Ez az utolsó lélegzetvétel a nagy lemerülés előtt. Most még a régi minden, narancsszínben sápadozik a szomszéd ház fala, nehéz felhőkön próbál átjutni a gyenge téli napfény, hideg pára homályosítja a rideg ablakot. Régóta készülsz rá, hogy ez a nap eljön egyszer. Amennyire vártad korábban, most annyira tartasz tőle. Odáznád is, meg nem is. Súlyos már a terhed, alig bírsz létezni vele együtt. Nem szeretsz egy ideje emberek közé menni, mert mind mosolyog rád jóindulattal, de közben pontosan azt gondolják, amit te is magadban, hogy szegényke még mindig egyben van. Pedig már ideje lenne, hogy hárman legyetek.

A gyerek nem sieti el, és te máris megtapasztalhatod az anyaság első önfeláldozását, amikor a kijelölt időn túl is cipelned kell a hasadat. Mindenki csak a babáról kérdez, de azt senki nem szeretné tudni, te hogy viseled az állapotodat. Pedig már nemcsak estére dagad be a lábad, fájdalom nyilall a derekadba szinte minden mozdulatra, lassan nem vagy képes semmilyen hétköznapi tevékenységre körülményeskedés nélkül. A csodavárás legnehezebb időszaka ez. Már nem érzed magad nőnek a férjed mellett, de még nem vagy igazán gyermeked anyja sem. Majd ha a karodban tarthatod!

Gyermeke vagy anyádnak, de magad is készülsz anya lenni, és ez megrémít. Igyekszel nem gondolni rá, hagyod magad sodorni az élettel. Szeretnél már túl lenni a legnehezebb órákon, és azon izgulsz, hogy csak az első percet el ne vesztegesd, amikor belenézel annak a kisembernek a szemébe, aki belőled származik.

Az is ott motoszkál a fejedben, mi van, ha éppen a túl sok aggodalom késlelteti a kicsi érkezését. Rádöbbensz, hogy még meg sem szülted, máris aggódsz, reszketsz, imádkozol érte. Ki tudná megmondani, melyik az a perc, amikor megkezdődik az anyai féltés? Észrevétlen oson be a gondolatok közé, és már a gyermeked világra jövetele előtt a hatalmába kerít.

Aztán egyszer csak ott vagy a kórházban, és minden egyes fájás újabb szorongást űz ki a fejedből. Arra sem emlékszel, mit ettél legutóbb, vagy mit néztél a tévében, csak az a szoba van, és azok az emberek, akik mind olyan gyakorlottan végzik a dolgukat, hogy elfelejtesz minden sötét gondolatot.

Az a néhány óra vezet át az anyaságba, ahogy ott fekszel csapzottan, és csak arra koncentrálsz, hogy legyen már vége, és elkezdődjön valami új. Valóban új. Egy másik élet. A régi terhet újakra cseréled. Végül pedig ott a gyermek, akivel együtt éltél már régóta, és most önálló lény lett. Feledve minden, ha marad is fájdalom, neked össze kell szedned magad. Anya vagy. Ez küldetés. Örök életre. Ennek is megvannak a szépségei, amelyek mellett gyakran elsuhansz.

Illat. Puhaság. Szívhang. Aprócska. Lábak. Kezek. Karok. Szemek. Érintés. Figyelem. Mindig. Mindenre. Erő. Vigyázás. Álom. Védtelen. Védelek. Napok. Éjek. Egyetlen. Nagy. Időfolyam. Gond. Gondoskodás. Szép. Bensőséges. Csakis. Nekem. Neked. Neki. Család. Én. Te. Ő. Mi. Évek. Észrevétlen. Változás. Élet.

Az épület, ahol vagy, egyszerre gyűlöletes, és mégis segít. Itt minden rájuk van méretezve. Kis asztalok, kis székek, ágyacskák. Apró világ az apróságoknak. Ez az a hely, amelyről tudtad, hogy egyszer majd el kell jönnöd ide vele, és itt is kell hagynod, még ha csak kis időre is. Mert újabb mérföldkőhöz értél. Vagyis értetek. Mert többé már nem létezel csak te, most már ti vagytok, és amikor majd újra eljön a te korszakod, mert megint lesznek nélküle töltött óráid, akkor az úgy fog rád zuhanni, mint egy mázsás kő.

