1

Alig lépett ki Sára a zuhany alól, azonnal megjelentek az első izzadságcseppek a homlokán. Csak néhány napja érkezett Thaiföld ezen parányi szigetére, még fojtogatta a párás hőség. Megállt a fürdőhelyiségnek nevezett betonmélyedés küszöbén. Nagyot sóhajtva engedte le fenekéig érő, dús, fekete haját. Élvezte, ahogy a bambuszházikó hézagos falain átfúj a langyos esti szél, elviselhetővé téve a trópusi éjszakát. Eszébe jutott aznapi vendége, hogy milyen kevésen múlott az élete. Megborzongott.

A matracon elnyújtózva, mosolyogva hallgatta a sűrűsödő esőcseppek kopogását a födémet jelentő bambuszleveleken. A résekben gazdag falakon enyhén átszitált a nedvesség. Jólesett neki, lehűtötte adrenalintól fűtött testét. Megrongált búvármellényére esett pillantása.

– Most vehetek újat amiatt a hülye miatt – tette homlokára a kezét. – De legalább túlélte. Lehet, hogy ott kellett volna hagynom a roncsba szorulva cápaeledelnek, ha már a figyelmeztetésem ellenére beúszott.

Miközben felkelt, hogy lekapcsolja a villanyt, a családjára gondolt, akik sosem értették meg, miért utazik távoli országokba, miért foglalkozik extrém sportokkal, és miért hajtja, űzi az adrenalint.

– Unalmas lenne az élet ezek nélkül a megmentendő majmok nélkül – ölelte át párnáját.

Halk neszre ébredt.

Ideje sem maradt körbenézni. Erős kezek szorították az ágyhoz. A vaksötétben nem látott semmi mást, csak gyorsan mozgó árnyakat a bambuszház falán keresztül beszűrődő enyhe holdfényben. Próbált volna felkelni vagy védekezni, de esélye sem volt a túlerővel szemben.

Idegenül csengő suttogást hallott maga körül és szívének őrült ütemben dübörgő zakatolását. Szorították kezét, lábát, moccanni sem bírt, befogták a száját. Erős ütés érte a fejét, minden elsötétült.

Könyörtelenül sajgó halántékához emelte a kezét. Homályosan látott, és csak fényeket. Mikor kitisztult a kép annyira égő szeme előtt, hogy azt már látásnak lehetett nevezni, egyszerű, tiszta kis szobában találta magát egy ócska fémágyon.

Kórházban vagyok? – nézett körbe zavartan.

Semmilyen berendezés nem utalt arra, hogy egészségügyi ellátásra szolgáló helyiségben lenne.

Bizonytalan léptekkel az ággyal szemben lévő ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, de az akkor se mozdult, mikor vállával nekifeszült. Dühöngve rángatta, de hasztalan. Hátával az ajtónak dőlt. Észrevett baloldalt egy másik, furcsán keskeny ajtót. Egy kis ablaktalan fürdőszoba volt mögötte. Újra körbenézett a szobában, ott sem voltak ablakok. Nem volt más kijárat, csak a kulcsra zárt ajtó. Jeges rémület futott végig a csontjain. Két kézzel kapaszkodott meg az imbolyogva közeledő ágy szélébe. Szeme megakadt a csavarokon, amelyek az ágyat rögzítették a padlóhoz. Felemelte a matracot, benézett a szekrény fiókjaiba, leemelte a WC műanyag fedelét.

Túl puha, – hajtogatta meg két kezében – egy pudingot se tudnék megsérteni vele – csapta vissza a helyére.

Rögtönzött önvédelmi fegyver nélkül huppant vissza az ágyra. Ruhájára esett a pillantása. Ugyanaz volt rajta, amiben az utolsó este, ott a bambusz házikóban lefeküdt, egy szürke sportbugyi, aminek a fenekén vidáman táncolt három duci egér, és egy fekete, a sok viselettől már megkopott sportmelltartó.

Egy cseppet sem fázom – nézett körül fűtőtest után kutatva. – Tehát meleg helyen vagyok. Biztosan valahol Thaiföldön.

Kívülről beszűrődő neszre kapta fel a fejét. Minden idegszálával a zajra koncentrált. Bámulta az idegen ajtót, amely a külvilágtól és a megértéstől zárta el. A dübörgő, hosszú léptek egyre közelebb értek.

– Most legalább minden kiderül – biztatta magát félhangos szavakkal.

Kulcs zöreje hallatszott a zárban, kattanva fordult a kilincs. A belépő, marcona képű férfi hosszú, fekete nadrágot és rövid ujjú, fekete pólót viselt. Tagbaszakadt ember volt, minden barátságos vonást mellőző alak. Az éjjeliszekrényre dobta a kezében tartott tányért. A hanyag tálalástól a benne lévő leves nagy része kiborult. Odalépett a lányhoz, és bemutatkozás helyett ököllel az arcába vágott. Az ütéstől feje a mögötte lévő falnak verődött. A férfi minden további információ átadása nélkül távozott. A lány az erős fülzúgás mellett is hallotta az elfordított kulcs kattanását.

