kaoszkepletek-beleolvaso

Beleolvasó: Rigó Bagi Eszter – Káoszképletek

kaoszkepletek
Rigó Bagi Eszter: Káoszképletek
ISBN: 978-615-6297-51-8
Megjelenés éve: 2023
Borítótervezés: Zsiros-Petróczki Kitti
Szöveggondozás: Preiml-Hegyi Hajnalka

Rigó Bagi Eszter: Káoszképletek

Lépések

A tizenötödik emelet csöndes, szomszédmentes. A folyosó lámpája hónapokkal ezelőtt kiégett, senki nem törődött azzal, hogy kicserélje az égőt. Nyugtalanítóan kúszik be a sötét, ahogy leszáll az este. Viktor megszeppenten pislog, várja, hogy szeme megszokja a fény hiányát. A legmesszebbi ajtóhoz botorkál, a folyosó végi lakásukhoz, idegesen matat a kulccsal – a félpercnyi szenvedést hosszú óráknak érzi, minden apró mozdulatát az utolsónak gondolja.

Amikor belép az előszobába, azonnal felkattintja a villanyt, fürdik a világosságban. A falra akasztott tükörből nyúzott, fáradt tekintetű, csapzott hajú képmása néz vissza rá. Mindezt látva elborzad, magára erőltet egy hamis mosolyt.

– Helló! – Dia a nappaliból kikiáltva köszönti, kijön hozzá, gyors, bíztató ölelést ad neki. Lágyan, finoman, majd elengedi férjét. Viktor kabátja nyirkos, hideg, kellemetlen. Ahogy Dia hozzáér, megdörzsöli másodpercek alatt áthűlt karját.

– Ma is ezt esszük. Nem baj, ugye? – A férfi a kezébe ad két illatozó tartalmú szatyrot. – Hot dog a tánciskola melletti büféből. Más már nem volt nyitva. – Hangjában bűnbánó lemondás keveredik említésnyi aggodalommal. Lehunyja szemét, hogy elűzze haragját, amiért soha nincs ideje az életére. Egy mozdulattal a konyhaasztalra csúsztatja vacsorájukat.

A mozdulat megakad, ahogy Viktor tekintete elkapja a csillanó aranygyűrűt, figyeli, amint az ékszer csillogása elhomályosul, bepárásodik a meleg szobában. Odakint tombol a tél.

– Dehogy. – Dia ajkai tátogják a szavakat, de nem szólal meg igazán.

A konyhában halk háttérzajként duruzsol a tévé esti híradója. Dia úgy tesz, mintha észre sem venné a férfi szemei alatt húzódó sötét karikákat. Nem szólalnak meg. Már megint bekúszik közéjük ez, az utóbbi időben általánossá vált csönd. Nyomasztó, nyugtalanító érzést vált ki belőle, szinte érzi a mellkasához érintett tőr fagyos fémét, a torkára lágyan fogó, fojtogató ujjak nyomását. Viktor szinte csak nézi az ételt, hosszú szüneteket tart egy-egy harapás között, ami szintén nem rá jellemző.

– Pihenned kellene. Nem szabad tönkretenned magad. – Dia kétes fájdalommal fürkészi férje arcát.

Sokáig csendben maradnak. Viktor a konyhaszekrényhez lépdel, óvatos mozdulattal a mosogatógépbe pakolja a tányérokat. Mikor végez, várakozva áll meg Dia előtt – úgy másfél fejjel magasabb nála, lefelé kell néznie.

Követi a nőt a nappaliba, lábujjait örömmel fúrja a puha szőnyegbe.

Pár perc alatt vegyes érzelmek kavargó bizonytalansága ingatja meg. Félhomály, csend, és Dia tűhegy-tekintete. Lehunyja szemét. Nem akarja még egyszer hallani, túl jól ismeri, mi következne. Nem lesz hajlandó újból végignézni azt, amit már eljátszottak.

Másodpercnyi csörömpölés, hirtelen puffanás. A kétségbeesés végleg legyőzi őt. Ismét.

– Baj van? – kérdezi Dia, de nem kap választ. Viktor lassan megrázza fejét, mogyorószín haja ide-oda leng. Hazudik.

