fbpx
a-merleg-nyelve

Beleolvasó: Tánczos Tamás – A mérleg nyelve

a-merleg-nyelve
Tánczos Tamás: A mérleg nyelve
ISBN: 978-615-6297-45-7
Megjelenés éve: 2023
Borítótervezés: Zsiros-Petróczki Kitti

Tánczos Tamás – A mérleg nyelve

1

Fred mindig is utálta az iskolát. Na jó, nem mindig, esetleg két-három éve. De a kamaszok már csak ilyenek.  Ha egy számukra visszataszító dolgot ki nem állhatnak, akár csak egy napja is, akkor is egész életükben utálták. Frednek az iskolával kapcsolatban ez a pillanat akkor jött el, amikor komolyan be kellett ülni az iskolapadba. Új tantárgyak, több tanóra, magasabb elvárások, kevesebb szabadidő. Hiszen a felnőttkor küszöbén állnak, lassan dönteniük kell, hogy melyik egyetemen akarnak továbbtanulni, mit akarnak kezdeni az életükkel. Legalábbis a tanárok és az igazgató ezt az üzenetet közvetítették.

Pedig nem volt ő buta, vagy esetleg hülye, csak lusta. Úgy gondolta, hogy olyan felesleges dolgokat akarnak vele megtanítani, melyeknek nem lesz sok szerepe felnőtt életében. Ezért a tanulásba csak annyi időt fektetett, ami elegendő volt ahhoz, hogy ne kelljen megismételnie az aktuális tanévet. Viszont olvasni – amit apjától örökölt – nagyon szeretett. No nem az irodalom klasszikus nagyjait, vagy filozófusok írásait – még csak tizenhat éves volt –, de talán egyszer ezek is felkeltik az érdeklődését. Kedvencei a középkorban játszódó történetek: a királyi udvarok forgataga, lovagi tornák, vagy épp azok, amikben a hős lovag megküzd a sárkánnyal, hogy megmentse a gyönyörű hercegnőt, aki csókkal hálálja meg a szabadulását.

Most is éppen egy ilyen történet lebegett lelki szemei előtt. A páncélos lovag természetesen ő volt, a hercegnő pedig szavaival bíztatta a hőst:

– Ó, Fred lovag, segíts rajtam, te vagy reményem utolsó sugara!

– Ne félj egyet se, szívem hölgye, megszabadítlak e gonosz bestia uralmától.

– Ó, Fred, ó, Fred, megmenthetsz, ha válaszolsz a táblán látható feladatra.

– Hogy mi? – torpant meg Fred.

– Fred…Fred Banks! Kelj föl azonnal és figyelj az órára!

Felocsúdott. Nevetést hallott. – Matekóra? Jajj ne, úgy néz ki, elaludtam. A rohadt életbe! Ugye nem beszéltem álmomban? Ugye nem azon nevetnek? Vissza a valóságba. Megint. Osztálytársai, akiket egy-két kivételtől eltekintve mélységesen megvetett, úgy néztek rá, mintha az évszázad viccét mesélte volna el az egyik olyan humorista arc, akikkel tele volt a tévé az utóbbi időben.

– Nos, Fred, most, hogy újra köztünk vagy, kérlek, oldd meg az alábbi egyenletet, és utána érdeklődve meghallgatom, milyen izgalmas álmod volt.

Ismét a nevetés. Ezek szerint mégis beszélt álmában. Néha előfordult, csak sajnos semmit sem tudott ellene tenni. Fülig vörösödve ült a padban, és azt kívánta, bárcsak egy másik srác lenne egy másik városban! Tanárnője, Mrs. Baxter várakozóan nézett rá. Alacsony, kontyba fogott ősz hajú, igencsak telt asszony. Fred úgy gondolta, talán valaha ő is szép volt, úgy százötven évvel ezelőtt. Férje öt éve megboldogult, azóta örömöt nemigen lehetett az arcán látni, és ha ez lehetséges, még házsártosabb lett. – Ó, hogy te is mentél volna vele, vén szipirtyó! – gondolta gyakran.