Falnak csapódott fejét dörzsölgetve, pillantása a félig kiömlött levesre vetődött, amelyet a gravitáció lustán elnyúló cseppekben húzott le a bútor szélén, egészen a padlóig. Hányinger fogta el.

Nem próbáltak megölni vagy megkínozni. Enni hoztak – figyelte, ahogy a leves apró zöldségdarabokkal felbástyázva kis tócsát képez, és egyre nagyobb teret hódít el a tisztaságtól. – Tehát azt akarják, hogy éljek.

Pillanatnyi megnyugvása helyére görcsös rémület tolakodott. A lepedő redőivel összegabalyodott hajába folyton beleakadva tapogatta magát végig remegő kezével. Vágást, heget vagy sebet keresett élő hűtőszekrényként működő testén, amely frissen tartja közkincsnek tekinthető szerveit. Semmi újat, szokatlant nem talált a sok mozgástól edzett testen.

Az ágy sarkában kuporogva egyre mélyebbre zuhant a kétségbeesés és az önsajnálat bugyraiban. Patakokban folytak könnyei, míg az oly távoli és jelen helyzetében elérhetetlen szeretteire gondolt. Az idő megszűnt körülötte, nem tudta, hogy percek vagy órák óta gubbaszt a rideg fémkeretnek dőlve.

Arra kapta fel a fejét, hogy egy pillanatra elaludt. Minden erejével próbálta nyitva tartani szemét, hogy semmi ne érhesse váratlanul, de a sok megpróbáltatás teljesen kimerítette.

***

Sírva ébredt lidérces álmaiból. Riadtan nézett körbe, kereste a bambuszbungaló megszokott, szellős falait.

– Nem álom volt – tört elő belőle megállíthatatlanul a zokogás.

Miután elfogytak a könnyei, és már képtelen volt magát tovább sajnálni, az előző nap elé dobott levesre tévedt a tekintete. Étvágya most sem volt, de keservesen korgott a gyomra. Ez az ismeretlen főzet volt az egyetlen ehetőnek tűnő dolog a jelenlegi, idegen akarat által szűkre szabott életterében. Lassan lehajolt a tálért, és gyanakodva beleszagolt. Jó illata volt. Erőt vett magán, és elkezdte szürcsölni a kihűlt zöldséglevest. Ami az előző naphoz képest mit sem változott, az az enyhe szédülés, vagy inkább émelygés volt.

Közelgő lépések zaja zökkentette ki gondolataiból. Felpattant, és megvetette a lábát az ágy kemény matracán.

A szoba egyetlen kijáratánál egy ugyanolyan öltözetű és hasonló testfelépítésű férfi állt, mint aki arcon csapta. Egy rongydarabot vágott a képébe, ez esetben a pofont előzékenyen mellőzve.

A vakságtól megriadva rántotta le arcáról a textilt, és egy szabályos rúgással fejbe küldte az előtte állót.

A pasas kissé kibillent az egyensúlyából.

A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést. Épp kilépett volna a folyosóra, amikor hosszú, fekete haját nagy erővel megrántották. Iszonyú erővel vágódott hanyatt. Rontott volna ismét az eltervezett irányba, de a fekete ruhás a nyakánál fogva hajította vissza az ágyra. Épp hogy a matracot érte, már talpon volt újra.

A túszejtő szeme összeszűkült, ahogy elöntötte egóját ért sérelmei okán a düh. Akkorát rúgott talpával az ágy szélébe, hogy annak fémváza meghajlott. A lány hanyatt esett rajta, és ismét beverte fejét a falba.

– A főnök látni akar. Nem örülne, ha előtte véresen puffadtra verném az arcod – jegyezte meg döcögős angolsággal. – Vedd fel a ruhát! – mutatott a rongydarabra. – Két perced van.

Sarkon fordult, és elhagyta a zárkát.

A lány összeszorított fogakkal feküdt a priccsen. Egy pillanatra egészen barátságosnak tűnt a szoba, majdnem biztonságosnak.

Ez meg mi a fene? – tartotta maga előtt a hosszú szabású, testhez simuló, fekete ruhát.

A földön heverő tűsarkú szandálra is elkerekedett szemmel pislogott.

Ebben nem lehet futni! – kapta fel az egyiket.

Egy hatalmas ütéssel leverte a sarkát az ágy szélén, majd a másik mellé hajította. A ruha anyagát fogaival combközépnél megkezdte, és leszakította az alját.

Miért pont a thai box edzéseken spóroltam? Komolyabban kellett volna vegyem a versenyeket – fonta össze hosszú, fekete haját.

Mire elkészült, ismét fordult a kulcs a zárban.

