hotel-california

Beleolvasó: Csapó Ádám – Hotel California

hotel-california
Csapó Ádám: Hotel California
Megjelenés éve: 2022
Korrektúra és nyomdai előkészítés: Stílus és Technika
Borítótervezés: Zsiros-Petróczki Kitti
ISBN: 978-615-81622-5-8
18 éven felülieknek

Csapó Ádám: Hotel California

0 – Egyszer volt, hol nem volt…

A bolt közös volt, de kompromisszumoknak születniük kellett. Mindkettőjük szempontjából szerencsés egyezséget kötöttek, amikor megegyeztek, hogy az asszony fogja berendezni az üzletet, cserébe soha nem szól bele, hogy milyen zene megy a háttérben.

A feleség hiába bizonygatta állandóan, hogy a termékeik nagyszerűen vannak elhelyezve, és ha valaki bejön x termékért, y-t és z-t is vesz, csak mert ott van mellette és hirtelen rájön, hogy neki az is kell, a férjet ez nem érdekelte. Őt csak az érdekelte, ami éppen most is. Hallgatta a háttérben halkan szóló ZZ Top-ot, amit még a fia mutatott neki. A szólóknál léggitározott és képzeletben szakállat növesztett, ennek ellenére a legfaszább szóló közben is kedvesen kiszolgált bárkit.

Az üzlet egyáltalán nem volt nagynak mondható, de a legjobban menők közé tartozott. A sűrűn lakott kertváros centrumában volt, sok család járt oda vásárolni a jó árak miatt. A vevők száma csak egyre emelkedett, így volt állandóan nyereséges és nyereségesebb a biznisz. Évek alatt kialakult törzsvásárlók jellemezték. Ők voltak a kemény mag.

Mint a legtöbb boltban, apró seftelés itt is volt, amit természetesen a férj kezdett, az asszony kezdeti ellenzése pedig hamar támogatássá alakult; pult alól lehetett dohányt kapni. Akkor találta ki, amikor bejött az idióta nemzeti dohányboltos rendszer, ami rengeteg embernek azt a lehetőséget jelentette, hogy nyisson egy trafikot és legyen elcsépelt és megélhetetlen üzlet az egész. Valahogy ez ebben a körzetben kimaradt és nem lett minden sarkon dohánytrafik (se Pataky). Szóval a férj gondolt egyet, vett néhány karton Marlborot és pult alól kezdte árulni. A vásárlók pedig meg is vették a minimális haszonkulcsos termékeket, mert kényelmesebb volt, mint elzarándokolni mucsára a legközelebbi trafikig. Ez a biznisz addig tud menni, amíg nem nyit valaki tényleg egy dohányboltot valamelyik sarkon. A hatóságokat pedig annak a prózai körülménynek köszönhetően lehetett elkerülni, hogy egy magasabb rangú NAV-os jóember is a törzsvásárlók körébe tartozott. Azóta NAV-né mindig ott veszi az ételt, a délutáni bort, NAV úr pedig pult alól kapja a szivarjait. A marlborós kezdet óta körülbelül nagyobb volt a kínálat, mint néhány kisebb trafikban. Fortuna szajha most a családi vállalkozás mellé állt.

Nem megszokott módon ebben a kisboltban két pénztár volt egy helyett. Ezt azért találták ki, mert a törzsvásárlói körben sok az öreg, akik leginkább csak beszélgetni járnak. Egyik-másik kibeszéli, hogy kedves unokája, Béluska éppen megint mennyi jó dolgot tett az iskolában, mennyire hasznos tagja az ottani közösségnek, és mennyire büszke rá az egész család. A feleség ezt meghallgatja, mosolyog, miközben az iskola többi diákjának szüleitől meg pontosan tudja, hogy Béluska egy kis geci, csak a tanároknak nyal. Tudható, hogy valószínűleg ebből a gyerekből még egy nagy ember lesz! A másik kasszának köszönhetően a férj ezzel párhuzamosan tud fizettetni.

