A szemközti fotelben egy nő várta, hogy Kevin felvegye vele a szemkontaktust. A hölgy nem lehetett sokkal idősebb, mint ő, az öltözéke viszont elég konzervatívnak hatott. Fehér blúzt viselt egy egyszerű, fekete szoknyával. Arcáról sütött az együttérzés és a kedvesség, mégis volt benne valami hivatalos komolyság. Ekkor még nem tudta, ki is a nő valójában, és mit keresnek egymással szemben.

– Üdvözöllek, Kevin, én Elizabet vagyok.

– Ööö… honnan tudja a nevem? – És közben körbenézett. – Mi-mit keresek itt?

– Szerintem tegeződjünk. Milyen napod volt? – Elizabet úgy tette fel a kérdést, mintha meg sem hallotta volna a fiatal férfi értetlenkedését.

Kevin menekülési lehetőség után nézett, de furcsamód nem talált ajtót a helyiségben, így kénytelen-kelletlen beszélni kezdett, s közben azon csodálkozott, milyen élesen kirajzolódnak Elizabet vonásai. Az arca szinte világított a félhomályban, nyugalmat árasztott, mint egy régi emlék, amit sosem élt át igazán. Sötét szemeiben nem volt sem kérdés, sem ítélet, csak figyelem. Mintha máris tudott volna valamit róla, amit ő maga sem értett teljesen. A mozdulatai lassúak és határozottak voltak, mintha minden rezdülésének jelentése volna.

– Éppen egy magyar bestseller fordításán dolgozom. A főnököm nem adott rá túl sok időt. A szövege nem bonyolult, de a téma megköveteli, hogy mindent a lehető legalaposabban fordítsak. Az írónő a saját módszertanának kézikönyvét tárta a nagyközönség elé, ami pár hónap alatt az eladási listák élére került. Én személy szerint nem hiszek túlzottan az ilyesmiben, de pszichológiailag van értelme azoknak a dolgoknak, amiket állít. A számok egy teljesen egyedi értelmezésével foglalkozik. Pontosabban a személyiség, sors elemzése, de nem a megszokott numerológiai értelemben.

– Érdekes könyvnek hangzik. Sok ilyesmi témájú könyvet olvasok – mutatott a könyvespolc felé. – Mivel töltöd az idődet, ha éppen nem dolgozol?

Egyik gondolat követte a másikat, melyeket Kevin önkéntelenül ki is mondott.

– Nehezen kelő típus vagyok, így kávé nélkül indítani egy napot kész öngyilkosság. Mire beérek a munkahelyemre, egy kisebb csapat már rendszerint a konyhában duruzsol. Amikor kiözönlenek a helyiségből, végre én is hozzájuthatok a második koffeinadagomhoz.

Hang nélkül folytatta a visszaemlékezést. Látta maga előtt az asztalokat, amelyek mellett elhaladva eljutott a sajátjához. Az egyik srác minden nap akkor érkezik, amikor ő a kávéját szürcsölgeti, így amikor elhalad mellette, köszönni szoktak egymásnak. A munkája látszólag egyhangú, de a fordítandó részletek minden nap egy új világba kalauzolják. Szereti az idegen világokat, ezért délutánonként a tévében vetített fantasy- és sci-fi-sorozatok távoli univerzumaiba menekül.

– Otthon pedig… – mosolyodott el, sokkal inkább kínjában, mintsem örömében. Rövid szünetet tartott, mintha fájdalmas lenne számára az otthon szót kimondani – olvasok, zenét hallgatok vagy tévét nézek.

– Mesélj nekem, kérlek, a hétvégéidről! – kérte, és közben pár szót feljegyezett egy füzetbe.

– Nincs mit mondanom, ugyanígy telnek azok is.

Elizabet mintha egy strigulát húzott volna a kezében tartott jegyzetbe. Kevin furcsállta a helyzetet, de úgy döntött, egy kicsit még kitart, mert kíváncsi, mi ez az egész. Várva a nő reakcióját, tovább pásztázta a szobát. Tekintete visszatévedt a könyvespolcra, ahol példás rendben sorakoztak a kiadványok. Az egyiket felismerte, nyelvi lektorként részt vett a fordításban. Furcsa egy mű, meg kell hagyni. Egy pszihoterapeuta módszertani lexikona.

