a-mult-fogsagaban

Beleolvasó: Császi Zsüliet – A múlt fogságában

a-mult-fogsagaban
Császi Zsüliet: A múlt fogságában
ISBN: 978-615-6297-48-8
Megjelenés éve: 2023
Borítótervezés: Zsiros-Petróczki Kitti
Szerkesztés: Vajcskó Sarolta „Charlotte”
Korrektúra: Oltay Zsuzsanna

Császi Zsüliet: A múlt fogságában

0.

Július másodikát írtak. Áron kora reggel már az MO-ás autópályán hajtott le az M1-es sztráda irányába. Győrbe tartott, megbeszélt időpontja volt Ivánnal, a győri színház rendezőjével. Útközben mélyen gondolataiba merült. Még mindig az elmúlt egy hét eseményei tartották hatásuk alatt. Nem igazán tudta megemészteni őket. Nem nagyon látta a kiutat múltjából, régi kapcsolataiból. Elképzelése nem volt, hogyan lép át a jövőjébe.

Tíz óra után néhány perccel megérkezett Győrbe, leparkolt a célpontjához legközelebb eső sarkon. Körbenézett, figyelte a környék utcáit. A színház a belváros közepén állt, az egyik köztér mellett.

Bement az épületbe, üdvözölte kollegáit, közben a rendezőt kereste. Útbaigazították irodája felé. Bekopogott és benyitott:

–     Hello, Iván! Jöhetek?

–     Szia, Áron! Gyere! Foglalj helyet! Mondanám, hogy kérsz-e egy kávét, de tudom, hogy nem kávézol. Valami mást esetleg?

–     Köszi, nem – utasította vissza, majd leült a fekete bőr fotelbe.

–     Na, hallgatlak! Mi az a halaszthatatlan dolog, amit a legnagyobb hajtásotok közepette kell személyesen megbeszélned velem? – kérdezte rendkívül érdeklődve Iván.

–     Otthagyom a Theátrumot – vágott egyből a dolgok közepébe.

–     Mi van? Ezt komolyan meggondoltad? – hűlt el a rendező.

–     Teljesen komolyan. Az elmúlt pár napban több ezerszer lejátszottam az agyamban, és mindig ez lett a forgatókönyv vége. Úgyhogy igen.

–     Artúr tudja már? – kérdezett rá.

–     Még nem. Előbb veled szerettem volna beszélni – rázta meg a fejét Áron, majd rátért a lényegre. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, van-e Győrben hely a számomra. Ugyanis nem csak színházat, de várost is váltok. Új életet szeretnék kezdeni.

–     Mi az isten történt veled, haver? Zora? – puhatolózott Iván.

–     Ja, nem. Csak úgy érzem, itt az ideje tovább lépni. Néha az embernek szüksége van a változásra.

–     De hát már teljesen berendezkedtél Budapesten. Van egy lakásod is.

–     Kiadom albérletbe – vonta meg vállát.

–     Miért pont Győr? – tudakolta kíváncsian Iván.

–     Fogalmam nincs. Megtetszett.

–     Hát jó. Figyelj, ha ez minden vágyad, és mindenképpen ez a döntésed, én elfogadom és támogatlak benne. Rendkívül tehetséges vagy, hozzám bármikor jöhetsz. De hangsúlyozom, egy feltétellel. Kérlek, őszre szedd össze magad, mert jelenleg elég ramaty állapotban vagy! Én nem tudom, mi történt veled. – A bejárat felé mutatva tovább folytatta. – De ha azon az ajtón bejössz, a magánéleted kint hagyod!

–     Így lesz. Lenyomom a nyári szezont, aztán jövök. –  Áron felkelt a székből, kezet ráztak Ivánnal, majd elindult a színház kijárata felé.

Mielőtt beszállt volna autójába, körülnézett a városban. Sétálgatás közben figyelte a teret átszelő keskeny, macskaköves utakat, a városháza előtti barokk stílusú főteret és a pazar kivitelezésű szökőkútjait. Merengett egy padon ücsörögve, arcát többször megdörzsölte kezével, és az ég felé nézett hunyorogva. A fénytől könnyező szeme irritáltságát sűrű pislogással csillapította. Néhány perc múlva felkelt a padról és visszaindult autója felé. Tovább bámészkodott, áthaladt a Béke hídon. Elhajtott kocsijával az Audi gyár előtt. Enyhe mosoly ült ki arcára.