Amikor először beléptél ide, azért tetted, mert ez volt a következő szükséges lépés. Neki is megvan a maga dolga, és neked is. Ő még kicsi, fejlődnie kell. Okosodni, közösségbe járni. Tudomásul venni, hogy mások is vannak rajta kívül a világban, akik éppoly kicsik, mint ő, és akikkel nem is olyan sokára majd új generációt alkot.

Persze mindez nem ilyen egyszerű. Téged is vár a saját világod, a felnőtteké. Amiről meg kell állapítanod, hogy semmit sem változott, ugyanolyan nehéz, és törtető, mint amilyen mindig is volt. Neked is vissza kell illeszkedned. Mégis vigasztal az, hogy vele, a gyermekeddel már van egy saját birodalmad, ahová mindig jó visszatérni, és ahol még lehetsz hős és királynő, minden, amiről már régen is csak álmodoztál.

Ez a hely az első szívszakadás. Mert mindenre szeretnél felkészülni, és ez szinte lehetetlen küldetés. Az első szorongást az okozza, mit fog majd szólni a gyermeked, amikor körbenéz. A másodikat az, ha nem szeret ott, mert rájön, hogy nem lehet övé minden csodája, de a legnagyobbat az, ha végül mégiscsak leül a többiek közé, látod a tetszést az arcán, és abban a pillanatban megszűnsz létezni a számára.

Átfut az agyadon, hogy átugrottátok az első nehézséget, de a torkodat annyira összeszorítja a szorongással vegyes meghatottság, és a szemedet annyira elhomályosítja a könny, hogy azt innen egyelőre nem látod, mennyi ilyen nehéz pillanat vár még rád. Mégis mindig könnyebb lesz, mert az idő jó orvos.

 

 

Segítesz a gyereknek. Nagyon szép dolog. Minden este együtt tanultok. A szoba, ahol ültök, az övé. Te készítetted neki, mégis vannak már olyan zugai, amelyekhez érezhetően semmi közöd. Pedig minden úgy áll, ahogy te rendet teszel utána nap mint nap. Szeretnél itt még egy kis hatalmat, és próbálod elhitetni magaddal, hogy van némi befolyásod felette.

Érezned kell, hogy hazudsz magadnak. No, nem teljes mértékben, csak úgy lappangva. Neki már saját élet kell, a te támogatásod pedig önfeláldozó, csakhogy valljuk be, az hogy ennyire része lehetsz még az életének, egyre inkább kegy, de a számodra, és nem a számára. Mert ahogy növekszik, úgy lesz egyre nehezebb. Vagy te is újra tanulsz mindent, hogy a tekintélyed megmaradjon előtte, vagy arra neveled, hogyan szívjon magába mindent egymaga. Veszélyes játék. Egyszerre lenne már könnyebbség, de ugyanakkor veszteség is. Órák, beszélgetések, figyelem és mosolypillanatok vesztése.

Persze nemcsak ez a baj. Akármi is az oka, nem látsz már olyan jól, mint régen. A szemüvegnek még a gondolata is borzaszt, mert idősödő korod kezd veled kegyetlen játékot űzni. Húzod, halasztod az elkerülhetetlent, és minden egyes alkalommal szégyennel fizetsz a hiúságodért, amikor a gyerek javít ki téged, és nem fordítva. Lámpafénynél tanulsz vele már kora délután is, és azon zsörtölődsz, milyen félhomályos ez a szoba, amely – csakhogy elégtételt vegyen a sértésért – megmutat magán minden porszemet, amelyet egy ideje nem töröltél le a polcokról. Idegességedben felállsz, és a gyereked szidod, aki értetlenül néz rád, mert port törölni nem tanítottad meg. Persze, hisz ez az a dolog, amely még ideköt téged. Ez, meg a porszívó. A cinkosaid és a szövetségeseid.

