Jean nagy nehézségek árán kijutott a fürdőszobába. A mosdóhoz botorkált, megnyitotta a csapot, és jó alaposan elkezdte átáztatni a textildarabot. Vetni akart egy pillantást az arcára, ezért belenézett a tükörbe. Majd abban a pillanatban hátrahőkölt, kis híján szörnyethalt.

Az arc, ami visszanézett rá, nem emberi volt. Vörös, felhólyagosodott, ragyás bőr, undorító, meredező szőrszálakkal. Pengeéles, gonosz vigyorra húzódó száj, benne tűhegyes fogak sorakoztak szabályozatlanul, összevissza. Kígyóéra emlékeztető, sárga, metsző szempár bámulta. A homlok apró tüskékkel tarkított. Hosszú, ébenfekete, varkocsba fogott haja alól két szarv tekeredett ki, egyenetlenül ágaskodva.

            „Mi a lószar történik?” Jean csak ennyire tudott gondolni, mielőtt a vigyorgó rém még szélesebbre kanyarította a mosolyát, és a szeme villant egyet. Amint ez megtörtént, az elviselhetetlen hőség Jeanban, amiről meg is feledkezett, amikor megpillantotta a lényt, elképzelhetetlenül forróvá vált. A levegő vibrált körülötte. Zihálni kezdett, nem jutott levegőhöz.

 Ekkor megjelent az első lángnyelv. A mellkasa közepéből tört fel, és szélsebesen terjedni kezdett a testén. A férfi felüvöltött fájdalmában. Megpróbált eljutni a kádhoz, kevés sikerrel. Először csak a leégett szőre megpörkölődött, orrfacsaró bűzét érezte az orrában, majd a sülő hús illata érkezett. Elméjével nem volt képes felfogni a történéseket, a fájdalom egész agyát elborította. Már nem tudott megállni a lábán, földre roskadt, és kapálózva halványan érzékelte, ahogy égett húsa kezd leválni csontjairól. Belső szervei addigra elfolyósodtak, szíve szétrobbant, végül az agya sem bírta tovább, és megszüntette a működést.

Jean élete lángok martalékává vált, utolsó perceiben soha nem tapasztalt fájdalmat kellett átélnie. Ott, ahol az előbb még egy ember küzdött az életéért, egy halálra égett, elszenesedett porhüvely maradt. A küzdelem során szétszóródott lángocskák intenzíven dolgoztak, a tűz terjedni kezdett a házban.

*

A kiérkező tűzoltók nem tudtak semmit tenni, a ház szinte porig égett. Néhány koromfekete tartógerenda, az elszíneződött cserepek, üvegszilánkok és fémtárgyak szolgáltak mementóul, hogy nemrég itt egy épület állt. A tűzoltók próbáltak a tűz okaira utaló jeleket keresni a törmeléktengerben. Nem találtak semmit, és bár nem zárták ki a lehetőségét, szándékos gyújtogatásra semmi sem utalt. A mentő, amit odarendeltek, üres betegtérrel hagyta el a helyszínt, az áldozat testét nem találták. Kellett lennie áldozatnak, mert a szemtanúk, a szomszédok, akiket a rendőrök épp most hallgattak ki, megerősítették, hogy a tulaj otthon tartózkodott, mert fények szűrődtek ki az ablakokon, illetve hallották a kétségbeesett kiáltozást, mielőtt a lángok felcsaptak volna.

            – Borzasztóan gyorsan történt – kezdte az egyik szomszédasszony. – A tűz olyan gyorsan terjedt, mintha valami irányította volna. Szegény Jean! – temette az arcát a kezébe. – Nem érdemelte meg ezt. Annyit verte az élet szerencsétlent, nem így kellett volna véget érnie.

– Van arról tudomása, hogy lettek volna Jeannak rosszakarói? – kérdezte a külsőre érzéketlen tiszt, aki valójában csak ellenállóvá vált az évek alatt az ilyen esetekre.

– Nem, biztos úr! Mármint, a volt neje biztosan ki nem állhatta, de elvett az a cafka Jeantól mindent, nem lett volna oka még jobban bántani. A gyerekei ritkán látogatták. Meg amúgy se bántott senkit. Nem, senki nem jut eszembe, uram.

– Köszönöm, hölgyem. Ha később mégis lenne valami információja, nyugodtan telefonáljon az őrsre.

– Rendben, úgy lesz, biztos úr.

Az eset a megyei lapig is eljutott. A Daily People-ben szalagcímen jelent meg a borzalmas balesetről készült írás. Az interneten és a közösségi médiában is keringtek beszámolók a tűzről. Lucy Penbert, a sandstone-i városka – ahol Jean is élt – vegyesboltjának tulaja szomorúan fejcsóválva reagálta le a híreket és a Jean halálát felkapó cikkeket, videókat.

– Szegény Jean! Élve senkit sem érdekelt, de a halála sztárt csinált belőle.

*

 Michael Raven mélyen aludt. Az óra elütötte a hajnali kettőt. Álmok nélküli éjszaka volt ez. Ágya mellett éjjeliszekrényén hevert a pisztolya. Bár már évek óta visszavonult, folyamatosan tartott attól, hogy egy bosszúszomjas család- vagy bandatag kideríti, ki ő, és esetleg meglátogatja.

