Rigó Bagi Eszter: Káoszképletek

A mozdulat megakad, ahogy Viktor tekintete elkapja a csillanó aranygyűrűt, figyeli, amint az ékszer csillogása elhomályosul, bepárásodik a meleg szobában. Odakint tombol a tél.

– Dehogy. – Dia ajkai tátogják a szavakat, de nem szólal meg igazán.

A konyhában halk háttérzajként duruzsol a tévé esti híradója. Dia úgy tesz, mintha észre sem venné a férfi szemei alatt húzódó sötét karikákat. Nem szólalnak meg. Már megint bekúszik közéjük ez, az utóbbi időben általánossá vált csönd. Nyomasztó, nyugtalanító érzést vált ki belőle, szinte érzi a mellkasához érintett tőr fagyos fémét, a torkára lágyan fogó, fojtogató ujjak nyomását. Viktor szinte csak nézi az ételt, hosszú szüneteket tart egy-egy harapás között, ami szintén nem rá jellemző.

– Pihenned kellene. Nem szabad tönkretenned magad. – Dia kétes fájdalommal fürkészi férje arcát.

Sokáig csendben maradnak. Viktor a konyhaszekrényhez lépdel, óvatos mozdulattal a mosogatógépbe pakolja a tányérokat. Mikor végez, várakozva áll meg Dia előtt – úgy másfél fejjel magasabb nála, lefelé kell néznie.

Követi a nőt a nappaliba, lábujjait örömmel fúrja a puha szőnyegbe.

Pár perc alatt vegyes érzelmek kavargó bizonytalansága ingatja meg. Félhomály, csend, és Dia tűhegy-tekintete. Lehunyja szemét. Nem akarja még egyszer hallani, túl jól ismeri, mi következne. Nem lesz hajlandó újból végignézni azt, amit már eljátszottak.

Másodpercnyi csörömpölés, hirtelen puffanás. A kétségbeesés végleg legyőzi őt. Ismét.

– Baj van? – kérdezi Dia, de nem kap választ. Viktor lassan megrázza fejét, mogyorószín haja ide-oda leng. Hazudik.

Egy percig még aggódva méregeti, mintha attól félne, hogy elveszítheti egyensúlyát és eleshet. Hátat fordít neki, a polcon porosodó lemezjátszóhoz lép.

Viktor pillantása végigkíséri mozdulatait, amint lehajol, kibontja a lemezt a dobozból. Bekapcsolja a régi lejátszót – már hosszú ideje nem használta senki, a gép felzúg. Érti. Ki sem kell mondani. Soha nem kell kimondani.

Viktor vékony, csontos ujjai légiesen rebbennek a gombokra, ügyesen emeli ki a lemezt a tokból. Felteszi, a tűt a helyére állítja. Ő választ. Az a jó, ha az irányítás az ő kezében marad. Dia a padló közepén törökülésben figyeli a történéseket, arcán bágyadt mosoly.

A dallam halkan szólal meg a szobában, még csak a hangszerek, a dob, a gitár. Az énekes hangja meghódítja a teret, ura lesz a csöndnek, elveszi, megvonja tőlük azt, ami eddig rejtegette megbúvó gondolataikat. Pár pillanatnyi feszengés, nyugtalanság rázza meg őket, emlékek ezrei ugyanebben a csendben, cikázó gondolataikat tompítani igyekezvén, fejükben kérdések millióival, tehetetlenül, végleg átadva magukat érzéseiknek. Innen már nincs visszaút.

Viktor felsegíti Diát, a kezét nyújtja neki, tekintete semleges. Semleges, mert annyi minden szalad rajta keresztül, amennyit már képtelenség kimutatni a külvilág felé. Ahogy kezeik összesimulnak, egymással szemben állnak, a világ rájuk zár. Ez a művészet, szerelem, a tánc, amiért élnek. Többet mond minden esetleges szónál. Nekik arra nincs szükségük.

A ritmus pillanatok alatt átfutja egész testüket, szívdobbanásaik egy új dallamot vezetnek be. Elválnak, egymásnak hátat fordítanak. Mi van most? Nem érti egyikük sem. Magatehetetlenül támaszkodnak meg egy-egy bútordarabban, a valóság utolsó cseppjeiben. Viktor enged, visszafordul, a nő szemébe néz, mélyen, belelát képzeletébe. Dia hagyja, hogy átkarolja, hátrahajol, mintha zuhanna – tudja, megbízhat kedvesében, lehunyt szemmel érzékeli a súlyt, a vonzást, ami húzza a föld felé. Hirtelen mozdulattal öleli, kétségbeesetten, izmai mind azt súgják elégelégelég. Odabújna, beszívná illatát, megállítaná az időt, de a férfi ellöki. Nem engedlek el – csontos ujjai mégis görcsösen ragaszkodnak, megpördíti, a háta mögé kerül. A dal ritmusa vált, amint a következő sorhoz ér.