Bevett szokásuk volt a pult alatt tárolt segélykészlet. Bizony, voltak fárasztó vásárlók, mint mindenhol, és erre találták ki ezt a rendszert. A férj oldalán a pult alatt volt kettő-három Dreher IPA (vagy Bak, attól függően, hogy ünnepi szezon volt-e vagy nem), és egy doboz Mozart Kugeln. Amíg a sört minden nap fel kellett tölteni, addig a csokit elég volt hetente. Az egyetlen édesség ez, amit meg tudott enni. A segélykészlet asszonyi szempontból egy kétnaponta feltöltött rizling volt, december huszonnegyedike és január hatodika között merlot.

A boltvezetésben Erik szokott nekik segíteni suli után, meg egy másik alkalmazott, aki nem volt a család tagja, viszont annál lelkiismeretesebben dolgozott. A szeretet kölcsönös volt, ő imádott ott dolgozni és nem zavarta, hogy bizony a kis méret ellenére egész nap polcokat kellett tölteni és smúzolni a vásárlókkal, valamint mesélni erről meg arról a termékről, mert jó volt a hangulat, jó volt a fizetés. Neki is volt saját segélykészlete, amit mindig a munkanapjának reggelén talált ki. Miközben feltöltötte a szeszesital polcot, egy Napoleon – már zárjegy nélküli – brandy és egy Żubrówka között ő is szakállat növesztett és rángatta magát jobbra-balra a Viva Las Vegas-ra.

Másik oldalról is kedvelték a fiút, mert nem kérdezett, hanem dolgozott, március tizenötödikén, október hatodikán meg huszonharmadikán, mikuláskor, szilveszterkor, karácsonykor, hanuka idején, július negyedikén, Szent Patrik napon – bármikor képes volt bejönni délután ötig dolgozni és nagyon kedves volt. Mint ember is a család barátja lett.

Hárman voltak a boltban dolgozók, a feleség mosolygott a két idiótán, ahogy táncolni próbálnak. Ez dobta fel az éppen bent lévő vásárlók kedvét is, miközben válogattak. Nem voltak sokan, hétköznap délután volt. Még egy fél óra és az egész kóceráj a feje tetejére áll, a munkából hazafelé mindenki beugrik egy naplevezető szürkebarátért. Érdekes módon karamellás-mogyorós csokival senki nem akarta zárni a napot, de néhány kisiskolás néha beugrott tanítás után egy csomag gumicukorért. Hatalmas szerencse, hogy most nem volt egy kisgyerek sem.

Egy kedves nyugdíjas állt a kasszához fizetni, a feleség intézte, közben a beszélgetés magától kialakult. Sokadik napja ugyanaz volt a téma.

– Elképesztő, mi van a franciáknál, nem? – kérdezte a visszatérő vásárló.

– De igen – mondta a férj két zeneszám között. – Először az USA, aztán Kanada, most Franciaország és elvileg valami kezd mozgolódnia Dél-Amerikában is.

– Én nem tudom, hogy hol van ilyenkor a hatóság. Néhány ilyen garázda bandát simán le lehetne tartóztatni. – Az igazsághoz hozzátartozott, hogy amíg az állami tévé csak kisebb incidensekből számolt be, addig inkább ezek az országok lassan országos méretű anarchiába torkollottak, állandó lett a majdnem-polgárháborús állapot, és tényleg nem lehet érteni, hogy miért nem tesz senki semmit. – Vagy a szövetséges országok miért nem tesznek semmit?

– Még egy pár nap, és a helyi rendőrségek leverik az egészet – szólt bele a feleség is, miközben lecsipogta a mosogatószert és a vécépapírt.

– Remélem. Sajnálom szegény ott élőket. – Lehalkította a hangját, közelebb hajolt az asszonyhoz és szinte suttogva mondta. – Azt hallottam, hogy rengeteg civil halott van, felnőttek és gyerekek is, akiknek az egészhez semmi közük, csak épp valakinek jól esett megölni őket. Hát mi van az emberekkel? De nem fér a fejembe, hogy miért hagyják ezt az egészet? – A férj közben pengette a levegőben a Sharp dressed man-t, esélye sem volt hallani.

– Nem voltak felkészülve országos szintű zendülésre, de mindjárt végeznek.

– De mi ellen lázadnak, kedvesem? A rezsim ellen? A keletre dobott hidrogénbombák ellen? Nem hinném, semmi ilyesmiről nem szólt a televízió. Szerintem csak túlérett az emberi brutalitás, semmi több. Nincsenek már erkölcsi határok.

