Bevezetés

Hiába vágnak ki belőlünk egy darabot, ami addig fájt. Amikor eltávolítanak egy „beteg” részt anélkül, hogy a testrésznek megfelelő tudati terület át lenne fényesítve, az addig testi tünetként, betegségként megnyilvánuló feladat egy nyisszantással a meg nem nyilvánult tartományba kerül. Onnan ismét a felszínre hozni pedig óriási feladat. Mert a mélyben elkezd dolgozni, forrni, erjedni, és csak idő kérdése, hogy ismét előtörjön, immár egy súlyosabb formában. Akkor igaz csak igazán, hogy aki időt nyer, az életet nyer.

Ez történt velem is.

1. fejezet

Morci

Arra azonban csak több évtized múltán döbbentem rá, hogy habár a csúfnévnek vélt megszólítás ellen vívott szabadságharcom sikeres volt, a lelkem egy darabja Morci maradt, s hátrahagyva, egyedül, begubózva szomorkodik tudatom legmélyén. Elszigetelődött, leszakadt lélekrész. Amikor aztán megért a helyzetem a gyógyulásra, és nem volt már más hátra, mint hogy belenézzek tudatom mélyebb bugyraiba, döbbenten tapasztaltam, hogy nem csak egy hátrahagyott fantom kísért bennem. Sok-sok ilyen leszakadt lélekrész gubózott be tudatom rejtett zugaiban, sokszor még nevüket, formájukat sem ismertem fel, mert régebben erjedtek bennem, mint ahogy felvettem a kis Bálint Mariann formáját. Mondhatnám, hogy hatalmasat vesztettem a sok műtéttel, mégis úgy látom, jóval nagyobbat kaptam, mint egy darab csont és egy kötegnyi izom. Kapu nyílt rajtam nem csak a húgyhólyagom számára lefelé, de lelkemnek is kitárult az út, ki a szabad, gyógyító levegőre – felfelé.

Egy leszakadt testrészt talán vissza tudnak varrni az orvosok. De hogyan lehet visszavarrni egy leszakadt lélekrészt? Ez a történet arról szól, hogyan szereztem tűt és cérnát, ami képes arra, hogy a széttépett lelket összeöltse, hogy végre egységként, Egész-ségnek érzékeljem magamat.

2. fejezet

Macuska

A szavak nélküli monológ, ami fut bennünk saját magunkkal kapcsolatban, mélyebb, mint gondolnánk. Ott feszül ez a kimondatlan önkép köztünk és a világ között, gondolati rétegünk legalján, a lélegzetünk ritmusában megbújva, a testünk tartásába merevedve, a tekintetünkbe kódolva. Az én önképem pedig kemény és ítélkező volt: „Kiváltál a nyájból, te haszontalan, beteg bárány. Meg vagy jelölve, te kivágásra ítélt fa. Nem vagy elég jó, de elég rossz se. A középszerű, felesleges kis sarjak nem jók semmire, persze, hogy kigyomlálják! Az emberek érzik ezt, messziről kiszimatolják rajtad a halál szagát! Bűnös, bűnös, bűnös!” – szólt az ítélet legbelül.

A szüleim döbbent kérdését hallom a fejemben, ami nem nélkülözi szerető szívük rettenetét sem: hogyan lehet, hogy egy tizenöt éves lány ilyet gondoljon magáról? Hogyan is lehetne egy gyerek bűnös?! Márpedig az én szégyen-tudatom mély volt, mint egy mocsár. Hullák szaga terjengett elő belőle, és mivel bennem erjedt, nem menekülhettem előle sehova.

Mindig tudatában voltam lényem súlyosságának, s irigykedve néztem pillangólelkű, könnyed társaim felé. Hogy lehet, hogy ők nem érzik ezt a súlyt?? Hogyan lehet, hogy nem veszik észre, valami húz egyre mélyebbre, nem pusztán engem, de az egész világot! A fájdalomcsillapítók csak ideiglenesen nyomják el a testemben egyre növekvő fájdalmat, mint ahogy a világi élvezetek öröm-fájdalomcsillapítói pillanatokra hatnak csupán!

Izzadtan ébredtem fel horrorfilmbe illő álmokból, éjszakánként húzott a mocsaram egyre lejjebb és lejjebb.

Ám a mocsár fenekén kicsi mag bújik meg. Lapul és vár. Ha valóban eléred lényed mocsarának legmélyét, és megérinted a magocskát: szárba szökken. A szára kúszik, kúszik a fény, a felszín felé, és ahogy kibukkan, lótusz virága bomlik ki belőle. Szirmai olyan tiszták, hogy nem ragad rájuk semmi, még a pillanatragasztó is lepereg róluk. Ez az út a magtól a virágig hosszú és rögös.