– Nos? – kérdezte Mrs. Baxter türelmetlenül, összefont karral. Fred a táblára bámult, melyen egy egyismeretlenes egyenlet volt látható, amely csak arra várt, hogy valaki megoldja, és szabadon fellélegezzen, hogy az illető sikeresen rájött, mennyi is az ’x’. A tábláról levéve tekintetét az osztálytársai arcát kezdte el fürkészni, amikről gunyoros vigyorok köszöntek vissza rá. Rossz ötlet, inkább a padra nézett. Arról firkálmányok, karcolások, üzenetek, levált részek köszöntek vissza, melyekből egyértelműen látszott, nem ma jött ki a gyárból. Mondhatni, beszédes múltja volt. A füzet! Maga elé húzta, hamar lekörmölte a feladványt, levezette magának, majd megszólalt:

– Az X pontosan 5.

– Hmm…helyes, fiam – morogta félig maga elé az asszony, és látszott az arcán, bántja, amiért nem tudott kiszúrni vele. – Akkor  megosztod az álmodat, ami minden bizonnyal nagyon izgalmas lehetett, hiszen még az ÉN órámról is elterelte a figyelmedet?

– Hát, én…izé…öhmm…

Kuncogások. Most már senki nem mert hangosan nevetni, tudták, hogy Mrs. Baxter az óra megzavarásáért elkezdene intőket adni. Az első kettő belefért, a harmadiknál már szorul a hurok. Fred lesütött szemmel ült, és próbált valamiféle menekülő utat keresni. Hamar meg is találta a falióra képében. Összeszedte maradék erejét megalázott porhüvelyéből, majd magabiztos pozícióba helyezkedett.

– Azt hiszem, inkább megtartom magamnak, tanárnő.

És ez volt a végszó, ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve az óra végét. Fred diadalittas képet vágott. Nem csupán nem kapott egyest, de nem kellett a teljes leégéssel szembenéznie, hogy mindenki füle hallatára mesélje el, hogyan is ment meg elképzelt hajadonokat elképzelt bestiáktól.

– Jól van, gyerekek, a házit tudjátok, és ne felejtsétek el, hogy következő órán dolgozat. Bár akár el is felejthetitek, nekem egyre megy.

Akárcsak a többiek, Fred is összepakolta táskáját, hogy indulhasson is a következő terembe. A tömegből még kihallotta a „Megúsztad, könyvmoly!” felkiáltást, de már nem igazán tudott ezekre reagálni. Hozzászokott. „Hé, könyvkukac! Legközelebb hozd el Scooby Doo-t is, hátha tud segíteni megírni a dogát. Hahaha.” Ezt az osztály nagymenője, Rob Brown mondta. Na, tessék! A szívatások leggyakoribb eleme. Az, hogy szülei a Fred nevet adták neki, táptalajt biztosított a Scooby-Doo-s és Rejtély Rt.-s poénok tömkelegének. Ez volt a másik oka, amiért utálta a sulit: a véget nem érő csesztetések, amire még válaszolni se tudott, mert ha beskatulyáznak, akkor abból nem tudsz kitörni. Átkozott status quo. Doug lépett mellé, az egyetlen ember, akit az osztályból a barátjának tekintett.

– Ne törődj velük. Tudod, milyenek. Csak azért csinálják, hogy ne őket baszogassák.

– Igen, persze, hogy tudom – felelte kissé indulatosan –, de akkor is már kezd belőle nagyon elegem lenni.

– Gyere, inkább menjünk. A következő az ebédszünet. Azt hallottam, hogy ma lasagne lesz, tudod, mennyire imádom.

– Te mit nem imádsz, ha kajáról van szó, Doug? – Erre mindketten felnevettek.

– Na, ja, igazad van. De most már tényleg gyerünk – sürgette barátját.

– Jó, nyugi, megyünk, már megvagyok.

Felvette táskáját, és elindultak a folyosó felé. Mielőtt kiléptek a teremből, Fred odaszólt Doug-nak:

– Tanultál bioszra?

– Inkább hagyjuk.

2.