Az agyad azonban most sem kegyelmez. Újra eszedbe jut a probléma forrása. A szemüveg. Ami miatt hamarosan ismét nehéz lesz tükörbe nézni. Mert akkor már látni fogod azt is, amit most még nem akarsz. Az éveket a homlokodon, az elveszett álmokat a szemedben, és a keserűséget a szád körül. Látod majd az életedet úgy, ahogy az van. A kép pedig nem túl szívderítő. Kell valami, ami kiemel a hétköznapokból. Különleges, szokatlan, izgalmas. Ne aggódj, meg fogod találni, csak meg ne bánd!

 

 

Másik. Idegen. Ismerős. Jobb. Szebb. Izgalmasabb. Látszat. Véletlen. Érintés. Tekintet. Tűz. Mosoly. Csábító. Ellenállás. Nehéz. Akarat. Gyenge. Órák. Közös. Hiúság. Ábránd. Csalóka. Hazugság. Bűntudat. Erős. Férj. Unalom. Közöny. Gondok. Gyerek. Figyelem. Hiány. Szükség. Kevés. Hit. Gyenge. Vágy. Szívdobogás. Gyors. Lehet? Nem. Pedig… Mégis… Más. Élet.

 

Unalmas az élet. Mindig minden ugyanolyan. Nincs változás. De hát mit is vársz? Olyan a világod, amilyenné teszed. Miért mástól várod el, hogy változtasson rajta? Talán azért nem történik benne semmi izgalmas, mert már rögtön az elején lefektetted a játékszabályokat, és azokhoz annyira görcsösen ragaszkodsz, hogy senki sem mer ellenszegülni nekik. Az elmúlt évek alatt te magad is elhitted, hogy nincs más út, mert az élet már csak ilyen.

Aztán eljött az az idő, ami ott, az első elválásnál a gyermekedtől olyan távolinak tűnt. Boldogtalan vagy, fásult, és kiégett. Nem érted, hogy jutottál ide. Azok a színes golyók, amiket eddig a levegőben pörgettél, és attól féltél, hogy ha csak egy is leesik, akkor széttörik a rendezett világod, nos, azok most nem leesnek, sokkal rosszabb. Egyszerűen eltűnnek, hogy még csak fel se tudd szedni őket.

Először kétségbeesel, aztán meg dühös vagy. Egyre dühösebb. Nem lehet így élni. Mindenkire haragudni. Változtatni kell. A baj az, hogy az egész környezeted úgy néz rád, mintha bolond lennél. Mi bajod lett egyszerre, hogy semmi sem tetszik? Hogy magyarázod meg nekik anélkül, hogy közben leesne rólad az önfeláldozás álarca, hogy mondod meg nekik, hogy félsz öregedni, hogy félsz veszíteni, és egyáltalán, szeretnéd megállítani a múló időt?

Te is jól tudod, hogy azt nem lehet. Nosztalgiázni, azt igen. Álmokat újra látni, azt igen. De mi van akkor, ha az már nem megy azzal, akivel kezdted? Mert időközben ő is megváltozott, öregedett. Hogy lehet, hogy ő ilyen könnyedén viseli? Talán mert nincs ideje gondolkodni rajta, vagy mert nem tartja fontosnak.

Egyedül vagy a gondoddal, és rájössz, hogy senkinek sem mondhatod el csak úgy. Csupán akkor, ha vállalod, hogy megmosolyognak érte. De nem vállalod. Van más megoldás. Van más megoldás? Megoldás az? Nincs jobb. Nem találsz. És nem is akarsz. Mert a meg nem értés bosszúvágyat kovácsol. Újra élni akarsz, újra égni akarsz. Ember lenni, valaki lenni, ismét nővé válni.

Az a játék, amit most játszol még ártatlan. De voltaképpen már ez is a tűzhöz közelít. A gondolataid a szemedben és az arcodon vannak, és észre sem veszed. De az a másik igen. A ragadozót ébresztgeted könnyű prédával. A delej már a levegőben cikázik, neki ellenállni, mintha két ellentétes pólusú mágnest próbálnál távol tartani egymástól egy centis közelségben. Az egyik feled iszonyodik, húzódozik, de a másik feled… Álmok hozzák az első félrelépést. Reggel zavartan és bosszúsan ébredsz, de tíz perc után már mosoly tétovázik a szád körül. Ez nem igaz! Miért álmodtad ezt?