Egy percig még aggódva méregeti, mintha attól félne, hogy elveszítheti egyensúlyát és eleshet. Hátat fordít neki, a polcon porosodó lemezjátszóhoz lép.

Viktor pillantása végigkíséri mozdulatait, amint lehajol, kibontja a lemezt a dobozból. Bekapcsolja a régi lejátszót – már hosszú ideje nem használta senki, a gép felzúg. Érti. Ki sem kell mondani. Soha nem kell kimondani.

Viktor vékony, csontos ujjai légiesen rebbennek a gombokra, ügyesen emeli ki a lemezt a tokból. Felteszi, a tűt a helyére állítja. Ő választ. Az a jó, ha az irányítás az ő kezében marad. Dia a padló közepén törökülésben figyeli a történéseket, arcán bágyadt mosoly.

A dallam halkan szólal meg a szobában, még csak a hangszerek, a dob, a gitár. Az énekes hangja meghódítja a teret, ura lesz a csöndnek, elveszi, megvonja tőlük azt, ami eddig rejtegette megbúvó gondolataikat. Pár pillanatnyi feszengés, nyugtalanság rázza meg őket, emlékek ezrei ugyanebben a csendben, cikázó gondolataikat tompítani igyekezvén, fejükben kérdések millióival, tehetetlenül, végleg átadva magukat érzéseiknek. Innen már nincs visszaút.

Viktor felsegíti Diát, a kezét nyújtja neki, tekintete semleges. Semleges, mert annyi minden szalad rajta keresztül, amennyit már képtelenség kimutatni a külvilág felé. Ahogy kezeik összesimulnak, egymással szemben állnak, a világ rájuk zár. Ez a művészet, szerelem, a tánc, amiért élnek. Többet mond minden esetleges szónál. Nekik arra nincs szükségük.

A ritmus pillanatok alatt átfutja egész testüket, szívdobbanásaik egy új dallamot vezetnek be. Elválnak, egymásnak hátat fordítanak. Mi van most? Nem érti egyikük sem. Magatehetetlenül támaszkodnak meg egy-egy bútordarabban, a valóság utolsó cseppjeiben. Viktor enged, visszafordul, a nő szemébe néz, mélyen, belelát képzeletébe. Dia hagyja, hogy átkarolja, hátrahajol, mintha zuhanna – tudja, megbízhat kedvesében, lehunyt szemmel érzékeli a súlyt, a vonzást, ami húzza a föld felé. Hirtelen mozdulattal öleli, kétségbeesetten, izmai mind azt súgják elégelégelég. Odabújna, beszívná illatát, megállítaná az időt, de a férfi ellöki. Nem engedlek el – csontos ujjai mégis görcsösen ragaszkodnak, megpördíti, a háta mögé kerül. A dal ritmusa vált, amint a következő sorhoz ér.

A nő egy pillanatra tűri, hogy felemeljék, majd kimászik a mozdulatból, elbújik Viktor mögött, ellentétes irányba fordulnak. Mindkettejük fejében ugyanazok a képek, jelenetek. Dia könnyei, az elveszettség borzalma.

„Ha szeretsz, ne engedj el.” Piruett, majd újra egymás karjaiban. Az összhang tökéletes a múlandó mozzanat erejéig. Feszül a határ, valami mégis azonnal romba dönti. Nem tudni, mi. Talán ők maguk ketten. Menekülni, aztán keresni újra az elveszettet. Viktor felemeli (Bíznod kell bennem, bennünk!), az elnyílt ajkak, a remegés fájdalmával lassan a padlóra fekteti. Összeforrnak. Vége. Ismétlés. Új versszak, a dinamika változik. Dia légiesen pördül, elengedi magát. Biztos kézzel kapja el a nőt a megfelelő pillanatban. Álló helyzetbe löki, utánaugrik.

Ölelés, kitartva, újra. Egymásnak támasztott háttal állnak, a hangszerek tolmácsolják a folytatást. Fordulat a levegőben, veszélyes, sötétséget ígérő. Viktor kétségbeesetten kap utána, minden izma megfeszül. Döbbent siker, röpke biztonság.

Próbálnak kilépni, túlzottan mély és sokat jelentő már ez az egész, de a zene megy tovább, a kör visszatart, a másik minduntalan visszaránt.

