1

Fred mindig is utálta az iskolát. Na jó, nem mindig, esetleg két-három éve. De a kamaszok már csak ilyenek.  Ha egy számukra visszataszító dolgot ki nem állhatnak, akár csak egy napja is, akkor is egész életükben utálták. Frednek az iskolával kapcsolatban ez a pillanat akkor jött el, amikor komolyan be kellett ülni az iskolapadba. Új tantárgyak, több tanóra, magasabb elvárások, kevesebb szabadidő. Hiszen a felnőttkor küszöbén állnak, lassan dönteniük kell, hogy melyik egyetemen akarnak továbbtanulni, mit akarnak kezdeni az életükkel. Legalábbis a tanárok és az igazgató ezt az üzenetet közvetítették.

Pedig nem volt ő buta, vagy esetleg hülye, csak lusta. Úgy gondolta, hogy olyan felesleges dolgokat akarnak vele megtanítani, melyeknek nem lesz sok szerepe felnőtt életében. Ezért a tanulásba csak annyi időt fektetett, ami elegendő volt ahhoz, hogy ne kelljen megismételnie az aktuális tanévet. Viszont olvasni – amit apjától örökölt – nagyon szeretett. No nem az irodalom klasszikus nagyjait, vagy filozófusok írásait – még csak tizenhat éves volt –, de talán egyszer ezek is felkeltik az érdeklődését. Kedvencei a középkorban játszódó történetek: a királyi udvarok forgataga, lovagi tornák, vagy épp azok, amikben a hős lovag megküzd a sárkánnyal, hogy megmentse a gyönyörű hercegnőt, aki csókkal hálálja meg a szabadulását.

Most is éppen egy ilyen történet lebegett lelki szemei előtt. A páncélos lovag természetesen ő volt, a hercegnő pedig szavaival bíztatta a hőst:

– Ó, Fred lovag, segíts rajtam, te vagy reményem utolsó sugara!

– Ne félj egyet se, szívem hölgye, megszabadítlak e gonosz bestia uralmától.

– Ó, Fred, ó, Fred, megmenthetsz, ha válaszolsz a táblán látható feladatra.

– Hogy mi? – torpant meg Fred.

– Fred…Fred Banks! Kelj föl azonnal és figyelj az órára!

Felocsúdott. Nevetést hallott. – Matekóra? Jajj ne, úgy néz ki, elaludtam. A rohadt életbe! Ugye nem beszéltem álmomban? Ugye nem azon nevetnek? Vissza a valóságba. Megint. Osztálytársai, akiket egy-két kivételtől eltekintve mélységesen megvetett, úgy néztek rá, mintha az évszázad viccét mesélte volna el az egyik olyan humorista arc, akikkel tele volt a tévé az utóbbi időben.

– Nos, Fred, most, hogy újra köztünk vagy, kérlek, oldd meg az alábbi egyenletet, és utána érdeklődve meghallgatom, milyen izgalmas álmod volt.

Ismét a nevetés. Ezek szerint mégis beszélt álmában. Néha előfordult, csak sajnos semmit sem tudott ellene tenni. Fülig vörösödve ült a padban, és azt kívánta, bárcsak egy másik srác lenne egy másik városban! Tanárnője, Mrs. Baxter várakozóan nézett rá. Alacsony, kontyba fogott ősz hajú, igencsak telt asszony. Fred úgy gondolta, talán valaha ő is szép volt, úgy százötven évvel ezelőtt. Férje öt éve megboldogult, azóta örömöt nemigen lehetett az arcán látni, és ha ez lehetséges, még házsártosabb lett. – Ó, hogy te is mentél volna vele, vén szipirtyó! – gondolta gyakran.

– Nos? – kérdezte Mrs. Baxter türelmetlenül, összefont karral. Fred a táblára bámult, melyen egy egyismeretlenes egyenlet volt látható, amely csak arra várt, hogy valaki megoldja, és szabadon fellélegezzen, hogy az illető sikeresen rájött, mennyi is az ’x’. A tábláról levéve tekintetét az osztálytársai arcát kezdte el fürkészni, amikről gunyoros vigyorok köszöntek vissza rá. Rossz ötlet, inkább a padra nézett. Arról firkálmányok, karcolások, üzenetek, levált részek köszöntek vissza, melyekből egyértelműen látszott, nem ma jött ki a gyárból. Mondhatni, beszédes múltja volt. A füzet! Maga elé húzta, hamar lekörmölte a feladványt, levezette magának, majd megszólalt:

– Az X pontosan 5.