Még kérdezed? Magadnak is hazudsz! Te akartad ezt, az agyad csak engedelmeskedik. Ő legalább őszinte. Te vagy a csaló! Nem tettekkel… egyelőre. Bár azt mondják, már a gondolat is bűn. Végig fogod csinálni. Szembenézel vele, de a vége nem mindegy, ott hogyan döntesz. Tudathasadásos állapot ez. Voltál valaki, és csak most ébredsz rá, hogy már más vagy. Mert voltak álmaid, csalfa vágyaid. Hogyan lehet most továbblépni? Van erőd hozzá? Vajon melyikhez kell több? A régit összekaparni, vagy az újba belevágni? Most szinte egyforma a súly. Egyiket sem akarod cipelni, de ha nem választasz, akkor azon te veszítesz a legtöbbet. Képes vagy elviselni? Mindketten tudjuk a választ.

Aztán véget ér valahogy, és elhalványodik ez is. Miért is hiszi a szerelmes ember azt, hogy az a bizonyos lesz az igazi? Hogy lehet minden alkalommal olyan nagy a lángolás, hogy azt hiszed, neked már nem lesz más, csak ő? Aztán mégis. Újra képbe lép az idő. Amennyire fáj kezdetben, annyira távol tudod engedni magadtól, ha lejár a szavatossága. Persze lehetetlennek tűnik, de szinte kesernyés is már egyben az a hisztérikus nevetés, amelyet kivált belőled, amikor egyszeriben vége szakad. Ne kapkodd a fejed! Csak hagyd elúszni, és lépj tovább! Valami jobb vár.

 

Napok telnek el, és lassanként felülemelkedik benned a régi éned. Rájössz, mennyi vesztenivalód van. Pedig a kísértés óriási. Mert az a másik már észrevette a vonzalmadat, és úgy vonzza a kihívás, mint legyet a légypapír. Minden alkalmat kihasznál, hogy fenntartsa az izzást, amely nem hagy nyugodni, beférkőzik az álmaidba. Igen, leginkább csak a tiedbe. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, egyenes helyzetet teremteni, de még gyűjtöd hozzá az erőt.

Egy este aztán odabújik hozzád a gyermeked, és közli veled: „Mama, szeretlek!” Abban a pillanatban dől el minden. Már tudod, mit kell tenned. Határokat húzol, és a vágyak ott esnek csapdába, ahol mindig is voltak. A gondolataid peremén. Hogy egyszer volt idő…, aztán az is elhalványodik. És az élet megy tovább. Elértél az emlékek földjére.

 

Kacajok. Mama. Nyarak. Együtt. Apa. Idill. Álmok. Kicsi. Fiatal. Világ. Óriás. Felfedező. Szabadság. Léptek. Első. Bukdácsolás. Mesék. Bölcsesség. Tág. Képzelet. Helyes. Helytelen. Önálló. Lecke. Tanulság. Elfogadás. Belátás. Csend. Heverészés. Fű. Selymes. Égszínkék. Bárányfelhők. Szalmaszál. Álmok. Édes. Élet.

 

Amikor még olyan kicsi voltál, hogy a világ csak annyit jelentett, amelyet a kert meg a játszótér be tudott fogni, egészen mást jelentett a boldogság fogalma számodra. Egyet jelentett a gondtalansággal. Elfoglalt órák a homokozóban, ahol a saját birodalmadat építetted, és te lehettél a királya. Nyikorgó hinta suhanása a langyos levegőn át, miközben élvezettel hagytad, hogy fürtjeid tehetetlenül engedelmeskedjenek az előre-hátracsapdosó szélnek. Eszetlen fogócska a parkban apuékkal, vagy a barátokkal, amikor csak futsz a másik elől vagy után, de arról már fogalmad sincs, mit tennél vele, ha utolérnéd. Szorgos bogarak tanulmányozása a veteményesben, akikről mindig megpróbáltad megállapítani, hová sietnek, és persze sosem tudtad, csak amikor eltűntek egy mélyedésben. Csak akkor döbbentél rá, hogy menekülés az, amit te olyan békésen figyelsz. Számukra félelmetes az az ismeretlen óriás, aki föléjük hajol, és csak reménykednek benne, hogy nem fogja kioltani az életüket egyetlen mozdulattal.

