– Csak annyit csináltam, hogy beszéltem a dark weben valakivel, aki végre hajlandó volt nyilatkozni. És persze elolvastam pár száz oldalnyi jogi dokumentumot, hogy bebiztosítsam magam.

– Hát ezt nekem is meg kell tanítanod! – lelkendezett, majd az írás egyik részére bökött. – Az a rész, ahol a cég neve helyett csak annyit írtál, egy helyi vállalkozás, zseniális húzás volt. Így biztos nem perelhetnek be, de mégis mindenki tudja kiről van szó.

Szonja ravaszul elmosolyodott.

– Ha nem is mindenki, de sokan. Mindenesetre tény, hogy ez a helyzet megkívánta a diplomáciát.

– Nem félsz, hogy valaki most majd rád száll? – aggodalmaskodott halkan Hanna, és óvatosan körülnézett az irodában, mintha azt figyelné, hallgatózik-e valaki.

– Ha félnék, nem csinálnám ezt a munkát – felelte, de a szeme sarkában csillanó nyugtalanságból látszott, hogy a kérdés nem hagyta teljesen aggodalom nélkül. – Az informátorom egyébként azt mondta, hogy ez a hálózat még mindig aktív. Ezért is fontos, hogy minél többen tudjanak róla.

Szonja a kávéspoharáért nyúlt, felhörpintette a maradék italát, majd hidegvérrel közölte:

– Mindeközben koffeinfüggő lettem.

Rányomott a billentyűzet egyik gombjára. Felugrott forgószékéből, és a nyomtatóhoz suhant. Hanna elvarázsolódott barátnője blézeres kosztümszettjétől.

– Jó ez a ruha, Szonjám!

– Köszi. Én is nagyon szeretem. Egyébként Temuról rendeltem – vonta meg lazán a vállát.

– Mondd, hogy randid van ma Nándival! – pördült utána Hanna is.

– Talán – vigyorgott, miközben ezúttal ő mutatta a mobilját barátnőjének. – Vagy holnap.

Csibészen kikapta a készüléket a felé nyújtott kézből. Visszahuppant a kanapéra, és elveszett az üzenetek görgetésében.

– Kérsz egy kávét? – interjúvolta Szonja.

– Aha.

Átszellemülten belefeledkezett a messangerfal olvasásába.

A kávégép ingerülten morgó darálása hirtelen elhalt.

– Ó, a francba! – mérgelődött. – Elfogyott. Mégse kapsz kávét.

– Hmmm? Mit mondtál? – zökkent vissza Hanna a valóságba.

– Semmit – ingatta fejét. – Csupán azt, hogy nincs koffein.

– Tea?

– Jó ötlet – kacsintott a másikra. – Főleg ebben a zimankóban. Keresem.

Hanna néhány perc múlva felkelt üléséből és Szonja utána ballagott. A készülékét az íróasztalra tette, míg sajátját tenyerébe szorította. Lapozgatta közösségi oldalait. Váratlanul Dominik Facebook-profiljába futott bele. Megállította a hírfolyamát. A képernyőn új állapot frissült. Az egyik tengerparti képen egy mosolygós nő kezét fogta, akinek egyik ujján gyémántgyűrű csillogott.

A látványtól arca megmerevedett, észre sem vette, hogy egy gőzölgő bögre jelent meg előtte.

– Valami gond van? – kérdezte mosolyogva Szonja, miközben átnyújtotta barátnőjének az italát.

– Nincs – nyögte nagyra nyílt szemekkel.

– Olyan vagy, mintha szellemet láttál volna. Citromfűtea egyébként – bökött a bögrére. – Nyugtatja az idegeket.

– Az jó… Az jó… – zavartan bólogatott, majd mélyen belekortyolt a forró nedűbe.

3. FEJEZET

A külvárosi villa inkább egy zárt, exkluzív klubra emlékeztetett, mintsem otthonra. A falakon vastag, aranykeretes festmények lógtak, a szoba sarkában pedig egy italokkal teli, üveges bárszekrény állt, benne gondosan elrendezett rumos- és konyakos palackokkal. Az óriási tölgyfaasztalnál két középkorú férfi ült, az ablaknál pedig egy harmadik állt. Mindőjük arcáról komor eltökéltséget lehetett leolvasni. A falakon lógó alkotások között díszelgett egy olajfestmény, amely hegyek között kanyargó szerpentint ábrázolt, mintha csak az életüket szimbolizálná.

Botond dühösen ugrott fel a székéből, és azonnal előhúzott egy szál cigit. Gyújtójának kattanása hangosan pattant a csendben.

– Esküszöm, hogy megőrjít ez az egész helyzet! – morogta. A füst lassan gomolygott felé, és mintha a gondolatai is épp ilyen ködösek volnának.

– A nyugalom csodákra képes – válaszolt Ignác, miközben ő továbbra is egyenes háttal, magát kihúzva ült. – Minden úgy történik, ahogy elterveztük. Csak tartsd magad a megállapodáshoz, és minden rendben lesz.

– Ahogy ti elterveztétek, úgy érted! – csattant fel Botond. – Én csak egy szaros bábu vagyok ebben az egész játékban, nem igaz?

Dominik, aki addig az ablaknál állt, és összekulcsolt karokkal a zuhogó esőt figyelte, hirtelen megfordult.

– Komolyan, hagyd már abba ezt az önsajnálatot! Ha nem akarnád, már régen kiszálltál volna.

Az intés címzettje dühösen szívott egyet a cigiből, majd felnézett Dominikre.

– Tudod, mi a különbség köztünk? Te csak sodródsz az árral, én viszont tisztában vagyok vele, hogy ez az egész mekkora kockázat.

Ignác higgadtan emelte fel a kezét, hogy elcsitítsa a vitát.

– Elég volt! Nem most van itt az ideje annak, hogy egymás torkának essünk. Meg kell állapodnunk, különben egyikünk sem fog kijutni ebből az ügyből sértetlenül. A zsebszerződés az egyetlen biztosítékunk arra, hogy mindenki tartani fogja magát a megállapodáshoz. Botond, papíron te leszel a tulajdonos, de valójában maradunk mi. Az ügyvezető is te leszel, de minden lépésedet a szerződésben rögzített feltételekhez kell igazítanod. Világos?

Az érintett bólintott, de az arckifejezése megmerevedett.

– Világos. De szeretném, ha minden tiszta lenne. Nem akarok úgy aláírni semmit, hogy nem értem mit vállalok.

– Pontosan ezért fogjuk mindjárt felhívni Nándit – köszörülte meg a torkát Ignác, miközben lazán előhúzta a mobilját. – Ő fogja hivatalossá tenni az egészet. Megkérdezzük, holnap mikorra mehetünk.

Dominik közbevágott:

– És mi lesz, ha ő sem tudja garantálni, hogy ez működik? Ha bárki kiszivárogtatja amit csinálunk, mindannyian mehetünk a hűvösre.

– Ezért van Nándi, hogy mindent betonbiztosra csináljon – válaszolt nyugtatón Ignác.

– Nem bízom benne! – rázta fejét Dominik. – Túl sokat játszik a szavakkal. Affektál. És van benne valami… valami irritáló.

– De érti a dolgát – vetette ellen a társa. – Ő a leprofibb. Ezeréves cimborák vagyunk. És nem mellesleg ez az egyetlen esélyünk, srácok! – fejezte be hidegen.