Beleolvasó: Császi Zsüliet – A szabadság kulcsa

varazslatos-mesketek-1-meseerdo
A szabadság kulcsa
ISBN: 978-615-6297-57-0
Megjelenés éve: 2024
Szerkesztés: Vojcskó Sarolta
Korrektúra: Oltay Zsuzsanna
Tördelés: Zsiros- Petróczki Kitti
Borítótervezés: WBM Book Cover Design

0.

A kihalt lakópark hirtelen felbolydult. A teljes területén óriási káosz és hangzavar alakult ki az események hatására. Tíz rendőrautó, két mentő és egyéb kocsik érkezése tette egyre zsúfoltabbá a helyszínt. Mintegy ötven fős brigád sürgött-forgott mindenfele. Tobzódott mindenki. Az ügynökök lázas elfoglaltságuk közepette további hívásokat intéztek. Balázs a helyi rendőrséggel egyeztetett, láthatólag vehemensen.

Sietősen érkezett egy taxi is, melynek mindhárom ajtaja egyszerre nyílt ki. Kitti és Artúr megállíthatatlanul rohantak a mentőautók irányába, melyek a leghátsó házikó előtt parkoltak. Mögöttük néhány méterrel lemaradva Milán követte őket. Áron a kijárat felé tartott, keresztezték egymást útjaik. Kitti rá sem nézett, senkivel nem foglalkozva, mindenkin átgázolva rohant előre. Áron és Artúr szúrósan összenéztek, ahogy elhaladtak egymás mellett, mindkettőjük lenyelte mondanivalóját.

– Hé, hé, haver! – rántotta vissza barátját Milán, ahogy mellé ért. – Jól vagy?

– Persze – nézett a szemébe zavarodottan.

– Nem úgy tűnik – jegyezte meg aggódva. – Mi történt?

– Azon kívül, hogy majdnem szitává lőttek minket, mire vagy még kíváncsi?

– Tudom, hallottam – csóválta aggódva a fejét. – Az istenedet, minek mentél be?

– Mégis minek? Szerinted? – dühöngött egyre jobban. – Vártam volna meg a kocsiban, hogy ez a szarrakás banda majd kihozza sértetlenül? Ez te sem gondolod komolyan!

– Ez a munkájuk, Áron.

– Ja, nyilván… – dünnyögte.

– Elmondtad neki?

– El, baszd meg! El! – förmedt rá hangját megemelve. – Elmondtam!

– Nyugi van, nyugi! – csillapította indulatos barátját. – Így a legjobb. Te is tudod, muszáj volt már.

– Sokkos állapotban volt, érted? Érted? Én meg még ezt is odabasztam neki. Felfogod?

– Igen, felfogom.

– A faszt fogod fel!

– Csillapodj már le! Éppen ez az, hogy sokkos állapotba került. Mindegy volt. Ez volt a lehető legjobb pillanat. Hidd el, jól döntöttél.

– Mindegy, hagyjuk most ezt! – dörzsölte meg ingerülten a szemét.

– Nyugodj le egy kicsit. Vége van. Hallod? – veregette meg a vállát, arcát vizslatta, majd pár pillanat múlva folytatta fejét a helyszín felé biccentve: – Ő, hogy van? – A nyugtató injekció után kissé jobban. Bár biztos idő kell majd neki, mire feldolgozza az eseményeket. Elég csúnya dolgok történtek bent.

– Kész őrület – fűzte hozzá elhűlten.

– Amint elengedik, repüljetek azonnal haza. Egy perccel sem maradhat tovább itt. Szólj, hogy melyikkel mentek, elintézem a repülőjegyet. Most megyek, hívok egy taxit, visszamegyek a bárba.

– Áron, ne csináld ezt, ne hősködj! – rántotta vissza ismét a karjánál fogva, megemelve a hangját. – Talán téged is meg kellene, hogy nézzen egy orvos.

– Nincs semmi bajom, Milán, jól vagyok! Eressz!

– Ne hősködj! – ismételte szemébe nézve. – Akkor legalább pihenj egy kicsit! Térj már észhez!

– Ha tanács kell, majd kérek! – húzta ki karját a szorításból, és hátat fordítva indult a kijárat felé.