Kedves percek ezek, melyek mind egyetlen nagy masszává gyúródnak össze az emlékezetedben, és csak akkor szeded őket szét, és figyeled szigorúbb szemekkel, amikor ugyanazt teszi a te gyereked vagy épp a másé.

Sok-sok ilyen délután volt, de abból a rengetegből csak az az egyetlen maradt meg emlékezetesnek, amikor a szomszéd kisfiú kijelentette, hogy halálosan szerelmes beléd. Ma már megmosolygod azt a percet, amikor a nagy érzések viszonzása és beteljesülése végül testet öltött olyan formában, hogy engedélyt adtál neki arra, hogy veled játszhasson, beköltözzön a homokváradba, és ezt minden jelenlévő tudomásul is vette. Ó, azok a régi szép idők! Az ártatlanság kora!

 

Család. Összetartozás. Egész. Hétköznapok. Természetes. Mindig. Vagytok. Egymás. Fontos. Láncszemek. Gyengülés. Szakadás. Nagymama. Betegség. Aggodalom. Súlyos. Rémület. Végérvényes. Félelem. Hónapok. Készülés. Beszélgetések. Halk. Búcsúzás. Ne! Könyörgés. Hasztalan. Isten. Döntés. Hívás. Távozás. Főhajtás. Gyász. Új. Élet.

 

Az egyik legnehezebb időszak az életedben, amikor elhagy a nagymama. A drága jó öreg, akinek te, vagyis ti vagytok a minden. Annyit tehetsz, hogy ott ülsz mellette. A keze szorítja a tiedet, és talán máskor még rá is szólnál, hogy ne olyan erősen. Most azonban eszedbe sem jut, inkább az agyadba akarod vésni ezt az erőt, amelyet meglehet, most érzel utoljára, és amibe még hónapok múlva is kapaszkodhatsz.

Az ő utolsó erejébe, amellyel azt mondja neked, hogy nagyon szeret, és mindig szeretni fog. Azt szeretnéd válaszolni neki, mutassa ki úgy, hogy veled marad, de közben jól tudod, nem áll hatalmában. Az élete fölött nem ő dönt. A régi rend híve, akik azt mondják, a súlyos betegség Isten hívása, és annak engedelmeskedni kell. Nagy áldás, ha képes vagy meggyógyulni belőle, de ha mégsem, akkor fejet kell hajtani az ég ura előtt.

Te viszont ordítani tudnál ettől a gondolattól, undokul beszélsz vele, és kioktatod, akár egy gyereket, pedig a legnagyobb gyermek te magad vagy. Nem tudod elfogadni, hogy másképp is lehet látni a dolgokat, mint ahogyan te teszed. Miért is tudnád? Hisz fiatal vagy még. A halál szó vagy nem is szerepel a szótáradban, vagy üresek a sorok alatta. Igen, az idős emberek meghalnak. De nem a nagymama.

„Ő nem öreg. Ő örök!”- gondolod akkor. Mindig is ott volt, a nagy karosszékben, a szobájában, és mindig készen állt arra, hogy fogadja a viharos érkezésedet, amikor futottál, hogy megöleld. Hogy merészeli ezt bárki is elvenni tőled? Még ha ő öreg is? Még ha maga az Isten is szólítja magához? Megesküszöl, hogy egyszer majd kérdőre vonod, amikor ott állsz előtte, és akkor még nem sejted, hogy addigra már annyi minden lesz, amiért majd téged kell neki kérdőre vonnia, hogy azok között elvész az ő bűnnek vélt döntése. Most azonban dühös vagy. Nem tudod, és nem is akarod elképzelni, milyen lesz az élet akkor, ha majd üres lesz a nagy karosszék.

Egy hideg téli napon karácsony után aztán valóban elnémul a kis szoba. Nehéz fájás sajdul a mellkasod táján. Sajnálod a nagy karosszéket. Egyedül maradt. Cél nélkül, feladat nélkül. Egyszerre eszedbe jut, hogy új küldetést adj neki. Te magad kuporodsz bele. A nagykendőbe burkolózol, rajta még a nagyi illata. Sírás fojtogat, emlékképek villannak.