Hazafele úton bekapcsolta a rádiót, a hangerőt maximumra tekerte. Tovább mélázott magában, miközben figyelte az autópálya elhagyott kilométerköveit. Többször mély levegőt vett. Mégiscsak az egész életét készült felszámolni, és ez bizonytalanság érzéssel töltötte el, félt, hogy a nyomára jutnak.

 

Zora és Blanka a Westendben vásároltak. Kiszaladtak két edzés között egy-két nyári ruhát venni. Nem sok idejük volt, elég feszesre sikeredett az aznapi edzésterv. Iszonyatos sebességgel közelgett az ötkarikás játék. Két és fél hét múlva már repülnek is az olimpiai faluba. Zora akárhányszor belegondolt, nem akarta elhinni, hogy ez valóság. Blanka épp a legbecsesebb aranyérem történetéről mesélt – már többedik alkalommal – amikor társa egy pillanatra megállt az egyik újságárus üzlet előtt, és meredten nézte a polc legszélén lévő bulvár lapot. Másodpercekre ledermedt, ahogy Blanka is hirtelen elhallgatott és lefagyott, miután követte barátnője tekintetét. Az aranyérem várományosa azonnal dühösen bement az üzletbe, hogy közelebbről is megnézze, nem hitt ugyanis a szemének. A címlapon az alábbi szöveg volt olvasható:

Premier után a rendező barátnője, de a színész szeretője a statiszta? Mit szól ehhez az olimpikon?

A cím alatt középen egy fénykép látszott Nelliről és Artúrról, ahogy egy hajó korlátjának dőlve egymásba feledkezve csókolóznak. Balról egy másik, amin Áron és Nelli láthatóan sietősen beszáll a férfi Audijába, alatta a vasárnap reggeli dátum és időpont, míg jobbról még egy fotó, amin Áron és Nelli kiszállnak a Főnix Hotel előtt Balázs Fordjából, a felirat szerint hétfő kora délelőtt. A három kép alatt pedig Zora fotója szerepelt egy világversenyről.

–     Ez csak valami félreértés. Bulvármédia. Tudod, hogy itt az olimpia, ilyenkor mindig ezt csinálja a sajtó – nyugtatta Blanka barátnőjét.

Nem, nem, ez nem lehet! A nőben másodpercek töredéke alatt pörögtek le az elmúlt napok eseményei, kezdve azzal, hogy egész vasárnap, a premier után nem tudta Áront elérni egyik telefonján sem, valamint eszébe jutott a férfi napok óta tartó furcsa viselkedése, na és állítólagos hét eleji rosszulléte.

–     Azonnal megyünk a Theátrumba! – vetette oda Blankának.

–     Zora! Ebben semmi konkrétum nincsen. Hidd el! Ez egy szennylap!

–     Megyünk! – mordult rá barátnőjére.

–     Ne csináld ezt! Vissza kell mennünk az edzésre! – próbálkozott még egyszer megnyugtatni.

–     Nem érdekel az a hülye edzés. Én megyek a Theátrumba. Most, rögtön. Ha jössz velem, ha nem! – vetette oda zaklatottan, majd dühösen Blanka kezébe nyomva a lapot hozzátette. – Ezt meg nagyon gyorsan vedd meg nekem!

Lesül a bőr a pofámról. Ezt nem hiszem el! Haladj már Blanka! Hüledezett közben magában Zora.

 

Milán éppen a Theátrumba tartott, parkolóhely után kutatott, kevés sikerrel. Három utcán át kellett kocsikáznia. Egy nagyon szűk egyirányúba hajtott be, lassan, araszolva tudott csak haladni, vizslatta a megállási lehetőségeket. Ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Mi van itt ma? Lassan a hídon is át kell, hogy menjek? Egyik pillanatban az utca baloldalán lévő újságárus bódéra pillantva meglátta azt a bulvárlapot, amit a budai Árkádban Zora is. Na ne! Na ne! Teljes sokkot kapott.

Nem volt továbbra sem parkolóhely, csak egy üres autóbeálló. Nem érdekel. Leszarom! Rántotta jobba a kormányt, és azonnal behúzta a kéziféket, kikötötte övét, majd csippantotta autóján a zárat. Odament a lapárushoz, megvette az újságot, közben észlelte, hogy felszabadult mellette egy parkoló, azonnal kocsijába ugrott, és átállt az üres helyre, majd sietősen szaladt a Theátrum felé. Útközben felváltva hívta Áront és Artúrt is, de csak kicsörögtek a telefonok. Vegyétek már fel az istenért!

