a-felelem-rezidense

Beleolvasó: Németh Balázs – A félelem rezidense

a-felelem-rezidense
Németh Balázs: A félelem rezidense
ISBN: 978-615-6185-22-8
Megjelenés éve: 2020
magánkiadás

Németh Balázs: A félelem rezidense

A félelem rezidense

Néha, amikor az ember egyedül van, elgondolkodik mitől is fél valójában. Attól fél-e, hogy nem kap valahol állást, vagy a gyermek-kori álmai térnek vissza felnőtt korában, vagy ami még ennél is rosszabb, önmagától fél. Adamot gyermekkorában a szülei – legalábbis az apja – rendszeresen verte, az iskolában pedig mindig le kellett tagadnia, hogy bántották. A tanárok azonban tudták milyen szülők gyermekeként nő fel, ezért tízéves korában elvitték a Maine állam béli Black Housba. Az ott lakó gyerekek csak így nevezték. A beilleszkedéssel nem volt gondja, mert alapból is csendes fiú volt.

Talán két hónapja lehetett ott, amikor azt vette észre, hogy az idősebb gyerekek egy náluk fiatalabb lurkót bántalmaznak. Odament és szóvá tette. Nyolc napig az intézet gyengélkedőjén feküdt, úgy meg-verték. Mint végül kiderült Lámpalázas Johnny és barátai tették ezt vele. Őket kirúgták, Adamet pedig úgy kezelték miután kijött a gyengélkedőről, mint egy igazi hőst. Pedig nem volt más, mint egy jólelkű fiatal srác, farmer szülők gyermeke, a Maine állam béli Portlandből. Szüleinek itt volt saját, önálló farmjuk, ahol a megélhetésükhöz szükséges állatokat, teheneket, sertéseket tenyésztették. Ezáltal Adamnak nagyon hamar meg kellett ismerkedni a munka rendjével. Mindössze hétéves volt, amikor először elcipeltetett az apja vele az állatoknak két vödör vizet. Annyira feszültek a kezei a vödrök alatt, majdnem ledobta, de nem merte azt mondani, hogy nehéz mert akkor jött volna a „Kegyetlen Hadművelet”. Az apja csak így nevezte amikor elverte. Nem számított részeg vagy józan, mindig a kis Adam volt a bűnbak mindenért. Ilyenkor az anyja fájó szívvel, tétlenül nézte végig férje „hadműveletét”, egy kancsó friss bor mellett, amit a szomszéd ház pincéjéből vettek.

Apja tíz hosszú évet húzott le az amerikai légierőnél, ahol egyetlen egy alkalommal sem mondhatta, nem csinálom. Innen a szigorúsága. Persze ez még nem jogosította fel arra, hogy fiával úgy bánjon, mint egy kutyával, de ezt senki nem magyarázhatta el neki. Az lett volna rá a válasza, hogy Adamnak is meg kell tanulnia milyen kemények az élet pofonjai. Persze ezt gyerekként még nem tudta, de ezt nevelték bele. Apja teljesen rossz irányból fogta meg a nevelés kérdését. Azt hitte ez így jó, így kell csinálni.

Adam nagyon jó tanuló volt a Black Housban, kitűnővel végzett minden osztályt. Mrs. Clairborne, az osztályfőnöke mindenben támo-gatta, amiben csak tudta. Nem volt nehéz dolga, mert már tizenhárom éves korában céltudatos és komoly tervekkel rendelkező diákként élt a nevelőotthonban. Szabadidejében szeretett olvasni, zenét hallgatni, de amit igazán imádott az az origami. Mindenki azt kérdezte tőle osz-tálytársai közül, miért pont ezt a szabadidőtöltést szereti Ő mindig csak annyit válaszolt rá, az iskolapadban az elmémet, szabadidőmben meg a kézügyességemet fejlesztem.

A Black Housban csodálkoztak a tanárok, diákok egyaránt, meny-nyire küzd egy célért, amit el akar érni, de nem elégszik meg ennyivel, mert ha elérte keres egy újabb kihívást. Mindenki ismerte az otthon ellőtti életét, mert barátságos típus volt, könnyen megbízott a társai-ban. Mind egytől egyig azon csodálkoztak miért nem tört meg a ke-serű gyermekkora miatt. Pont ez sarkallta arra, hogy ne olyan legyen, mint a szülei, hanem sokkal jobb és becsületesebb. Hát így lett Adam Terry az évek során egyre ügyesebb és bölcsebb. Talán ezért szerették ennyien az intézet falain belül.