– Úgy látom, a munkád teszi ki az életed nagy részét. Gondolom, a barátaid is a munkatársaid közül kerülnek ki.

Kevint nem nagyon érdekelte, kikkel dolgozik együtt. Az irodában nem kereste senki társaságát, és a kollégák is rég felhagytak azzal, hogy megtudakolják, hogy van. Nem volt konfliktusa senkivel, ugyanakkor közeli kapcsolatot sem ápolt velük. Nem ismerte a kollégái magánéletét, de nem is foglalkoztatta. Elképzelte, ahogy reggel az asztalok közt szlalomozva bemegy hozzájuk, elhalad mellettük, az egyik asztalon megpillant egy fényképet, ami az egyik kollégáját, egy nőt és egy kutyát ábrázol. A másikon felfedezni vél egy „A hónap dolgozója” serleget, amiben rengeteg színes cukorka van. Eljátszott a gondolattal, ahogy bemegy a konyhába, és megkérdezi tőlük: Mizu? Látta maga előtt a döbbent arcokat, és amint sorra felveszik vele a szemkontaktust. Az egyik lány egy gúnyos mosoly kíséretében megkérdezi: Jé, te tudsz beszélni? – A többiek szinte kórusban nevetésbe törtek ki, mint a hiénák.

Kevin elvörösödve ült a kanapén, és eddig kissé merev testtartása most elernyedt, mintha próbálna belesüllyedni a szivacsba.

– Nem igazán ismerem a kollégáimat, nem barátkozni járok be. Megkapom a feladatom, megcsinálom, és kész. A barátok csak addig barátok, amíg szükségük van valamire a másiktól. Nekem nincs szükségem senkitől semmire – szólalt meg végül.

Elizabet, látva, hogy máris érzékeny pontra tapintott, nem engedte ennyivel lezárni a témát.

– Nem érzed magad olykor magányosnak?

Ez gondolkodóba ejtette Kevint. Mi is a magány? Forgatta magában a kifejezést, és felötlött benne, hogy talán, de csak talán, néha az. Éppen válaszolni szeretett volna a kérdésre, de egy hang megzavarta. Körbetekintett, ám a zaj forrását sehol nem lelte. Mire visszafordult, a nőt sehol sem látta, és azon kapta magát, hogy a helyiség üres. Olyannyira, hogy a kanapé is eltűnt, és így már nem is ült, hanem állt. A ricsaj egyre hangosabbá vált, de fogalma sem volt, honnan érkezett, viszont azt hallotta, hogy egyre közeledik.

Az ébresztő hangjára ébredt, és szép lassan realizálta magában, hogy álmodott.

Az egész napját végigkísérte az álom. Amikor belépett az irodába, körülnézett, és mintha egy új világba csöppent volna. Hihetetlen, mennyi ember vette körül. Ahogy a kisebb tömeget szemlélte, ráébredt, hogy valójában itt mindenki ismer mindenkit.

Elkapott egy buja kacsintást, amit a mögötte dolgozó srác felé intézett az egyik lány, akinek még a nevét sem tudta. Három másik, tőle jóval idősebb nő éppen egy viccesre sikeredett randevúról beszélgetett.

– Értem én, hogy negyvenöt évesen is fiatal akar lenni, de ez! Nem vagyunk már tinédzserek. – Mindhárman a telefon kijelzőjére irányították a figyelmüket, és éktelen vihogásban törtek ki.

Elkezdte a bútorokat az álombéliekhez hasonlítani. Még a személyes tárgyak is épp ott voltak az asztallapokon, ahol álmában látta. Végigmérte a kollégáit, akik szép sorban szállingóztak ki a konyhából. Amikor megpillantotta a gúnyolódó lányt, elmorfondírozott rajta, vajon tényleg megalázná-e mindenki előtt, vagy talán kedvesen rámosolyogna, és beszédbe elegyedne vele, netán figyelmen kívül hagyná?