– Áron! – szólt utána hangosan Balázs, Milán mellé érkezve. – Elmesélné, hova a fészkes fenébe tart?

– Visszamegyek a bárba – fordult meg feldúltan. – Dolgoznom kell.

– Ne légy már ilyen makacs! – kiáltott rá Milán.

– Sehova sem megy! – rivallt rá Balázs. – Nem gondolhatja komolyan!

– Miért? – vonta meg ingerülten a vállát.

– Lelőtt egy embert, aki meghalt.

– És? Maga is. Amúgy meg önvédelem volt.

– Az odáig rendben van, de ez nem így működik, főleg nem egy idegen országban. Bemegyünk a rendőrségre, és mindent írásba kell foglalnunk. Felvesszük a vallomásokat, satöbbi. Mindennek meg van a maga rendje.

– De kurva jó… – forgatta a szemét.

– Legalább szokja egy kicsit a környezetet – jegyezte meg neki gúnyosan a százados, ahogy testközelbe lépett hozzá, majd hozzátette: – Most pedig húzzon vissza a mentőkocsihoz, meg kell, hogy nézze egy orvos!

– Nincs semmi bajom! – tiltakozott vehemensen.

– Azt mondtam, húzzon vissza! – mutatott ismételten idegesen a mentők felé. – És ez nem kérés!

Még mindig óriási volt a forgatag és a nyüzsgés. Olasz szavak sokasága és pörgős mondatok tucatjai töltötték ki az őket körülvevő, képtelennek tűnő világot. Szürreális képet festett a mentők és a rendőrségi villogók, kék-piros színeinek villódzásában a helyszínt körbekerítő több méter hosszú sárga, rendőrségi szalagok látványa, melyeket az őszi szél merészen lengetett.

Áron az egyik autónak háttal támaszkodva meredten bámulta az előtte megelevenedő jelenetet, miközben Balázst várták.

Mintha az a rendőrségi szalag egy belső határvonal is lenne. Szigorú kerítés a sérült szívek körül. Fal a lélekmezsgyén, amit a védekező tudatalattink – ha nem érzi magát biztonságban – azonnal maga köré húz. Komfortzónát épít ki, melynek határait áthatolhatatlannak hisszük. Idegeneknek belépni tilos! felirattal. Holott csak egy műanyag valami, amit még egy kora őszi szél is megtépáz, pedig még csak szét sem kell tépni, el sem kell vágni, elég csak egész egyszerűen átbújni alatta.

Balázs határozott és rutinos karmozdulattal feje fölé emelte a rendőrségi szalagot, és sietős léptekkel jelent meg előttük, majd szigorú hangon belekezdett:

– Akar még beszélni Nellivel? – Áron erre válaszul csak némán megrázta a fejét, amire a százados elindult a kijárat irányába. – Jó! Akkor jöjjön! Indulunk.

– Megyek veled – súgta oda neki Milán –, csak gyorsan jelzek Artúréknak.

***

Több óra telt el az események óta. A rendőrségen folytatódott az őskáosz. Feje tetejére állt az egész intézmény. Hasonlított egy színházi premier kezdése előtti utolsó órákhoz, annyi különbséggel, hogy a hosszú függőfolyosó ridegséget árasztott, ahogy a környezet is barátságtalan és rendkívül idegen.

Áron az egyik széken kiterülve félig lefolyva róla bámult maga elé, ahogy karfáján könyökölt, fejét kezén támasztva. Pupillái kitágultak, úgy meredt a padló márvány járólapjára. Csak néha pislogott.

– Pihenned kellene – tolt arca elé egy fekete műanyag kávéspoharat Milán.

– Mi ez a szar? – vette el kezéből szúrósan felnézve rá. – Remélem, megtuningoltad valami ütőssel.

– Ne aggódj! Rohadt erős nő! – ült le mellé, közben ő is beleszürcsölt saját eszpresszójába.

– Kétségtelen.

– Szedd már össze magad! – pirított rá egyszer csak felé fordulva. – Lépj tovább, és engedd, hogy ő is tovább lépjen.

– Ha nem vetted volna észre, éppen ezt tettem eddig az életemben. És ettől óvtam.

– Most nagyon megzuhantál, haver – állapította meg, ahogy ismét belekortyolt a forró kávéba.

– Eléggé úgy fest?