A fizetés után a nyugdíjas asszony elköszönt. A következő vevő felnőttkorú volt, aki szintén ezt a témát vette elő. Ez volt az a pont, amikor a boltvezető férj kiszisszentette második sörét aznap és betette listájáról a ZZ Top Jailhouse rock feldolgozását. De a vásárló férfi már tovább vitte a témát és beleszőtte a szokásos összeesküvés-elméletek egyikét, miszerint „az egész miatt a kormányok a felelősek, meggyengítik az országot, hogy aztán kilóra eladják a faszba és az éhezés meg a nyomor és a betegségek miatt senkinek eszébe se jusson panaszkodni vagy lázadni”. Mindenki hülyének nézte, és ezt ő is pontosan tudta, ezért becsülendő, hogy nem adta fel az elméletét. Mások szerint csak a ku-klux klán jelmondata lett átalakítva arra, hogy nyomorhatalom, és mindenki, aki eddig szarul élt, most lázad és mindenkinek lehetőséget adnak kiélni a bestialitását, mert ebben látják a szebb és egyenlő kor eljövetelét, amit el is kezdtek megvalósítani. Ha Huxley iránya nem működött, ők elindultak a másikba, hátha.

Amikor a két sötétbe öltözött, kapucnis vásárló bejött, senki nem volt a boltban, csak a pár és a kedves alkalmazott, aki még mindig a szeszeket töltötte fel, de már a tequilánál tartott.

Sajnos, nem sajnos, az első, amit észrevettek a két új vásárlón, a bőrszínük. Mind a ketten cigányok voltak.

Kezdetben nézelődtek a polcok között, néha egymásra néztek, megerősítették egymást. Két sörrel meg néhány zsömlével álltak a kasszához és már majdnem úgy tűnt, mintha tényleg csak vásárolni akarnának.

Amikor nyújtották az ezrest és kipattant a pénztárgép fiókja, előkapták mind a ketten a fegyverüket és a két boltvezetőre fogták.

– Vissza ne lökd azt a szart, hanem azonnal ide az összes pénzt! – kiabált a bal oldali. – Kapkodd magad, vénember!

Az asszony nagyon megijedt és azonnal elkezdte kipakolni az összes készpénzt a pultra, amit a két rabló rögtön zsebre is vágott. Valami zajt hallottak maguk mögül, a srác mozdult meg és dobott feléjük egy teli üveg tequilát. Az egyiket arcon találta, hátravágódott. Az üveg nem tört szét még a földön sem. A rabló kicsit megszédült, azt se tudta néhány pillanatig, hogy merre van. A másik ezalatt a srácra fogta a pisztolyt, az se mozdult, amíg kiabáltak vele, hogy mégis mi a faszt képzelt, ezt kurvára meg fogja bánni. Közben a nő még mindig rámolta az utolsó rekeszt, a húszasokat.

A másik fickó magához tért, felemelte a pisztolyt és egy dögölj meg magyar kutya felkiáltással kísérve kettőt lőtt az alkalmazottba. Az asszony felkiáltott, a férj sokkolódott, a srác haldoklott. Oldalra fordult esés közben és a most felpakolt italospolcba borult. Az összes üveg egyszerre kezdett zuhanni, a legtöbb palack összetört és két pillanat múlva az egész boltot betöltötte az összekevert tömények szaga, az üvegcsörömpölés és a halálhörgés zaja. A szesszel gyorsan keveredett a fiú sebeiből és szájából folyó vér.

– Ezt most minek kellett te állat? – kérdezte a másik üvöltve.

– Megdobott a fasz!

– És akkor mi van, szukafattya? Téged kéne kurva gyorsan agyonlőni a tetves kutya élet bassza meg!

Felkapták a pénzt és megfenyegették a két boltost, hogy ha bárkinek bármit mondanak, megdöglenek ők is a picsába, mint a haverjuk ott hátul, aki éppen konzerválódik az etilben. Elkezdtek kifelé rohanni, közben már paráztak, hogy ki hallotta meg a lövéseket és mennyire kell sietniük.

Aki a rablást vezette, már szinte kint volt, amikor maga mögött megint lövéseket hallott. Egymás után hármat-négyet-ötöt. Visszafordult. Impresszionista csendéletbe kívánkozó képet látott maga előtt: a sárga falon vörös foltok, mint amiket szitával fújtak föl, a pultra dőlt kékes inges férfi és az éppen lehanyatló, fehérbe öltözött asszony, akin egyre nagyobb lett a vörös folt.