Mit is jelent magányosnak lenni? Egyszer egy könyvben azt olvasta, hogy az elszigeteltség nem feltétlenül azt jelenti, hogy nincs körülötted senki. Lehet valaki egyedül egy tömeg közepén is. A társas magány épp úgy megviseli az ember lelkét, mint amikor egyedül van. Talán a lényegi különbség az, hogy nem csapja be saját magát.

Kevin pontosan tudta, hogy nincs kire számítania, de valóban magára maradt, vagy csupán nagyon válogatós? Némely ember nincs is azon a szinten, hogy tudjon vele értelmesen kommunikálni. Igazság szerint ilyen áron talán nem is vágyik társaságra. Mennyivel egyszerűbb így. Arról nem is beszélve, hogy nem tudják kihasználni és megbántani.

Egész nap nem hagyta nyugodni a kérdés, és kimondottan örült annak, hogy az irodában szinte láthatatlan. Igaz, a munkájával sem haladt egy oldalt sem, mert hiába kezdett többször neki, figyelme hamar lanyhulni kezdett, és újra és újra azt vette észre, hogy megint ugyanazon rágódik. E szempont szerint elemezte az életét. A magány nem feltétlen abból adódik, hogy egyedül van, sokkal inkább abból, hogy nem hajlandó kapcsolódni.

A munkaidő vége felé a kemény mag elkezdte szervezni az esti programot. Minden pénteken így történt. Mintha nem lenne magánéletük – mondom ezt én, jegyezte meg cinikusan magában.  Amikor a cégnél kezdett, még őt is meginvitálták, de miután harmadszor is nemet mondott, feladták a próbálkozást. Valóban magányos vagyok, de ez biztonságos. Úgysem mentem volna el – gondolta, ahogy felkapta a kabátját, és elindult az ajtó felé.

– Valóban magányos vagyok, de ez legalább biztonságos – ismételte.

Hazafelé saját sanyarú sorsán merengett. Felidézte magában a gyermekkorát. Szülei már több mint tíz éve elváltak. A házasságuk maga volt a pokol, és nemcsak nekik, hanem Kevinnek és a húgának is. Gyerekkora óta bizalmatlan, hiszen az apja, akire szeretett volna felnézni, igazán jó színésznek bizonyult. A suliban mindig eljátszotta a példamutató apát, meg hogy mennyire szereti őt, meg a húgát is. A nagyiéknál Kevinnek adta az utolsó süteményt, mintha a gyerekek lennének az elsők, de otthon az állandó üvöltözés és drámázás tönkretette a mindennapjaikat. Egy idő után az apja rendszeresen az italhoz nyúlt, és teljesen beszámíthatatlan állapotban ült a tévé előtt. Az anyjuk természetesen ezt nem hagyta szó nélkül. A váláshoz vezető út utolsó állomásának azt az estét tartotta, amikor az apja a gyerekek szeme láttára pofozta fel a feleségét, aki teljesen kikelt magából. Számára visszásnak tűnt az anyja reakciója, hiszen ő bármivel is fordult hozzá, legjobb esetben egy sallert kapott.

Sosem alakult ki kötődés közöttük, mert valamiért a húga lett a kedvenc. Ha az anyja elment bevásárolni, mindig magával vitte a kislányt, és vett maguknak egy-egy rumosszeletet, amit hazafelé gyorsan meg kellett enni, nehogy a fiúk rájöjjenek. Persze a kislány szája szélén mindig maradt egy kis árulkodó maszat. Néhanapján kishúga a zsebébe csúsztatott egy falat csokoládét, amit otthon titokban a bátyjának adott. Kevin nem az édesség miatt érzett bánatot, hanem mert tudta, hogy a húga valamiért különleges az anyjuk számára. Szeretett volna ő is jó fiú lenni, szeretett volna az anyjával menni, a kezét fogni, közös titkokat őrizni, de neki csupán pár falat tiltott nyalánkság maradt. Meg a pofonok.

