„Igazából szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor hallom, hogy akit szeretek, mellettem szuszog, megfordul az ágyban. Nem szeretem a csendet, amióta egyedül vagyok. Túl sokat gondolkodom. Rájöttem, hogy a csend megfojt, és a saját hangomat hallani sem olyan, mint amikor valakihez ténylegesen beszélek, vagy amikor valakinek énekelek. Valahol mégis szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor tudom, hogy szavak nélkül is elmondhatom, amit gondolok és érzek.
Őszintén gyűlölöm a csendet, amikor kínos, és megszólalnék, csak azért, hogy mondjak valamit. A csend számomra relatív. Olyan, mint a magány: nem kell, hogy egyedül legyek egy szobában ahhoz, hogy magányos legyek, és van, hogy nem kell, hogy mellettem legyen valaki ahhoz, hogy a gondolataim társaságában jól érezzem magam.
A csend csupán egy állapot. És igen, jelentése van. Jelenthet megnyugvást, menekülést, fájdalmat, magányt, fáradtságot, csalódást, beletörődést, egyetértést, szerelmet, várakozást. Egy biztos: „a csend is üzenet”.
Lujzi írása a csendről egészen a lelkéig hatolt. Ő ébresztette benne a gondolatot, végül mégis Alfonz találta meg a saját igazságát a lány szavaiban. A csend az, amitől félt. A csend, amikor magára marad magával és az érzéseivel, amikről nem akart tudomást venni.