– Ne már! Egy harmadik? – esett kétségbe az újabb fekete ruhás láttán.

– Hallottam, hogy veled sok a baj – nézett végig a lányon, majd a darabokban lévő tűsarkún.

A fickó megrántotta a vállát.

Végre lesz remény a szökésre – biztatta remegő lábait mozdulásra.

Tiszta fehér falak keretezték a szűk folyosót, amelyről több ajtó is nyílt. A bulldogképű megragadta, és maga után rántotta.

– Ezek a hülye szűk járatok – szitkozódott, mikor egy lendületes kanyarban újra belerúgott csupasz lábujjaival a falba.

A következő folyosón természetes fény csillant. Apró melegséggel öntötte el az anyatermészet fényes ujjainak melengető simogatása, reménysugarat adva világvége hangulatának. A fájdalommal felkarján mit sem törődve próbált kipillantani a sietősen távolodó ablakokon, de a vakító napfénytől semmit nem látott.

Belökték egy ajtón. Modern stílusban berendezett hálószobában találta meg újra egyensúlyát. Szeme lassan hozzászokott a természetes fényhez.

Az nem az égbolt, hanem a tenger – hunyorgott tovább az ablak irányába.

Még mindig nem múlt el az imbolygás. Visszaemlékezett az építmény eddig bejárt folyosóira, a lecsavarozott bútorokra.

– És nem a tengerparton vagyunk – bicsaklottak meg térdei.

Arra, hogy a menekülés lehetősége elillant, görcsbe rándult a gyomra, azt hitte összeesik. Zsibbadásnak indult karja emlékeztette rá, hogy lesz, aki megtartsa remegő lába helyett. Kirántotta felkarját az enyhe szorításból. Könnyű győzelem volt, hisz az egyetlen létező kijáratban egy konditerem bajnoka állt, széles vállával elfedve a szűk ajtót, ami sehova nem vezetett.

A kanapéról ismeretlen alak állt fel. Szürke zakót viselt, amely alól kilátszott a lilás árnyalatú ing gallérja. Az elegáns frizura viselője harmadakkora volt, mint bárki, akivel eddig a hajón találkozott. A közeledő alakban felismerte azt az indiai származású férfit, akivel még a szigeten, a tengerparton sétálva szóba elegyedett.

– Megismersz? – kérdezte hibátlan angollal a tengerparti ismerős.

– Meg.

– Mondtam, hogy még viszontlátjuk egymást – húzta mosolyra a száját, miközben alaposan végigmérte a lányt.

– Meghívhatott volna inkább egy kávéra.

A férfi elmosolyodott.

– A rendőrség keresni fog! A szüleim és a munkaadóm már biztosan jelezték az eltűnésemet.

– Jelezték – nézett ki a férfi az ablakon. – Még nem zárták le az ügyedet, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy fizetés nélkül távoztál.

– Miért tettem volna? Munkahelyem volt ott.

– Az ilyen máról holnapra élő kalandorok esetében bármi előfordulhat.

– A szüleim nem hagyják annyiban, ha nem kapnak hírt rólam.

– Bizonyára jelentős lesz a telefonszámlájuk – nézegette patyolat tiszta körmeit.

Mereven bámulta az elegáns férfit, nem jött ki hang a torkán.

– A tengerparton már bemutatkoztam, de megteszem még egyszer, hátha akkor nem gyakoroltam rád akkora hatást, hogy megjegyezd a nevem. Hastin vagyok, ők pedig a segítőim – mutatott az ajtónállóra.

– És én miért vagyok itt?

– Te nem a kényelmemről, hanem a szórakoztatásomról fogsz gondoskodni – jött a válasz kissé kiokosító hangnemben.

Hastin bólintott, mire a gorilla sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Az indiai végignézett a lányon, majd megindult felé.

Nem kattant a zár – rántotta fel maga mögött az ajtót, majd ezzel a lendülettel nekirohant a folyosón elébe lépő őrnek.

Lepattant az útjában tornyosuló férfi mellkasáról, és hanyatt vágódott. Erős kezek a nyakánál fogva segítették fel a földről, alsó végtagjai akadálytalanul lifegtek a levegőben. Ujjait nyújtogatva igyekezett a saját lábára állni, mert ebben a lenge testtartásban erősen fuldoklott. Ájulása pillanata előtt hangos puffanás kíséretében a földre vágódott. A padlón csúszva a szoba közepén lévő ágy lábában talált fékre. Nyakához emelte kezét, és sípolva próbált újra levegőhöz jutni.

– Mégis mire számítottál? – kérdezte Hastin kimérten, mikor áldozata hörgése a levegőért való küzdelem során kissé enyhült.

– Nem számítottam semmire – sípolta lehajtott fejjel. – Nem átgondolt terv volt – vágott ököllel a padlóba, majd talpra állt.

– És ha nem áll senki az ajtóban, hova futsz?

