az-erdo-rejteken

Beleolvasó: Varga Barnabás – Az erdő rejtekén

az-erdo-rejteken
Varga Barnabás: Az erdő rejtekén
ISBN: 978-615-6297-49-5
Megjelenés éve: 2023
Borítótervezés: Wastie-Batonai Marietta
Szerkesztés: Nádasi Krisz
Korrektúra: Preiml-Hegyi Hajnalka

Varga Barnabás: Az erdő rejtekén

1. fejezet

Az éj leple jótékonyan takarta a párizsi Charles de Gaulle repülőtérre érkező konvojt. A három, sötétített ablakú, golyóálló Renault odagurult a várakozó Cessna 441-eshez. Az első és az utolsó autóból nyolc, állig felfegyverzett, fekete kezeslábasba öltözött férfi szállt ki, maszkkal a fején.

Négyen-négyen körbevették a középső autóból kiszálló védencüket, miközben éjjellátó szemüvegükön át a környezetet kémlelték. Végig biztosították a szintén álarcot viselő, de termetével magasan kitűnő védelmezettjüket, míg az be nem szállt a repülőgépbe.

A turbópropelleres repülőgép késlekedés nélkül indult el védelmi programban részt vevő utasával és a testi épségét vigyázó három kísérőjével. A tervek szerint landoltak a Debreceni Nemzetközi Repülőtér betonburkolatú kifutóján, majd az óriási férfit egy kisbusz hátuljához kísérték. Már világosodott, amikor megérkeztek Bükkszentkereszt falujának határába. Amint a két hátsó ajtó kitárult, a napfény bevilágított a raktérbe, egyenesen a padon ülő, elcsigázott utas szemébe. Két férfi várta a kocsi hátuljánál.

– Remélem, jól utazott, András. Bognár Miklós ezredes vagyok – üdvözölte az idősebbik, bajuszos, marcona tiszt. – Meglátja, kellemes búvóhely lesz az erdő. Ilyenkor ősszel egyébként is különleges hangulatot áraszt, reméljük, jó hatással lesz magára, megnyugtatja és feledteti a közelmúlt hányattatásait. Ő itt Gerencsi Gusztáv, a nemzeti park erdésze. A gondjaira bízzuk úgy két-három hétre.

– Jó helye lesz nálunk – vette át a szót Gusztáv, egy őszes hajú, szikár, ötvenes férfi, és kezet nyújtott. – Nyújtózzon egyet, aztán jöjjön, mert hátravan még egy kicsi, mire a vendégházhoz érünk.

Andrásnak jólesett a figyelmesség, kiugrott a teherautó hátuljából, megmozgatta elgémberedett tagjait. A fogadóbizottsága megdöbbent magassága láttán. András ezt enyhe mosollyal nyugtázta, majd Bognár ezredestől elbúcsúzva Gusztávval a dzsiphez ment.

– Egyből a szállására viszem – mondta Gusztáv, amint elindultak –, az erdészet vendégházához.

Ez a rejtekhely volt kijelölve András számára, amíg elül a vihar. Vendéglátója fakitermeléssel foglalkozó céget üzemeltetett, és ha nem is minden részletbe, de beavatták – az Andrásnak nevezett férfiről kellett gondoskodnia, biztosítva inkognitójának megőrzését. Már pirkadt, mire megérkeztek, vastag köd ült az erdő mélyének aljnövényzetén. A madarak hangos csiviteléssel köszöntötték új lakótársukat.

– Frissítse fel magát, mindent előkészítettünk az érkezésére, körülbelül egy óra múlva itt vagyok megint – szólt oda neki Gusztáv, azzal elhajtott.

 András belépett a faházba. Vendéglátója jól gondolta, jelen pillanatban a leginkább egy zuhanyra vágyott. Miután rendbe szedte magát, kipakolta azt a kevés ruhaneműt, amit engedélyeztek neki. Mindössze két bőröndje volt, abból is az egyik számos üvegcsét, kisebb lombikot, jó néhány vegyszert és kenőcsöt, de legfőképpen rengeteg jegyzetet rejtett. Végigsimított az ágy alján, áttapogatta és benézett az éjjeliszekrény fiókjaiba – meggyőződött arról, hogy a szoba nincs bepoloskázva. Éppen elkészült, amikor két rövid dudálás hangja törte át az erdő csendjét. Azon nyomban kilépett a házból, majd beült Gusztáv mellé a várakozó autóba.

A fehér dzsip komótosan indult meg az erdei úton, két utasa jó ideig csendben zötykölődött.

– Elfér rendesen? – kérdezte Gusztáv a gondjaira bízott óriást, és az utasülésre bökött. – Miért nem húzza hátrébb?

A nagydarab férfi lenyúlt maga mellé a kallantyúért, s kattanásig tolta magát a csúszósínen.

Ez mekkora egy óriás – gondolta Gusztáv. Az erdőben végzett munkájuk révén nem egyszer találkozott szép szál legénnyel, de ez az újdonsült alkalmazott túltett mindannyiukon. – Ezzel a két óriási tenyérrel és a vaskos karjával elég lesz csak átölelnie a farönköket, és puszta kézzel hajigálhatja fel a teherautóra a kitermelt fát – tette még hozzá magában.

– A ruházata nem éppen favágáshoz való. Nem akarta felvenni a csapatlogós munkásruhát? – kérdezte Gusztáv.

– Mi a baja vele? – András összecsippentette a speciális, khaki színű túranadrág erős anyagát. – Sokzsebes… elférne bennük egy teljes szerszámkészlet. Direkt ehhez a munkához adták – tette hozzá, majd megigazgatta a gallért terepmintás dzsekijén, amely szintén vadonatúj pólót takart.