– Hmm…helyes, fiam – morogta félig maga elé az asszony, és látszott az arcán, bántja, amiért nem tudott kiszúrni vele. – Akkor  megosztod az álmodat, ami minden bizonnyal nagyon izgalmas lehetett, hiszen még az ÉN órámról is elterelte a figyelmedet?

– Hát, én…izé…öhmm…

Kuncogások. Most már senki nem mert hangosan nevetni, tudták, hogy Mrs. Baxter az óra megzavarásáért elkezdene intőket adni. Az első kettő belefért, a harmadiknál már szorul a hurok. Fred lesütött szemmel ült, és próbált valamiféle menekülő utat keresni. Hamar meg is találta a falióra képében. Összeszedte maradék erejét megalázott porhüvelyéből, majd magabiztos pozícióba helyezkedett.

– Azt hiszem, inkább megtartom magamnak, tanárnő.

És ez volt a végszó, ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve az óra végét. Fred diadalittas képet vágott. Nem csupán nem kapott egyest, de nem kellett a teljes leégéssel szembenéznie, hogy mindenki füle hallatára mesélje el, hogyan is ment meg elképzelt hajadonokat elképzelt bestiáktól.

– Jól van, gyerekek, a házit tudjátok, és ne felejtsétek el, hogy következő órán dolgozat. Bár akár el is felejthetitek, nekem egyre megy.

Akárcsak a többiek, Fred is összepakolta táskáját, hogy indulhasson is a következő terembe. A tömegből még kihallotta a „Megúsztad, könyvmoly!” felkiáltást, de már nem igazán tudott ezekre reagálni. Hozzászokott. „Hé, könyvkukac! Legközelebb hozd el Scooby Doo-t is, hátha tud segíteni megírni a dogát. Hahaha.” Ezt az osztály nagymenője, Rob Brown mondta. Na, tessék! A szívatások leggyakoribb eleme. Az, hogy szülei a Fred nevet adták neki, táptalajt biztosított a Scooby-Doo-s és Rejtély Rt.-s poénok tömkelegének. Ez volt a másik oka, amiért utálta a sulit: a véget nem érő csesztetések, amire még válaszolni se tudott, mert ha beskatulyáznak, akkor abból nem tudsz kitörni. Átkozott status quo. Doug lépett mellé, az egyetlen ember, akit az osztályból a barátjának tekintett.

– Ne törődj velük. Tudod, milyenek. Csak azért csinálják, hogy ne őket baszogassák.

– Igen, persze, hogy tudom – felelte kissé indulatosan –, de akkor is már kezd belőle nagyon elegem lenni.

– Gyere, inkább menjünk. A következő az ebédszünet. Azt hallottam, hogy ma lasagne lesz, tudod, mennyire imádom.

– Te mit nem imádsz, ha kajáról van szó, Doug? – Erre mindketten felnevettek.

– Na, ja, igazad van. De most már tényleg gyerünk – sürgette barátját.

– Jó, nyugi, megyünk, már megvagyok.

Felvette táskáját, és elindultak a folyosó felé. Mielőtt kiléptek a teremből, Fred odaszólt Doug-nak:

– Tanultál bioszra?

– Inkább hagyjuk.

2.

Októberhez képest szokatlanul meleg idő volt Salem városában. Az idei év különösen nagy hőséggel járt. Fred az iskolából kilépve megkönnyebbülten fordította arcát a nap felé, szinte itta magába a napsugarak éltető erejét. Végre, eltelt a péntek is. Örült, hogy sikerült egy újabb hetet kibírnia, és mára semmi egyéb vágya nem volt, mint végre hazaérni és túlesni a házi feladaton, hogy utána kezébe vehessen egy új könyvet, azon keresztül pedig elmerülhessen a fantáziák világában.

          Még a srácokat megvárom – gondolta. Igazán jöhetnének már. Pedig egyszerre végeztek, a találkozóhely pedig állandó. Doug valószínűleg még megállt a büfénél venni valami nasit. Mindig kihasználta az alkalmat, ha valamit ehetett. Ha pedig nem volt nála, akkor szerzett. Fred nem igazán értette ezt a mentalitást. Doug is tizenhat éves volt, két hónappal volt fiatalabb nála, mégis duplaannyi lehetett a súlya. Ő hatvankét kiló, úgy saccolta, Doug lehetett vagy száz-száztíz. Kicsit igazán visszafoghatná a zabálást, még a végén összecsuklik a lába a teher alatt, aztán csak gurulni tud majd mindenhova.