– Körbenézek. Talán úszom egyet a medencében vagy beülök szaunázni – izzott fel gyilkos indulatoktól a lány méregzöld szeme.

Hastin mohó vággyal a tekintetében indult legújabb vagyontárgya felé.

A lány akaratlanul is hátrálni kezdett, de egy idő után nem volt hova, falnak ütközött. Hiába próbált elhajolni, nem volt merre kitérni Hastin ajka elől. A nyakát ért kéretlen csóktól dühödt indulattal lendült térde a férfi oldalába.

Hastin eltántorodott pillanatnyi szándékától.

– Na erre nem számítottam – nyögte az oldalát fogva. – Inkább csak kapálózni szoktak, meg segítségért kiáltani – mondta olyan őrült mosollyal az arcán, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. – Tálcán kínálva csak az ételt szeretem – egyenesedett fel most már teljesen. – Hol marad a könyörgés és rimánkodás?

Hastin a fekete hajzuhatagba mart, majd gyomorszájon vágta áldozatát. A lány nem esett össze az ütéstől, elég erős és edzett volt talpon kibírni, de figyelmét elterelte, és a második ütés az arcát érte. Elsötétült előtte minden. Reflexből még feje elé kapta a kezét, így a harmadik ütés kisebb erővel érte. Minden kínja ellenére felpattant, és odébb ugrott két lépést.

– Hát neked sosem elég a verésből? – kerekedett el a férfi arca. – Előbb vagy utóbb úgyis megtörsz, mint mindenki – sziszegte a fogai között.

Hastin az indulattól fújtatva az ajtóra nézett.

– Persze! Hívj segítséget, mert nem bírsz el egy nővel.

A férfi szemében a gyűlölet lángja lobbant. Kihúzta az övét a nadrágjából.

A lánynak csak arra maradt ideje, hogy alkarját az arca elé kapja.

– Fogsz te még félni és könyörögni! – lendült az öv csatos vége.

A lány felhasított húsa alól kicsordult a vére, és végigfolyt a karján.

– Te is megtanulod, hogy hol a helyed ezen a hajón! – csapott le újra a bőrövvel.

Próbálta minél jobban összehúzni magát, és védeni a fejét a záporozó ütésektől. A következő csapás már csak az öv súlyával érte a magzatpózba összekuporodott lányt. A hajába markoltak, és odébb rángatták. Hallotta egy fiók koppanását, majd fémes tárgy hűvöse zsibbasztotta halántékát. Próbálta volna elfordítani a fejét, és megnézni mi az, de a férfi erősen tartotta a hajánál fogva. A fülétől néhány centire halkan kattant a závárzat.

Múltját idéző boldog képek peregtek előtte filmszalagon. Testvérei egymásra homokot dobálva kergetőztek a homokos strandon, szülei vidám bohócoknak öltözve énekeltek egy szülinapi torta fölött, nagymamája rövid morgolódás után puszit nyomott sárral összekent homlokára.

Messziről, nagyon messziről egy férfi hangját hallotta. Arra lett figyelmes, hogy minden porcikája fáj, tépik a haját, és valaki ordibál a fülétől néhány centire.

– Miért nem könyörögsz az életedért? – bicsaklott meg a férfi eszelős hangja.

Várta, hogy az indiai lőjön, hogy túl legyen végre ezen az egészen, aztán azt csinálnak a testével, amit akarnak, csak előbb engedjék ki belőle. Rántott egyet a testén, hátha elsül végre az a pisztoly, hátha be tud még egy utolsó ütést vinni ennek a beteg állatnak.

– Még küzdenél? Nem vérzel még elég sebből? – tűnt el az eszelős őrület a férfi hangjából. – Úgy is megtörlek! Még téged is megtörlek. Most nem menekülsz olyan könnyen a halálba, mint legutóbb, Shalini!

A fegyver markolatával a lány arcába vágott.

Csak zajokat és fényfoszlányokat érzékelt a körülötte lévő világból. Erős karok emelték fel a földről.

– Mi legyen vele, uram? Dobjam a vízbe?

– Vidd a szobájába. Lássátok el a sebeit, és hozd fel nekem a karmolós szőkét.

***

Hastin épp egy pohár konyakkal nyugtatgatta vibráló idegeit, amikor megállt mellette első embere. Az ötvenes évei közepén járó, jól edzett férfi tartása feszes volt, beszéde határozott, egész lénye öntudattól sugárzó. Egészen eltörpült mellette az indiai, aki jóval alacsonyabb és gyengébb testfelépítésű volt, inkább csak olyan átlagos. A zsoldos már hosszú évek óta az indiainak dolgozott, ő irányította a fegyveres csapatokat, amik a milliárdos üzletember védelmét voltak hivatottak szolgálni, vagy egyéb szükséges helyzetben lehetett őket bevetni. Hastin a kanapéhoz sétált, és leült.