 Michael magánnyomozó volt. Legalábbis évekkel ezelőtt. És kiemelkedően jó magánnyomozó. Szakmájának egyik legjobbja. Rengeteg ügyet segített megoldani a szövetségieknek, és a kisebb, állami vagy megyei rendőrségeknek is, akik persze busásan megjutalmazták. Na, jó, valójában Michael népszerűségével az árai is emelkedtek. Ha már elvégezte a piszkos, idővel egyre piszkosabb munkákat, akkor bizony elvárta, hogy illessék is meg a maga módján.

 Aztán öt évvel ezelőtt váratlanul visszavonult. Az a gyerekgyilkosságos ügy túl sok volt. Egy wyomingi megyében több mint harminc gyerek tűnt el, folyamatosan, körülbelül egy év leforgása alatt. Havi két-három átlagosan. A szövetségiek segítségét kérték, azok pedig Michaelét. Hónapokig járta a környéket, beszélt, akivel csak tudott, próbált beépülni. Végül horogra akadt a nyomorult. Mentális betegséggel küzdött, valóságos pszichopata volt. A hétköznapokban egy átlagos benzinkúti dolgozónak látszott, éjszakánként azonban előbújt belőle a „vadállat”, és sorban rabolta el a gyerekeket, hét-tizenkét év között válogatva, fiúkat és lányokat egyaránt. Egy félreeső, elhagyatott húsüzemben találtak rá az áldozataira. Michael elég sok borzalmat látott már élete során, de ilyen brutális kegyetlenséggel még nem találkozott. A halott gyerekek kampókra felakasztva lógtak kivéreztetve, mindegyiknek a bal combartériája volt átvágva. A testük összevissza vagdosva, hajuk megtépve. Különös kegyetlenséggel kínozta meg őket. És ha ez még nem lett volna elég, a halottkémek nemi erőszak nyomaira találtak a fiatal testeken. Michaelnek ez tette be a kaput. A holttestek megtalálásakor hiperventillálni kezdett, majdnem elájult. Ezután döntött úgy, hogy elég. Idahóban telepedett le, és azóta is váltogatta a munkahelyeket. Sehol nem bírt hosszú távon megmaradni. De legalább nem találkozott az állatias brutalitással, így elégedetten élt. A fickót végül halálbüntetésre ítélték. Michael az újságokból értesült a dologról, és rögtön megrohanták a kellemetlen emlékek. Akkor este nem is tudott aludni.

 Ahogy végül most sem, ugyanis hajnali kettő után öt perccel a telefon csörgésére ébredt. Kábán, csukott szemmel megkereste, majd a képernyő fénye betöltötte az arcát. Résnyire nyitott szemhéjakkal próbált rájönni hívója kilétére. Nem sikerült, ismeretlen telefonszám volt, a körzetszámból azonban kiderült, hogy Washingtonból hívják. Felvette.

 – Halló – szólt bele álmosan.

– Mike? Mike, te vagy az? Itt Dave. Dave McMilligan.

– Igen, igen. Szevasz, Dave, mi a helyzet?

– Hallom, felkeltettelek. Ne haragudj! Viszont muszáj volt telefonálnom. A segítséged kell.

– Nem, Dave! Kiszálltam. Te is jól tudod – válaszolta a szemét dörzsölve.

– Tudom. És azt is, hogy komolyan gondoltad. Senki nem hibáztatott emiatt. A legkevésbé én. De ha nem lenne rád szükség, akkor nem zargatlak fel. Elhiheted.

– Ennyire komoly az ügy?

– Igen. Hallottál a tűzesetekről?

– Arra a sandstone-i leégett házra gondolsz? – kérdezte ásítva. – Igen, hallottam, és láttam is a hírekben.

– Arra, meg a másik kettőre. Két nap alatt összesen három eset.

– Hogy mi van?

– Igen, tegnap történt még kettő. Az érdekesség az, hogy az egyik Delaware-ben, a másik Californiában.

– Tűzesetek minden nap előfordulnak, emiatt nem hiszem, hogy én kellenék nektek.

– Mondom tovább. Minden esetben egy halott. Nem családok, csupán egy személy. Nincs nyoma gyújtogatásnak, az áldozatok és a házak egytől egyig porig égtek. A szemtanúk szerint a tüzek rettenetesen gyorsan terjedtek, már szinte irreálisan gyorsan. Semmi nyom. Az áldozatok őrültek módjára üvöltöztek, de nem menekültek ki a házból. És miután a sikolyok elhaltak, csak ezután csaptak ki a lángok a házakból.

– Öngyilkosságok? – próbálkozott tovább Michael.

– Most vagy berozsdásodtál, vagy nagyon ellenkezel – rótta meg Dave. – Már rájöttél, hogy itt nem ilyen egyszerű a magyarázat, túlságosan egyformák a körülmények.

– És én mégis mit tudnék tenni?

– Te vagy a legjobb, úgyhogy ezt csak te tudod megmondani.

Michael valóban ellenkezett. Próbálta magát lebeszélni, ameddig csak tudta. De be kellett látnia, hogy tényleg furcsák az egybeesések. Bármennyire is vonakodott, a régi beidegződések kezdtek benne felébredni. Saját magán is meglepődött, hogy ehhez egy régi ismerős hívása elég volt.

– Ajjhhhh! Repülök, ahogy csak tudok – adta meg magát.

– Ez a beszéd! – hallatszott Dave önelégült hangja a telefonból. A rohadék még bizonyára vigyorgott is, hogy sikerült visszarángatnia, gondolta Michael, miután kinyomta a hívást.