, köszönjük, olyan érzés, mintha újjászülettem volna”, vagy „fürdőzött a lelkem, a benső valóm megtapasztalása mennyei volt”.

Békességgel telítve fejezte be reggeli rituáléját. Visszasétált a dombon álló kis kalyibájukhoz. Nagymamája frissen sütött kenyérrel várta.

– Paradicsomot a paradicsomban, az én kis lelkecskémnek? – kérdezte Roza. Ezt a kis szójátékot gyakran elsütötte. Az uborka, paprika mellé szőlő, barack is jutott, a nagyija minden reggel szépen tányérra halmozva tálalta a zöldségek és gyümölcsök színes kavalkádját. Az idős asszony már nyolcvanadszor várta, hogy köszönthesse a nyarat. Őt csak, mint a füvesasszonyt emlegették a városiak. Kora ellenére még mindig határozott, erős akaratú asszony volt. Aki bármikor szembe tudna nézni az élet viharaival, pláne, ha a kisunokájáról lenne szó. Mikor a lánya és annak barátja a lélekvesztő kis csónakjukban odavesztek az óceánon, egyedül maradt Nayarával. Két napig nem evett akkor, és ha nincs az unokája, tudta, nem élte volna túl a gyermeke elvesztése okozta fájdalmat. A kis Nayara akkor töltötte be a negyedik életévét. Immár a harminchoz közel nem is emlékezett a szüleire, csak a nagymama történetei alapján volt elképzelése róluk.

Roza a szíve összes melegével óvta, és dédelgette Nayarát. A lánya halálát követő két nap után annyira szédült az éhségtől, hogy fel sem bírt kelni. Ekkor Nayara rátette a homlokára az egyik kezét, a másikat a szíve felé, és bájos kis csilingelő hangján, rákezdett az énekre, amit éppen az imádott nagyija tanított neki, amikor félt a vihar közeledtétől. A kis kezecskékből megmagyarázhatatlan melegség sugárzott. A feje legmélyébe hatolt, egészen a tudata legaljáig. Mintha csak a gondolatai tiltott bugyraiba nyúlt volna le, ez a földöntúli energia, és kiskanállal kaparták volna ki a mélyre szivárgó fekete, nyúlós, ragacsos fájdalommasszát. Roza meg volt győződve, hogy soha nem jár sikerrel a veszteség feldolgozásával, Nayara azonban az energiájával kihúzta a bénító érzést, majd mint egy rátapadt piócát, lerázta a kezéről, és rámosolygott.

– Most már könnyebb lesz, nagyi – mondta.

A szíve mellől levéve a kislány másik kezét, egy mély sóhaj szabadult fel a lelkéből. Mintha a kislány kezének melegsége kisütötte volna a fájdalmat onnan is. Amikor Roza felkelt az ágyról, megmagyarázhatatlan erő költözött belé. Akkor már tudta, hogy unokája valami nagyszerű dologra lesz hivatott az életében. Ez éltette aztán. Mindent ennek a hitnek rendelt alá. Büszkeséggel teli kíváncsisággal kísérte végig a felcseperedését. Minden áldott nap bekísérte a város szélén álló általános iskolába, és délután ott várta az órák végeztével. Különleges szimbiózisban éltek. Minden tudását megosztotta kisunokájával. Megtanította a füvekből, cserjékből, bogyókból álló gyógyhatású keverékek készítésének titkára. Mivel mindketten imádtak olvasni, elképesztő mennyiségű könyvre tettek szert. Legtöbbjük spirituális jellegű olvasmány volt, de akadt romantikus regény csakúgy, mint a portugál klasszikusok, például Fernando Pessoa műveinek gyűjteménye is. Mikor Roza látása annyira megromlott, hogy nehezére esett a kisméretű betűk silabizálása, esténként meghitt rítusukká vált a felolvasás. Nayara viccelt is sokszor a nagyijával:

– Mami, most én olvasok neked esti mesét.

Az általános iskola elvégzése Portugáliában nem volt kötelező, a nagyi egyik nap széles mosollyal ezzel állt unokája elé:

– Kedves Nayara, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Íme Rozali Gomez, az új tanítód. Minden ismeretem, amim csak van, a rendelkezésedre bocsátom, Isten engem úgy segéljen. 

Nayara rögtön belement a játékba, és nagy komolyan kihúzta magát. Tisztelettudóan válaszolta:

– Én, Nayara Fonseca ígérem, hogy engedelmes és szófogadó tanítvány leszek. Reménykedem benne, hogy a jó bizonyítványért a heti egy jégkrém most is fog járni.

– Te kis zsaroló, na megállj! Még el sem kezdtük, máris alkudozol?

– Gondoltam, megragadom a lehetőséget, így, hogy ennyire lelkes vagy – tette hozzá Nayara huncut mosoly kíséretében.

– Gyere, angyalkám! Hadd ropogtasson meg a nagyi amíg van hozzá elég ereje.

Ilyen harmóniában teltek az évek, Nayarából kamasz lett, majd szemrevaló nővé cseperedett.

Sellőként előbukkanva a vízből úszás után a part felé tempózott.

Mikor visszaért a kunyhóhoz, egyből a zuhanyzóba ment, hogy lemossa magáról a sós vizet. Ruhát cserélt, egy ugyanolyan földig érő angyalian fehér gyolcskaftánt, amiben egész nap kényelmesen tud mozogni. Nagymamája türelmesen várta a teraszon, a megterített asztalnál. Miután elmondták az étel felett az áldást, nekifogtak a finomságok elfogyasztásához.