Volt egy lány, Charlotte, akit Adam nagyon kedvelt. Persze min-dig csak távolról nézte, mert soha nem merte megszólítani. A lánynak is tetszett a fiú, de ő legalább addig eljutott, hogy levelet írjon neki, amelyben megírta érzéseit, de az intézet falai között tiltott volt pár-kapcsolatot létrehozni. Így hát este tíz után amikor takarodót fújtak kiszöktek amikor csak tudtak és a Black House háta mögötti kis téren találkoztak.

– Egyszer hogyha kijutok innen, magammal viszlek egy nyugodt csendes kis helyre – mondta Adam Charlottenak.

– Az jó lenne, de az még nagyon messze van, hogy mi innen egy-szer kijussunk.

– Hidd el ki fogunk jutni – bíztatta a lányt.

Évekkel később amikor visszatért arra a helyre, ahol gyermekko-rában csak bántották, összeszorult a szíve és arra gondolt mi lehet a szüleivel? Kerestetni kezdte őket. Pár hét elteltével levelet kapott a cí-mére, amelyben az állt: „Sajnálattal közöljük, édesanyja meghalt a Maine állam béli elmegyógyintézetben gyógyszer túladagolásban, édesapja pedig hat évvel ezelőtt közúti balesetben. Ittas állapotban akart átkelni egy autó előtt.

Adamet nem rázta meg ez a hír, mert hiába voltak a szülei, azért jutott oda, ahova jutott mert ők nem becsülték meg. Inkább Charlotte-al törődött. Magával hozta a lányt, és behívta a kocsiból, amivel jöttek.

– Be kell fűteni egy kicsit mert hideg van, de utána jó meleg lesz a házban szívem.

A lány is meglepődött, hogy így szólította, mert soha, de soha nem szokta így becézni. Szíve mélyén azonban örült neki. Adam befűtött a szobában és összebújva nézték a tv-t. Régóta nem járt a házban, de most is úgy nézte a tv-t, mint ahogyan gyerekkorában megszokta. Ez olyan furcsa érzéssel töltötte el, mintha soha nem ment volna el innen, de hamar megbarátkozott vele.

Charlotte mire reggel felébredt, a fiú már nem volt otthon. Először megijedt, de negyedóra múlva már látta a bejárati ajtó melletti ablakból, hogy visszajött a városból. Amíg be nem ért az ajtón a lány gyor-san visszafutott az ágyba, mintha észre sem vette volna. Adam belépett az ajtón és halk léptekkel elindult a konyha felé. Megcsinálta Charlotte reggelijét, s egy szál rózsával együtt, amit a kert végéből szakított bevitte neki. Halkan odatette a tálcát az éjjeliszekrényre, a lány fölé hajolt és gyengéden megcsókolta.

– Szívem, itt a reggeli.

A lány először úgy tett mintha aludna és nem vette volna észre Adamet, hogy bejött a szobába, majd kinyitotta a szemét, nyújtózkodott egyet és szép nyugodtan megreggelizett. Utána elmentek az er-dőbe sétálni. Igaz nagyon nehéz volt ismét megbarátkoznia Adamnek ezzel a környezettel, de tudta, most nincs egyedül, és Charlotte mindenben támogatni fogja. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak „hazalátogatott”.

Miután Adam és Charlotte elköltözött a Black Housból, megkezdhették közös életük tervezgetését. Vettek egy házat egy szép tó partján, aminek a régi őslakosok a „Szépség tava” nevet adták. Minden reggel elmentek csónakázni, utána naponta felváltva készítették el egymásnak a reggelit. Nagyon boldogok voltak. Úgy érezték semmi nem állhat közéjük.

Egy napon aztán Charlotte nagyon beteg lett. Agydaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok a Maine-i Wright kórházban. Adam nem tudta mitévő legyen, maradjon mellette vagy néhány órára hagyja magára, amíg elmegy felkeresni a lány rokonait. Aztán végül úgy döntött mellette marad.