Mindig is arra vágyott, hogy valaki szeresse, és remélte, hogy ha egyszer szerelmes lesz, akkor egy lány megadja neki azt a szeretetet, kötődést, stabilitást, amit az édesanyjától nem kapott meg. Igaz, már az első gimis párkapcsolata sem volt sétagalopp. Remélte, hogy megtalálta azt, akinek fontosak lesznek az ő vágyai és álmai. A saját család gondolata adott neki erőt. Nagyon naivan állt a dologhoz, hiszen azt hitte, első szerelmét egyenesen az oltárhoz vezeti majd, de nem mindenkinek adatik meg az efféle tündérmese. A lány elhagyta az osztály legvagányabb srácáért, akivel azóta össze is házasodtak. Véleménye szerint azért választotta őt a lány, mert srác szülei tehetősek.

A gimnázium után Szegedre került, és anglisztika szakra járt. Ott már nem szerzett barátokat, és nem csajozott, mint a korabeliek. Minden energiáját a tanulásra fordította. Egyetlen embernek szavazott bizalmat.

Az egyik egyetemi professzora, látva Kevin elhivatottságát, munkát ajánlott neki a kampuszon. Az öreg prof ajánlólevelével gyakorlatilag azonnal munkába tudott állni az egyetem után. Később már ha akart volna, sem lett volna kivel szórakozni, amit annyira nem sajnált, hiszen így minden megkeresett pénzét félre tudta tenni. Az volt a fixa ideája, ha elegendő pénze lesz, talál majd magának olyan nőt, amilyet szeretne. Ezzel vissza is kanyarodtak a gondolatai a magányra.

Az egyedüllét biztonságos falai közé bújva, magányosan túlélni cseppet sem olyan ijesztő, mint túllépni a várfalon, és kiszolgáltatni magunkat a világnak. De vajon ez a célja az életnek? A túlélés?

 

 

2.fejezet

Egy fárasztó nap után nincs is jobb levezetés, mint a Facebook-idővonalat pörgetni. Bár itthon nem esett az idén hó, a közösségi médiára rengeteg síelős selfie került fel. Nyáron Bali, télen svájci síparadicsom. Hát persze – mérgelődött magában. Mostanában felkapott mémalany lett az egyik politikus, aki folyton gyönyörű modellek társaságában pózolt. Na, ez is, ha nem lenne gazdag, ezek a csajok a fejüket is elfordítanák. Gyorsan tovább görgetett. Elolvasott pár szakmai cikket, majd még néhány, számára érdektelen poszt következett. Már éppen be akarta zárni az alkalmazást, amikor két ismerős arc vigyorgott rá a képernyőről. Első nagy szerelme egy tűzpiros Audival lett gazdagabb kevésbé okos, de annál gazdagabb férje jóvoltából.

Ennek láttán az ágyra dobta a telefonját, és kiviharzott a konyhába. Olyan hévvel állt neki a vacsorakészítésnek, hogy kirántotta a hűtőből a tojástartót, melynek tartalma a padlón landolt.

A zörgésre az apja is felfigyelt, mert már nyílt is a szobája ajtaja.

– Takarítasz? – vihogott gúnyosan fia esetlenségén. Nem mintha ő bármilyen házimunkát végzett volna otthon. Ha Kevin nem mosna rá, még tiszta munkásruhája se lenne. – Kéne ötezer az internetre.

Mivel minden hónap elején kifizeti a számlák rá eső részét, amit most sem mulasztott el, így vélhetően megint elfogyott a bor vagy a cigaretta. Szemlátomást nem volt már józan az örege, úgyhogy nem szállt vele vitába, csak besietett a szobájába, és egy kétezressel tért vissza.

– Ennyi van.

A férfi egy grimasszal az arcán indult el a kijárat felé, menet közben pedig végigmasírozott az összetört tojáson, széthordva azt a fél házban.

– Azt hiszem, vacsora helyett feltakarítok, úgyis elment az étvágyam – szólt az apja után, amit az már valószínűleg nem hallott, mert becsapta maga mögött az ajtót. Miután végzett, úgy döntött, lefekszik. Ha alszik, talán lemarad a mai produkcióról, amit ilyenkor az apja előad. 

Bekapcsolta a zenét, hogy biztos ne ébredjen fel a zajra, amikor az apja kapatosan hazaér, aztán ledobta magáról a ruhát, és kényelmesen elhelyezkedett.