Elálmosodsz, és a jó meleg vacokban lassan magával ragad a bódulat. Újra együtt vagytok. Kéz a kézben. A nagyi meg te. Újra és újra megmondod neki, hogy szereted. Mosolyog rád. Elmúlik az üresség.

 

Évek. Percek? Sok. Szerelem. Fiú. Láz. Izgalom. Képzelet. Vágy. Félénk. Kezek. Érintés. Csók. Léptek. Tánc. Pillantás. Mosoly. Ígéret. Gyűrű. Kérés. Kérdés. Válasz. Önfeledt. Fehér. Virágok. Eskü. Pecsét. Pezsgő. Koccintás. Színes. Jövő. Öröm. Remény. Bizalom. Kezdet. Nehéz. Együtt. Könnyebb. Hétköznapok. Élet.

 

Amikor az életedbe lépett a nagy ő, még nem tudtad biztosan, hogy ő lesz az, aki mellett eltöltesz majd húsz évet. Nem volt benne semmi különös. Nem jött fehér lovon, és nem hozott rózsacsokrot, de még a karjaiba sem emelt. Egyszerűen csak olyan sok mindenben gondolkodtatok ugyanúgy, hogy teljesen magával ragadott. Talán éppen ettől bűvölt el még jobban, amikor kiderült, hogy amiben meg nem egyeztek, az az ő szájából mégis elfogadhatóan hangzik.

Nem kergetett rózsaszínű álmokat, és nem mondott nagy szavakat, csak egyszerűen mindig ott volt, amikor kellett, a szemében olvasni tudtál, a szívét pedig nem rejtegette előled. Kerek perec közölte veled, hogy szeret, és nem játszott kétértelmű játékokat. Az egyenessége. Az bűvölt el egy életre. Most persze néha meg tudnád érte fojtani, de még ma is gondolkodóba ejt az idő múltával, hogy aztán rájöjj, igaza van.

Csendes csoda történt köztetek az első hetek után, amikor figyelni kezdtél rá, és már tudtad, mikor mi a szándéka, csupán abból, ahogy rád pillantott, ahogy a kezét tartotta, ahogy a szeme villant. Az esküvőtök előtt jöttél rá, olyan, mintha mindig is ismerted volna. Talán így is volt. Egyetlen perc is magában rejtheti a végtelen üzenetét, és az örökké is zsugorodhat egyetlen pillanattá. Ő az egyetlen, és számodra az is marad.

Így élsz vele már két évtizede, és együtt gyűjtitek az emlékeket, amelyek csak a számotokra léteznek. Nektek azonban értékesebbek, mint a világ összes kincse. Mert azok valóban a világ összes kincsei. Látod már te is. Kukucskálj át a hétköznapok sövénykerítésén, és akkor meglátod a szomszéd kertjét, és azon túl az utat, és azon túl a város szélét. Elindulhatsz rajta, de vigyél magaddal valakit! Vigyed őt, aki ott volt mindig, amikor kellett, és oszd meg vele azt a poros országutat is, amelyen más kalandok várnak.

Mikor jutott eszedbe ez a gondolat, magad sem tudod biztosan. Eddig nem vehetted komolyan. Ott volt a gyerek, a munka, a ház. Most viszont ezek mind kifolynak lassan a kezedből, a gyerek távolodik, a munka búcsút int, és a ház… nos, az nem fut el, de nem is követel magának.

Csak a párod marad ott. Kézen fogod tehát, és magad után húzod. Nem számít, hogy először elképedve néz rád, és egyre növekvő kíváncsisággal figyeli, mi lesz ebből az egészből. Ám aztán ő is játszani kezd, és jól csinálja. Újra felfedezitek egymást, és egymásban a világot. A mozdulatok gyakorlottak, de gyengédek, és ismerősek, és bizalmasak. Teljesen fel lehet olvadni bennük. Egyetlen kézfogás a végtelen biztonság, egyetlen pillantás a hely, ahová tartozni jó.

Az inge, amelyet te vasaltál reggel, és a ruhád, amelynek cipzárját ő húzta össze a hátadon, mind összetartozást sugallnak, mert azokat senki másnak nincs joga elvégezni. Szép a szerelem. Valóban szép. Ez azonban már túlmutat rajta, és éppen ezért olyan nehéz észrevenni. Figyelmesség sokféle van, de amit neki adsz, az csak neki szól, csak őt illeti. A tánc, amit jártok, százféle mozdulat keveréke. Benne van a hétköznap, és az ünnep, az éjszakák, és a reggelek. És persze benne van a jövő is, amelyet nem láthattok előre, mégsem kételkedtek benne. Nincs másként élet. Csakis vele.