          Jót kuncogott magában, ahogy ezt elképzelte. Végre meglátta a fiúkat, ahogy jönnek ki az épületből. Doug kezében egy zacskó chips, állapította meg Fred, és elhúzta a száját. Meg se várta, amíg odaérnek, már méterekről kiáltott neki:

– Már megint tömöd a fejed, te konyhamalac!? – Nevetve kérdezte, hogy tudtára adja, nem gondolja komolyan a sértést. Doug nem vette fel ezeket. Ő elégedett volt magával, és nem érdekelte a többiek szurkálódása.

– Tudod milyen, ha nem a beszédtől jár a szája, akkor a rágástól – érkezett a válasz Briantől.

Brian az A osztályba járt, de szívesebben barátkozott a másik osztály két tagjával. Négyük közül ő volt a legmagasabb a maga 185 centijével. Ennek ellenére meglepő módon nem szerette a kosárlabdát, pedig sokáig próbálták beszervezni a suli csapatába. Sokkal inkább vonzódott a táncokhoz, amivel bőséges alapanyagot adott a sok gyökérnek, akik baszogathatták. A barátai nem nézték le emiatt. Szeretett velük lenni. Nemcsak mert sorstársakra lelt bennük, hanem mert elfogadták olyannak, amilyen volt.

– Kapjátok be mind. Ha nem tudnátok, fejlődő szervezet vagyok, igenis szükségem van az energiára, hogy bírjam egész nap.

– Jól van, tudod, hogy csak viccelünk – nyugtatta Fred. – Már igazán megszokhattad volna.

– Ha nem tudnám, nem beszélnék veletek – kacsintott. – Különben is, amíg vártál ránk, nyugodtan idehozhattad volna a binyódat, és akkor nekünk nem kéne most ácsorogni itt, amíg kilakatolod azt az életveszélyes járművedet, hanem egyből indulhatnánk.

– Már miért lenne életveszélyes? – indult el az említett járgányért. – Ki ne találd hirtelen, hogy bajod van a biciklikkel, amikor neked is van!

– Nem a biciklikkel van bajom, de az enyém nem úgy nyikorog, mint ami bármelyik pillanatban darabjaira akarna szétesni. Én mondom, ideje lenne már váltanod egy újra.

– Tudod, hogy ez a nagyapámé volt fiatalkorában, és azzal, hogy használom, olyan, mintha még most is itt lenne… – nézett melankolikusan a biciklire.

– Tudom, persze. Ne haragudj! Nem akartam gúnyolódni a nagyapádon. – Lesütötte a szemét. – Szerintem inkább induljunk, mert kijön a suliallergiám.

A hazaúton Briannek feltűnt, hogy Robbie, a társaság negyedik tagja még az átlagosnál is jóval csendesebb.

– Robbie, minden rendben? Megszoktuk már, hogy keveset beszélsz, de ez még tőled is extrém nulla. Ne mondd, hogy megint történt valami.

– Semmi, csak a szokásos. Vagyis annyiból rosszabb, hogy most anya pont rajtakapta Dean-éket a szivatáshullám alatt. Persze jól kiosztotta őket, és persze ezután számíthatok rá, hogy csak még jobban rám fognak szállni. – Miközben beszélt, akaratlanul is hátra-hátrapillantott, mintha valakinek a tekintetét érezné a tarkóján.

– Az szivacs, haver – húzta el Brian a száját.

– Ja. És hiába mondom neki, hogy nem kell ezt csinálnia, mert csak rosszabb lesz, tudjátok, milyen. A szent küldetéstudat, hogy megvédje a pici fiát…

Ő volt tehát Robbie. A legfiatalabb volt köztük, egy osztállyal járt alattuk, és tanárgyerek. Nem csoda tehát, hogy a saját osztályában ő volt az alanya szinte minden kipécézésnek. A legaktívabb a szenyók közül Dean Shepard, akinek a legtöbb beszólást köszönheti, és akitől a legjobban tartott. Egyébként Robbie semmi másban nem tűnt ki a közösségből. Átlagos magasság, átlagos alkat, mindene átlagos, sehol egy csúnya anyajegy, vagy furcsa haj, valószínűleg még csak rá se legyintettek volna, ha az anyukája nem a suli egyik tanára lenne. Szerencsére az ő osztályát nem tanította, ugyanis szabályozva van, hogy a tanár a saját gyermekét nem taníthatja. Legalább egy gonddal kevesebb, nem rajta verik le a többiek, ha angolból rossz jegyet kapnak.