 

Áron délután egy óra körül ért vissza Budapestre, leparkolt a Theátrum melletti utcában. Szerencséje volt, éppen egy induló autó helyére tudott beállni. Benyitott a színház ajtaján, és egyből a rendező felé vette az irányt, közben köszönt a vele szemben érkezőknek.

–     Csáó! Tudunk beszélni? – kezdett bele Áron.

–     Szia! Persze, mondd, hallgatom – viszonozta kissé közönyösen a köszönést.

–     Az irodádban! – jelentette ki szigorúan Áron.

–     Rendben, gyerünk!

Beléptek az említett helyiségbe, továbbra is ellenséges légkör vette őket körül, izzott a feszültség köztük az elmúlt napok eseményei miatt. Áron letett egy borítékot az asztalára, majd helyet foglalt a dohánybarna kanapén. Közben csörgő telefonjára nézett, megállapította, hogy Milán hívja. Artúr is leült íróasztala mögötti forgószékébe.

–     Ez meg micsoda? – kérdezte értetlenül a borítékra nézve.

–     A felmondólevelem. Lenyomom a nyári szezont, aztán itt sem vagyok – szúrta oda ridegen.

–     Hova mész? – kérdezett vissza minden meglepődöttség nélkül Artúr.

–     Győrbe. Már Ivánnal mindent leszerveztem. – Majd még hozzátette ellentmondást nem tűrően. – Győrbe is költözök, még a várost is itt hagyom.

Mindeközben megszólalt Artúr telefonja is, ránézett fél szemmel, majd azzal nem foglalkozva vett egy mély levegőt és megszólalt:

–     Örülök, hogy nem nekem kellett meghoznom ezt a döntést.

Áron csak biccentett egyet helyeslően, majd felkelt és a kijárat felé indult. Az ajtóban megállt, vett ő is egy mély levegőt, és visszanézve még annyit mondott:

–     Nagyon vigyázz rá!

Artúr bólintva nyugtázta a kérést, miközben becsukódott irodája ajtaja.

 

Milán pár perc alatt megérkezett a színházba, Artúrt kereste a tekintetével, és mivel nem látta, ezért futólépésben indult az irodája felé. Milán a főbejáraton jött be, de Áron a színészbejárón ment ki, így tudták elkerülni egymást, hiába volt a rendező irodája félúton. Kopogás és köszönés nélkül rontott be az ajtón. Nem szólt semmit, csak az asztalára dobta az újságot. Artúr másodpercek alatt döbbent tekintettel olvasta végig, majd összenézve barátjával, némán pattant fel székéből és rohant ki az ajtón a férfi után. Milán szapora léptekkel követte. Mindketten tudták, hogy óriási a baj. Végigfutottak a folyosón a színtér irányába. Mindeközben nyílt a főbejárat ajtaja is, melyen Zora és Blanka viharzottak be. Artúr és Milán a színpad előtt érte utol Áront, ahol mindenki egymásba futott:

–     Áron! Áron! Figyelj! – kiabált utána Artúr, és ahogy utolérte, már látta, hogy addigra a bejárat felől sietős léptekkel érkeznek az olimpikonok is, így megállt Áron mögött szemét lehunyva.

A férfi a nevére felfigyelve hátranézett, de közben észlelte, hogy Zora érkezik szemből, így visszafordult felé. Hideg zuhanyként érte, ahogy odarohant hozzá és köszönés helyett pofon vágta.

–     Egy rohadt szemét mocsok vagy! – kiabálta neki megemelt hangon párja, miközben az újságot a színpadra dobta.

Áron pár másodpercig csak nézte a lapot, konstatálta magában a látottakat, dühös tekintetét lesütötte, majd megszólalt:

–     Zora! Nyugodj meg kérlek! Ez nem az, aminek látszik! Ez egy félreértés. Megmagyarázom.

–     Van róla fogalmad, hogy mekkora balhé lesz ebből, ha ez apámék kezébe kerül? – kérdezte számon kérőn Áront. A rendező is belekezdett volna, de a dühös nő ráförmedve beléfojtotta a szót:

–     Te csak hallgass! De nagyon! Hol van az a ribanc statiszta? – hergelte tovább magát miközben körbenézett a színházban.