– Engedd el! – ismételte sóhajtva. – Ti valamiért nem lehettek együtt. Ebben az életben nem. Fogadd el végre!

– Te el tudnád Alízt? – meredt rá kérdő pillantással.

Milán görnyedten előre dőlve nézett maga elé, forgatta kezében a kávéspoharat, csendben merengett hosszú másodperceken keresztül, majd egyszer csak visszanézve barátjára, így felelt neki:

– Ha otthon várna a családom, akkor igen. – A székből felkelve megveregette a vállát, majd annyit tett hozzá: – Ígérd meg, haver, ha itt végzel, hazamész aludni.

– Úgy lesz.

– Otthon találkozunk – köszönt el tőle, és indult a kijárat irányába.

1.

Másfél évvel később. 

Budapest. Art Angel Galéria.

Átlagos, hideg február elseje virradt. Grafitszürke hétfő. Nelli legalábbis mindig a szürke színnel illette, mivel minden naphoz egy-egy színt rendelt. A hétfő szürke volt számára, a kedd zöld, a szerda kék, a csütörtök narancs, a péntek piros, a szombat barna, a vasárnap… A vasárnap az fehér. Vagyis mikor milyen. 

Képzeletében az egyetlen nap, ami olyan, mint a tiszta, hófehér festővászon. Vagy fehér marad, vagy eldöntjük, milyen színnel festjük át. Csak rajtunk áll, és csak a képzeletünk szabhat határt. Bármi lehetséges. A többi napnál nem. Azoknak van egy alaphangulata, ami meghatározza a színüket. Bár, ezeknek is lehet többféle árnyalata, amik némi spontaneitást és változatosságot nyújtanak a mókuskerékben. Nézzük csak a keddet vagy a szerdát! Lehet királykék, égszínkék, babakék, türkiz, smaragdzöld, méregzöld, na és olívazöld. Vagy ezek keveréke.  

De a vasárnap az más. Az a szabadság metaforája. A képzelet, a vágy és az érzések szabadsága. Bármi lehet. Bármi elérhető, megfogható, megtapasztalható, érezhető. Ha kizárjuk a hétköznapok forgatagát, az emberek idegesítően duruzsoló szólamait, behunyjuk a szemünket, és csendben a lelkünkbe tekintünk, magunk előtt láthatjuk a saját vágyott képünket… Bármilyen lehet… Fekete, fehér, vagy a szivárvány valamennyi árnyalata.

Imádta a színeket, és keveredésüket, kompozíciójukat. A komplementer párokat. Ez lett az ars poeticája. 

Már egy bő éve Nelli vezette a Budakeszi úton működő művészeti galériát. Ekkor változtatta nevét Art Angel Galériára. Artúr, Kitti és a Teátrum, továbbra is az élete része maradt, de kiszakadt a színészi világból. A lélektépő genovai események hatására, vagy talán amúgy is, de úgy érezte megváltozott az élete széljárása, forgatnia kellett hajója kormányán. 

Sokkal inkább a festészetben talált otthonra. Alkotott. Éjjel-nappal. Az egy év leforgása alatt annyi festmény került ki a keze alól, mint más alkotónak tízéves karrierje alatt sem. Úgy érezte, megtalálta önmagát. A művész szakma is felfigyelt rá, számtalan díjat nyert. A Magyar Tudományos Akadémia kiemelt művésze lett. Kezdetben hallani sem akart a megtiszteltetésről, de végül Kitti és Artúr unszolására elfogadta. Egy évvel korábban, a galéria megnyitójakor Balázsnak készített egy portrét, ami azóta is a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat budapesti központjának festményfalát díszítette.

Hatalmas és tágas galériájában számtalan hazai és nemzetközi kortárs alkotó festménye, fotója és szobrász munkája megtalálható volt. Rengeteg kiállítás szervezésében vett részt. Az üzleti része is remekül futott. 

Ezen a hétfői napon is épp egy nagyszabású, tavaszi kiállítás megszervezésén ügyködött. A galéria irodájában MacBookja klaviatúráján lázasan pötyögött, amikor megcsörrent telefonja az asztalán.

– Balázs keres! Beengedhetem? – szólt Rita a telefonba.

– Balázs? – hűlt el Nelli.