– Neked mi a fasz bajod van? – kérdezte minden eddiginél jobban üvöltve a haverjától.

– Rendőrt akartak hívni!

– És ez a kurva megoldás? Tudod mi a különbség rablás és gyilkosság között, bazdmeg?

A pisztolya csövével arcon vágta a társát, az annak a kezéből kieső pisztolyt felkapta és odaköpött annyit, hogy ha tud, meneküljön el, vagy rohadjon meg a börtönben, de nélküle. A másik letérdelt, megint megszédült egy fél pillanatra. Kiköpött egy adag nyálas vért egy egész és egy fél fogával együtt. Még egyszer visszanézett, a rockzene mögött sírást és két ember agonizálását hallotta. Amennyire tudott, felegyenesedett és ő is kirohant.

A kamerák jobban rögzítették az arcukat, mint bármelyik tizenkilencedik századi portréfestő, és a kint összegyűlt törzsvásárlók és emberek is jól megnézték őket – kérdés, hogy kiben lesz annyi gerinc, hogy tanúskodjon, ha kell.

Közben a férj összeszedte minden maradék erejét és a pultról leesve odakúszott a feleségéhez, és a két karja közé fonta, ahogy Quasiomodo is tette Esmeraldával. Még mind a ketten éltek. A férj sérülései voltak a súlyosabbak. Az utolsó, amiről beszélni tudott, az a dolog volt, ami mindkettőjüket nyomta az utóbbi húsz évben. Az utolsó mondata az volt a felesége számára, hogy mondja el neki…

Erik időzítése tökéletes volt. Amikor az első rendőrautó már a bolt előtt villogott és bent már a helyzetfelismerés és illetékesek kirendelése zajlott, ő akkor szállt le a buszról a szemben lévő megállóban. Hiába próbált kevésbé szarra gondolni, már tudta, mi történt. A távolban egyre erősödő szirénát hallott. Tudta, hogy a közeledő mentők azok. Épp egy fél órája lett vége az egyik kedvenc órájának – Magyarország a két világháború között –, és egy ekkora szar fogadja itt.

Rohanni kezdett.

Két lépés között eszébe jutott a reggel, ahogy felajánlotta, hogy egyetem helyett itt marad és segít, mert tudta, hogy este indul a leltár, de a szülei csak legyintettek és mondták, hogy menjen nyugodtan, majd csatlakozik. Vagy lehet, hogy el se kezdik addig.

Mindennél erősebben csapta meg és facsarta össze a szívét a nyomorult dolog, amit lelkiismeret-furdalásnak hívnak – pedig még nem is tudta biztosan, mi történt.

A bejáratnál már látta, a körülvevő emberek arcán már látta, a rendőrök arckifejezéséből már tudta, hogy tényleg az történt, amire először gondolt. Kiabált, hogy azok a szülei és azonnal engedjék be. A szeme égett a könnyektől és ordítani akart, de nem tudott. A torka teljesen kiszáradt, amikor leborult a szüleihez. Az apjában már nem volt élet, az anyja még lélegzett, de nem volt eszméleténél.

Erik zokogott.

Az anyja pedig hiába ígérte meg az apjának, hogy majd elmondja neki, nem tudta, mert a mentőben meghalt.

1 – Requiescat In Pace, ami (mint elgondolta) témaválasztáshoz elég szomorú.[1]

 

Minden hozzávalót jó előre kikészített, amikor még a nap sem sütött. A csend, ami kezdetben ijesztő volt, mostanra természetes lett. Olyan mély csend volt mindig, amiről ő is azt gondolta még a legelején, hogy soha nem lehet megszokni. Most már tudja, hogy ha valami felriasztja reggel (vagy éjjel), az sokkal rosszabb.

Koktélpartira készült. Nem hivatalosan hívták meg, de úgy érezte, ott a helye. Sehova nem illik üres kézzel érkezni, ezt ő is pontosan tudta. Végül úgy döntött, hogy nem a hozzávalókat viszi, hanem előre bekeveri, kiporciózza, üvegbe zárja. Látott ő még a civilizált életben előre üvegezett koktélokat, az adta az ötletet.