–     Nyugodj meg! – ismételgette neki párja, és Blanka is próbálta csitítani.

–     Hol van? – követelt választ továbbra is idegesen.

–     Itt vagyok! – lépett elő teljes nyugalommal az említett a nézőtér középső során lassan lesétálva, majd hozzátette. – És ez a ribanc statiszta – mutatott magára – egykor a menyasszonya is volt. Ki hitte volna, ugye?

–     Nelli! – szólt rá Artúr ingerülten.

–     Hogy micsoda? – Zora szeme idegesen járt köztük. – Ez a nő…?

–     Igen, ez a nő! – vágott közbe ridegen magára célozva. – Gondolom ezzel nem dicsekedtél, Áron? – Artúr eközben végig sikertelenül próbálta csitítani. – Pontosabban ezzel sem! – szúrta még oda volt párja, amit a még dühösebb tekintetek követtek.

–     Zora! Ne csinálj jelenetet, nagyon kérlek! – hadarta neki Áron, Nelliről nem tudomást véve. – Menjünk haza, és otthon mindent megmagyarázok!

Blanka odalépett barátnőjéhez, aki továbbra sem tudott felocsúdni, miközben Nellit méregette, közel húzódott hozzá és halkan súgta neki:

–     Menjünk! Beszéljétek meg otthon, és ne itt!

A két barátnő hátat fordítva, köszönés nélkül indult el a kijárat felé. Áron felvette a pódium széléről az újságot, még egyszer közelebbről is megnézte a szöveget és a képeket. Néhány másodperc múlva fejét rázva dühösen, nagy erővel visszahajította a színpadra, és sietős léptekkel igyekezett ő is Zoráék után.

Artúr és Milán összenéztek, mély levegőt vettek, majd a rendező párjára emelte szigorú tekintetét:

–     Gratulálok! Minden elismerésem!

–     Most mi van? – kérdezte értetlenül, vállát megvonva a statiszta.

–     Nincs még elég nagy szar helyzet, te még ráteszel egy lapáttal, és jól megkevered! Élvezed ezt a műsort? – kérdezte a rendező ingerülten.

–     Artúr! – emelte meg a hangját Nelli is. – Az, hogy hoztam egy döntést, nem azt jelenti, hogy letagadom a múltamat. Nem fogom titkolni azt, hogy ki is vagyok, és nem fogom azt a színjátékot folytatni, amit ti csináltatok itt a magánéletetekben. És ezt neki is be kell látnia! Ha tetszik, ha nem, engem az sem érdekel!

 

Áron a színház előtti utcában érte utol Zorát és Blankát. Nyomasztó némaságban haladtak egymás mellett. Ahogy megérkeztek az Audi mellé, kinyitotta az anyósülés oldali ajtót.

–     Ne fáraszd magad! Blankával megyek. – Csak ennyit vetett oda a férfinak indulatosan, majd sietősen távozott barátnőjével az utcasarkon befordulva.

A két lány a kocsijuk felé igyekezett. Kissé távolabbra kellett menniük, mert csak két utcával lejjebb tudtak csak parkolóhelyet találni viharos érkezésükkor. Beszálltak a törtfehér Nissanba, és elindultak Áron lakása felé.

–     Gondolom, most jön az én megmondtam dumád… – szólalt meg barátnője felé fordulva, miközben bekötötte övét.

–     Próbálj lehiggadni! – csillapította Blanka. – Semmit nem jelent az a két kép, Artúrral csókolózott, és nem vele. Neki nincs senkije, így nem lett volna hírértéke a fotónak.

–     Ugyan már! Szerinted mit kerestek egy autóban, ráadásul kétszer is?

–     Mit tudom én?! De biztos van rá magyarázat, majd elmeséli.

–     Te láttad azt a képet? Láttad, hogy milyen csapzott volt mindkettő, amikor beültek az autóba? – kérdezte tőle ridegen.

–     Igen, láttam. Nem azt mondom, hogy nem kínos és nem ad gyanúra okot. De azért hallgasd meg, mit mond!

–     Ja, és arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy történetesen ez a nő majdnem a volt felesége.

–     Éppen ez az. Csak majdnem-felesége volt – nyugtatta továbbra is barátnőjét.