– Ezzel a lánnyal még sok bajunk lesz. Ahogy az embereimtől hallottam, nem szokásosak a reakciói.

– Pont ez tetszik benne. A többit már unom. Egy dologra jók. Ebben van élet, van tűz. Nem szolgalelkű, mint az emberek. Olyan, mint… – belekortyolt italába. – Maga, Derek, meg megoldja, hogy ne legyen vele gond – szólt ellentmondást nem tűrő hangon az üzletember.

– Jobban örülnék, ha gyorsan megszabadulnánk tőle, és inkább szereznénk magának egy másikat. Amúgy a többivel mi legyen? – kérdezte Derek rezzenéstelen arccal.

– Azt a sírós vöröset adja nyugodtan a fiúknak. Szörnyen lehangoló. És ha nem akarnak megint hosszú időre nő nélkül maradni, vigyázzanak rá, ne amortizálják le azonnal, mint a legutóbbit – intett a zsoldosnak az ajtó felé.

***

A verekedésbe fulladt randevú még számtalanszor megismétlődött. Minél többször verték meg a lányt, annál makacsabbul állt ellen, annál lehetetlenebb helyzetekben állt fel, és próbálta meg ütésre emelni egyre erőtlenebb kezét. Az egyik ilyen sajátságos légyotton szívverése lelassult, minden elcsendesedett és megnyugodott körülötte, elmúlt minden fájdalma. Végtelenül lassan zuhant a földre, de mintha mindezt kívülről nézte volna végig. Minden fényes volt és furcsán jó illatú. Nem érezte a szájában vérének vasas ízét, mint minden egyes összeomlása előtt. Boldog volt, hogy végre elhagyhatja a hajót.

Néhány nap teljes kiütöttség után ismét ugyanabban a gyűlölt szobában ébredt, ahol minden ilyen rémálomnak tűnő önvédelmi továbbképzés után. Könyörgött ahhoz az erőhöz, ami még életben tartotta, hogy belehalhasson sérüléseibe. Csont és bőr volt, de ha randevúra vitték, a gyűlölet mindig elég erőt adott neki, hogy kiérdemeljen néhány komolyabb pofont, és várta, hogy végre azt is kiverjék belőle.

Küszködve nyitotta fel a szemét. Egy infúziós állványt vélt felfedezni az ágya mellett. Mázsányi szemhéját feljebb küzdve, egy alakot látott az ágya szélén ülni.

Kórházban vagyok? – próbált volna szavakat formálni, de ki nem mondott gondolatok maradtak.

Egyre csak az ágya szélén üldögélő férfi sziluettjét nézte. Megpróbálta megérinteni egyre hevesebb szívdobogásának okozóját, de nem volt hozzá elég ereje.

– Apa – emelte fel kezét komoly erőfeszítés árán a lepedőről.

Igyekezett egyre nagyobbra nyitni apró örömkönnycseppet dédelgető szemeit.

– Nem! – sikoltott fel, ahogy az indiai alakja vált egyre élesebben kivehetővé.

A valóság erősebben csapta pofon, mint eddig bármelyik férfiököl.

– Csont és bőr vagy, Shalini – ült Hastin mozdulatlanul, háttal a lánynak, a falhoz beszélve.

Nem ért a nőhöz, nem próbált közeledni. Percekig nézett maga elé.

– Ezúttal nem hagylak meghalni! – lépett az ajtóhoz, vissza se nézve a lányra.

Hastin még aznap, a tervezettnél jóval hamarabb távozott a hajóról.

Arra eszmélt, hogy megemelik. Próbált visszarázódni a valóságba, hogy felfogja, mi történik a testével. Ismerte jól a pokolba vezető utat, Hastin szobája felé vitték. A folyosó vége előtt megálltak, és benyitottak egy eddig ismeretlen ajtón.

Szíve egyre hevesebben vert az újabb megpróbáltatások gondolatára. Az ablakon beszökő, természetes fény világította be a szobát, végigsimított az arcán és melengette csupasz bőrét.

A bérenc letette az ágyra.

– Az ajtó előtt állandó őrség van – fordult ki a szobából.

Az ágy puha volt és hatalmas. A lakosztály méretű helyiség szögletesen modern és élettelen volt. Remegve állt fel, hogy az ablakokhoz csoszogjon. Talpát bolyhos szőnyeg csiklandozta. Kinézett a végtelen kék tengerre, amely nyugodtan ringatta a nap csillogó fényét az apró hullámokkal fodrozott felszínén. Úgy érezte, mintha évek óta nem látott volna ilyen szépet. Csak állt az ablakban, és nézte a tengert, az eget, a természetet, azt ami valaha a világa volt, amiben szabad lehetett. Egy pillanatra annak is érezte magát. Hálás volt az illúzióért.

Minden reggel azzal kezdte a napot, hogy sajgó, erőtlen testét kiemelte az ágyból, és kiült az ablakba. Órákig tudta nézni a vizet, az elérhetetlen szabadságot.