De ez a kegyelem útja.

3. fejezet

Ria

Ahogy olvashattátok a könyv elején, nagyon mély, szinte feneketlennek tűnik a tudat mocsara és a lefelé tartás látszólag elveszett állapotba vezet. Mégis, a legmélyebb ponton van az a Mag, amit meg kell találni a saját lényünk mélyén, megérinteni, tudatunk fényével bevilágítani. Ami addig látensen nyugodott bennünk, most, ezzel a tudati mozdulattal aktivizálódik. Ebből a kis pontból indul majd el az a lótuszvirág szára, ami a felszínen kibontja a virágát, tisztasága, szépsége reményt és szeretetet kelt az emberi szívekben.

Ez a mag saját Önvalónk esszenciája, lényünk lényege, amiben benne van az egész teremtésünk szárastul, levelestül, virágostul. De döntenünk kell felőle, hogy megmutassa magát, hogy életre kelljen.

Ez az egyetlen szabad választásunk.

4. fejezet

Anya

Marci fiunk pontosan ott született, ahol mi, Ágival, a Debreceni Klinika szülészetén. Mély nyugalmat éreztem afelől, hogy magyar földön látja meg a napvilágot, valahogy ez is fontos volt nekem, hogy a gyökerei arra nyújtózzanak, mint a miénk a férjemmel. Azért a szülészeten ügyeletes doktornő szeme igencsak elkerekedett, amikor bekukkantott a már magamra öltött kórházi hálóing alá. Két fájás között próbáltam elmagyarázni neki, mit is lát a megszokott földi kapu helyett, míg az orvosom meg nem érkezett hozzám.

Előkészítettek műtétre: epidurális érzéstelenítés, fertőtlenítés, minden ment, mint a karikacsapás.

A gyógyszerektől azonban innentől nem sokra emlékszem, képek maradtak meg csak, mint egy rossz felvételről visszamaradt képsorok egy régi videószalagon: az orvosom feje, ahogy kidugja a műtéti lepedő mögül a fejét és azt kérdezi:

– Akkor függőlegesen vágom, Mariann, rendben?

És ahogy egy nővérke hangja elmosódottan, szinte pár másodpercen belül azt mondja:

– Itt a lába, doktor úr! És a feje! Kint van!

Aztán egy gyors snitt után oldalra pillantok, és látom Őt.

– Anyuka, itt a fia, nézze meg!

Emlékszem rá.

Gyönyörű volt.

Csak egy pillanatig láttam.

Aztán ismét ködfelhő telepedett rám, és ahogy elvesztettem az éber tudatom, az utolsó gondolatom ugyanaz volt, mint a nagyműtétem után: túl vagyok rajta! Életben vagyok!…

…Érdekes tapasztalni magamat, magunkat szülőként. Ha létezik még egy olyan életterület, ami hasonlóan megosztó, mint a politika, akkor az a gyermeknevelés. Hosszú évek barátságait tépi szét, feszültséget szíthat családon belül, kiveri a biztosítékot az utcákon, bevásárlóközpontokban. Azt hiszem, ez azért van, mert semmi nem mutatja meg jobban, miben hiszel valójában, mik az értékrendek a felszín alatt, mint a gyereknevelés. Kettévágja a nagy elméleteket, a masszív elképzeléseket és a nagy terveket a „mi működik” gyakorlata.

– Nagy volt a szánk, hogy mi soha nem etetünk úgy gyereket, hogy közben mesét bámul a telefonon? – akkor még nem tudod, milyen, mikor egyetlen vágyad van fél éve: nyugodtan megenni a kikért pizzádat, még melegen.

– Biztos voltál abban, hogy nem hagyod, hogy édességgel tömjék? – még nem tapasztaltad a nagyszülői szeretetet.

– Nem fért kétség ahhoz, hogy a te gyereked szobája nem lesz tele műanyag kütyükkel? – akkor még nem ismered a rokonok vásárlóerejét.

– Te biztos nem fogsz eltorzult hangon gügyögni és hülyébbnél hülyébb neveket aggatni a kisgyerekedre? – akkor még nem lágyított el az ártatlanság tömény koncentrációja.

– Kizártnak találod, hogy felemeld a hangod a várva-várt gyerekkel… valaha is? – akkor még nem tudod, milyen az, ha elkéstek, és ő lassított felvételre vált.