–     Szerinted ezt most kellene megtudnom, amikor már a menyasszonya vagyok? Még jó, hogy az ki nem derül, hogy még nős.

Zora Áron után öt perccel később ért fel a lakásba. A férfi hátát a konyhabútornak támasztva, karjait összekulcsolva állt, és várta, hogy megérkezzen párja is. Őrlődött magában. A nő kinyitotta az ajtót, krémfehér táskáját azonnal a kanapéra dobta, le is ült rá, háttal a konyhának és férfinek, majd nyugodt, de feszült hangon a dolgok közepébe vágott:

–     Lefeküdtél vele?

–     Nem – hangzott a gyors, tömör válasz.

–     Te teljesen hülyének nézel engem még most is? – kelt ki magából Zora, miközben felugrott a kanapéról, megfordult, és szembe nézett Áronnal.

Közelebb lépett hozzá, majd ismét feltette erős indulatokkal kísért kérdését:

–     Lefeküdtél vele? Most mondd! Most! A szemembe, te…te…!

A férfi nem válaszolt, csak félrenézve hallgatott. Zora titkon, lelke mélyén más reakcióban bízott, de azonnal egyértelmű volt számára a néma válasz. Rögtön ki is borult tőle.

–     Ezt nem hiszem el! – zokogva ismételgette. – Nem, ilyen nincs! Azzal a ribanccal… azzal a ribanccal…

Képtelen volt mondatát befejezni. Visszament és leült a kanapéra, továbbra is könnyeivel küzdött. A férfi néhány perc után követte, leült mellé.

–     Hallgass végig, Zora! – kezdett bele, majd az eseményeket felvázolva mindent elmesélt neki Olíviáról, az autóbalesetéről, az amnéziájáról, a kutatásról és Balázsékról.

A nő elhűlten hallgatta a történetet, nem igazán akarta felfogni és elhinni a hallottakat. Lassan abbahagyta a sírást, meredten nézett maga elé. Több percen keresztül csak néma csöndben ültek a lakásban.

–     Figyelj rám! Győrbe költözök. Gyere velem! – törte meg a csöndet Áron.

–     Tessék? Hogy érted, hogy Győrbe költözöl? – értetlenül, remegő gyomorral állt fel.

–     Otthagyom a Theátrumot. Gondolom, megérted, hogy miért. A győri színházban fogok dolgozni, így oda is költözök. Már lebeszéltem Ivánnal, a rendezővel.

–     De miért Győrbe? Menj akkor a Vígszínházba! Apám elintézi…

–     Nem, Zora! – vágott közbe rezzenéstelen arccal, fejét csóválva. – Győrbe megyek. Szeptemberben. Addig van időd eldönteni. Viszont én, szeretlek téged. Ha te is szeretsz, akkor velem jössz. – Mindeközben végigsimított arcán bal tenyerével, és hozzátette. – Tudom, hogy nehéz, de most próbálj ezzel nem foglalkozni, és az olimpiára koncentrálj! Ez a legfontosabb.

A nő magához vette táskáját, belehajította dühösen papír zsebkendőjét, felkelt a kanapéról, és ingerülten a bejárati ajtó irányába indult. Friss levegőre és magányra volt szüksége. Az ajtóból halkan csak ennyit szólt:

–     Vissza kell mennem az edzésre.

–     Elviszlek – pattant fel a kanapéról Áron.

–     Az istenért se fáraszd magad. Megoldom! – Dühös mondata végeztével becsapta maga mögött az ajtót.

Zora még aznap este hazaköltözött a szüleihez. Áron hívásait kezdetben nem vette fel, majd miután bocsánatkérő és kérlelő üzeneteivel napi szinten bombázta, le is tiltotta a számát. Kizárólag az olimpiára akart koncentrálni. Már csak tíz nap volt az indulásig. Lázas tempóban folytak az edzések. Délután hat óra körül egy futár érkezett meg a pesti belvárosi tornacsarnok edzőterméhez. Egy óriási csokor sárga nárciszt hoztak, címzettje Kálai Zora volt. Blanka átvette a futártól, majd barátnője felé indult vele.

–     Hajítsd ki! – szólt rideg, elutasító hangon a másik lánynak.

–     Csajszi! Ne csináld ezt! Ez már a harmadik csokor a héten. Tegnapelőtt fehér tulipán, tegnap lila jácint, ez meg sárga nárcisz. Tudod, hogy ezeknek mi a jelentésük?