– Nekem semmi, de ha megérkezünk, ez magas labda lesz a fiúknak. Legfőképp Eriknek, a csapat vezetőjének. Már az első munkanapján lesz mivel élcelődjenek. – Gusztáv szünetet tartott, majd folytatta. – Csak gondoltam, szólok, hogy felkészítsem. Nem lesz velük könnyű dolga, azt már előre mondom.

Gusztáv mindig is négy fővel dolgoztatott. Erik és csapata régi, összeszokott favágó brigád voltak, és amikor említette a fiúknak, hogy egy fővel bővülnek, kisebbfajta lázadást kellett csírájában elfojtania. Amikor elege lett az egész napi sirámaikból, a kifakadása tán még a faluba is lehallatszott. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor végre lecsillapodtak a kedélyek, és látszott a fiúkon, hogy beletörődtek. Ám ahogy Eriket ismerte, biztos volt benne, hogy lesz még folytatás.

– Megfelel a szállása? – kérdezte Andrást.

– Megteszi, köszönöm.

– Nézze, András. Tudja, hogy szívességet teszek a közös ismerősünknek. Nem szoktunk többen lenni, magával az ő kedvéért kivételeztem. Az erdei lakot sem adom ki akárkinek. Direkt azért lett távolabb építve a falutól, hogy néha kibérelhessék azok, akik magányra vágynak. Tudja… egyszer egy író fél évig lakott ott. Ki sem mozdult, az ételt is a küszöbére kellett letennünk. Azt mondta, aki csak egyszer is bekopog hozzá, azt agyoncsapja, és új helyet keres. Fene tudja, hogy működik az ihlet, úgyhogy tiszteletben tartottuk a kívánságát.

– Ha neki megfelelt, nekem is jó lesz. Az ételt szintén így kérném, ha lehetséges – mormogta András.

– Az megoldható. A lányom, Veronika nagyon jól főz, és szívesen ki is viszi magához, úgyis jön mindennap a fiúkhoz az ebéddel.

András ráhagyta. Letekerte az ablakot, mélyet szippantott az erdő illatos levegőjéből. Remélte, ez majd megnyugtatja legalább annyira, hogy ne lássák rajta a mérhetetlen fájdalmat. A legszívesebben kiszállt volna a kocsiból, és kiüvöltötte volna az erdő csendjébe a haragot és a tehetetlenséget, hogy idekényszerítették, a világnak ebbe az eldugott szegletébe. A francia Riviéra nyüzsgő, színes kavalkádja után megdöbbentette a különbség. Észak-Magyarország, Bükkszentkereszt. Alig találta meg a térképen. Mivel nem hagytak neki választást, amikor közölték vele a helyszínt, egy kis morgással egyetemben rábólintott. Ahogy ezen morfondírozott, arra lett figyelmes, hogy a dzsip nyekergését leszámítva mellbevágó csend borítja be őket. Az erdő és a fák különleges békességet árasztottak, és hirtelen rádöbbent, hogy mit kapott Bognár ezredestől meg a francia titkosszolgálattól.

Él.

– Megállhatnánk egy percre? – vetette fel.

Gusztáv ugyan nem értette, utasa mit szeretne itt, hisz még félúton sem jártak a fakitermelés helyszínétől, de mivel még időben voltak, megvonta a vállát, és lefékezett az ösvény kellős közepén. András kiszállt, és egyenesen besétált a fák sűrűjébe. Hatalmas fák fogták körbe az eget, törzsük mellett bokrok, cserjék – mintha hűséges vadászkopók hevernének gazdájuk lábánál. András jóleső érzéssel szívta teli tüdejét az oxigéndús levegővel. Az autótól kőhajításnyira eltávolodva odalépett egy óriási bükkfához, átölelte a törzsét, és nekiszorította az arcát. A kéreg durvasága sem zavarta, igyekezett minden háláját átadni az erdőnek, megköszönve a fáknak, hogy megérhette, hogy eljutott hozzájuk. Bóklászott még pár métert, gyermeki élvezettel árkokat húzva lábával az avarban, gyönyörködve a lehullott őszi levelek színkavalkádjában.

– Köszönöm – mondta, miközben visszahuppant a kocsiba.

Gusztáv csak hümmögött egyet, és indultak tovább. Ahogy beljebb haladtak az erdőben, a madárcsivitelés és levélzörgés hangjátékán éles, sivító zaj türemkedett át, és folyamatosan hangosabbá vált. Úgy sírt a fűrész, mintha csak a fáktól kölcsönözte volna a hangját.

Megérkeztek a kitermelés helyszínére.

Gusztáv leállította a motort, és András komótosan kihajtogatta magát a dzsipből. A csapat rögtön abbahagyta a munkát, és körbevették az új jövevényt.

– Srácok, bemutatom nektek Bánlaki Andrást – kezdte Gusztáv. – Ahogy már mondtam, veletek fog dolgozni. Erik, továbbra is te vagy a csoportvezető, az utasításaidat András maradéktalanul betartja, ezt a lelkére kötöttem. Tanítsátok be, legyetek vele türelmesek, és ha valami nem tetszik, nekem szóljatok. Ha valaki cseszekszik vele, az olyan, mintha velem tenné, úgyhogy szétrúgom a seggét. – Állával András felé biccentett. – Kézre, lábra vigyázni, s ugorni, ha dől a fa. Ezzel a baleseti oktatással is megvolnánk. Kérdés, remélem, nincs, mert szerintem oda-vissza átbeszéltük a témát. – A fiúkhoz fordult, és András vállára tette a kezét. – Emberünk amolyan vendégmunkás. Néhány hétig lesz velünk. Ismerkedik az erdő élővilágával és megtanulja a favágó mesterséget. Egy cikket fog írni minderről… – Bizonytalanul Andrásra nézett, mire amaz a segítségére sietett.

