Isszá zavarában nem tudta, mihez kezdjen. A ház falánál összegyűlt avart és lehullott ágakat kezdte összehordani egy kupacba. Az iszonyatos hőség elől Zamira behúzódott a szederfa alá, és tovább szipogott. Isszá úgy szerette a bátyja feleségét, mintha a második édesanyja lett volna. Először az apját veszítette el, akit súlyos betegség gyűrt maga alá, őt hamarosan követte az anyja, aki az orvos szerint a bánatot képtelen volt feldolgozni. Zamira az első pillanattól fogva mellé állt, és segítette őt a gyászában, aztán az élet további területén. Most mégis zavartan figyelte a síró nőt. Mit mondhatna? Kamaszfejjel az élet egyáltalán nem olyan zavaros és kilátástalan, mint ahogy azt megfestették neki. Harcolni fog azért, hogy a bátyjával közösen eltervezett álmaikat megvalósítsák. Senki és semmi nem állhat ennek az útjába. Neki a bátyja egy pahlaván, egy hős. És ha úgy adódik, ő is hőssé fog válni az ő szemükben. Nem hagyja, hogy Zamira arcát újra könnyek áztassák. Nagy levegőt vett, és megállt előtte.

– Ide, ahol most ülsz, egy gyönyörű házat fogunk felhúzni – és a kezében lévő hosszú botot határozottan a földbe szúrta. – Ott hátul, a hegyek lankáin a lovaink futkosnak egy hatalmas karámban, idelent birkák és kecskék százai legelik a friss füvet. Megfogadom neked ezt, Zamira. Ha addig élek is, megfogadom ezt neked!

Zamira zavartan figyelte a kamasz fiút, akinek sötét szemében ugyanolyan tűz ragyogott most, mint Ebrahiméban, amikor az álmairól mesélt. Halványan elmosolyodott. Hitt a fiúnak. Felállt, és mire Ebrahim visszatért, már szinte a ház körüli csalit jó részét kipucolták, majd hatalmas kupacokba rakták.

Ebrahim vízzel teli, méretes edényeket hozott, és egy gépet, amiről Zamirának fogalma se volt, hogy mi az.

– Aggregátor. Beszerelem, és estére már villanyunk is lesz – mondta egykedvűen. Zamira nem értette, hogy férje miért burkolózott ilyen szótlanságba.

– Miért nem szólsz egy szót se, amióta megérkeztünk? Nem teheted ezt, hogy nem beszélsz velünk! Egyáltalán mihez kezdünk most, Ebrahim? – nézett rá kérdőn.

– Azt mondtad, itt majd együtt dolgozunk a ház körüli teendőkben. De annak a nőnek ott a faluban mindjárt elmondtad, hogy tanító vagy.

Zamira elképedve figyelte a férjét. Tehát ez volt a szótlansága oka.

– Igen, azt ígértem neked, hogy támogatlak mindenben, és tartom is szavam. De ha a faluban nincs tanító, talán el kellene ezen gondolkodni. Biztos megélhetésünk lehetne, és ahogy elnézem, arra most nagy szükségünk lesz, mert valld be, te sem erre számítottál, ami itt fogadott.