– Igen, azt mondja, fontos ügyben…

– Üdv, rég beszéltünk! – vette át a telefont. – Beengedne?

– Jöjjön! – csapta le a kagylót feszülten.

Rita lett Nelli személyi asszisztense a galériában. A művész szeretett vele dolgozni, rendkívül megbízhatónak és jó munkaerőnek bizonyult. Igazi segítség a számára. Hiszen, ha Nelli belelendült az alkotásba, sokszor több hétre eltűnt a galériából. Olykor elutazott vidékre vagy akár külföldre is, és ott festett. Tájakat, érzéseket, vágyakat. Kedvelte a folyókat, a tengereket, a pezsgő városokat, a tereket és a régi épületeket. A galéria mindennapi teendőit ilyenkor teljes mértékben Rita intézte. Nelli igazi művészlélekké vált, vagy talán mindig is az volt, csak életének ezen szakaszában tört felszínre belőle. 

Mindez magyarázatul szolgált őrült, bohém stílusára. Egyszer például egy kiállítás előtt elutazott a Pilisben vásárolt faházikójába festeni. Napokig annyira belefeledkezett ebbe, hogy a megnyitójára éppen beesett. Ritára akkor is lehetett számítani, mindent flottul előkészített, leszervezett, a cateringtől kezdve a díszítésen át, egészen a sajtóig, így senki nem vett észre semmit a majdnem katasztrófából.

– Üdv, Balázs! Mi járatban? Kér egy kávét? – tudakolta, miközben az ügynök az egyik fotelbe huppant. 

– Köszönöm, elfogadom.

– Rita, légy szíves, hozz két eszpresszót! – szólt ki vezetékes telefonján.

Balázs néma csendben, foteljében ülve csodálta Nelli irodájának falát borító festményeket. Elbűvölte a nő egyedi és eredeti művészi stílusa. 

Néhány perccel később Rita kopogott, megérkezett a forró feketékkel.

– Ezer éve! – vonta magára a férfi figyelmét Nelli mosolyogva.

– Meg egy napja – poénkodott Balázs, ahogy belekortyolt ő is gőzölgő kávéjába.

– Nos? – kérdezte rendkívül érdeklődve a hely vezetője. – Mit keres a Nemzetbiztonság újdonsült igazgatója a galériámban egy átlagos február elsején, amikor még a medvék is alszanak, mert ugye holnap bújnak csak elő? – próbált ő is ironizálni.

– Ha már így rákérdezett – tette le az asztalra poharát. – Segítene a Nemzetbiztonságnak egy akcióban?

– Nem – hangzott a konkrét, elutasító válasz.

– Hét hónap múlva – kezdett bele Balázs nem foglalkozva a válasszal –, szeptemberben rendezik meg Magyarországon az Art Globe Művészeti Világkiállítást, melynek sztárvendége Dominika Keeys világhírű festőművész lesz.

– Igen, tudom. Hallottam róla.

– Az Art Angel Galéria a főszervező – tette a szerződéskupacot egyúttal az asztalra. – És Tárnai Nelli az esemény fővédnöke.

– Tessék? – hűlt el, ahogy az iratokat magához vette.

– Ez hatalmas reklám, és óriási fejlődési lehetőség. Szakmai nívó. Fontolja meg!

– Mégis mit kellene tennem? – pislogott a férfira.

– Megszervezni, lebonyolítani az eseményt. Csupán ennyit.

– Csupán? – kérdezett vissza kétkedően.

– Igen, csak sikerüljön lélegzetelállítóra. – Néhány pillanatra egymást bámulták, majd Balázs a lényegre tért. – Egy nagy halat szeretnék elkapni, aki meg fog az eseményen jelenni. Néhány részletet majd később osztunk meg önnel. Nekem viszont olyan ember kell, akiben megbízhatok, aki biztos, hogy szigorú titokban tartja a tervemet, és akivel maximálisan együtt tudok működni. Máskülönben bukik a buli – állt fel székéből, majd hozzátette: – Nyugodtan olvassa át a szerződést, és hívjon, ha döntött.

– De mégis…

– Viszlát!

Balázs sietős távozását követően Rita azonnal berontott Nellihez, bevetődött a fotelbe, átkulcsolta a lábát.

– Na, mit akart? – kérdezte izgatottan.