– Tanulmányt. Az európai erdők élővilágáról, és ehhez fotókat készítek az erdő különböző szintjein honos növényzetről, fákról, cserjékről, virágokról… meg mindenféléről – tette hozzá zavartan.

– Úgyhogy csipkedjétek magatokat, nehogy valami rosszat olvassak rólatok – vette vissza a szót Gusztáv. – Na, megyek, hogy Veronika időben visszaérjen az ebéddel.

Azzal behuppant a kocsiba, és visszaindult a faluba.

András hatalmas tenyerében akár két bemutatkozó kéz is elfért volna egyszerre, vigyáznia kellett, nehogy véletlenül túl erősen szorítsa meg valamelyikükét. Hasonló korúnak ítélte meg mind a négyüket, nála körülbelül tíz évvel lehettek fiatalabbak, még azt is elképzelte, hogy talán egy osztályba jártak az iskolai évek alatt s most így a harmincas éveik tájékán is egymás mellett tartottak ki jóban-rosszban. Vagy ki tudja, csak a faluban nem volt más munkalehetőség, gondolta. A neveket azonnal megjegyezte – nem csoda, a korábbi munkájában ez amolyan létszükségletet jelentett.

– Géza vagyok – mutatkozott be elsőnek a vékony, nyurga fiatalember. Ahogy artikulált, fel-le mozgott kifli bajsza, aminek az egyik vége mintha kissé rövidebbre lett volna nyírva.

Aztán előlépett egy meglepően alacsony, zömök férfi.

– Imre. – Úgy belefeledkezett a bemutatkozásnál a közöttük lévő magasságkülönbségbe, hogy zavarba ejtően tovább rázta András kezét a kelleténél.

– Na, ne te, tán meg akarod szeretgetni-e? – kérdezte a harmadik csapattárs, egy kreolbőrű fiatalember. – Már bocsánat – fordult vissza Andráshoz –, de mi, cigányok már csak ilyen szókimondók vagyunk. Engem Dezsőnek hívnak, majd megszokod, hogy állandóan humorizálok… Az elején nehezen fogadták a többiek is, aztán meg hát éppen ennél fogva tettek velem kivételt, na – magyarázott büszkén.

Utolsóként Erik lépett oda Andráshoz. Ruganyos mozgású, jó felépítésű fiatalember volt, magabiztos benyomást keltett. Szőke hajának egy-két tincse amolyan kisfiúsan a homlokába lógott szép vágású, kék szeme fölött, nem véletlenül hívták a falu Brad Pittjének.

A brigád tagjai nem tudhatták, de András összekötő tisztje mindannyiukat lenyomozta valamennyire, és a legfontosabb tudnivalókat András rendelkezésére bocsátotta, hogy felkészülhessen. Érdeklődéssel olvasott Erikről, az aktája szerint az összes lány odavolt érte a faluban. „Valahányszor csak alkalma nyílik rá, azzal dicsekszik, hogy lassan nem tudja hova húzni a rovátkáját a terasz gerendájára, mert elfogy a hely.”

Erik lépett elé.

– No, András, ha mán így alakult, hogy jóba kéne lennünk, eztet leginkább úgy tudja megoldani, hogy először is nincs láb alatt, másodszor meg figyel, és azonnal csinálja, amit mondunk. Ez egy veszélyes szakma, nem szeretném, hogy az én nyakamon száradjon, ha valami baja esik.

– A lelkemen, testvérem – vihogott Dezső. – Úgy mondják, a lelkemen szárad.

– Te meg ne okoskodjál itt nekem – fakadt ki Erik. – Mindegy, hogy mondják, a fene essen beléje. Kell itt nekünk bébicsőszködni. Mindenki nyomás vissza a munkához! Addig trécselgetünk itten, míg lemaradunk a napi normával.

Imre, még mindig elalélva András magasságán, odalépett hozzá, és intett, hogy kövesse.

– Ma mellettem lesz. Ne vegye a szívére. Egy kicsit nyűgös – intett a fejével Erik felé –, mert Gusztávval összerúgták a port. Állandóan izmoznak, de nem vészes. Olyanok, mint két falkavezér, de holnapra megbékélnek. Mondom, mit csinálunk.

Imre körbemutatott, magas tölgyfák gyűrűjében álltak, sűrű, szerteágazó koronáik megszűrték a napfényt.

– Először is látja a megjelölt fákat, ugyebár, amit Guszti főnök vagy az erdészet embere jó előre megjelöl nekünk. Na, azok a vághatók. Erik a láncfűrészes gyilkos – mondta, és nevetéssel díjazta saját humorát – dőthetőre készíti elő. Mikor elkészült az ékkel, kiabálunk, mint a fába szorult féreg, aztán borítunk. Ennél a résznél jó lenne, ha nem szunyókálna, bár ahogy magát elnézem, nem tudom, melyikük járna rosszabbul, maga vagy a fa!

Láthatóan Imre is élvezte a saját vicceit, és hogy a nagy embernek ő tarthatott kiselőadást. Előrelépett, és András kezébe nyomott egy széles pengéjű fejszét, aztán folytatta.

– Utána legallyazzuk, hogy amikor húzzuk le a tisztáshoz, ne akadjon a többi fába. Itt jön a képbe a traktorosok gyöngye, a mi Gézukánk, aki, miután rátekertük a drótkötelet, mármint a fára, szépen odahúzza a placcra a Gizivel. Így hívja a traktorját. – Imre megcsóválta a fejét. – Tiszta dili, úgy bele van zúgva, mintha a csaja volna. Majd vigyázzon, ha róla beszél, mármint a gépezetről. Csak csupa jót és szépet, ha nem akarja vérig sérteni. Szóval lehurcibálja, mi meg mérettől függően feldaraboljuk, aztán meg a rakodóval felpakoljuk a rönkszállító kamionra. Ennyi. Van még kérdés?