–     Nem. És nem is érdekel. Lefeküdt azzal a ribanccal!

–     Azért ez annál bonyolultabb volt – emlékeztette barátnőjét.

–     Szuper, ettől még jobban érzem most magam – nyugtázta ingerülten Zora.

–     Ezek mind-mind esdekelő bocsánatkérések. – Táskájából elővette telefonját, ráguglizott az interneten a sárga nárciszra, és felolvasta a találtakat. – A nárciszok gyönyörűségükkel a megbocsátást, új kezdeteket és újjászületést szimbolizálják. Ezek a virágok különlegesek, tavasszal megújulnak, mindig visszatérnek, a tél végét és az új időszámítás kezdetét hirdetik. Mindig csokorban adják őket, mivel egyetlen szál nárcisz szerencsétlenséget jelent. Mi más fejezhetné ki jobban azt, hogy „sajnálom” vagy „Kérlek, bocsáss meg nekem”? A nárcisz a remény és boldogság megtestesítője, melyek… ”

–     Bla-bla-bla – mondogatta a nő a szemét forgatva. – Néha hánynom kell ettől az embertől.

–     Zora… – kezdett volna bele, de ő nem engedte neki.

–     Megdugta azt a riherongyot, és az a könnyűvérű nőcske most meg Artúrral hetyeg…

–     Hahó! – vágott közbe most Blanka is határozottan. – Hallod, amit mondasz? Ar-túr-ral! Akadj már le erről a témáról, és felejtsd el őket. Végleg.

–     Elég nehéz, amikor tele vannak velük a lapok. Ja, meg velünk!

–     Ha túl vagyunk az olimpián, azért csak gondold át! Amúgy meg férfiak, mind ilyenek! Üdv a klubban! Nem azt mondom, hogy nem kellene megbüntetni és megleckéztetni, de azért egy esély mindenkinek jár. Mindenki megbotolhat egyszer.

–     Mondd, te mégis kinek a pártján állsz? – kérdezte értetlenül Zora.

–     Természetesen és egyértelműen a tiéden. Csak annyit mondtam, hogy gondold át. Anyád mit mond?

–     Ugyanazt, amit te – sóhajtott egyet. – Szó szerint.

–     Na, gyere! Folytassuk az edzést! – intett fejével mosolyogva a terem belseje felé Blanka, egyelőre lezárva ezzel a diskurzust.

Zora a beharangozott esélyeknek megfelelően, bravúros teljesítményével, Camila–lel szoros küzdelemben ugyan, de megnyerte az ötkarikás játékokat, Kátya pedig a harmadik helyen végzett. Az olimpiai bajnok büszkén fellépett a dobogó legtetejére, és a magyar versenyző tiszteletére eljátszották a Himnuszt. A győzelem dalát. Azt hallgatva lepergett előtte egész addigi élete. Minden egyes pillanata, öröme, boldogsága, keserűsége és szomorúsága abban a néhány percben tömörödött össze. Akárhogy próbálta, de nem tudta a fejéből szerelme emlékét kiverni. Nem létezett hozzá sem törlés gomb, sem program, amely el tudná távolítani. Áron hozzá tartozott. Hozzá kellett tartoznia.

Néhány héttel később, augusztus közepén, egy átlagos hétfői reggelen Zora összeszedte magát, bepakolta legfontosabb értékeit egy bőröndbe és elindult párja lakása felé. Ahogy felért a második emeletre, vett egy mély levegőt és becsengetett.

Áron éppen akkor ébredt fel a kanapéján fekve. Ez meg ugyan ki a túró? Morgolódva kászálódott ki a fekhelyéről, magára kapta földön heverő fehér felsőjét, majd az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Láthatóan nagyon meglepődött, miközben karjával megtámasztotta az ajtófélfát.

–     Csáó, Zorám! – nézett rá felvont szemöldökkel.

–     Szia! – köszönt halkan.

–     Hát te? – kérdezte értetlenül.

–     Csak ne lennék olyan átkozottan szerelmes beléd! – jelentette ki a nő még mindig az ajtóban állva, elnézett oldalra, majd rámutatott a bőröndjére. – Ezzel megyek Győrbe. Ez mindenem. A többit, amire szükségem lesz, te veszed meg nekem!