A kezdeti időkben a lány nagyon rosszul érezte magát, minden-napos volt nála a láz, ami nem ritkán negyven fok fölé is emelkedett. Kérdezték Adamet az orvosok, volt-e valami előjele az agydaganatnak? A fiú válasza határozott nem volt. Adam tehát úgy döntött nem keresi fel a lány rokonait és ők sem jöttek el látogatni. Az intézetből sem értesítették a szülőket a lány hogylétéről, pedig miután elhagyja egy fiatal az intézetet, még néhány hónapig nyomon követik a sorsát, mit kezd magával, mi történik vele.

A lányt folyamatos vizsgálatok alatt állt, megkezdték a gyógykezelését és többször vitték soron kívüli CT-re is, hogy megnézzék nőtt, vagy zsugorodott fejében a daganat. Ezt nagyon sokáig megtették, több hónapon keresztül. Adam ezalatt megtudta és megérezte, milyen is az, amikor egy másik embert tiszta szívből megszeret vagy aggódik érte. Ezt az időszakot nagyon nehezen viselte, de ugyanakkor a tanulás ideje is volt. Közben rájött arra, amit eddig csak sejtett, az emberi érzelmek a világon a legfontosabbak, mert ha valakit szeretünk akkor azt érezzük, amit ő.

Az ​álmok furcsa jószágok… Amikor sötétség borul a világra és minden elcsendesedik, párnák közé bújva átlépünk egy másik világba, ahol bármi megtörténhet…
A kötetben megelevenednek gyermekkori félelmeink, keveredve a valós érzésekkel, élettel, értékekkel. De vajon miért álmodunk? Mit üzennek ezek a furcsa látomások, víziók, vagy éppen kellemes pillanatok? Hol a határ fantázia és valóság, értelem és őrültség között?
Ha elég bátor vagy, hogy szembenézz saját démonaiddal és hagyod, hogy újra emlékezetedbe kússzanak a látszólag eltűnt rémek, talán még választ is találsz néhány olyan kérdésre, amelyre ébren nem…
Azt mondják gyerekként lehetnek rémálmaink, képzelt, gyerekkori, láthatatlan barátok, szörnyek az ágy alatt és még sok más furcsaság, de ezt általában kinőjük… vagy mégsem?
Mi van, ha felnőttként újra előhívja gyerekkori „játszópajtásainkat” az élet, vagy egy emlékmorzsa, ami keményen beágyazódott a gondolatainkba? Ami furcsa, talán nem is lehetetlen, és ami lehetetlen, talán nem is olyan furcsa, mert a világ több, mint amennyit ébren látunk belőle…!
Németh Balázs álom és valóság határán utazva mesél, kimondva saját véleményét, gondolatait is mindarról, ami bennünk létezik, minket körülvesz. Érzések, fantázia, víziók, félelmek és az élet hétköznapi, néha furcsa pillanatait gyúrja össze a kötet horror történeteiben…

Fülszöveg

További bejegyzések 

Akasztják a hóhért, avagy amikor a szerkesztőt szerkesztik

Ez a cikk a szerzőbőrbe bújt szerkesztőkről, vagyis olyan írókról, írónőkről szól, akik azon kívül, hogy saját, kiadott könyvvel, könyvekkel rendelkeznek, mellette kiadói, irodalmi, olvasószerkesztőként, stb. dolgoznak. Kezdjük is az elején! Ideális esetben a...

bővebben

Léhmann Ágnes bemutatkozó

“Az írás percei nekem a békét jelentik: bíbelődést és szöszmötölést a megfelelő szavakkal és kifejezésekkel, formákkal, ritmusokkal. Olyan játék, melyet csak komolyan érdemes csinálni.
Kábé mint a zongorázást.”

bővebben

Beleolvasó: Huszonnégy óra a kísértetekkel

Az élet sötét oldala Amikor Daniel Hoffmann felébredt egy újabb mámoros éjszaka után, az ágyneműhuzat tiszta vörös volt. Félálomban azt hitte, hogy a mintákat látja a takarón bíborvörös foltokkal és csíkokkal tarkítva. Aztán rájött, az a saját vére. Időbe telt, mire...

bővebben
0

KOSÁR