Imre épp a magyarázat végére ért, amikor újra befutott a dzsip. Most azonban nem Gusztáv zord alakja sejlett a vezetőülésben, hanem egy gyönyörű hosszú, fekete hajú lányé. András olvasott róla is az aktában, de mosolygott magában, hogy a jellemzés készítője igazán felhívhatta volna a figyelmét a leány szépségére. Vagy talán nem tartotta különösebben fontos információnak – gondolta. – Pedig a természet igazán jó kedvében lehetett, amikor teremtette.

Veronika könnyedén lépett hozzájuk, kezében öt ételhordóval. A többiek nyilván megszokhatták már őszinte, varázslatos mosolyát, mert evőeszközeiket szorongatva minden idegszálukkal a várhatóan finom falatokra koncentráltak.

– Gerencsi Veronika vagyok – mutatkozott be illedelmesen Andrásnak, és kezet nyújtott.

Andrásnak alig jött ki hang a torkán, pedig ha kieresztette volna öblös orgánumát, nem maradt volna állat az erdőben. Erre még a torkát is meg kellett köszörülnie, hogy jól hallható legyen, amint bemutatkozik. Veronika keze eltűnt az övében.

A lány sosem gondolta, hogy a szomszédba kell mennie önbizalomért, de ezúttal úgy érezte magát, mint megszeppent őzike egy jól megtermett barnamedve előtt, noha a falubéli lányok közül kimagaslott.

– Édesapám említette, hogy ma érkezik. Már úgy főztem, hogy magának is jusson. A reggelihez valót és egy-két alapvető holmit bekészítettem a vendégházba. Szóljon, ha még van valamire szüksége, és beszerzem. Jó vagyok benne!

Eriket a vendégház említésekor mintha áramütés érte volna: hiszen így András túlságosan közel lesz Veronikáék erdészlakjához. A tudat, hogy nap mint nap többször találkozhatnak, féltékeny haragra gerjesztette. Felállt, és közéjük lépett.

– Segíthetek, hölgyem? – kérdezte megjátszott udvariassággal.

Andrásnak azonnal feltűnt, hogy a lány összerezzent, majd dacosan felemelte az állát. Magának sem tudta megmagyarázni az okát, de megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a helyi szépfiú nincs különösebb hatással rá. Éppenséggel Eriket ez csöppet sem zavarta. Látszott, hogy élvezi a lány ellenkezését, és csak azért is szándékosan hozzáérintette kezét a lányéhoz, miközben elvette a neki szánt adagot. Veronika dohogva fordult a következő favágó felé. Kiosztotta a dobozokat, majd sietve elbúcsúzott.

András le sem vette a szemét a lányról, miközben az visszaindult a kocsihoz.

– Jóbarát, eszedbe se jusson – mondta Dezső. – Itt ketten is vigyáznak rá. Mi hárman rá sem merünk nézni, te meg itt majd felfaltad a szemeddel.

– Csak bemutatkoztam – védekezett András.

– Hát… Jobban teszed, ha ezentúl óvatosan mutatkozgatsz itten be – toldotta meg Géza, és közben erőteljesen söndörgette a rövidebbre nyírt bajusza hegyét, mintha csak azt várná, hogy ettől hamarabb kinő.

2. fejezet

András a munkanap végén megpróbálta otthonossá tenni a kis házikót. Kipakolta kevéske holmiját, elrendezte az üvegcséit, remélve, hogy nemsokára teli lesznek értékesebbnél értékesebb hatóanyagú teákkal és gyógynövényekkel, amelyeket az erdő kincseskertje nyújthat számára. Azelőtt ez volt az élete, a szakmája. Aztán ez lett a szerencsétlenségének és a bajba jutásának az oka, bár úgy érezte, a kettő nem feltétlenül van ok-okozati összefüggésben.

Veronika valóban bepakolt a hűtőjébe minden szükséges alapélelmiszert, amire a férfinak szüksége lehet. A legfelső rekeszben egy kancsó friss házi tej, az alatta lévő polcon jókora tömb vaj várta, és a mellette lévő kolbászból András jóízűen harapott is egy falatot. Felegyenesedve megperdült, és még nagyobb örömmel fogadta a konyhapultra kikészített, roppanós barna kenyeret, amely mellé néhány szem őszibarack és alma került, mellettük a fonott kosárka zamatos szőlőt rejtett.

– Igazán kedves fogadtatás – mormogta András, és gondolatban figyelmeztette magát, ne felejtse el megköszönni Veronikának. A lány még egy cetlit is hagyott a pulton, hogy arra írja fel András, ha esetleg valamiről elfeledkezett.

Másnap a korábbinál könnyebben ment a munka, harmadnap még könnyebben. Úgy tűnt, András könnyedén elsajátítja a folyamatokat; hamarosan előre tudta, mi a dolga, mikor hova kell odatennie magát, rendkívüli erejét latba vetve igyekezett beilleszkedni a csapatba. A gallyazásba olyan hamar betanult, hogy nem győzték dicsérni, pláne, hogy a fiúk számára ez a folyamat volt a legnyűgösebb. Örültek a lelkes helyettesítésnek.

Imrének igaza lett, csupán néhány napig tartott az ellenszenv, ahogy a többiek is látták, hogy András mennyire igyekszik, egyre jobban maguk közé fogadták. Legalábbis ami a három srácot illeti. Erik még azzal sem fárasztotta magát, hogy titkolja ellenszenvét. Valahányszor András a tapasztalatlansága okán hibát vétett, a fiú rögtön belekötött. Miért rakja láb alá a szerszámot? Rosszul húzza meg a hevedert! És ami a legképtelenebb: lehordta, hogy miért nem kiabált ő is, hogy dől a fa. Ezen már a többiek is röhögtek, hiszen mind az öten fenn álltak már a dombon, az épp kivágandó fa biztonságos oldalán. Ezentúl valahányszor zuhant egy vastag törzsű fa, András mindig jó hangosan elbődült:

– Vigyázat, vigyázat!