– Megkérdőjelezhetetlen benned a szándék, hogy ne lásson téged folyton a telefonoddal? – térjünk vissza erre akkor, amikor fogsz egy biztos pozíciót a játszótéren, és már húsz perce lökögeted a hintát egy másik ordító gyerek mellett.

– Hétszentség, hogy nem veszel neki a boltban semmit, kenyérért ugrotok csak be? – még nem találkoztál az igazi gyermeki vasakarattal.

– Szilárd az elhatározásod, hogy nem mész a tömeggel, és a te gyerekednek nem kell az a sok szar, amit a társai már réges-rég megkaptak? – akkor még nem tudsz semmit a kollektív energia erejéről.

– Az tuti fix, hogy a te gyereked nem fog idétlen, stílustalan ruhát hordani hatalmas, rusnya pokémonnal a mellkasán? – még nem tudod, mennyibe kerülnek a gyerekholmik, és mit jelent a családi kasszának megörökölni egy ruhatárat egy egész szezonra.

Reggelig sorolhatnám, de azért ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember veszítse csak el nyugodtan az elveit, ha a gyerekeiről van szó. Épp csak, hogy ne ragaszkodjunk hozzájuk görcsösen. Az én tapasztalatom szerint mindig jó, ha élünk azzal a képességünkkel, hogy az adott szituációt helyesen látjuk meg, és rugalmasan állunk a világhoz, mintsem mereven, kényszeresen ragaszkodjunk az általunk egyetlen járható útnak gondolt elképzelésekhez. Aki túl kemény, az törik a viharban. Jobb kissé hajlékonynak maradni.

5. fejezet

Mariann

Mindannyiunknak van egy ilyen zóna az életében, ami előtte van és minden energiájával elkerülni igyekszik az ember. De mindenkinek lehetősége van egyszer végleg megállni és szembenézni a legnagyobb félelmével. Abbahagyni a menekülést.

Ez az a fekete lyuk, ami a legnagyobb pánikot váltja ki az emberből. Lehet bármivel kapcsolatos… kimondani, hogy valami, amit eddig hosszú évek alatt építgettél, összetartani próbáltál, az nem megy tovább. Feladni az erőlködést. Megállni. Megadni magunkat. Hátradőlni teljes súlyunkkal Isten tenyerének.

Amint képes voltam kimondani, hogy itt van vége, nem tudok egy lépést sem tenni tovább, megadom magam a helyzetnek, olyan súly gördült le rólam, amiről nem is tudtam, hogy milyen mértékeben összenyom…

…A műtétem időpontja egyre közeledett. Az egyik brüsszeli barátnőm – igazi rokonlélek! – egy nagy kupac könyvet nyomott a kezembe, hogy legyen mit olvasnom a kórházban töltött idő alatt. Hosszú éveket töltött el Japánban fiatal éveiben, így a kiválasztott könyvek között nem meglepően találtam egy, a szamurájok etikájáról szóló kötetet is. Ahogy kinyitottam, összeszorult a gyomrom. Épp csak, hogy beleolvastam, már az elején úgy éreztem, megáll a szívem. Olyan érzés volt, mint mikor elkaptak a boltban az édességlopásért. A könyv sorai ugyanis a szamurájok esküjéről szóltak, ami így szólt: Inkább a halál, mint a szégyen!

Lehanyatlott a kezemből a könyv, mert abban a pillanatban láttam, milyen mélyen hordozom én ezeket a szavakat! Olyan régen, hogy a szavak rég elvesztek, elkoptak a születések és halálélmények alatt, de a lényeg, a lenyomat mélyen az asztrálmocsaram legalján kuporog, szivárog belőle az az asztrális genny, ami aztán rátapadt mindenre, ami kibontakozni próbált a hosszú idő alatt – életekre, szerelmekre, gyermekvállalásra, emberi kapcsolatokra. Nem látható, szavakba nem foglalható módon, viszont meghatározta az egész irányomat. Ezért kellett hát minden egyes nagy fordulóponton hatalmas igent mondanom az életre! Igent a kapcsolódásokra, igent a gyermekvállalásra, igent a születésre, a szerelemre, a női útra! Ezért éreztem hát, hogy állandóan körülvesz a halál, mert megfogadtam, hangosan kimondtam, szertartásosan esküdtem rá egy rég-rég elfeledett történetben. A történet lekopott, de az irányt, a szavak nélküli lényeget nem koptatja csupán az egyik testből a másikba érkezés.

Önvalónk kapuját nem nyitja az Idő kulcsa, ahhoz a saját tudatunkból kell fénykulcsot kovácsolni. Csak az illik a történetünk kapujának zárjába. Ami egyszerre az összeset nyitja.