 

Fordulat. Váratlan. Gondolat. Kósza. Kúszó. Illanó. Nyomok. Mindenütt. Sejtelem. Takarodj! Susogás. Maradok… Fájdalom. Ellenállás. Tagadás. Kényszer. Beismerés. Szemtől. Szembe. Kemény. Harc. Kezelés. Hónapok. Álmatlan. Éjszakák. Emlékek. Gyötrődés. Néma. Szívdobogás. Dübörgő. Múló. Kór. Győzelem. Remény.

 

Életed talán egyik legszebb időszakát élted, gondtalan voltál, egyszerűen csak léteztél bele a nagyvilágba. Milyen szép is volt az! Szerda este színházba menni, hajnal helyett majdnem délben kelni, étteremben vacsorázni és nagyokat sétálni. Mindezt pedig együtt a férjeddel, aki tökéletes partner a bolondozáshoz. Így visszagondolva, talán ő is érezte, hogy volt idő, amikor veszélybe került a ti tökéletesen kialakított, szép világotok, és most megkönnyebbülten értette meg, hogy túljutottatok egy nagy mérföldkövön.

Te pedig még mindig az ő kocsijában ülsz, és neki segítesz a merre megtalálásában. Szerencsés vagy, hogy értékeli, hogy mellette döntöttél. Lehetett volna másképpen is. Lehetnél most valaki más felesége, de nem hiszed, hogy az is ilyen egyszerűen rendben lévő érzés lenne. Lehet, hogy el sem vett volna, és akkor két szék között a padlóra esel. Bele sem akarsz gondolni. Pedig időről időre kifejezetten hasznos. Mondjuk, amikor betelik a pohár a család bajaival, és elszakad a cérna. Gondolj csak arra, mi lett volna, ha! Akkor majd rájössz, mennyire szerencsés vagy, hogy valaki még idejében a füledbe súgta akkor a megfelelő szót.

Amikor már azt hinnéd, megtanultad a leckét, akkor robban egy még sokkal nagyobb feladat. Első ránézésre megoldhatatlannak tűnik. Beteg leszel. Furcsa, távoli, hatalmas fájdalmak törnek rád, és minden alkalommal egyre erősebbek lesznek. Nem lehet róluk nem tudomást venni. Betörnek az életedbe, kegyetlen erővel, letaglóznak, és minden idegszáladra félelmet akasztanak. Olyan gondolataid támadnak, hogy szeretted volna még látni, ahogy családot alapít a fiad. Megijedsz a saját képzelgéseidtől. Űzöd őket, de azok alattomosan kúsznak, osonnak fel-alá szabadon, és azt susogják, hogy már nem mennek sehová.

Menekülni akarsz. Menekülsz is. Az orvoshoz. Az ítélet, mintha szabadon eresztené a vadállatot. Úgy érzed, most már úgy rabolhatja és fosztogathatja a testedet, ahogy csak akarja, jogot kapott rá. Az orvos azonban bizakodó. Időben jöttél, időt kaptál. Hosszú hetek jönnek, amikor még élhetsz. Van, hogy hajszál híján reményt vesztesz, de mindig segít valami vagy valaki felállni. Fáj. Hol a gyógyulás, hol a kór. A testedben háború folyik. Nagyhatalmak háborúja. Az áldozat te vagy. Sok a veszteség, de a kopárrá sorvadó csatatéren, a szürke ég alatt, csak pihen az élet, csak összeszedi magát.

Aztán egy nap derült hajnalra ébredsz, és az illatok egyszerre új forrásból fakadnak, mint amikor a tél végén a napsugár a sötétbarna földekre villan. Az vagy már te, az a napfény. Egyszerre érzed, hogy jobb valami ott bent, ezúttal győztél, és ezt a diadalt nagyra kell értékelni. Az orvos mosolyog, a férjed könnyezik, a fiad sóhajt. Te pedig… létezel. Ez a legtöbb, amit ők mindannyian várnak tőled. Tudod, hogy tartozol nekik vele. Boldog vagy.