Mire a többiek alig bírták magukban tartani a nevetést. Eriket ilyenkor emésztette a düh. Már nem szólhatott Andrásra, hogy ne ordítson, hiszen korábban saját maga szidta le emiatt.

Andrást nem érdekelte, hisz nem hosszú időre érkezett. Sokkal inkább foglalkoztatta az ebéd érkezése. Az ételt is szerette, de aki hozta, azt még szívesebben látta: a lány arcának különlegessége megragadta a figyelmét, legszívesebben megörökítette volna. Az egyik nap véletlenül mégis elkerülte.

– Már kezdem azt hinni, rossz a főztöm – mondta Veronika, mikor megtalálta Andrást a szomszédos domb mögött ücsörögve.

– Dehogy – tiltakozott a férfi. Letette a kezéből a kését és a fadarabot, amit farigcsált. – Csak egy kis magányra vágytam.

– Nocsak, maga milyen szépeket tud. Mit ábrázol?

– Ebből éppenséggel egy kis mókus lesz. Dezső legkisebbik gyerekének ez a kedvenc állata, gondoltam, meglepem vele. Ő a legrendesebb velem… ez egy kis hála a részemről.

– Megnézhetem? – kérdezte Veronika, és a faragványért nyúlt. A keze véletlenül hozzáért András karjához. A férfit mintha áramütés érte volna. Miközben odanyújtotta neki a kis fadarabot, tekintete elidőzött a lány arcán: smink nélkül is aranylott a bőre. Ahogy a hosszú szempilláit rebegtette, Andrásnak eszébe jutott, hogy akárhányszor Veronika valami fontosat szeretett volna kifejezni, előtte néhány másodpercre lehunyta a szemét. Folyamatosan azon kapta magát az elmúlt napokban, hogy a jelenlegi otthonául szolgáló vendégházban a kifejezetten erre a célra vásárolt késkészletével és kis vésőivel arcképet mintáz Veronikáról. Immár a harmadik szobrocska volt soron – egyikkel sem volt elégedett, és ezt ismét megállapította, amint a lány kéznyújtásnyi közelségbe került. András úgy belefeledkezett az arányok méricskélésébe, hogy elszégyellte magát, mikor Veronika rajtakapta, amint merően mustrálgatja az arcát. Ekkor a lány elmosolyodott. A meghitt pillanat mélysége talán tovább fokozódott volna, ha nem szakítja félbe őket a kis domb tetejéről érkező éles hang.

– András! Akkor ma még dolgozni is fog, vagy csak cseverészget? – Erik állt meg felettük, s érezni lehetett a gyűlöletet a hangjában.

– Én tartottam fel – védekezett Veronika. – Nézd, milyen tehetségesen tud faragni. – Azzal felmutatta a kis famókust.

– Nahát, mennyire örülök, hogy egy művészlelket sodort közibénk a sors – ironizált Erik. – Mindjárt lehidalok. Csakhogy a munka nem vár meg, és apádnak meg én felelek. Méltóztatna elfogyasztani az ebédjét a művész úr, hogy minél hamarabb folytathassuk azt, amiért valójában itt vagyunk? Munka után majd szórakozhat otthon, ha úgy tartja kedve.

Veronika szemlesütve adta vissza a faragványt, és alig hallhatóan odasúgta:

– Bocsánat, hogy miattam szúrták le.

András fel sem vette, hogy ez a kis vigéc ordibált vele. Ráadásul biztos volt benne, hogy a negyedik nekirugaszkodásra a fafaragvánnyal biztosan kiválóan vissza fogja adni Veronika arcának részleteit, nőies báját.

Az elkövetkezendő napok kínosan teltek. Erik rájött, hogy András valami oknál fogva hagyja, hogy bármit megtegyenek vele. Eleinte még a fiúknak is tetszett az ötlet, hogy vegzálják. Az uzsonnáskenyérbe gilisztákat rejtettek, és mind a négyen jót röhögtek András arca láttán, amint ráébredt, hogy más is van a szendvicsében, nem csak sonka és paprika. A következő nap a hátizsákjába egy komplett hangyaboly fészkelt be. A döglött egér miatt, amikor András megtalálta, kis híján elkapta a hányinger. Ezen azonban már csak hárman nevetgéltek. Ahogy próbált úrrá lenni az émelygésén, Dezső odalépett hozzá, és feléje nyújtott egy bögrével a teájából.

Ezeken a beavatási próbákon még Dezső sem ment át, holott a származása miatt megannyi megaláztatást kellett eltűrnie. Azonban az évek során megtanulta, hogyan fordítsa előnyére a virtust: közölte a többiekkel, hogy legközelebb a bicskájával filézi ki a tettest, gondolkodás nélkül, bármi legyen is a következménye. Az esetek egyik napról a másikra megszűntek.

András azonban a legrosszabbat tette, amit csak lehetett: nem szólt semmit, csak tűrt. Imre minden áldott nap ugyanazzal fárasztotta, és András mindössze egyszer jegyezte meg, hogy mikor unja már meg a férfi a viccesnek ítélt piszkálódást.

– A fene tudja, minek örülnék jobban, ha a sötétben magával találkoznék, András, vagy egy medvével.

András nem közölte Imrével, hogy ebben az esetben szerinte miként járna jobban, mert már maga sem volt biztos abban, mennyire lett volna könyörületes a medvéhez képest.