– Semmit – vonta meg a vállát főnöke.

– Ugyan, ne szórakozz már! Biztos nem nosztalgiázni jött hétfő reggel a Nemzetbiztonság igazgatója egy művészeti galériába.

– Art Globe Művészeti Világkiállítás – fújta ki sóvárgó sóhajjal.

– Igen? – kerekedett el a szeme. – Mi van vele?

– Mi rendezzük, vagyis rendeznénk.

– Hogy mi? Ez brutális, Nelli! – ugrott fel ülőhelyéről. – Csináljuk! Én megcsinálom a…

– Nem, Rita! – állította le azonnal. – Nem dolgozok többet a Nemzetbiztonsággal.

– De miért nem? – huppant vissza csalódottan.

– Azért, mert, nem. Kész! – csapta le laptopja fémházát, melynek külsején lekapcsolt a világító alma. – Túl sok rossz emlékem fűződik hozzájuk.

– Engem sem ismersz meg, ha ők nincsenek.

– Jó, ez igaz – mosolyogtak össze. – De most egy ilyen szervezés nem fér bele az életembe. Rengeteg megrendelésünk, kiállításunk van már idén…

– Vegyünk fel embert!

– Nem! Én csak benned bízok. És amúgy is novemberben lesz az esküvőnk Artúrral. Arra kell koncentrálnom.

– Ugyan már! – állt meg egy kicsit, majd előre dőlt az asztal felé. – Ezt nem hagyhatod ki! Segítek neked mindenben. – A háttérben a galéria vezetékes telefonjának csörgése hallatszott. – Megcsináljuk! Most megyek.

Rita kiviharzásával egyidőben Nelli is felpattant forgószékéből, és az iroda jégvirágos ablakára meredve csodálta a hűvös, szürke budai forgatagot. Olykor lepillantott hófehér köves jegygyűrűjére. Szénből csiszolt gyémántkövek díszítették. Tökéletes volt. Mosolyra húzódott ajka, ahogy karácsonyi emlékeiben úszott.

 

***

 

Köszöntjük utasainkat a Maldív-szigeteken, a Velana Nemzetközi Repülőtéren! Délután négy óra van. Napsütés és huszonnyolc fok. Köszönjük, hogy a Superwings szolgáltatását választották. Kellemes kikapcsolódást és Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánunk!

El sem hiszem, hogy itt vagyunk! – örömködött Artúr, ahogy végigfutott leszállópályán a gépük. – Nézd! Az ott az Indiai-óceán!

Most tényleg motorcsónakkal megyünk a szállásra? – kérdezte érdeklődve Nelli.

Aha.

Hát ez nagyon tuti!

A repülőtér hosszú, egyenes kifutópályája mellett baloldalon terült el az óceán messze nyúló zöldsége, melyen számtalan kisebb és nagyobb hajó ringott. A víz hivalkodó zordságát kellőképpen ellensúlyozta a kellemes és lágy trópusi szellő, mely belengte a teljes repteret és a hajó fedélzetét is. A magas páratartalom nedvessé tette bőrüket és hajukat. Nelli élvezte, ahogy természetes hullámokba loknisodnak tincsei. 

Jó pár órája csónakáztak, amikor a nő kérdőn megszólalt:

Nem a szállásra megyünk, ugye?

Nem, még nem – mosolygott rá Artúr. – Előbb Srí Lankára.

Hűha!

Időközben sötétedni kezdett. Pislákoló sárga fényre kapcsolt a kishajó világítása. A víz ringása nyugalmat árasztott, hűs széllel hintáztatta a leálló motoros hajót. Különösen a hátsó fedélzetén lehetett érezni.

Nelli! – szólalt meg halkan, ám annál izgatottabban Artúr. – Ez a tied.

Mi ez?

Bontsd ki!

Ez egy nyaklánc? – kérdezte rendkívül érdeklődve a doboz mérete alapján.

