A könyvről
Egy ország a varázslatos keleten.
Egy ország, ahol hétezer méter magas hegyek vigyázzák az emberek álmait.
Egy ország, amelynek fővárosát Közép-Ázsia Párizsának hívták.
Egy ország, ahol a 60-70-es években megszokott volt a rövid szoknya, az iskolákban koedukált tanítás folyt, ahol megszűnt a rabszolgaság és kötelezővé tették az elemi oktatást.
Egy ország, ahol a nagyvárosokban zene szólt és vidám élet folyt az utcákon, ahol a nők vidáman, mosolyogva sétáltak, és kevés akadt köztük, aki eltakarta az arcát.
Ez az ország Afganisztán.
Egészen 1978-ig. Ettől az évtől a háború otthonra lelt Afganisztánban.
Benjamin Franklin azt mondta:
„Írj olyat, amit érdemes elolvasni, vagy tégy olyat, amit érdemes megírni.”
Főhősöm, Hamid Alizada hús-vér afgán fiatalember, akivel együtt dolgoztam, és hamar kiderült, hogy az ő történetét érdemes lesz papírra vetni. A munkahelyi kávézásokból komoly beszélgetések lettek, az egyszerű történetmesélésből egyfajta terápia neki, hogy a lelke megnyugodjon, lecke nekem, hogy értékeljem, a múltam és jelenem.
A könyv első fele tisztelgés ősei előtt, akiknek szembe kellett néznie a tálib rezsim összes borzalmával, második része az ő élete, amelyet tizenegy évesen saját kezébe vett. Pakisztántól gyalog, az embercsempészekre (és minden talpraesettségére) támaszkodva eljutott Ausztriába. De vajon sikerült-e beilleszkednie, családja és szerettei hiánya maradásra bírja-e a fiatal fiút?
Hamid elmeséli.