Így a kulcs öntőformája megvolt. Épp csak, hogy fel kellett tölteni még valamivel.

És ez a valami Ürességből volt.

6. fejezet

Dó Hjong Dzsé

A saját szenvedésünk olyan vákuumszerű erővel húz be a történetünkbe, amihez extra nagy lelkierő szükséges, hogy leváljunk róla. Honnan nyerhetjük ezt az erőt? – kérdezhetnénk azonnal. Nem kell nyernünk hozzá energiát, mivel végtelen mennyiség áll rendelkezésünkre minden pillanatban. Amint hajlandóak vagyunk megállni, szembenézni saját helyzetünkkel, úgy össze is kötődünk saját belső, végtelen forrásunkkal.

Szenvedés és élvezet, a két oldala ugyanannak az érmének. Mindkettő ugyanazzal a transzenergiával rendelkezik, ami a velük való azonosulást gerjeszti. Az önrealizációs praxis során ettől a két szélsőségtől sikerül távolságot tartani; érzékszerveink hívását kontrollálva, önmegtartóztatás során teret nyerünk, lehetőséget kapunk a szenvedésünk mibenlétét átlátni, a jelenségeknek – okozatoknak – a forrását, okát megpillantani, azaz az Élet működését tisztábban tapasztalni. Ez az a tanítás, ami időről időre felbukkan minden egyes kultúra kibontakozásánál: a középút megtalálásának jelentősége.

Gondoljunk bele, minél mélyebben a történetünknek hisszük magunkat, annál inkább ráfeszülünk a karmánkra, tudatunk terét totálisan kitölti életünk cselekménye, ezért nem láthatjuk tisztán a belőle kivezető utat. A történetünkkel való azonosulás az önképeink kővé merevítését okozza, ami a tudatunk szélsőséges beszűkülését jelenti. Személyes történetünk fokozatos átlátása, megértése, majd meghaladása – azaz önképeink oldódásának gyümölcse, jutalma az Egész működésének megpillantása lehet. Ez a Dharma.

Őszintén kívánom, hogy ez a történet, amit itt olvastál, olyan hatást váltson ki, amelyben gyógyulhat az ember kollektív tudatán lévő seb, ami ugyanolyan állapotban van, mint az én testemen lévő nyitott, gennyedző seb volt; önvalónktól való eltávolodottságunk fájó pontja. Az elszakítottság illúzió-szakadéka. De attól még, hogy valójában illúzió, a vele való azonosulásunkkal újra és újra teremtjük. Minden pillanatban felszakítjuk, amikor nem odaforduló figyelmet, megértést, együttérzést gyakorlunk magunkkal és másokkal szemben.

7. fejezet

Nem név, nem forma

Sokáig azt hittem, ha visszaemlékszem dolgokra, akkor végre teljes képem lesz önmagamról. Visszaemlékezni elmúlt életekre, traumákra, szerelmekre, emberekre, kapcsolódásra. Az majd körbehatárol, definiál, megmagyaráz Engem. De az emlékezés ilyen megközelítése soha nem ad megnyugvást, feloldozást, végső megszabadulást. Mert amint visszaemlékszem bármire, azonnal annak gondolom magam, és csak tovább írom a történetek szövevényét.

Az Emlékezet és Felejtés nem elvont fogalmak. Ez az Élet. Végtelen formában tükröződve, végtelen intelligenciával. Két egymás felé fordított tükör, amiben végtelen számban tükröződik ugyanaz a Lényeg.

Az egyik tükörben ezt látom:

Az Emlékezet maga jelenik meg sejtekként. Sejtek csoportjaként. A köztük végbemenő folyamatokként. A Felejtés jelenik meg minden felbomló kötelékben, lebomló formában, ködbe vesző kapcsolódásban.

Aztán megfordulok, és ezt látom a másik irányban:

A Felejtés által szűkülök egyre jobban az anyag vonzásába, felé tartva halványodik a tudásom arról, mi a Szellem valójában. A Felejtés által sűrűsödik az anyag körülöttem, megépül a test az anyag tükrében. Ám az Emlékezés által lazul az anyag szorítása, amint felidéződik bennem a Forrás emléke.

Körforgás a Felejtés és Emlékezés között. Ugyanannak a botnak a két vége, az anyagba süllyedés és az abból való felébredés állandó körforgása.

Kapu feszül a paradoxon két oldala között: a Nem Tudható, szavakkal le nem írható létezésünk csodája.