Artúr nem válaszolt, némán figyelte a nő reakcióját. Elveszett csodálatában. Nelli belekortyolt a gyümölcsökkel megtűzdelt welcome drinkjébe, majd maga mellé tette a poharat. Összetalálkozott szikrázó tekintetük. A nő izgatottan széthúzta a sárga selyem masnit, és felnyitotta az óriási, kék műanyagdoboz tetejét. Épp úgy festett akkor, mint egy kisgyermek a várva várt karácsonyi ajándékát bontogatva egy hideg, havas karácsonykor a fenyőfa csillogó és színes díszvilágítása alatt, miközben csillagszórók záporoznak. Csak itt éppen nem volt hűvös, sem fa, sem hóhullás, de volt helyette exkluzív hajó és az Indiai-óceán. És Srí Lanka, a sugárzó, fénylő ország. 

Nelli belepillantott a dobozba, egy jégvirág formájú kristályköves gyűrű virított benne.

–    Atyavilág! 

Én azt szeretném, ha veled élhetném le az egész életemet. Csak remélni tudom, hogy te is így érzel – foglalta össze Artúr komoly gondolatait.

Azt hiszem, én is – bólogatott a nő, hol a gyűrűt, hol a férfit nézte gyermeki ámulatával.

Nem is tudom, melyik csillog szebben, ez vagy a szemed.

Artúr ujjaival gyengéden Nelli álla alá nyúlt, megemelte a fejét, s így közelebb kerülve az ajkához, hosszasan egymás csókjába vesztek.

***

Mobilja csörrenése hirtelen rántotta vissza a mindennapok mókuskerekébe. Felemelte ezüst laptopja fedelét, és a megnyitott word dokumentumban rejlő feladatainak sokaságára terelődtek gondolatai.

Aznap viszonylag későn, este nyolckor ért haza rendkívül fáradtan és kimerülten. Hiába nyúltak a nappalok, a világos órákról teljesen lecsúszott a sok teendője miatt, és teljes sötét borult a városra, mire otthonukba tért. Leírhatatlanul vágyta már a zöldellő koratavaszt. Lelke bizsergett, valami mély eufórikus érzés azt súgta neki, hamarosan érkezik. 

Vacsora után elmesélte Balázs nem várt látogatását.

– Hát, ez baromi jó! Szerintem fogadd el – javasolta neki Artúr, ahogy lehúzta a poharában lévő maradék whiskey-jét.

– Nem tudom… – vonakodott továbbra is a paplant igazgatva. – Rita is ezt mondta. Csak aggódok.

– És biztos, hogy Kitti is ezt fogja tanácsolni. Hiszen szárnyalsz! Vedd el, ami jár!

– Na jó, lehet, alszok rá egyet – dőlt be kótyagosan ágyába.

– Helyes. 

– Mi újság a darabbal? – kérdezte a rendezőt, amikor mellé hajolt.

– Brutális lesz idén is. Kellett már a Teátrumnak a vérfrissítés – jelentette ki kissé komiszan.

– Hát köszi – fordult el tőle durcásan –, Alíz nevében is.

– Tudod, hogy csak hülyülök – tette hozzá, miközben már csukott szemmel félálomba merült. – Alíz a legtehetségesebb és legsokoldalúbb színésznő, akit valaha ismertem. Te pedig, te meg maga vagy a… – Mondata végét be sem fejezte, mert elnyomta az álom. 

Bár Nelli képzelete gyorsan behelyettesítette a hiányzó szót: Csoda. Közben szobájuk hatalmas ablakán át a koromfekete égboltot bámulta. A fényes csillagokat és a sárgán vibráló teliholdat. Próbálta a csoda szót definiálni, miközben az égitestek gyönyörű képeibe veszett. De valahogy nem találta a helyes és pontos kifejezést. 

Pedig annyiszor halljuk, mondjuk, használjuk. Csoda, hogy valaki valamit túlélt. Csoda történt, ha egy gyógyíthatatlan beteg meggyógyult. Itt már csak a csoda segíthet. Nem csoda, hogy a bűnös pórul járt. A világnak is vannak csodái… De miért azok? Azzá váltak? Vagy mert különlegesek? 

Csoda… És még csak nem is tudjuk pontosan mit jelent.

Az éjjeliszekrényen heverő iPhone-jához kapott, és ráguglizott a szóra. Az értelmező kéziszótár szerint rendkívüli, rejtélyes hatás, vagy megmagyarázhatatlan jelenség.

Megmagyarázhatatlan jelenség…

Végül álomba ringatták hánykolódó gondolatai.