Géza többnyire nem vett részt a cukkolásban, a traktor magányos lovasaként elvolt Gizi és a maga kis világában. Azért, amikor hallotta Erik viccelődését, jó hangosan röhögcsélve kifejezte részrehajlását.

András az őszi erdő színpompás kavalkádjából próbált erőt meríteni. Az egyik alkalommal kivágtak egy fát, amin népes vörösbegycsalád lakott. A földön elterülő lombkoronában András a fiókákat kutatta. A szülők a környező fákon röpködtek, ideges füttyszóval hívogatták a kicsinyeket, de mindhiába, hiszen azok még nem tudtak repülni. András megtalálta a fészek maradványait, esetlenül tenyerébe fogta, de a zuhanás következtében elvesztek az összetartó szálak. Keresett egy kisebb, szomszédos fenyőt, arra rakta a saját maga által összesodrott füvekkel, vesszőkkel megerősített építményt. Ahogy a szalmaszál vékonyságú ágakat rendezgette, elgondolkodott, milyen hihetetlenül ügyesek a madárkák, hiszen komoly mérnöki munkát végeznek – még neki is meggyűlt vele a baja. Erik látta, mit művel, és nem állta meg szó nélkül.

– Odanézzetek, a kis irgalmas szamaritánus. Mi van, már állatvédő menhelyet is alapít itt, nem csak a fákról ír tanulmányt?

A traktor épp üzemen kívül volt, így Géza is hallotta, és odaszólt a mellette ácsorgó Imrének:

– Látod, milyen fura… leszamarazza, oszt még arra sem reagál a lúzer.

– Jaj nekem, megint hozod a formád, te bunkó. Inkább zúgasd a Gizit, akkor nem zavarodsz bele a saját ostobaságaidba – vágott vissza Imre.

Géza megsértődve húzta be a traktor ablakát, és tüntetőleg jó hangosra állította a fülkében a rádió hangerejét.

András nem akart Erikkel konfrontálódni, így hát megtartotta magának a megjegyzését. Azt elismerte magában, hogy végtelenül profi módon irányította a kitermelést. Precíz munkát végeztek. Délutánonként jött értük Gusztáv, leellenőrizte a napi normát, bepakolták a szerszámokat, a fiúk beültek Erik kocsijába és visszaindultak a faluba.

Andrást mindennap Gusztáv fuvarozta a vendégházig. Útjaikon szokás szerint a csend volt az útitársuk. Gusztáv nem kedvelte a felesleges udvariaskodást, barátkozni meg végképp nem barátkozott az óriással, egyetlen alkalommal sem kérdezte meg, nem vacsorázna-e náluk. Legalább Veronikával sem találkozik, elkerülik a sok felesleges kérdést. Bár tudta, előbb-utóbb valamit mondania kell a lányának, mert annak meg majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság. Nem hagy neki békét, állandóan az új csapattagról faggatja, nem fér a fejébe, miért vett fel egy ötödik embert, aki ráadásul attól eltekintve, hogy bivalyerős, nem ért a fakitermeléshez.

Andrásnak a lelkére kötötték, csak a legszükségesebb mértékig avassa be Gusztávot, miért kényszerül bujkálásra. Minél kevesebbet tud, annál kevésbé van veszélyben. Ezért aztán nap mint nap felvette a szótlan útitárs vagy a szűkszavú munkaerő szerepét, és csak akkor elegyedett beszédbe vele, amikor feszültnek érezte a közéjük ékelődött csendet.

– Mesélhetne az erdőről, Bükkszentkeresztről, vagy tudom is én… Veronikáról – szólalt meg András.

– Veronikáról az ő érdekében jobb, ha nem kérdezősködik – válaszolta morózusan Gusztáv.

– Nézze, nem én akartam idejönni. Ha ennek vége, eltűnök az életükből, ne aggódjon. Próbálok udvarias lenni, de ha magának jobban tetszik, a legszükségesebb megbeszélnivalókon kívül nem muszáj szóba állnia velem.

– Tudja jól, hogy nem magával van bajom. Az nem tetszik, ami miatt itt van. Ha az ezredes személyesen nem kér meg, biztosan nem vállalom. És mivel nem kenyerem a mellébeszélés, elmondom, mitől tartok… Hogy nagyobb zűr lehet itt a háttérben, mint amit nekem elmondott. Csak egy pár nap, és már megy is? Na hiszen! Ha mindössze egy kis semmiségről van szó, akkor meg minek ez a sok óvintézkedés?

– Mire gondol? – kérdezte András meglepetten.

– Ne játssza már meg magát, tudja azt nagyon jól.

– Nézze, előzőleg nem ismertem az ezredest. Külföldről jövök, ennyit talán hallott. Amikor Debrecenben leszálltunk, a két francia kísérőm átadott neki, mint valami csomagot. Elköszöntek, és csak annyit mondtak, hogy jó kezekben leszek, és innentől a magyar hatóságok vigyáznak rám. Hogy hogyan és meddig, azt nem közölték, mindössze a falu nevét mondták el.

– Na, hát, akkor már ketten vagyunk, akik semmit sem tudnak: én magáról, maga meg az itteni körülményekről.

– Akkor elmondja végre a maga verzióját? – kérdezte András kissé türelmetlenül.

Gusztáv hosszasan nézett az utasára.

– A faluba egyelőre nem engedhetem. Látogatót nem fogadhat. Csak e-mailen keresztül tarthatom a kapcsolatot az ezredessel, nincs telefonálás, nincs személyes találkozás. Szóval nekem itt valami bűzlik. Gondolom, a neve nem az igazi, de ezt elfogadom. Tartoztam az ezredesnek egy szívességgel, de ezennel kiegyenlítettem azt a régi adósságot. Részemről ennyi.

– Megkérdezhetem, milyen szívességgel? – ragadta ki a lényeget András.

– Régi történet, hosszú is, és nem tartozik magára.