Októberhez képest szokatlanul meleg idő volt Salem városában. Az idei év különösen nagy hőséggel járt. Fred az iskolából kilépve megkönnyebbülten fordította arcát a nap felé, szinte itta magába a napsugarak éltető erejét. Végre, eltelt a péntek is. Örült, hogy sikerült egy újabb hetet kibírnia, és mára semmi egyéb vágya nem volt, mint végre hazaérni és túlesni a házi feladaton, hogy utána kezébe vehessen egy új könyvet, azon keresztül pedig elmerülhessen a fantáziák világában.

          Még a srácokat megvárom – gondolta. Igazán jöhetnének már. Pedig egyszerre végeztek, a találkozóhely pedig állandó. Doug valószínűleg még megállt a büfénél venni valami nasit. Mindig kihasználta az alkalmat, ha valamit ehetett. Ha pedig nem volt nála, akkor szerzett. Fred nem igazán értette ezt a mentalitást. Doug is tizenhat éves volt, két hónappal volt fiatalabb nála, mégis duplaannyi lehetett a súlya. Ő hatvankét kiló, úgy saccolta, Doug lehetett vagy száz-száztíz. Kicsit igazán visszafoghatná a zabálást, még a végén összecsuklik a lába a teher alatt, aztán csak gurulni tud majd mindenhova.

          Jót kuncogott magában, ahogy ezt elképzelte. Végre meglátta a fiúkat, ahogy jönnek ki az épületből. Doug kezében egy zacskó chips, állapította meg Fred, és elhúzta a száját. Meg se várta, amíg odaérnek, már méterekről kiáltott neki:

– Már megint tömöd a fejed, te konyhamalac!? – Nevetve kérdezte, hogy tudtára adja, nem gondolja komolyan a sértést. Doug nem vette fel ezeket. Ő elégedett volt magával, és nem érdekelte a többiek szurkálódása.

– Tudod milyen, ha nem a beszédtől jár a szája, akkor a rágástól – érkezett a válasz Briantől.

Brian az A osztályba járt, de szívesebben barátkozott a másik osztály két tagjával. Négyük közül ő volt a legmagasabb a maga 185 centijével. Ennek ellenére meglepő módon nem szerette a kosárlabdát, pedig sokáig próbálták beszervezni a suli csapatába. Sokkal inkább vonzódott a táncokhoz, amivel bőséges alapanyagot adott a sok gyökérnek, akik baszogathatták. A barátai nem nézték le emiatt. Szeretett velük lenni. Nemcsak mert sorstársakra lelt bennük, hanem mert elfogadták olyannak, amilyen volt.

– Kapjátok be mind. Ha nem tudnátok, fejlődő szervezet vagyok, igenis szükségem van az energiára, hogy bírjam egész nap.

– Jól van, tudod, hogy csak viccelünk – nyugtatta Fred. – Már igazán megszokhattad volna.

– Ha nem tudnám, nem beszélnék veletek – kacsintott. – Különben is, amíg vártál ránk, nyugodtan idehozhattad volna a binyódat, és akkor nekünk nem kéne most ácsorogni itt, amíg kilakatolod azt az életveszélyes járművedet, hanem egyből indulhatnánk.

– Már miért lenne életveszélyes? – indult el az említett járgányért. – Ki ne találd hirtelen, hogy bajod van a biciklikkel, amikor neked is van!

– Nem a biciklikkel van bajom, de az enyém nem úgy nyikorog, mint ami bármelyik pillanatban darabjaira akarna szétesni. Én mondom, ideje lenne már váltanod egy újra.

– Tudod, hogy ez a nagyapámé volt fiatalkorában, és azzal, hogy használom, olyan, mintha még most is itt lenne… – nézett melankolikusan a biciklire.

– Tudom, persze. Ne haragudj! Nem akartam gúnyolódni a nagyapádon. – Lesütötte a szemét. – Szerintem inkább induljunk, mert kijön a suliallergiám.

A hazaúton Briannek feltűnt, hogy Robbie, a társaság negyedik tagja még az átlagosnál is jóval csendesebb.

– Robbie, minden rendben? Megszoktuk már, hogy keveset beszélsz, de ez még tőled is extrém nulla. Ne mondd, hogy megint történt valami.

