Irodalomtudományt és filmelméletet tanulok, mellette üzemi munkás és targoncavezető vagyok. Szeretem azt a harmóniát, amit az elméleti tanulmányok és a fizikai munka egyidejűségéből nyerek.

Akkor kezdtem írni, amikor elolvastam a Winnetout kicsit több mint tízéves koromban. Akkor jöttem rá, hogy olvasni nem rossz dolog. Akkor több és több vadnyugati történetet akartam.

A Nagy Indiánkönyv után ez elfogyott, és találkoztam A Jó, a Rossz és a Csúffal, aztán a többi Leone-mesterművel. Amikor megnéztem minden westernt, amit módomban állt, tudomásul vettem, hogy nincs több vadnyugati sztori, amit olvashatnék/nézhetnék. Aztán rájöttem, hogyha nincs több, akkor írok egyet magamnak. Nem értem a végére, és 99%-ban a Vigyázat, Vadnyugat! című film volt Terence Hillel, de jól éreztem magam, miközben írtam.

Teltek az évek, én is változtam, de ez a jó érzés azóta is megvan. Persze változtak a favoritjaim is, szélesedett a műfaji látóköröm, de a Winnetounak akkor is kiemelt helye van a szívemben.

Semmi tervem nincs vele, csak azért írok, mert jólesik. Jó érzés elolvasni egy sztorit és jó érzés leírni egyet.

Mi ad ihletet? A sör. Ez ad lendületet is.

Meg bármi. Egy pillanat a buszon, egy jelenet sétálás közben, egy fénykép, egy illat, egy emlék, egy dal elég, hogy elkezdjek egy történetet generálni hozzá, amit vagy leírok, vagy nem, vagy elfelejtem, vagy nem. Bármiből lehet egy kisebb-nagyobb iromány.