– Ma is bemész az idősek otthonába? – kérdezte a nagyija.

– Maria nénihez feltétlenül. Mindennap aggodalommal lépek be az ajtaján, hogy életben találom-e még. És tudod, ott nem csak ő áll élete utolsó napjai előtt. De most neki van a legnagyobb szüksége a lelki támogatásra.

– Miről beszélgetsz velük ilyenkor?

– Sokszor csak ülünk szótlanul. De van, akivel bátran beszélünk az elmúlásról. Mesélnek az életükről. Van, aki megnyugvással, van, aki sajnálkozással telve emlékszik vissza, de ami számomra a legérdekesebb, a jövőt illetően nincs bennük félelem. Mindennek az elfogadás a kulcsa, és ezzel valami különleges, lebegő tudati állapotba kerülnek. Mintha már átkukucskálhattak volna a másik oldalra, és az ott látottaktól mérhetetlen békesség kerítené hatalmukba őket. Persze a búcsú mindenkinél más és más. Az elmúlást, hogy a földi tapasztalásuknak vége, mindannyian másképp élik át. Azonban a különös, lebegő tudatállapot mindannyiukra jellemző.

Mintha csak egy újabb utazás előszobájában ácsorognának, és örömteli izgatottsággal várják, hogy kinyíljon az ajtó. Egy láthatatlan világba vezet ugyan, de akinél a lelki békesség megjelenik, és bele tudnak helyezkedni, azoknak sokkal könnyebb itt hagyni ezt az árnyékvilágot.

Miután elfogyasztották a reggelijüket, Nayara kíváncsian tekintett a nagyanyjára.

– Az utóbbi időben feltűnt, milyen gyakran érdeklődsz az otthon lakói iránt.

– Tudod, hogy némelyiküknek én is a szívemen viselem a sorsát.

– Igen, és ez igazán kedves, de már többedjére kérdezel rá ugyanazokra. Holott már sokszor elmondtam, ki hogy éli át. És most jöttem csak rá, hogy miért kérdezed mindig ugyanazokat.

– Nocsak, okoska, mire jöttél rá?

– Egyre többször gondolsz te is az elmúlásra, igaz?

Roza szótlanul emelte fel a fejét. A dombról elláttak a horizontig, ahol az ég kékje beleért az óceánba.

– Nagyikám, neked még ne járjon ezen az eszed. Egészséges vagy, életerős, és ne feledd, hogy szükségem van rád. Te még ne készülgess odaátra, légy szíves, mert még nagyon sok dolgunk van itt. Segítened kell nekem! Tudod, a nagy tervünk…

– Már megint újra a fejedbe vetted ezt a centrum épület izét?

– A meditációs központra gondolsz? Soha egy percre sem engedem el a gondolataim közül. Egyébként, már ezerszer mondtam, hogy nem én szorgalmazom, hanem a lelkesek. Így hívom őket. Tudod, a lelkesek – nevetett fel Nayara. – Annyira fellelkesedtek a saját maguk által kitalált ötletért, hogy valósággal szárnyakat kaptak. Ennyire feldobódott embereket ritkán látni. Például a legutóbbi foglalkozáson, meditáció alatt olyan erőteljes energiák áramlottak felőlük, hogy félő volt, az összes erejüket ez emészti fel, és nem tudják átadni magukat, a mély, benső lebegésnek.

– Miből lesz erre pénz? Van bármilyen reális alapja, hogy létrejöhet a központ? – kérdezett rá Roza, kezében az elpakolásra váró tányérokkal.

– A sors fintora, hogy a központ létesítése nem is pénzkérdés, hanem sehogy sem tudták megszerezni az engedélyt. Ahogy a hivatalban meghallották, hogy hová akarjuk felhúzni az épületet, már a portásnál elakadt a kérelmezés. Most, hogy új városvezetés lett megválasztva, feléledtek a reményeink. Az egyik lelkesnek, Carlosnak van egy ismerőse az új vezetésben, az ő személye bizakodásra adhat okot.

– Na, csak vigyázz, te lány, nehogy valakinek szemet szúrjon a mi kis kalyibánk is. Nem örülök, hogy szem elé kerülünk. A domb takarásában ezzel a kilátással az öbölre olyan jó helyen vagyunk, hogy csodálkozom, eddig más miért nem vetett rá szemet.

– Ne aggódj, mami. A jóság, ha mégoly mélyen is, azért minden emberben ott rejtőzik.

Roza nagyot sóhajtott ekkor, az unokája naiv szavai hallatán, de meglátta a szemében a ragyogást, hát elengedte a következő kérdését a meditációs központról. Helyette imádkozott magában, mert megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába.

– Mikor jössz vissza? – kérdezte inkább. Ebédre várhatlak?

– Igyekszem mamika, de nem ígérek semmit. Attól függ, hogy van Maria néni. Sietek is, már biztos nagyon vár.

Puszit nyomott Roza arcára, belebújt a papucsába, és ruganyos léptekkel elindult, le az óceánpart mentén húzódó ösvényen, ami bevezette egészen a város szélére épült öregek otthonához. Nagyanyja óvó szeme kísérte lépteit, egészen amíg be nem fordult a szomszédos dombnál.