– Attól tartok, mégis… nem lesz ez olyan egyszerű törlesztés. Passzolgatnak itt, mint valami labdát. Mielőtt ideküldtek, az ezredest sem ismertem, most pedig úgy érzem, maga is titkol valamit. Muszáj tudnom, hogy megbízhatok-e magában.

Gusztáv kicsit gondolkodott, jó ideig az utat nézte, mielőtt megtörte a csendet.

– Régi történet. Együtt szolgáltunk a seregben. Önkéntes voltam. Kivezényeltek bennünket Horvátországba. Bognár a felettesem volt. Ő századosi, én őrmesteri rangban. Néhanapján az eltávról visszaérkező katonatársakkal hoztunk magunkkal a laktanyába egy kis szeszt, és egyszer lebuktunk. Aznap Bognár volt az ügyeletes. Szerencsémre szomjas lehetett vagy kedvére való volt a csempészáru, mert ahelyett, hogy feljelentett volna, inkább az ital felét választotta. Később már úgy hordtuk be neki a piát, mintha mi lennénk a kantinosok.

– Lefizette? – kérdezte meglepetten András.

– Így is mondhatnánk, bár akkor nem így gondoltam.  Mindenesetre idővel egyfajta bajtársi szövetség alakult ki közöttünk. Mi is jól jártunk, ő is. Minden rendben is ment volna. Békefenntartók voltunk, a háború már lecsendesedni látszott, de jött a probléma. Megismerkedtem egy lánnyal. Kedves volt, nagyon szemrevaló, amolyan jóféle kis töltött galamb. Izabellának hívták. Tudja, mikor van mit fogni a nőn, na!

András erre csak hümmögött egyet.

– A lényeg, hogy beleszerettem. Izabellának volt egy lánya. Egyik este egy szórakozóhelyről hazafelé jövet három katona molesztálta őket. Kicsit erőteljesebben léptem fel ellenük, mint kellett volna.

– Ez mit is jelent pontosan? – kérdezett vissza András grimaszolva. – Kórházba kerültek?

– Majdnem. Szerencsére a felcser értette a dolgát. Mindenesetre, ha Bognár százados akkor nem lép közbe, hadbíróság elé kerülök. Alibit igazolt nekem, s valahogy megegyezett a katonákkal. Így megúsztam egy-két zúzódással. A lekötelezettje lettem, de mióta leszereltem, nem is hallottam felőle. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi év után még megtalál. – Némi töprengés után Gusztáv folytatta. – Azt nem értem, ha az Interpol benne van, miért éppen rám volt szüksége? Miért pont ezt a helyet választotta? De tudja, mit? Minél kevesebbet tudok arról, hogy miért bíztak meg a védelmével, annál jobb. Még ezt az egy szívességet bevállalom, és végeztem Bognárral.

– Gondolom, az Interpol meghatározott bizonyos szabályokat az ezredesnek, de azért a gyakorlati részleteket illetően nem voltak annyira szigorúak – tanakodott András.

Munka után magára maradva állandóan vívódott magában. Gusztávon meg a tanúvédelmen gondolkodott. Az esze arra biztatta, hogy bízzon meg az erdészben és kerülje a feltűnést. A tanúvédelem nem véletlenül találta számára ezt a helyet. Aztán a lányra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy egy kis beszélgetés igazán nem árthat. Ám hiába figyelt minden érzékszervével az erdőben tett sétái alkalmával, Veronikával nem találkoztak munka után egyszer sem.

A kis házikóban, ami vendégháznak volt ugyan titulálva, csak a legszűkösebb komfort állt rendelkezésre, de András a szűk zuhanyzóból és a szorosan mellette lévő vécéből álló benti fürdőszoba kényelmének is örült. Hálózati áram sem volt, de az aggregáttal és a tetőn elhelyezett víztartállyal megoldották a komfortérzet biztosítását. Kellemes meglepetést okozott a beépített kandalló – valahányszor András begyújtott, a meghittség érzése töltötte el. Mivel a szeretteiről nem tehetett ki fényképet, saját készítésű tárgyakkal díszítette a helyiséget, amit a kor hagyományainak megfelelően nappalinak lehetett titulálni. A háló berendezése mindössze egy ágyból állt, de odahúzta a végébe a nappaliból az utazóládára hasonlító kis szófát, és így kényelmesen kinyújtóztathatta a lábát.

Munka után szokásos sétájára indult az erdőbe. Minden egyes nap így tett, újabb és újabb erdőrészt fedezett fel, és addig barangolt, míg csak rá nem sötétedett. Felmérte a fontosabb terepviszonyokat, az esetleges menekülő útvonalnak használható ösvényeket. Ezen a napon különösen körültekintően járt el, a legkisebb neszre is összerezzent, ahogy a saját bakancsa alatt megreccsent az ág. Kabátja belső zsebéből vastag papírköteget vett elő. Széthajtogatta a térképet, és jelöléseket rajzolt rá. A noteszébe feljegyzést írt, szeretett mindenre felkészülni. Legutóbb egy hete ellenőrizte az e-mail-fiókját; a kapcsolattartója még nem üzent neki, nem tudhatta, hogy meddig kell még várakoznia, és hogy mikor lesz vége az egész ügynek, amibe belekeveredett.

Ahogy a hatalmas fák között lépkedett, eszébe jutottak a szülei Erdélyben. András azt az ígéretet kapta, hogy a róluk származó adatokat, valamint a hozzájuk vezető nyomokat egytől egyig kitörlik az összes róla fellelhető aktából. Élénken emlékezett a vitára, amelynél az összes makacsságát be kellett vetnie.

„Mit képzel maga?” kérdezte akkor az Interpol franciaországi osztályvezetője felháborodottan. „Bármit kiejt a száján, mi majd ugrani fogunk?”