Hamar erőre kapott, már nem fájt minden mozdulat. Elkezdte mérhetetlenül sok idejét mozgással elviselhetőbbé tenni. Teste lassan visszanyerte erejét, rugalmasságát. Sokszor eszébe jutott a halál, de az élethez való vágya, és a remény, hogy egyszer hazajut, testével együtt erősödött. Bőre kapott egy kis színt, került némi hús a csontjaira, a testét borító sebek és törései begyógyultak.

2.

Egyik nap tornázás közben tört rá egy bérenc.

– Tusolj! Öltözz! A főnök látni akar!

– Hát megint itt van – verte ki a jeges veríték. – Kezdődik minden elölről.

A hír hallatán megrogytak lábai, minden erő elszállt belőle. Sírva csúszott a földre a szoba falának támaszkodva.

– Valaki segítsen! – temette arcát tenyerébe. – Nem bírom ki újra! – csuklott el a hangja.

Újra és újra elismételte magának, hogy sírással semmit nem old meg. Ürességet érzett, és végtelenül ijesztő magányt. Gépies mozdulatokkal törölte le könnyeit. Kivette a szekrényből a legtöbb textil felhasználásával készült, ruhának gúnyolt anyagmaradékot.

Az egyik gorilla benyitott, megmarkolta a felkarját, és elindult vele a folyosón.

Legnagyobb döbbenetére nem Hastin szobája felé fordultak, hanem az ellenkező irányba. Egy hatalmas nappaliban álltak meg vele. A szoba kellemes hangulatáról drága, a modern divatnak tökéletesen megfelelő bútorok gondoskodtak. Az indiai a bárpultnál állt. Felhajtotta a kezében levő italt, majd a vöröses árnyalatú bőrkanapéra mutatott.

A lány mozdulatlanul állt, tekintetét a szemben lévő fal vonzotta, aminek teljes felülete üvegből készült. Egy hatalmas teraszra nyílt, gyönyörű kilátással a tengerre.

– Adhatok egy italt? – kérdezte Hastin kedveskedő mosollyal az arcán.

Az indiai intett az őrnek, hogy elmehet. Mivel a lány nem válaszolt, a férfi töltött magának még egyet a méregdrága konyakból, majd elindult a bámészkodó felé.

A lány felrezzent, önkéntelenül hátrált egy lépést.

Hastin mosolyogva tessékelte a flancos bőrkanapé felé.

– Látom, megerősödtél a távollétemben – húzta végig két tenyerét saját combjain. – Ennek igazán örülök!

– Nem volt itt, hogy rendszeresen összeverjen.

– Már hiányzott a tűzben izzó, zöld szemed – kacagott a férfi némi erőltetéssel. – Hogy tetszik az új szobád? Meg vagy vele elégedve?

A lány erre csak a vállát vonogatta.

– Mi ez az udvariaskodással megírt színjáték? Hogyhogy nem akar megerőszakolni és agyonverni? A testőrei sem rúgnak már belém, vagy ütnek meg nap mint nap. Mit akar elérni ezzel?

– Szeretnéd, ha minden a régi lenne? – kérdezte döbbenten a férfi.

– Nem! Persze, hogy nem! – vágta rá gyorsan. – Csak tudni szeretném, mi vár most rám.

– Az csak rajtad múlik – dőlt hátra Hastin a kanapén.

– Ha rajtam múlik, este már otthon vacsorázom a családommal – csattant fel a lány hangja. – Ha rajtam múlna, nem lennék itt!

– Ez természetesen nem lehetséges – szorította össze ajkait. – Az, hogy az ittléted minősége milyen, a viselkedéseden múlik.

Hastin újra a bárpult felé indult.

– Fegyverszünetet ajánlok, hogy életben maradhass. Én bizonyos fokig megpróbálom kordában tartani a vágyaimat – tette le nagyot koppanva a megfogott üveget. – Ne érts félre! Ha kényszerítesz rá, gond nélkül megöllek – hangja megcsuklott. – Vagy valamelyik emberem.

– Miért nem öl meg most? Miért tesz engedményeket?

A férfi arca elkomorodott.

– Shalini távozik – kiáltotta Hastin, mire megjelent egy fekete ruhás, és a karjánál megragadva elindult vele kifelé.

– És miért hív folyton Shalininak? – kiáltott még vissza az ajtóból.

Hastin visszaült a fotelbe, és belekortyolt eddig elhanyagolt italába.

***

Az éjszaka közepén halk zajongás keltette nyugtalan álmából. Közeledő léptek halk nesze után, csendes beszélgetésre figyelt fel. Hiába fülelt, nem értette, miről esett szó. A távolodó férfihangokra felkapta fejét, és macskákra jellemző hangtalan, gyors mozgással az ajtó mellé kuporodott. Óvatosan kinyitotta, és kilesett a szűk résen. A folyosó üres volt és kihalt, őrnek nyoma sem volt. Vett egy nagy levegőt, kilépett a zárkájából, és az indiai lakosztálya felé osont.