Nem fért a fejébe, hogy lehet valakiből alkoholista. Mi a jó abban, ha semmit nem érzékel az életből? Mondjuk neki sem sok öröm jutott. Nincsenek kapcsolatai, és igazából akkor van csak társaságban, amikor bent van a munkahelyén. Az pedig nem egy tartalmas kapcsolat. Ha lenne valakije, akkor…

Az ezt követő gondolatok már egyre kuszábbá váltak, ahogy szemhéja elnehezedett, és a külvilág lassan eltávolodott. A csend sűrűsödött körülötte, az utolsó tudatos gondolat még visszhangzott benne, aztán minden elsimult.

 Kinyitotta a szemét, és ismét Elizabettel találta szemben magát. Egy kis asztal választotta el őket egymástól.

– Nos, Kevin, mire jutottál a magány kérdéskörét illetően?

A fiatal férfi hitetlenkedve nézte a bájos nőt.

– Most álmodom?

– Minden bizonnyal – mosolygott Elizabet. – Szóval?

– Őszintén szólva, magányos vagyok, de jó ez így nekem. Eddigi életem során szinte kivétel nélkül megbántottak azok, akiket közel engedtem magamhoz. Tökéletesen megfelel ez így.

Részletesen elmesélte Elizabetnek mindazt, ami a napokban megfogalmazódott benne. Kezdve az apjával, aki egy megbízhatatlan alkoholista, folytatva az anyjával, aki sosem szerette őt, és a szerelme árulásával, ami már csak hab a tortán.

– Annak idején egy karnyújtásnyira voltam tőle, hogy az enyém legyen a lány, akivel le akartam élni az életem. A félretett pénzemen elvittem a majálisba. Úgy terveztem, hogy felülünk az óriáskerékre, fagyizunk, megpróbálok lőni neki egy plüssfigurát, de mikor a bejárathoz értünk, ott várt minket az egyik osztálytársunk. A kezében egy hatalmas csokor vörös rózsával és egy doboz bonbonnal érkezett, aminek az árát én valószínűleg egy év alatt tudtam volna összespórolni. A lány a virágok láttán leolvadt, mint a biztosítéktábla, majd mintha én ott sem lettem volna, eltűntek a tömegben.

– Hogyan érezted magad ebben a helyzetben?

Kevin töprengeni kezdett.

– Szerintem a kiscsaj egy lúzernek tartott, és örült, hogy megmentették tőlem.

– Valójában ez nem válasz a kérdésemre. Azt szeretném tudni, te hogyan éreztél, miután otthagyott.

– Úgy éreztem magam, mint egy csicska, aki ajtót nyit a madamnak, és az urához vezeti, majd dolga végeztével visszavonul.

– Ez borzasztó érzés lehetett számodra.

A férfi szó nélkül megvonta a vállát, mint akinek ez már egyáltalán nem számít, a szemében mégis szomorúság tükröződött.

– Nézd, Kevin, nem tisztem megítélni ezeket az embereket, hiszen nem voltam jelen a történéseknél. Egyvalami azonban biztos. A kapcsolódásokon keresztül van a gyógyulás. A személyes kontaktok, a beszélgetések, a másik ember története az, ami közelebb visz minket a saját megoldásainkhoz. Az emberi léleknek szüksége van rá, hogy kapcsolódjon, és egy idő után a fizikai test is leadja a megfelelő jelzéseket, hogy felhívja a figyelmünket a társas kapcsolatok fontosságára. A traumákból való felépüléshez szükség van arra, hogy beszélgess másokkal. – Rövid szünetet tartott, mint aki nem biztos abban, amit mondani akar, majd folytatta. – Az alapján, amit elmeséltél, jelenleg az áldozatiság határozza meg a mindennapjaidat. Ez az attitűd leggyakrabban a gyerekkori bántalmazásra vezethető vissza. Az ember ilyenkor hajlamos traumák és sérülések mögé bújva bezárkózni.

A férfi elkerekedett szemmel hallgatta Elizabetet. Ki ez a nő, és miért mondja el mindezt nekem? – futott át az agyán.

