A könyvek megszállott szerelmese voltam világéletemben. Bárhova menjek, kísérnek utamon, a táskám kötelező felszerelése mindig egy-egy példány. Már nagyon kisgyermekként elvarázsolt a csodálatos világuk, van valami különös ugyanis abban, amikor beleszippantunk a frissen nyomtatott kötetek lapjaiba. Emlékszem, olyan négyéves lehettem, és annyira szerettem volna olvasni, hogy azt képzeltem, már tudok is. Ezt úgy bizonyítottam be az akkori kispajtásaimnak az óvodában, hogy a mesekönyvek lapjain lévő színes képekhez izgalmas történeteteket kreáltam, melyeket ők érdeklődéssel és kíváncsisággal hallgattak mindig. Talán ekkor születtek meg az első „szerzeményeim”, és talán ők voltak az első „közönségeim”.

Papírra vetett gondolataim azonban csak kamaszkoromban láttak napvilágot, de onnantól kezdve nem volt megállás. Írásaim több mint másfél évtizeden keresztül csak versformákat öltöttek, különböző irodalmi folyóiratokban és antológiákban jelentek meg, majd nagy büszkeségemre 2018-ban a „Bárányfelhők közt libabőr” című önálló verses kötetemben kaptak helyet. Időközben elvégeztem a jogi egyetemet szülővárosomban, Szegeden, majd letettem a szakvizsgákat, és ügyvéddé cseperedtem. Azt azonban álmodni nem mertem volna, hogy regényíró leszek.

Egy nap azonban történt valami. A rövid, ám velős irományokat kiegészítette egy hosszabb terjedelmű alkotás. Másodpercek töredéke alatt pattant ki ugyanis egy gondolat a fejemből és elevenedett meg előttem néhány szereplő. Mindent félredobtam, és lázas gépelésbe kezdtem. Pár óra alatt huszonkilenc oldal sűrű betűit pötyögtem bele a laptopom memóriájába. Másnap arra jöttem rá, hogy a történetem- melynek egyébként fő mozgatórugója a sors, az életút, na és a szerelem- nem csak pár tíz oldalt érdemel, és a szereplőim pedig nem csak életszerűek, de el is kezdtek élni. Én pedig úgy döntöttem, elkísérem őket izgalmas útjukon. Bár nem tudtam előre, hogy kalandjuk majd merre vezet, milyen tájakat járunk be, milyen mélységekkel és magasságokkal találkozunk, milyen érzéseket, fájdalmakat, csalódásokat vagy örömöket élünk át, de velük tartottam. Velük sírtam, velük nevettem. Megsúgom, olykor-olykor, ma is visszatérek hozzájuk.

Miután büszkén befejeztem életem első regényét, naivan kiírtam a végére: The end. Másnap egy félmaratoni futóversenyen vettem részt, és gondolataimban elmélyülve, minden egyes kilométerkőnél egyre biztosabb voltam abban, hogy ez még nem a vége volt. Valóban nem, ugyanis ez csak a kezdete volt egy trilógiának. Lelkes előolvasóim pedig végképp eldöntötték, közölték velem: „Nem, így nem érhet véget!”

Ma már kijelenthetem, megszületett a második és a harmadik része is a „Zeusz titkainak”, és remélem, mihamarabb olvashatjátok majd a teljes történetet.

Kedves Olvasók! Bízom benne, hogy Ti is megkedvelitek majd szereplőimet és nagyon-nagyon élvezni fogjátok a szeszélyes és kalandos, vadregényes életutazásukat.

Én mindeközben sok-sok novella és vers alkotásával vezetem le az elmúlt egy év „maratoni távú” írását, hátradőlve, megszusszanva egy kicsit, de csak egy picit, mert nem titok, hamarosan nekilátok új regényem írásának.