 

Negyedik. Ember. Lány. Fiatal. Szép. Okos. Kedves. Féltékenység. Okkal? Oktalan. Következő. Lépés. Féltés. Bizalom. Barátság. Szerelem. Kéz. Kézben. Látvány. Vita. Harag. Kétely. Emlék. Szégyen. Tépelődés. Bizonyosság. Elfogadás. Régmúlt. Történet. Ismétlés. Mosoly. Tovább. Együtt. Család. Befogadás. Élet.

 

Most itt állsz, előttem. Mindketten becsülettel megadtuk a módját a kiöltözésnek. A kosztüm úgy áll, mintha csak rád öntötték volna. Új sorba készülsz beállni. Anyós leszel. Felfoghatatlan, ellenszenves szerep, ha így fogalmazunk. Csakhogy te most már hónapok óta inkább szereted magad második anyukaként aposztrofálni. Nem volt könnyű az út. Ugyanis valóban anyósként indultál, míg rá nem jöttél, hogy az úgy nem fog menni. Ez a szó, anyós, nem hordoz magával szemernyi jót sem, te pedig több vagy ennél.

Amikor a fiad először hazaállított a lánnyal, nagyon meglepődtél a dolgon. A kislány, aki mellesleg egy felnőtt, értelmes és okos nő, már az első percben kiverte nálad a biztosítékot. De vajon miért is? Talán mert már öt perc után kevesebbnek érezted magad a jelenlétében, mint amin még át lehet ugrani? Ó, milyen ostoba vagy! Nem vagy nála sem nem kevesebb, sem nem rosszabb. A fiad aszerint döntött, amit tőled tanult. Most meg éppen ezért kárhoztatod. Mint mindenhez, ehhez is idő kell, hogy belásd.

Hetek telnek el, és a románc nemhogy múlna, de napi témává lesz. A fiad menthetetlenül szerelmes. Riválisod akadt. Vizslatod, figyeled, a hibáját keresed. Találsz is, de mindez olyan emberi, hogy az már bosszantó. Ugyanazok a te mérföldköveidre is rá vannak róva. Hiába sikálod, azokat az idő véste oda, nem változtathatod meg kedved szerint.

Ismét a párod az, aki a lelkedhez szól. Ismét vitázol vele, miközben tudod, hogy igaza van. Nektek is volt gondotok a kezdetekkor, a te anyád is visszatartott téged. Ő sem bízott, ő is félt, hogy elvesznek valamit tőle, amely tulajdonképpen nem is az övé. Az igazság apránként hódít teret magának az elmédben, és lassan bejut a szívedbe is. Nem akarod, hogy egy régi történet megismételje önmagát. Miért ne lehetne ezúttal könnyebb? Ha nem hadakoznál ellene, lehetne egy lányod, aki sose volt.

A béke megköttetik. A fiad végre igazán boldog. Ez pedig a te kezedben volt. A hatalom a tiéd, és még csak nem is tudtál róla. Sokkal könnyebb örülni, és együtt lenni, mint haragudni, és kimaradni mindenből. Barátság kezdődik, és nemsokára már kétszeresen is anyuka vagy. Nem hitted, hogy van még mérföldköved, pedig csak most tűnnek fel az újak, a frissen festettek. Szépek így, az útszéli fűben ragyogva. Elindulsz, hogy megnézd, mi van rájuk írva. Érhetnek még meglepetések. Csak várd ki a végét!

 

Most már tudod ennyi év után, mindenből kell valamennyi az életben. Az egyik azért van, hogy a másikat értékelni tudd. Mindenből egy csipetnyi, hogy az életnek legyen sava és borsa is. Fikarcnyi öröm és fikarcnyi bánat. Egy pici közöny és épp annyi izgalom. Gyűszűnyi félelem, hogy legyen aztán egy kis fellélegzés is. Ezekből aztán olyan finoman áll össze az, amit úgy hívhatsz: földi pályafutás. A végén aztán el tudod mondani, pontosan így, és semmiképp sem másként. Ha pedig majd lehet, akkor ugyanezt még egyszer.