A nő egy pillanatra tűri, hogy felemeljék, majd kimászik a mozdulatból, elbújik Viktor mögött, ellentétes irányba fordulnak. Mindkettejük fejében ugyanazok a képek, jelenetek. Dia könnyei, az elveszettség borzalma.

„Ha szeretsz, ne engedj el.” Piruett, majd újra egymás karjaiban. Az összhang tökéletes a múlandó mozzanat erejéig. Feszül a határ, valami mégis azonnal romba dönti. Nem tudni, mi. Talán ők maguk ketten. Menekülni, aztán keresni újra az elveszettet. Viktor felemeli (Bíznod kell bennem, bennünk!), az elnyílt ajkak, a remegés fájdalmával lassan a padlóra fekteti. Összeforrnak. Vége. Ismétlés. Új versszak, a dinamika változik. Dia légiesen pördül, elengedi magát. Biztos kézzel kapja el a nőt a megfelelő pillanatban. Álló helyzetbe löki, utánaugrik.

Ölelés, kitartva, újra. Egymásnak támasztott háttal állnak, a hangszerek tolmácsolják a folytatást. Fordulat a levegőben, veszélyes, sötétséget ígérő. Viktor kétségbeesetten kap utána, minden izma megfeszül. Döbbent siker, röpke biztonság.

Próbálnak kilépni, túlzottan mély és sokat jelentő már ez az egész, de a zene megy tovább, a kör visszatart, a másik minduntalan visszaránt.

A refrén felvillanásával mindenféle együttműködés szertefoszlik. Rémület kap helyet, üresség, magány. Miért bántasz?  A gyenge félhomály helyét átveszi a teljes sötétség. Hideg van, kellemetlen, rémisztő.

Végleg széthullik az egész, menthetetlen, de nem lehet abbahagyni. Megy tovább, és ők a romokból próbálnak építkezni. Ismételt mozdulatok, olyanok, amik korábban milliószor sikerültek, most reménytelenné válnak. Viktor megpróbál Dia gondolataiba férkőzni, egy másodpercre összetámasztják homlokukat, a másikban keresik azt, ami eltűnt. A legrosszabb rémálom. Ideláncol, nem hagy futni, bárhogy küzdenék ellene. Riadtan törölné emlékezetéből a lépést, meg nem történtté akarja tenni. Ebben a kapcsolatban a legnagyobb ellenségünk saját magunk vagyunk – Ez az, ami mindkettejük kinemmondott szavai mögött megbújik, mégis a tánc legjelentéktelenebb lépéseit kegyetlenül átveszi. A saját bizonytalanságunk fog elpusztítani?

Dia megrémülve kap a távolodó Viktor után, érintése fáj, mintha égő sebet ejtene. Nem tűrheti, el kell távolodniuk.

Viktor a falnak dől, erőszakkal tör ki az ördögi körből, amelyben a saját bizonytalansága ölte volna meg. Dia mellé keveredik, liheg, megnyugodva tapasztalja, hogy vége van. Nyoma sincs benne a kétségeknek, a férfi megtört tekintetét látva félreteszi az őrült aggodalmakat. Viktor felkapja, öleli, szorítja (Bízz már bennem, hidd el, hogy szeretlek!).

(Nem szeretsz. A táncot szereted.)

A zene halkul, lassul a ritmus, az énekes az utolsó sorhoz ér.

A szoba túlsó sarkában álló lávalámpa mozgó mandalákat vetít a plafonra, a falra, a padlóra, megtörik a tárgyakon, a kis gömbök lenyomatai új alakot öltenek. A szoba két különböző szegletében ülnek.

Dia tekintete nyugodt, ahogy a plafont kémleli. Talán mostantól elhiszi, hogy minden rendben van? Nem tudni. Viktor egykori, kétségbeesett és meggondolatlan szavai, a félelme, hogy tönkreteszi őt, soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta.

(– Csak tánc közben tudok bízni benned.

– Miért? Mit tettem?

– Olyankor nem hazudsz.

– Hazudok?

– Azzal, hogy soha nem mondasz ki semmit. Legalább igazából hazudnál.

– Szerinted ez fog egyszer elpusztítani?

– Amíg táncolsz, addig nem. A tánc után meg úgy sincs semmi.)

A lemezjátszón megszólal az utolsó dal.