– Mondd csak, Kevin, volt olyan, hogy segítséget kértél valakitől, és nem kaptad meg?

Az emlékei közt kutatva gyorsan megtalálta azt a bizonyos napot, amit nem szeretett felidézni, mégis úgy élt benne az emlék, mintha tegnap lett volna.

– Egyszer megkérdeztem az édesanyámat, miért nem válnak el. Egyikőjük sem volt boldog, és reménykedtem benne, hogy így egyúttal én is megszabadulok az apámtól. Engem sosem ütött meg, de már csak idő kérdése lehetett, mikor kerül rám vagy a húgomra a sor. Állandó félelemben éltem…

Elhallgatott. Igyekezett elnyomni ezeket a fájdalmas emlékeket, hogy ne lehessenek hatással a jelenlegi életére. Bár még gyerekként élte át ezeket, a mai napig úgy érezte, tehetett volna valamit az apja zsarnoksága ellen, de ahelyett, hogy férfiként fellépett volna ellene, csendben tűrte a sorsát, épp úgy, mint az anyja. Talán gyáva volt. Talán egyszerűen nem boldogult azzal, hogy a környezete szerint minden rendben van. A gyereknek szülő kell, a férjnek feleség, ez alapján pedig minden úgy van jól, ahogy van. Addig őrlődött, amíg végül semmit sem tett, hanem hagyta a dolgokat „megoldódni”. Nem akarta tovább mesélni a történetet.

– Amikor a válásról kérdezted az édesanyádat, mit mondott, miért nem válik el?

– A válasz az volt, hogy takarodjak a szobámba. Pár nappal később, amikor egyik délután hazaértem az iskolából, az anyám eltűnt. Becsomagolta a legszükségesebbeket, és a húgommal együtt lelépett.

– Hogyan érezted magad a választól? Meg tudod fogalmazni, mit jelentett számodra ez a reakció?

– Hogy hagyjam őket békén, és fogjam be. Mintha ott sem lettem volna.

– És mit éreztél, amikor rájöttél, hogy elmentek?

– Szerintem anyám úgy volt vele, hogy maximum egy gyereket bír eltartani.

– Értem, de én a te érzéseidre vagyok kíváncsi.

– Nem éreztem semmit.

– Tehát azt mondod, nem érezted elárulva magad?

– Nem.

– Nem csalódtál?

– Nem – válaszolta már-már kiabálva.

– Nem volt bűntudatod?

– Nem. – Felpattant, és lesöpört mindent az előtte álló asztalról. Az összetört üvegdarabok szanaszét repültek a szobában.

Izzadtan, lihegve ébredt. Értetlenül állt az újabb álom előtt. Attól tartott, kezd megőrülni, vagy valaki tréfát űz vele. A filmekben sokszor megesik, hogy a kakukktojás kollégát bedrogozzák.

Miközben készülődött, megütötte a fülét apja tompa horkolása a másik szobából. Valamiért most különösen idegesítette, mintha az álomban érzett nyugtalansága átszivárgott volna a valóságba. Kizökkentette, zavarta, hogy a ház is olyan furcsán idegennek tűnt.

Amikor beért a munkahelyére, gyanakvóan méregette a munkatársait, de nem vett észre semmi furcsát. Még a beszélgetéseiket is kihallgatta, hátha valamelyikük elszólja magát a kis csínytevésről, ám a kémkedése teljesen eredménytelennek bizonyult. Az egyik munkatársnője például azt ecsetelte egy másiknak, hogy a hétvégén haza kell utaznia Szolnokra.

– Már tíz éve elváltak, és minden alkalommal, amikor hazamegyek, ebédelnem kell anyámnál és apámnál is. Hihetetlen, hogy nem képesek még ilyenkor sem egy asztalhoz ülni.

Egy másik kollégája épp a legfrissebb számlák miatt zsörtölődött.

– Olyan jó lenne, ha végre egy új kocsira gyűjthetnék, de most a félretett pénzem költhetem a fűtés-végelszámolásra.