– Semmi, csak a szokásos. Vagyis annyiból rosszabb, hogy most anya pont rajtakapta Dean-éket a szivatáshullám alatt. Persze jól kiosztotta őket, és persze ezután számíthatok rá, hogy csak még jobban rám fognak szállni. – Miközben beszélt, akaratlanul is hátra-hátrapillantott, mintha valakinek a tekintetét érezné a tarkóján.

– Az szivacs, haver – húzta el Brian a száját.

– Ja. És hiába mondom neki, hogy nem kell ezt csinálnia, mert csak rosszabb lesz, tudjátok, milyen. A szent küldetéstudat, hogy megvédje a pici fiát…

Ő volt tehát Robbie. A legfiatalabb volt köztük, egy osztállyal járt alattuk, és tanárgyerek. Nem csoda tehát, hogy a saját osztályában ő volt az alanya szinte minden kipécézésnek. A legaktívabb a szenyók közül Dean Shepard, akinek a legtöbb beszólást köszönheti, és akitől a legjobban tartott. Egyébként Robbie semmi másban nem tűnt ki a közösségből. Átlagos magasság, átlagos alkat, mindene átlagos, sehol egy csúnya anyajegy, vagy furcsa haj, valószínűleg még csak rá se legyintettek volna, ha az anyukája nem a suli egyik tanára lenne. Szerencsére az ő osztályát nem tanította, ugyanis szabályozva van, hogy a tanár a saját gyermekét nem taníthatja. Legalább egy gonddal kevesebb, nem rajta verik le a többiek, ha angolból rossz jegyet kapnak.

          Ők voltak tehát a kiközösített kvartett: Fred, az álmodozó könyvmoly, Doug, a dagi, Brian, a langaléta táncos, és Robbie, a tanárgyerek. De egymás között ezek a jelzők nem számítottak. Egész jó kis csapatot alkottak együtt, és bár néha összekaptak apróságokon, tettlegességig soha nem fajultak a dolgok. Sokat beszélgettek és játszottak együtt, és szinte mindig jókedvük volt egymás társaságában. Most az út hátralévő részét – ami egyébként nem nagy távolság, mindössze öt perc séta – csendben tették meg. Élvezték a jó időt. Hamar el is érték az Arlington és a Goldmoon utak kereszteződését, ami egyben az aznapi búcsúzást is jelentette. Innen a négyfős csapat háromfelé oszlik, Fred és Brian más-más irányba, azonban Doug és Robbie egyfelé mennek, lévén egy utcában laknak. Frednek a leghosszabb az út, ezért is jár biciklivel, majdnem a város szélén laknak, de ez sem egetrengető távolság, sétálva is 20 perc alatt beérne.

– Srácok – szólalt meg Fred, miközben felszállt a biciklire –, azt hiszem, a mostani D&D partit ki kell hogy hagyjam.

– Mi? – hüledezett Doug. – Fred, ne csináld már! Hiszen te vagy a legjobb kalandmester, egyikünk sem tudja úgy előadni, ahogy te. Nélküled nem élvezet játszani. Meg amúgy is, ha egyikünk kiszáll, akkor senki nem játszik. Mindig négyen vagyunk.

– Tudom, de most nem lehet. Anya mondta, hogy a hétvégén a nagyinak kell segíteni kicsit kitakarítani a házat. Szegény nem bírja egyedül, és már nagyon időszerű megcsinálni.

– Hát ez pech, haver. Tutifix, hogy nem tudod lemondani? – kérdezte Doug, próbálva menteni a menthetőt.

– Sajna nem. De ti nyugodtan játsszatok valamit, csak azért ne üljetek otthon, mert én nem érek rá. Majd hétfőn úgyis találkozunk, és megbeszéljük a jövő hetet.

– Rendben. De nekem aztán csillogjon-villogjon az a ház, mert ha azért esik kútba a hétvégénk, mert nem tudsz rendesen takarítani, annak megiszod majd a levét – kacsintott Brian.

– Jó, ígérem – kacsintott vissza. – De most már megyek, na, szevasztok!

– Szeva Fred! – mondták kórusban. Nézték egy ideig, ahogy elkerekezik.

