Végre szabad vagyok. Súlytalanul zuhanok, és a hűvös légáramlat az arcomba csapja az amúgy is zilált hajam. A hídpillért megvilágító lámpák fényei acéllövedékekként hasítanak az engem körülölelő sötétségbe. Egyre hidegebb van, megpróbálnám felhúzni a kabátom cipzárját, de a testem nem engedelmeskedik. Csak magatehetetlenül zuhanok. Izmaim önkéntelen rángásai jelzik, hogy talán még pislákol bennem az élet. Végül is ezt akartam, hogy ne érezzek semmit.

Brigitta egy barátságtalan kórteremben tér magához. Hosszú percekig homályos képek táncolnak szeme előtt, mire végre kirajzolódik körülötte a környezet. A fertőtlenítő és a halál szagának keverékétől felfordul a gyomra. Ébredését egy éles szúró érzés okozhatta, ami az ágyékában jelentkezett. Reflexszerűen oda akar kapni, hogy kihúzza a katétert, de keze és a lába le van szíjazva. Nem túl szorosan, épp csak annyira, hogy ne tudjon kibújni a bőr fogságából. Segítségért kiáltana, de semmi esélye. A hangok útját állja a cső, amivel a légutait biztosították. Pánikba esik, ahogy felismeri a helyzetét. Most már erősebben próbál szabadulni, amikor belép az ügyeletes nővér.

– Nyugodjon meg, semmi baj. Túlélte a kis cirkuszi mutatványt – jegyzi meg cinikusan és az infúziós állványhoz lép.

Valamit belefecskendez, és Brigittán máris nyugodt tompultság lesz úrrá. Pár perc múlva egy harmincas éveiben járó, magas, sármos, fehér köpenyes férfi érkezik. Odalép a lány ágyához és gondterhelten méregeti páciense fakó arcát, majd a nővérhez fordul. Az orvos halkan, de határozottan utasítja az ápolót, aki rámosolyog, és elhagyja a kórtermet. Brigitta ismét próbál megszólalni. A doktor gyengéden megérinti a vállát.

– Gondolom, szeretné tudni, hogy mi történt és mit keres itt. Hajnalban hozták be csuromvizesen. Túl volt egy újraélesztésen és a vérképe szerint egy nagy adag heroinon. Legközelebb egy magányos helyet válasszon a repüléshez, ha biztosra akar menni. Egy német néni, aki csak egy kellemes hajókirándulásra vágyott, még mindig sokkos állapotban van a látványtól, amit okozott neki, amikor végignézte, ahogy a mélybe veti magát. A szüleit értesítettük. Az anyja nem volt meglepve, és azt mondta, hamarosan meglátogatja magát. Pár napig még itt marad, utána pedig átkerül az addiktológiára.

Brigitta nem igazán tudja felidézni, hogy valóban meg akart-e halni, de a tény, hogy újra találkoznia kell az anyjával komolyan elgondolkodásra készteti. Bárcsak sikerült volna! Jellemző… Az a nő mindig ott lábatlankodik, ahol semmi keresni valója nincs. Minek jön ide? Brigitta keze reszketni kezd, ahogy felidézi anyja arcát. A nőét, aki a világra hozta és aztán a pokolba taszította. Gyűlöli magát, amiért képtelen elszakadni tőle. Amiért még mindig hatással van rá.

A napok csigalassúsággal telnek, minden perc, minden óra egyre fokozza Brigitta szorongását. Egyfolytában, ha nyílik az ajtó, arra számít, hogy az anyja lép be a kórterembe. Két napja, hogy átkerült az addiktológiára. Az egykor hófehér csempe árnyalatokat szürkült itt is, akárcsak a kórház azon részén, ahol először volt. Már nincs leszíjazva, de a nővérek megvető pillantásai nem kerülik el, folyamatosan gerjesztve benne az amúgy is óriási szégyenérzetet. Nincs már semmije, csak ő és a teste, ami folyamatosan üvölt a heroin után. A kórtermen harmadmagával osztozik, ezért ha teheti, a folyósóra menekül.