A refrén felvillanásával mindenféle együttműködés szertefoszlik. Rémület kap helyet, üresség, magány. Miért bántasz?  A gyenge félhomály helyét átveszi a teljes sötétség. Hideg van, kellemetlen, rémisztő.

Végleg széthullik az egész, menthetetlen, de nem lehet abbahagyni. Megy tovább, és ők a romokból próbálnak építkezni. Ismételt mozdulatok, olyanok, amik korábban milliószor sikerültek, most reménytelenné válnak. Viktor megpróbál Dia gondolataiba férkőzni, egy másodpercre összetámasztják homlokukat, a másikban keresik azt, ami eltűnt. A legrosszabb rémálom. Ideláncol, nem hagy futni, bárhogy küzdenék ellene. Riadtan törölné emlékezetéből a lépést, meg nem történtté akarja tenni. Ebben a kapcsolatban a legnagyobb ellenségünk saját magunk vagyunk – Ez az, ami mindkettejük kinemmondott szavai mögött megbújik, mégis a tánc legjelentéktelenebb lépéseit kegyetlenül átveszi. A saját bizonytalanságunk fog elpusztítani?

Dia megrémülve kap a távolodó Viktor után, érintése fáj, mintha égő sebet ejtene. Nem tűrheti, el kell távolodniuk.

Viktor a falnak dől, erőszakkal tör ki az ördögi körből, amelyben a saját bizonytalansága ölte volna meg. Dia mellé keveredik, liheg, megnyugodva tapasztalja, hogy vége van. Nyoma sincs benne a kétségeknek, a férfi megtört tekintetét látva félreteszi az őrült aggodalmakat. Viktor felkapja, öleli, szorítja (Bízz már bennem, hidd el, hogy szeretlek!).

(Nem szeretsz. A táncot szereted.)

A zene halkul, lassul a ritmus, az énekes az utolsó sorhoz ér.

A szoba túlsó sarkában álló lávalámpa mozgó mandalákat vetít a plafonra, a falra, a padlóra, megtörik a tárgyakon, a kis gömbök lenyomatai új alakot öltenek. A szoba két különböző szegletében ülnek.

Dia tekintete nyugodt, ahogy a plafont kémleli. Talán mostantól elhiszi, hogy minden rendben van? Nem tudni. Viktor egykori, kétségbeesett és meggondolatlan szavai, a félelme, hogy tönkreteszi őt, soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta.

(– Csak tánc közben tudok bízni benned.

– Miért? Mit tettem?

– Olyankor nem hazudsz.

– Hazudok?

– Azzal, hogy soha nem mondasz ki semmit. Legalább igazából hazudnál.

– Szerinted ez fog egyszer elpusztítani?

– Amíg táncolsz, addig nem. A tánc után meg úgy sincs semmi.)

A lemezjátszón megszólal az utolsó dal.

Mi lesz abból, ha egy pszichológus novellákat ír?
Ráadásul nem unalmas tanulmányokat, hanem az általa vizsgált érzelmekből, titkos vágyálmokból, mély gondolatokból születő történeteket veti papírra.
 
Az írások, akár az üvegszilánkokra vetülő fény, töltik meg élettel az olvasók szívét. Minden novella más érzelmet mozdít meg bennünk, és nincs egyfajta értelmezése egyiknek sem.
 
Rigó Bagi Eszter első könyve, a Káoszképletek azoknak okoz maradandó olvasmányélményt, akik nem bánják, ha egy novella másképp szól hozzájuk minden alkalommal, vagy ha melegség, néha viszont megrökönyödés csorog le a gerincük mentén. Ugyanaz a történet okozhat bennünk megnyugvást, de akár elképzelhetetlen szorongást is.
 
A zseni átlát a káoszon. A képlet azonban bennünk van.
 
Rátalálunk?
Fülszöveg

További bejegyzések 

K. László Szilvia bemutatkozó

“A szavakkal való játék végigkíséri az életemet. Folyamatosan alkotok, mindig dolgozom valamin. Óvodás korom óta írok verseket, kis füzetek őrzik a korai próbálkozásokat. Később meséket, novellákat, hosszabb történeteket is írtam.” – K. László Szilvia

bővebben
0

KOSÁR