„Vagy a szüleim biztonságáról is gondoskodnak, vagy visszaadom az iratokat Jacques Gautier úrnak. Maguknak tudniuk kell, hogy mire képes egy sarokba szorított vad” – mondta akkor teljes nyugalommal a férfinak. Amaz annyira ideges volt, hogy látványosan kidagadtak az erek a homlokán. András meghúzta a vállát, és közönyösen hozzátette: „Van olyan személy, akivel megzsarolhatnak, akiért mindent megtennék. Tehát kérjenek azok bármit, odaadom, csak ne bántsák a szeretteimet. Ez ilyen egyszerű. Ha úgy tetszik, ne miattam védjék őket, hanem az iratok miatt.”

Eszébe jutott, ahogy elvette az osztályvezető íróasztaláról a papírnehezéknek használt Justicia szobrot, és mintha bábozna vele, megmozdította. A női alak kezében tartott mérleg serpenyői kilengtek. András szíve majd kiugrott a helyéről, de olyan sikeresen blöffölt, hogy csak arra lett figyelmes, amint a férfi káromkodás kíséretében odalépett hozzá, és kivette a kezéből a dísztárgyat. Lecsapta Justiciát az asztalára, majd megmarkolta a telefont, és felhívta a főnökét. „Kellene még egy csapat – mondta. – Igen, tudom… Ez még egy pluszköltség” – folytatta a magyarázkodást. Aztán hosszú csend a vonal két végén.

András alig bírta ki mosolygás nélkül, mikor látta az osztályvezetőt megkönnyebbülésében belerogyni a székébe. Ránézett Andrásra és csak annyit mondott: „Na, akkor mostantól még jobban vigyázzon a dokumentumokra, mert szeretnénk, ha rács mögé kerülne ez a szemétláda Gautier. Maga győzött. A szülei teljeskörű védelmet kapnak, huszonnégy órában fog vigyázni rájuk titokban egy komplett csapat.” Az utolsó mondata közben a kis szobrocskát végképp beállította párhuzamosan az asztal szélével.

András ezután felhagyott a múltbéli emlékek felidézésével, és igyekezett a jelen feladataira koncentrálni. Ásott egy kis árkot közvetlenül a ház mellett, majd kibélelte műanyag fóliával. A szülei fényképéhez még a biztonság kedvéért hozzátette az unokatestvére fotóját is. Mellé helyezte az iratokat, amikre egy esetleges tárgyalás során szüksége lehet bizonyítékként, és a pendrive-ot, amire az összes kutatási anyagot felmásolta. A gödröt gondosan betemette. Még egy kis fűcsomót is elhelyezett a tetején, majd megsárgult falevelet szórt a kupacra.

Az emlékek mint hívatlan látogatók, továbbra is ott csapongtak elméjében. A kutatás örömét, amit a virágok hatóanyagaival végzett kísérletei során érzett, felváltotta az emberi önzés és gyarlóság miatt minduntalan megjelenő fájdalom. Az álma, miszerint a munkája során egy sor olyan esszencia születik, amely az izmokra és az ízületekre kifejtett jótékony hatása révén áttörést hozhat a gyógyászat területén, szertefoszlani látszott. A harácsolás úgy látszik, gyógyíthatatlan fekélyként tapad a kapzsi emberek kezéhez. Csalódottságát, szomorúságát és a rossz érzéseit, amiket az utóbbi hónapok történései váltottak ki, úgy próbálta elnyomni, hogy belefeledkezett a munkájába, amit egyébként is imádott. Fel nem foghatta, miért alakulhattak így a dolgok. A világot akarta kiforgatni a sarkaiból a felfedezésével, erre itt van az erdő mélyén, és várja, hogy a feje felett döntsenek a sorsáról.

Egy gyógyhatású krém. Egy kapzsi gyógyszermogul. Egy életre szóló döntés.

A tanúvédelmi programba kerülő Andrást sorsfordító események sora vezeti Franciaországból egészen az idilli kis falu, Bükkszentkereszt erdejének mélyére. Az erdészfőnök, Gusztáv az Interpollal együttműködve vigyázza a medvetermetű, nyugodt természetű férfi biztonságát. Felveszi őt saját munkásai közé, tökéletes alibit biztosítva a bujkáló András számára.

Vajon Gusztáv tudja, mit kockáztat? Itt tényleg nem akadnak pártfogoltja nyomára?

Andrásnak nincs sok választása, el kell fogadnia az életét és a szabadalom titkát védő ajánlatot. Bizalom, türelem, pattanásig feszült szituációk, egyre élesedő ellentétek, tolerancia és állandó veszély érzése kíséri mindennapjait, miközben Gusztáv négyfős favágó brigádja is ellenséget lát benne. Irigység, zaklatás, vegzálás veszi körül, de tűrnie kell. Nem árulhat el magáról semmit, hiszen a titoktartás életbe vágó.

Nem számol azonban a csinos Veronikával. Az erdészfőnök gyönyörű lánya azonnal az ujja köré csavarja, ám ehhez az apának is van néhány keresetlen szava. András próbál távolságot tartani, azonban az irányítás egyre jobban kicsúszik a kezéből.

Meggondolatlanságával életveszélybe sodorja nemcsak önmagát, hanem új ismerőseit is, és többé a saját biztonsága sem garantált az erdő rejtekén.

Fülszöveg

További bejegyzések 

K. László Szilvia bemutatkozó

“A szavakkal való játék végigkíséri az életemet. Folyamatosan alkotok, mindig dolgozom valamin. Óvodás korom óta írok verseket, kis füzetek őrzik a korai próbálkozásokat. Később meséket, novellákat, hosszabb történeteket is írtam.” – K. László Szilvia

bővebben
0

KOSÁR