–     Gyere! – intett mosolyogva a lakás belseje felé a férfi, majd hirtelen mozdulattal behúzta magával a lakásba, miközben szenvedélyesen megcsókolta. Hosszú percekre egymásba gabalyodtak, a szoba közepén jártak már, mire hagyták lélegzethez jutni egymást. – Mondtam már, hogy te vagy a legszebb olimpiai bajnok?

–     Egy kretén vagy – jegyezte meg neki sértődötten Zora.

–     Igen, tudom, ne haragudj! – válaszolta Áron, miközben simogatva húzta feljebb ruháját, és suttogva tette hozzá. – Hiányoztál!

–     Az autódat le kell cserélned! – súgta neki.

–     Miért? – értetlenkedett mosolyogva a férfi.

–     Mert én abba nem fogok még egyszer beszállni azután a szajha után. Csak nem gondolod?

–     Hát jó – vonta meg vállát –, igazság szerint amúgy is le akartam már cserélni.

–     És azt az öltönyödet is ki kell dobnod – közölte vele a nő, amire Áron csak beleegyezően bólintott, amíg. Zora még hozzá nem tette. – Az inggel együtt.

–     Ne már, Zora! Az a kedvenc ingem – hűlt el a férfi, majd a szúrós tekintetet követően megadta magát, miközben a nő nyakát csókolgatta. – Na jó, legyen!

–     Mihez ért még hozzá? Azokon kívül – tudakolta még.

–     Semmihez – nyugtatta Áron, amit láthatóan hitetlenkedve fogadott a nő. – Esküszöm, hogy semmi máshoz.

–     Akkor még valami! – súgta a fülébe Zora.

–     Igen? Hallgatom – szorította teljesen magához, és simogatva csókolta továbbra is párját.

–     Most el kell mennem egy tévés interjúra – tolta el magától hirtelen a férfit, majd sietős léptekkel lépett az ajtó felé, táskáját felkapva –, délután jövök.

–     Te most szórakozol velem, Zora?

–          Addig is jó légy! – köszönt el az ajtóból intve, majd becsukta maga után.

1.

Három évvel később. Május 10. péntek. 

Virágzott a tavasz. A levegőben orgona és kék nefelejcs illata szállt. Érett a földieper, és rügyeztek a cseresznyefák. A közterek csupa zöld ruhát öltöttek, csiripeltek a madarak. Nyoma sem volt már az idei hosszú, zord télnek. Mélyeket lélegzett a természet. 

A zalaegerszegi büntetés-végrehajtási intézet előtt reggel nyolc órakor megállt egy fekete X6-os BMW. Leparkolt az épület elé. Tíz perc múlva nyílt a zöld vaskapus intézmény ajtaja. Egy negyvenöt év körüli magas, kissé testesebb, barna hajú férfi nyitotta fel a csomagtartó ajtaját, amibe eltette a táskáját, majd visszacsukta, és végül beült a parkoló gépkocsi anyósülésébe. Láthatóan megbeszélt találkozó volt.

–     Hello, Albert! – köszönt a vezetőülésben ülő, hasonló fizimiskájú férfi, miközben indította is az autót.

–     Szia, Dénes! – jött a viszonzás.

–     Mi a helyzet? Milyen volt a sitt? – kérdezte Alberttől rezzenéstelen arccal.

–     Ne akard, hogy válaszoljak! Mi van veled? 

–     Minden zsír. Két hónapja szabadultam – nyugtázta ennyivel.

–     Mi ez a jármű? Nem volt még korai?

–     Kimentettük az ügyből. A volt feleségem nevén van – legyintett Dénes.

–     Mázlista vagy. Hova az ördögbe megyünk? – érdeklődött Albert.

–     Budapestre.

–     Az igen! – állapította meg a másik, némileg magasabb férfi. – Remélem utánajártál a dolgoknak, és mindent leszerveztél.

–     Nyugi. Mindent előkészítettem.

–     Mindenét kifosztom annak a szemétláda patkánynak! Több mint öt évet rohadtam miatta a sitten! – fenyegetőzött feszülten.

–     Nekem mondod…

Jó tempóval haladtak, hamar megérkeztek Budapestre. A fővárosban óriási építkezési beruházások folytak, sportstadionokat, szállodákat és felhőkarcoló méretű lakóépületet-tömböket építettek Budán, a pesti oldalon pedig több okos plázát. Nyüzsgött a délelőtti város. A körutakon sorakozó megannyi étterem és kávézó teraszán ülő emberek százai beszélgettek és kávézgattak. A pékségek átlátszó üvegablakai előtt mobiljukon böngésző és laptopjukon gépelő fiatal egyetemisták foglaltak helyet. 