Mint mennydörgés hasított bele az éjszakába egy prüszkölés. Az őr csak néhány méterre lehetett a forduló mögött, szipogott még egyet, majd újra síri csend borult a folyosóra.

– Oda a laptopról üzenetírás terve – szorította össze fogait.

Nyugalmat kényszerített adrenalintól lüktető testére, majd sietős léptekkel elindult a másik irányba.

Gyűlölte ezt a ladikot, amennyire ember egy tárgyat utálhatott, de így este, a sötétben valahogy még ijesztőbbnek, még barátságtalanabbnak mutatkoztak az őt rabságban tartó falak. Minden lépését alaposan megfontolta. Ha lett volna árnyéka, most még attól is megijedt volna. Szája elé szorította a kezét, hogy még véletlenül se nyikkanhasson meg. Elméje ördögi játékot űzött vele, mindenhonnan halk beszélgetést, lépteket vélt hallani. Árnyakat látott a falakon, a folyosó végén. Fordulóknál megállt, hallgatózott. Ha semmi nesz nem ütötte meg a fülét, vagy sikerült meggyőznie magát, hogy csak hallucinál, óvatosan a falhoz simulva kilesett. Rengetegszer hurcolták már végig erre, nem kellett villany, hogy pontosan tudja, merre jár. Akadály nélkül jutott el az elegánsan berendezett társalgóhoz. A sötétben kitapogatta a kilincset, és óvatosan elfordította.

Mozdulatlanul állt a sötét nappaliban. Semmi nem utalt rá, hogy valaki más is lenne rajta kívül a helyiségben. A szoba ablakai előtt egy géppuskával felfegyverzett őr bukkant fel, és haladt el. Még időben észrevette, és földre vetette magát.

Mikor ismét egyedül maradt, nesztelen léptekkel indult el a szemközti oldalon lévő üvegajtó felé. Ahogy odaért, újabb szívrohamot átélve lapult a szőnyegre, és legközelebbi fotel takarásába kúszott. Egy újabb fegyveres komótosan elsétált az ablakok alatt. Kifújta a tüdejébe szorított levegőt.

A teraszról stikában vízbe ugrás ötlete ezennel kilőve – törölt le egy könnycseppet az arcáról.

Hiába kémlelt ki rejtekéből, semerre sem látott fényeket. Csak a komor sötétség nézett vele farkasszemet.

Akkor keresek valamit, amivel kommunikálhatok – próbált új reményt adni magának.

Kutakodás közben levert egy tollat az asztalról. Egy zseblámpa pásztázó fénye suhant el mellette. Megfagyott ereiben a vér, amíg az asztal alatt lapult. A szolgálatot teljesítő végül nem tartotta szükségesnek, hogy a szobába belépve győződjön meg annak elhagyatottságáról.

Hosszas kutakodás után a világon semmit nem talált, csak egy magazint, aminek a címlapján a Harold Payne név állt óriási betűkkel. Alatta egy ötvenes évei végén járó férfi feszített drága öltönyében, egy olyan terepjárónak támaszkodva, amit az írás szerint elektromos motor hajt. Semmi számára fontos információt nem tartalmazott az újság, így visszatette a helyére. Végigtapogatta maga előtt a szőnyeget, hamar rátalált a levert tollra. Végighúzta kezét az asztalon, és leemelt néhány papírlapot. Négykézláb kúszott az ajtó felé.

Az ismeretlen folyosókon jóval bizonytalanabbá vált, lassan haladt a sötét labirintusban. Markáns férfihangok ütötték meg a fülét. Csigalassúsággal, és erre az állatra jellemző zajongással haladt tolatva a lépcsők felé. Még hallotta, ahogy számára érthetetlen nyelven beszélgettek, nevetgéltek.

Sakáltanya. Vajon hányan lehetnek?

Mikor éveknek tűnő percek alatt egy szinttel lejjebb jutott, elkezdett újra levegőt venni. Orrát az összegyűjtött hulladék markáns szaga csapta meg. Az első ajtón belépve hatalmas zsákokat talált halomba dobálva. A lehető legkisebb zajjal próbálta felnyitni a legközelebb esőnek a száját, miközben halkan szitkozódott a csörgő nejlon fülsértő hangja miatt.

Izgatottan halászta ki az ujjai közül szétcsúszni igyekvő lapokat. A sikeren felbuzdulva tovább kukázott. A hatodik műanyag flakon kiemelése után nem bírta magát többé rávenni, hogy a bűzös és ismeretlen tartalmú zsákokba nyúljon. Szíve hosszú órák óta kalapált az izgalomtól, már vágyott egy kis megnyugvásra, de semmi kedve nem volt önszántából visszamenni a négy fal közé.