 Senkit nem érdekelt Kevin, ahogy az sem, mi van vele. Valójában nekik is épp olyan problémadús az életük, mint neki. Persze a számlás srácnak ott a felesége, aki biztos kárpótolja a hálószoba falai közt. És a szolnoki csaj is az új kocsijával megy hétvégente a rokonokhoz. Eddig azt gondolta, hogy a mindig mosolygós kollégák élete sokkal könnyebb, mint az övé. Az is igaz, hogy nekik már legalább sikerült elérniük valamit. Ha mást nem, egy autót vagy egy kapcsolatot biztosan.

Egy másik elmélete szerint a főnöke űz tréfát az egész társasággal, esetleg egy titkos, katonai kísérlet résztvevői, de senki sem beszélt álmokról vagy látomásokról.

Mi a fene történik? Álmomban egy ismeretlen nő terápiás ülést folytat velem? De milyen terápiát? – fordult vissza a monitor felé, miután újra végigpásztázta a munkahelyén dolgozókat. Megnyitotta a böngészőt. Egész jól behozta a múltkori lemaradást, és most amúgy sem tud a munkára koncentrálni, ezért keresgélni kezdett a neten.

Pszichoterápia – írta a keresőbe. Ez zsákutca. Egy csomó szakorvos oldala, fogalom-meghatározás, de semmi, ami segíthetne. Az álomfejtős oldalakon sem talált olyasmit, ami hasznos lehetne.

Elizabet pszihoterapeuta – egészítette ki a keresést. Egyetlen Elizabet nevű doktornő sincs az országban. A legközelebbi, akit talált, Ausztriában praktizál, és ő cseppet sem olyan dekoratív, mint akivel álmában találkozgat. A maga hatvankét évével bizonyára nagyon tanult szakember, de biztosan nem ez a nő az álombéli segítője.

Muszáj volt egy kis szünetet tartania, ezért egy szelet csokit bányászott elő az egyik fiókjából.

Takarodj a szobádba! – visszhangoztak az anyja szavai a fejében, miközben a rumosszeletet majszolta. Az édesség íze sem volt képes enyhíteni keserűségét, ahogy a nőre gondolt. Az anyai szeretet szikrái sem érződtek a hangjában, amikor az elköltözése előtt kizavarta az életéből. Sokkal inkább dühöt, sértettséget vélt kihallani belőle. Mintha megbántódott volna, hogy a fia kioktatja. Vagy az is lehet, hogy féltékenységében fakadt ki, mert nem neki jutott eszébe ez a megoldás? Az is lehetséges, hogy az anyja fontolgatta ezt a lépést, és azért ordított rá olyan mérgesen, mert nem akart lebukni? Már nincs jelentősége. Elment.

Napokig félelem, bűntudat és a harag keveredett a lelkében. Alig mert kimenni a szobájából, mert attól tartott, az apja rajta fogja levezetni minden haragját, hiszen ő indította el a lavinát. Máskor azt gondolta, honnan is tudhatná, mi zajlott le közte és az anyja közt.

A suliba is sokkal korábban ment, akkor, amikor az apja még aludt. Rendszerint zárva találta az iskola kapuját, amikor odaért. A többi diák mindig később érkezett, akiket a szüleik kísértek a bejáratig. Ilyenkor mérhetetlen fájdalommal és dühvel gondolt az anyjára, aki cserbenhagyta őt. Hogyan tehet ilyet egy anya? Hogy van az, hogy a lánya megérdemli a szabadságot, a fiát pedig odadobja egy félőrültnek? Ugyan az apja heteken át őrjöngött még, az anyját pedig a környéken élő összes embernek lehordta a világ legnagyobb ribancának, de ezen kívül annyi történt, hogy minden este ivott, és álomba sírta magát.

Már-már sajnálta férfit, aki egykor oly erősnek látszott, és akitől sokáig úgy rettegett. Ma a hangját sem igen emeli fel. Dolgozik, iszik, alszik. Persze morog, ha nem tetszik neki valami, de Kevin mostanra nem félt tőle. Sokkal inkább az undor a jó szó arra, amit érzett az apjával kapcsolatban.

Az anyja elment, az apja leépült, és ő volt az egyetlen, aki még mindig ugyanabban a szobában rekedt.