A reggeli ébresztő csörgését többedik alkalommal nyomták ki. A tél végi levertség és fáradtság eluralkodott rajtuk. Hóvihar tombolt, a szél rázta az ablak üvegtábláit, és hűvös huzat formájában a szobába is bejutott egy apró része. A meleg takaró még inkább vonzóvá vált. 

– Kár, hogy még nem találták fel azt a programot, hogy a kávéfőző automatikusan lefőzi a kávét, és forró gőzének illatára felébredsz – motyogta halkan Artúr.

– Lehet, hogy már feltalálták, csak… – jegyezte meg mosolyogva Nelli, amit a párja hirtelen fogadott telefonhívása szakított meg:

– Halló?

– Na, jó reggelt, rendező úr! – kezdett bele vígan Milán. – Rendezheti estére a tejfakasztót! 

– Hogy mi? – pattant fel az ágyból takaróját lelökve magáról. – De hiszen még három hét van addig.

– Hát, mi megszültünk hajnalban. Olivér és Zsombor. Fiúk, Artúr! Fiúk! – hallatta büszkén.

– Az igen! Gratulálok! Minden okés? Alíz?

– Tökéletes! Minden tökéletes! Mindenki a legnagyobb rendben. Na, akkor estére intézzed a bulit, hívom Kristófot is. Felőlem odamegyünk, ahova akarod, viszont Áront is hívtam, ha tetszik, ha nem.

– Jól van, felőlem! Intézem, addig is pihenj! Alízt puszilom. Délután jelentkezem.

– Na? – kérdezte izgatottan Nelli is.

– Fiúk, Olivér és Zsombor. 

– Jó ég! – pattant fel az ágyból. – Akkor Milán most mennybe ment. Nagyon szerette volna, hogy mindkettő az legyen. Mennyit izgult rajta az az ember, de Alíz nem akarta, hogy a vizsgálatok alatt előre megmondják nekik.

– Az biztos – helyeselt Artúr –, teljesen meg van őrülve a hangja alapján.

– Hívom Kittit és Esztert – tárcsázott tüstént telefonján –, este mi is koccintunk. Remélem, Eszter Bernátot le tudja passzolni a nővérének. Ha nem, akkor náluk bandázunk.

– Szerintem háború közeleg.

– Miért? – kérdezte értetlenül, miközben kicsörgött mobilja.

– Hát ennyi fiút. Mindenkinek fia születik. Azt mondják, háború előtt és után mindenhol sok fiú születik.

További bejegyzések 

Haffner Orsolya bemutatkozó

“Éppen betöltöttem a nyolcadik évemet, amikor felfedeztem, micsoda kalandot rejt az írás. Naplót kezdtem vezetni. Idővel az események listáját felváltották a gondolatok, és kiderült, hogy egyfajta meditatív elfoglaltságot találtam magamnak. A külföldről kapott, üres határidőnaplók meglódították a fantáziámat. Egyszerű ajándéknak számítottak, mégis inspiráltak.”

bővebben

Beleolvasó: Torma István – Okosak, szépek

“Ibolyka el-elgondolkodott, hogy mi határozza meg a szépséget.
Leginkább arra jutott, hogyha a lelke szép, akkor szépnek látszik ő maga is. De ez nem sikerült mindig. Néha rossz, gonosz gondolatai voltak, ezeket persze soha nem mondta, mutatta ki. Volt benne annyi önbecsülés, hogy ezt más ne tudja róla. Naplójából is kitépte azokat a lapokat…”

bővebben

Beleolvasó: Aurora P. Hill – A halandó istennő

“Sötét mélység tátongott mögötte.
Mintha onnan érkezett volna, hogy majd a semmibe térjen vissza. Magas alakját rejtő vértezetét lágy fény fogta körbe. Hátán lándzsa, az egyik kezében kard.
A sisakjához nyúlt. Bőre csupán egyetlen pillanatra villant fel az acél alatt, ahogy a száját takaró lemez felfedte arca egy kis részletét.
Pengevékony ajkait megvilágította a fény.
Nem mosolygott, nem beszélt. Lényéből olyan határozottság sugárzott, hogy ha a sötétség élő lett volna, azonnal behódol neki.
Léptei felgyorsultak, lendült a kard, és lecsapott …rá.”

bővebben
0

KOSÁR