Elindult a felfelé vezető lépcsőn. A hatodik emeleten két ajtóval találta szemben magát. Az egyiken egy kerek ablak engedett szűkös kilátást, és egy külső folyosóra vezetett. A másik masszívabb anyagból készült, és nem volt rajta ablak.

Közeledő lépések dübörgésére rezzent össze. Kapkodva nézett körül a sötétben, de a szűk folyosón bizonyos volt, hogy nincs hová bújnia. Feltépte a külső folyosóra vezető ajtót. Fellépett a hold gyenge fényével megvilágított korlátra, és egy ugrással elérte a tetőn lévő palánkot. A csuklóján lévő zacskó beakadt a palánk szélébe. Rántott egyet rajta, mire kihullott egy palack a megrepedt zacskóból, de nem volt esélye utánanyúlni. Felmászott a tetőre, és meglapult. A flakon végiggurult a folyosón, és megállt a korlát alatt. Az ajtó kinyílt, a huzat megadta a műanyag palacknak a végső lökést, és a tengerbe hullott.

Egy zsoldos jelent meg a külső folyosón, és körbejárta a hatalmas ablakokkal ellátott termet. Visszaérve benyitott a lépcsőházba, és eltűnt a lány figyelő fülei elől.

Lassan felemelte arcát a padlóról, és szétnézett. Akárhogy erőltette a szemét, a sötétségbe burkolózott végtelen tengeren kívül nem látott mást, pedig a kis thai szigetről jól látszódtak a messze ringatózó halászhajók víztükörről visszaverődő, ragyogó, zöld fényei. A sós vízfelület feketén hullámzott a faluméretekkel bíró jacht alatt. Újra és újra végigpásztázta a sötét végtelent, hátha csak a szeme csalja meg. Hogy a rátörni készülő, kétségbeesett sírásnak elejét vegye, mélyet sóhajtva letörölte az arcán végiggördülő könnycseppet.

A mennybolt tiszta volt és csillagos. Kissé megborzongott egy langyos fuvallat cirógató érintésére, amelyhez hasonlót már hosszú ideje nem érzett. Mélyen a tüdejébe szívta a friss, sós levegőt. Élvezte, hogy a szél végigsimít az arcán.

Járőröző alakok körvonalait látta mozgolódni a hajó alsóbb szintjein. Újra tátva maradt a szája a látványtól.

– Milyen hatalmas ez a jacht!

Közeledő zajra rezzent össze, amennyire tudta a földhöz szorította testét. Valaki körbejárta a külső folyosót. A lépések zaja az ajtó csapódásával ismét eltűnt.

Ha ez a hajóhíd, itt biztosan van rádió – kapta fel a fejét.

Addig kúszott előre a tetőn, míg fejjel lefelé be nem látott, az ezernyi berendezéssel felszerelt helyiségbe. Két férfi ücsörgött a műszerek között.

– Mi a franc ütött az indiaiba, hogy hagyja a hajón szabadon kószálni ezt a nőt?

– Biztos szerelmes.

– Ennek még annyi érzés sincs a szívében, mint neked meg nekem együttvéve – lökte vállba a haverját nevetve.

Nagyon kellett figyelnie, hogy le ne csússzon, és megértse a bukóra nyitott ablakon kiszűrődő, rosszul kiejtett angol szavakat.

– Állítólag ez a csaj ellenáll, azért őrül meg érte az indiai.

– Emlékszel arra, amelyik nem tiltakozott? Még majdnem örült is, hogy ide került.

– Hú, az a bögyös. Persze, hogy emlékszem.

– Annak nem volt hosszú pályafutása a hajón. Ez a nő nem engedelmeskedik neki, mint bárki más ezen a világon – húzta el a száját.

A beszélgetés abbamaradt.

Óvatosan felhúzta magát, nehogy észrevegyék. A tetőn ülve hagyta, hogy elkeseredése eluralkodjon rajta. Tudta, hogy gyerekes butaság, amire készül, de valahogy mégis megnyugtatta a gondolat. A magazinok és újságok halmazát érdektelenül félrelökte, és a talált papírra apró üzeneteket írt:

Ha valaki megtalálja ezt a levelet, kérem, juttassa el a szüleimhez. Üzenem nekik, hogy jól vagyok, élek, és minden nap abban bízom, hogy egyszer viszontláthatom őket. Magyarország, Salföld, Dombtető utca 16.

Öt egyforma üzenetet készített, beleírta a személyes adatait, és röviden leírta, hogy mi történt vele. Beletette őket egy-egy üvegbe, és szorosan rácsavarta a kupakokat. Igyekezett megvédeni a leveleket záporozó könnyeitől, de egy-két cseppnek nem tudta útját állni, és apró foltot hagyva a papíron, megpecsételték a szívbe markoló üzenetet. Szép lassan álomba sírta magát.