Ez a cikk a szerzőbőrbe bújt szerkesztőkről, vagyis olyan írókról, írónőkről szól, akik azon kívül, hogy saját, kiadott könyvvel, könyvekkel rendelkeznek, mellette kiadói, irodalmi, olvasószerkesztőként, stb. dolgoznak.
Kezdjük is az elején!
Ideális esetben a szerkesztő is megírt már legalább egy könyvet, ismeri a szöveggondozás lefolyását, módszereit, mi több, őt is szerkesztették.
Miért emelem ki ezt a dolgot?
Mert ez tulajdonképpen logikus. Nem lehetek csak úgy bankigazgató, ha még az életben nem dolgoztam a banki szférában, nem igaz? Nem ülhetek rögtön a bőrszékbe csupán azért, mert mondjuk tudok számolni, vagy tudom, hogy a bankban embereket kell kiszolgálni és néha beszélgetni velük.
A szerkesztés elsajátítása sem egy olyan folyamat, amit egy hétvége alatt vagy pár könyv elolvasásával, bétázásával, esetleg véleményezésével magunk mögött tudhatunk.
Azt, hogy hogyan lehet valakiből szerkesztő, nem fogom ebben a cikkben taglalni. Csak annyit jegyzek meg, hogy az olvasáson (jó sok könyv elolvasásán) kívül kritikus gondolkodás, segíteni akarás, önmagunk fejlesztése, szerkesztőkurzusok, a nagyoktól való tanulás, valamint egy jó adag kötélideg is kell hozzá.
De milyen az, amikor egy „szerző-szerkesztő” nyers kézirata egy kolléga elé kerül? Nyilván hibátlan, maximum felesleges szóközök és némi elütés van benne, a szerkesztőtárs csak átfut rajta, aztán az egész már mehet is korrektúrára. Ja, oda sem kell, mert korrektúrahiba sincs benne…
Haha. Ez volt a nap vicce.
Higgyétek el, a szerző-szerkesztőnek pontosan ugyanolyan nehéz a szerkesztési folyamat, mint bárkinek. Nálunk is eljön a pont, hogy kiadjuk a kezünk közül a kéziratot, és megengedjük valaki másnak, hogy apró darabokra szedje, közben pedig izgulunk, hogy a számunkra fontos és kihagyhatatlan jeleneteket semmitmondónak és jelentéktelennek ítélik, majd törlésre javasolják.
Én szerzőként már kaptam hideget-meleget, de mindig mantrázom, hogy – „trust the process” – bízz a módszerben, mert a végére egy sokkal jobb szöveg lesz majd előttem, mint amit eredetileg megírtam. Ez bizony a legnehezebb része a szerzősködésnek. Amíg csak magadnak írsz, mert mondjuk nincsenek nagyra törő terveid a kézirattal, addig minden tökéletes, és amit leírtál, az a non plus ultra. Azonban amint felmerül benned a gondolat, hogy a történetednek mindenképp nyilvánosság elé kell jutnia, na, ott kezdődnek a problémák.
Probléma? Inkább kétségbeesésnek mondanám. Vajon jól írok? Mit fog szólni a kolléga? Évek óta szerkesztek, mégis nekem kell segítség? És ha talál benne olyat, amin fetreng a röhögéstől? (Hidd el, fog.) Vagy sírógörcse lesz? (Inkább neked lesz.) Szóval igen. A kétségbeesés a legmegfelelőbb érzés ennek a pontnak a kifejezésére.
Azonban úgy vagyok vele, hogy Stephen King vagy J.K. Rowling sem úszta meg szerkesztés nélkül, szóval talán nem is olyan rossz dolog az, ha valaki vet egy pillantást arra, amit hónapokig, netán évekig egy Word-doksiba pötyörésztem…
De ez hogy lehetséges? Aki ezt tanulta, aki már olyan régóta szerkeszt, annak hogyhogy nem megy ez sokkal egyszerűbben?
Nos, van erre egy nagyszerű mondás.
Más szemében a szálkát is, magaméban a gerendát sem.
Ez bizony a szerkesztésnél is így van. Amikor a szerző benne van egy történetben, vele kel és fekszik, az agya akaratlanul is kiegészíti a lyukakat, amiket végül talán le sem ír, mert neki logikus és követhető, mi mi után történik. Nem fontos a szereplők kinézete, a helyszínek elhelyezkedése, leírása, elvégre ha ő szinte izgalmasan pergő filmként látja lelki szemei előtt az egész cselekményt, akkor ez biztosan másnál is így van.
Nos, nem.
Az sem lesz elég, ha százszor elolvassa egymás után a kéziratot, mert százegyedszerre sem fogja megtalálni benne azt a logikai bakit, amit a kolléga kábé elsőre kiszúr. És ezzel nincs is semmi baj. Azért vannak a szerkesztők, hogy ezeket a hibákat, elírásokat, gubancokat megtalálják, majd szépen elsimítsák, és olyan olvasóbarát formátumba hozzák a kéziratot, hogy aki kezébe veszi a kész könyvet, a végén majd jó érzéssel csukja be.
A szerző írjon, a szerkesztő pedig szerkesszen. A kettő együtt nem fog menni, tapasztalat.
De miért jó az egyáltalán, ha egy szerkesztő maga is átesett ezen a folyamaton?
Egyrészt azért, hogy amikor ismét egy kézirattal foglalkozik, tudja, miként nyúljon hozzá, mire figyeljen, a zsáner jellemzői, sarokpontjai meghatározók legyenek, és ezen ne gondolkodjon. Talán az magától értetődő, hogy olyan műfajt szerkesszen, amihez ért is. Én az életben soha nem fogok horror vagy thriller kéziratokat gondozni, mert nem olvasok ilyen könyveket, és mert a galamblelkem nem tudja elviselni a „jumpscare” jeleneteket.
Másrészt átérzi mindazt, amin egy (kezdő) szerző is keresztülmegy. Ebből adódik, hogy ő maga sokkal empatikusabb, ezért diplomatikus módon adja a szerző tudtára, ha valami nagyon nem jó a kéziratban, netán az kőkemény átírásra szorul. A szerkesztés sokszor egy fájdalmas folyamat, elengedünk imádott jeleneteket, kiveszünk egy karaktert, akinek amúgy semmi szerepe nincs, csak mondjuk jól nézett ki lelki szemeink előtt, ezért kapott egy bekezdést, netalán még a címet is át kell gondolnunk, mert a szerkesztő szerint semmitmondó…
Talán most már belátjuk, hogy több előnye van annak, ha a szerkesztőnk maga is szerkesztett író(nő).
Bármi is adódik a szöveggondozás alatt, egy biztos: a szerkesztő velünk van, nem ellenünk. Egy kézirat fölött kötünk rövid időre barátságot, munkakapcsolatban vagyunk pár hétig, hónapig, majd legkésőbb a könyv megszületése után elválnak útjaink… egy következő közös projektig.
Írta: Preiml-Hegyi Hajnalka
Ha szeretnél első kézből értesülni az előrendelésekről és a megjelenésekről, akkor érdemes feliratkozni a hírlevelünkre.
Szeretnél te is könyvkiadónk szerzői közé tartozni?
Ide kattintva minden információt megtalálsz a könyvkiadás menetéről, valamint a Smaragd Kiadó szolgáltatásairól.
Legyen a Tiéd a következő sikerkönyv!
