„Ibolyka el-elgondolkodott, hogy mi határozza meg a szépséget.
Leginkább arra jutott, hogyha a lelke szép, akkor szépnek látszik ő maga is. De ez nem sikerült mindig. Néha rossz, gonosz gondolatai voltak, ezeket persze soha nem mondta, mutatta ki. Volt benne annyi önbecsülés, hogy ezt más ne tudja róla. Naplójából is kitépte azokat a lapokat…”
„Mintha az a rendőrségi szalag egy belső határvonal is lenne. Szigorú kerítés a sérült szívek körül. Fal a lélekmezsgyén, amit a védekező tudatalattink – ha nem érzi magát biztonságban – azonnal maga köré húz. Komfortzónát épít ki, melynek határait áthatolhatatlannak hisszük. Idegeneknek belépni tilos! felirattal. Holott csak egy műanyag valami, amit még egy kora őszi szél is megtépáz, pedig még csak szét sem kell tépni, el sem kell vágni, elég csak egész egyszerűen átbújni alatta.”
„Az elmúlt hónap, de különösen az utolsó hét őrült tempója kikészítette Adrianót, de ha mélypontra jutott, mindig biztatta magát: a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Vagy ahogy a polgármesterjelölt, Marcos Moreira mondja: csak az ezer százalékot kell belerakni. Kevesebbet időpocsékolás.”
„Meg kell erőltetnem magam, hogy újra felidézzem, mi játszódott le azon a novemberi délutánon a termemben, ám a részletek egyre jobban a feledés jótékony homályába merülnek. Vannak, akik szerint ez az igazi megbocsátás. Nem tudom. Lehet.”
Az élet sötét oldala Amikor Daniel Hoffmann felébredt egy újabb mámoros éjszaka után, az ágyneműhuzat tiszta vörös volt. Félálomban azt hitte, hogy a mintákat látja a takarón bíborvörös foltokkal és csíkokkal tarkítva. Aztán rájött, az a saját vére. Időbe telt, mire...
Vajon hová tűnt Tica, a katica hetedik pöttye? Megtanul-e hegedülni Tücsök Tóni? Hol lakik Brúnó, a bodobács? Ezekre a kérdésekre is
megtalálja a választ az, aki belelapoz a mesekönyvbe.
