A hegyek, mint zöldellő oázisok
vettek körbe a víz sivatagában.
Éltető homoktenger ölelte át
kiázott, rücskös talpamat.
A távolban fehér vitorlák dagadtak
az egyre erősebb szél fuvallataitól.

A vízből kilépve csak jobban fáztam,
ahogy a légáramlat bőrömnek ütközött.
Felöltöztem hát, hogy melegedjek,
majd lépteim a közeli domb felé vittek.
A magaslat tetején furcsa szerkezet
állt büszkén Föld anya talajába rögzítve.

Kiváltottam a jegyet, hogy felmehessek
a gömb alakú kilátó tetejére, ahonnan
beláthattam a tájat, mely apró makettként
terpeszkedett alattam hangyányi lakóival.
Sürögtek-forogtak, vonatok jöttek-mentek,
az autók pedig libasorban követték egymást.

 

Jobbra a távolban két szinte összeérő földnyelv
Héraklész oszlopaiként emelkedtek ki a kékségből.
Csodálattal tekintettem a tájra, amit, bár
nem szándékosan, a természet gyönyörűre teremtett.
Miután mindent megnéztem, amit érdemes volt,
éhesen betértem egy közeli vendéglőbe.

A finom ételtől eltelve sétára szánván magam,
visszapillantva a csinos pincérnőre
elindultam, nem a strandra, csak a partra.
A szél már nem volt hideg, mégsem fürödtem,
csak megálltam, hallgatva a nád susogását,
éreztem az arcomon a felcsapódó vízpárát.

 

Jártam már itt, és itt mégsem.
Mindig máshol voltam.
Mégis, akárhány arcát mutatja nekem,
akkor is jól ismerem, mert már láttam.
De bármennyiszer látom, újra elvarázsol
a magyar tenger, ez a csodás Balaton.