          Ők voltak tehát a kiközösített kvartett: Fred, az álmodozó könyvmoly, Doug, a dagi, Brian, a langaléta táncos, és Robbie, a tanárgyerek. De egymás között ezek a jelzők nem számítottak. Egész jó kis csapatot alkottak együtt, és bár néha összekaptak apróságokon, tettlegességig soha nem fajultak a dolgok. Sokat beszélgettek és játszottak együtt, és szinte mindig jókedvük volt egymás társaságában. Most az út hátralévő részét – ami egyébként nem nagy távolság, mindössze öt perc séta – csendben tették meg. Élvezték a jó időt. Hamar el is érték az Arlington és a Goldmoon utak kereszteződését, ami egyben az aznapi búcsúzást is jelentette. Innen a négyfős csapat háromfelé oszlik, Fred és Brian más-más irányba, azonban Doug és Robbie egyfelé mennek, lévén egy utcában laknak. Frednek a leghosszabb az út, ezért is jár biciklivel, majdnem a város szélén laknak, de ez sem egetrengető távolság, sétálva is 20 perc alatt beérne.

– Srácok – szólalt meg Fred, miközben felszállt a biciklire –, azt hiszem, a mostani D&D partit ki kell hogy hagyjam.

– Mi? – hüledezett Doug. – Fred, ne csináld már! Hiszen te vagy a legjobb kalandmester, egyikünk sem tudja úgy előadni, ahogy te. Nélküled nem élvezet játszani. Meg amúgy is, ha egyikünk kiszáll, akkor senki nem játszik. Mindig négyen vagyunk.

– Tudom, de most nem lehet. Anya mondta, hogy a hétvégén a nagyinak kell segíteni kicsit kitakarítani a házat. Szegény nem bírja egyedül, és már nagyon időszerű megcsinálni.

– Hát ez pech, haver. Tutifix, hogy nem tudod lemondani? – kérdezte Doug, próbálva menteni a menthetőt.

– Sajna nem. De ti nyugodtan játsszatok valamit, csak azért ne üljetek otthon, mert én nem érek rá. Majd hétfőn úgyis találkozunk, és megbeszéljük a jövő hetet.

– Rendben. De nekem aztán csillogjon-villogjon az a ház, mert ha azért esik kútba a hétvégénk, mert nem tudsz rendesen takarítani, annak megiszod majd a levét – kacsintott Brian.

– Jó, ígérem – kacsintott vissza. – De most már megyek, na, szevasztok!

– Szeva Fred! – mondták kórusban. Nézték egy ideig, ahogy elkerekezik.

– A picsába… pedig most akartam bedobni az új stratégiámat – szólalt meg Doug.

– Haver, ez a D&D, itt nem tudsz előre kidolgozni stratégiákat – fogta a fejét Brian.

– Na és mi van, ha mégis sikerült? – kérdezett vissza Doug kissé fölényeskedő hangnemben, miközben összefonta a karjait.

– Akkor majd jövő héten megmutatod, addig meg legyél türelmes. Holnap egy árkád? – vetette fel Brian az ötletet.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet. A sok gyík biztos ott lesz. Legalább ilyenkor kerüljük már el őket, ha suliban nem tudjuk – csóválta Robbie a fejét.

– Ja, asszem igazad van, Robbie. Doug, neked valami ötlet?

– Ha gondoljátok, átjöhettek filmezni, megvan mindhárom Csillagok háborúja film, ha van kedvetek, megnézhetjük azokat.

– Nem is rossz ötlet, a harmadikat még úgysem láttam – vakargatta Brian az állát.

– Ezt nem mondod komolyan? – kapta fel Doug a fejét. – Sürgősen látnod kell, olyan fordulat van benne, hogy beszarsz. Képzeld, Luke…

– Na most fogd be, mielőtt én fogom be. – Intenzíven kalimpálni kezdett a kezével. – Ne mondj róla semmit, ha már úgyis megnézzük holnap. Robbie, gondoskodj róla, hogy tartsa a száját.

– Értettem. Akkor mi szerintem el is köszönünk, mielőtt kikotyog mindent – nyugtázta az utasítást, miközben elkezdte Doug-ot az utcájuk felé terelni.

– Rendben, akkor menjünk – mondta, miközben nevetni kezdett Robbie mozdulatán. – Csá, Doug, csá, Robbie!

– Szia.

– Szia, Brian. Holnap tízre gyere!

– Oké! – intett még egyet feléjük, majd ő is elindult hazafelé.