Áthaladtak a Margit hídon Budapest belvárosa irányába. A Margit körút a zsúfolásig megtelt buszokkal, a villamosokkal, trolikkal és rengeteg kisebb-nagyobb autóval. Hatalmas volt a forgalom, folyamatos dudálás hallatszott. Bő fél óra múlva megálltak egy régi, téglaépítésű, fekete rácskapus társasház előtt Délpesten. Viszonylag kihalt utcának tűnt. Az egyik sarkon egy világossárga színű templom helyezkedett el, míg az utca végéből egy kocsma kiszűrődő hangjai adták meg a környék alapzaját. Felmentek a társasház negyedik emeletére. Elég lerobbant hatást keltett, és láthatóan felújításra szorult az épület belseje. A felvonó is elég megbízhatatlanul működött. Mintegy harmincéves múltba utazás érzetét keltette a hely.

–     Ez meg mi a fene? Ennél még a börtön is jobb volt – szállt ki vonakodva a liftből Albert.

–     Egyelőre ez van! – nyitotta ki a lakás ajtaját, majd rögtön az egyik helyiségre mutatott. – Az a te szobád! 

–     Azt kérdeztem, hogy mi a fene ez? – tette fel ismét kérdését, miközben a táskáját a szobaajtó melletti fotelbe dobta.

–     Elsőre is értettem. Az az igazság, hogy az ügy miatt nekem is zárolták a teljes vagyonomat, és vele együtt minden számlámat. Amíg nem tudok, vagyis tudunk feltűnésmentesen ismét pénzhez jutni, addig csak erre futja, mert itt nem keresnek. Szóval ezért kell mihamarabb cselekednünk – vett elő sietősen két doboz Kozel sört a hűtőből, az egyiket Albert kezébe nyomva ismételte. – Mihamarabb.

–     Na és most mi a terv? – kérdezte Albert, miközben rágyújtott egy szál cigire az étkezőasztal melletti székre dőlve.

–     Van valaki, aki eléggé befolyásos alak, és igen nagy kárt okozott neki a kedves barátunk. Eléggé megorrolt rá. És, mint kiderült, nem ő az egyetlen. 

–     Halleluja! – hangzott a kárörvendő megjegyzés. – Én azon csodálkozom, hogy még nem csinálta ki valaki.

–     De pontosan mit akarsz tőle? – puhatolózott Dénes a sört kortyolva.

–     Mindenét. Kamatostól.

– De semmi sem örök, Áron.
– Kivéve a végtelen. És mi vagyunk a két párhuzamos egyenes. Azok pedig mindig találkoznak a végtelenben.

Ha Nelli és Áron útjai újra keresztezik egymást, egy biztos, ott kő kövön nem marad.

Nelli már három éve a Theatrum színésznője. Szereti ezt a zsongó világot, elbűvöli a csillogás és a szerepek, amikben megcsillogtathatja tehetségét. Az rántja ki a próbák és előadások körforgásából, hogy barátnője előáll az ötlettel, utazzanak Genovába pár napra, megmerítkezni az olasz életérzésben és megtapasztalni az olasz szerelmet.  Nellit teljesen magával ragadja a dolce vita hangulat, melynek egykori szerelmével, Áronnal való találkozása vet véget.

Ez a történet akár egy romantikus-erotikus regény is lehetne, ha a múlt csupán kettejük heves érzelmeivel és az újra fellobbanó olthatatlan vágyakkal köszönne vissza. De a háttérben más erők is mesterkednek a lezáratlan múlt árnyai közt megbújva.

A kérdés csupán az, hogy ki Nelli és Áron ebben a veszélyes játékban.

A préda vagy a vadász?

Fülszöveg

További bejegyzések 

K. László Szilvia bemutatkozó

“A szavakkal való játék végigkíséri az életemet. Folyamatosan alkotok, mindig dolgozom valamin. Óvodás korom óta írok verseket, kis füzetek őrzik a korai próbálkozásokat. Később meséket, novellákat, hosszabb történeteket is írtam.” – K. László Szilvia

bővebben
0

KOSÁR