– A picsába… pedig most akartam bedobni az új stratégiámat – szólalt meg Doug.

– Haver, ez a D&D, itt nem tudsz előre kidolgozni stratégiákat – fogta a fejét Brian.

– Na és mi van, ha mégis sikerült? – kérdezett vissza Doug kissé fölényeskedő hangnemben, miközben összefonta a karjait.

– Akkor majd jövő héten megmutatod, addig meg legyél türelmes. Holnap egy árkád? – vetette fel Brian az ötletet.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet. A sok gyík biztos ott lesz. Legalább ilyenkor kerüljük már el őket, ha suliban nem tudjuk – csóválta Robbie a fejét.

– Ja, asszem igazad van, Robbie. Doug, neked valami ötlet?

– Ha gondoljátok, átjöhettek filmezni, megvan mindhárom Csillagok háborúja film, ha van kedvetek, megnézhetjük azokat.

– Nem is rossz ötlet, a harmadikat még úgysem láttam – vakargatta Brian az állát.

– Ezt nem mondod komolyan? – kapta fel Doug a fejét. – Sürgősen látnod kell, olyan fordulat van benne, hogy beszarsz. Képzeld, Luke…

– Na most fogd be, mielőtt én fogom be. – Intenzíven kalimpálni kezdett a kezével. – Ne mondj róla semmit, ha már úgyis megnézzük holnap. Robbie, gondoskodj róla, hogy tartsa a száját.

– Értettem. Akkor mi szerintem el is köszönünk, mielőtt kikotyog mindent – nyugtázta az utasítást, miközben elkezdte Doug-ot az utcájuk felé terelni.

– Rendben, akkor menjünk – mondta, miközben nevetni kezdett Robbie mozdulatán. – Csá, Doug, csá, Robbie!

– Szia.

– Szia, Brian. Holnap tízre gyere!

– Oké! – intett még egyet feléjük, majd ő is elindult hazafelé.

Négy kiközösített gyerek, akik barátra lelnek egymásban. Fred, Doug, Brian és Robbie. Kitaszítottak, mert mások és mást szeretnek, mint az átlag. Fred, amiért szeret olvasni, Doug, mert dagi, Brian, aki a táncokért rajong és Robbie, akinek a szülei tanárok. Az iskolában eltöltött napjaik többnyire a túlélésről szólnak. Kénytelenek elviselni Rob Brown terrorizálását. Egészen addig, amíg Aleister Crowley, a híres okkultista egyik személyes tárgya a kezükbe kerül, ami lehetőséget nyújt számukra, hogy bosszút álljanak. Azonban ez olyan következményekkel jár, ami nem csak a fiúk barátságát teszi próbára, hanem Salem városát is megrendíti. Egy biztos: a történet végére már senki nem lesz ugyanaz, mint az elején.

Fülszöveg

További bejegyzések 

Uricska Erna bemutatkozó

Uricska Erna angol nyelvtanár, 1999 óta tanít angol nyelvet. Több mint egy évtizedet töltött el a közoktatásban, majd 8 évig a rendészeti felsőoktatásban, ahol angol rendészeti szaknyelvet oktatott. Jelenleg ösztöndíjas hallgatóként doktori (PhD) tanulmányait végzi a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Kommunikációtudomány Doktori Iskolában.

bővebben

Beleolvasó: Elena Honoria – A Varázslónő

Jöjj ide Mágus. Kérlek tedd a kezed az asztalra! – Kelletlenül elszakította magát a faltól, és szó nélkül odalépett a nő mellé. A terem közepén egy hatalmas üvegasztal állt, a Varázslónő pici, vékony ujjai szinte elvesztek rajta. Követte Úrnője parancsát, tenyerét ő is az asztalra helyezte. Ahogy egymás mellett álltak, szinte összeért a kezük és a válluk. Hirtelen elfogta a remegés, újból feltört benne a vágy. A nőből áradó mámorító illat teljesen felkavarta. Hiába próbálta fékezni a gondolatait, azok önálló életre keltek. Magában fohászkodott, hogy a másik semmit se vegyen észre.

bővebben
0

KOSÁR