A lyuk, ami valaha szoba volt és ami egy ideje az ő lakása, hiányos volt. Örült, hogy egyáltalán még matracon tud feküdni. Elég nagy szorzót adott volna, ha valaki megkérdezi, vajon ma éjjel újra ezen alszik-e? Nem azért, mert ellopná valaki, csak sejtette, hogy soha többet nem fog visszatérni. Az egész helyiség szakadt, koszos, korábbi felfogása szerint élhetetlen, de mostanra már összkomfortosnak számított, és megértette, hogy élhettek régen a mélyszegények. Mostanra körülbelül mindenki egyenlő lehetett velük, kivéve néhány rohadt szerencsés embert. A falak is csak azért nem voltak nyirkosak, mert még nyár volt.

Utoljára körbenézett, majd a hátára vette a hátizsákot, amibe a hűsítőket tette. Egy igazi hűsítő, ami felhevíti a vágyakat, meg az embert magát.

Néhai civilizált emberként még voltak benne bizonyos konvencionális szokások, becsukta maga mögött az ajtót. Bezárni akkor sem tudta volna, ha akarja, a kulcsa már rég nincs meg. Az új időkben úgyis bárki bármikor betörhetett. Még az ő szobája, az ő lakása volt, csak ez már senkit nem érdekelt. Mondhatni igazi kommunális volt az átlagélet, mindenki megosztja a másikkal mindenét, csak nem jószándékból, hanem mert ez az egész új rend egy rakás szemét. Társbérlők sem csak akkor jöttek, amikor odautalták őket.

Utált kimenni az utcára. Az épületben is meleg volt és büdös, de lent az utcán sokkal melegebb; a nap agyoncsapja az embert, és kimondhatatlanul büdösebb az utcán rohadó holttestek miatt. A kedves, aranyos kóbor kutyákból dögevő fenevadak lettek, csak egy köpésre volt az új járvány, pedig tulajdonképpen háború sem volt. Ahhoz minimum két sereg kell. Ha csak az egyik irtja a másik tábort, a civileket, az nem háború, az népirtás.

A tetemeken kívül lerobbant, felrobbant, kirabolt, összetört, elhagyott kocsik parkoltak, amelyekért már nem jönnek soha. Aki talált egy járművet, amiben még volt nafta, és ha volt elég esze, beült és elhajtott. Ha csak a sarokig is jut, akkor is megpróbálta.

Dikéd is talált egy ilyen kocsit pár napja. Egy ledurrant, öreg, ötajtós Opelt, még a család is benne ült, akinek a birtokában volt. Mindegyiknek a homlokában volt egy lyuk és mindegyik rothadt, papa-mama-gyerekek. De Dikéd ahelyett, hogy kirángatta volna a korábbi tulajdonost és kedves családját, ahelyett, hogy beül és elhajt, felfeszítette a tanksapkát – ahogy minden kocsival megtette, ami a környező utcákon talált –, és leszívta a maradék benzint, ami volt a tankban. Az lötyög most a táskájában, kiporciózva, igényesen bedugaszolva egy-egy ronggyal.

Mindenki tudta, hogy az ellenséges csőcselék, az önkényesen hegemóniát kierőszakoló triász magyar viszonylatokban messze van, Debrecennél. Felfogható volt úgy is, hogy ez a Párt, és mindenki, aki csatlakozott hozzájuk, az a párttag. Sok százezren vannak annak a három embernek a csapatában. Romantikus és elcsépelt módon Testvériségnek hívták magukat. Sok olyan arcoskodó tagja volt, akik a fensőbb jót hirdették, és komolyan elhitték magukról, hogy ők igazi hazafik, ezért kitalálták ezt a nevet, hogy ne lehessen elsőre kitalálni, hogy megölnek, megerőszakolnak mindenkit és ők az okai annak, hogy kiveszett a civilizáció.

Azt is tudta mindenki, hogy a Testvériségnek több része van, és az egyik nagyobb egysége, egy Tábor itt van a valaha létezett Budapest határaitól nem messze kifelé.

De Dikéd egy ügyes füles miatt azt is tudta, hogy aznap korán reggel a régió Táborából egy Horda bejött szórakozni a volt fővárosba. Elvileg nem voltak olyan messze, és ha majd elég közel ér, a hangokból tudni fogja, hogy merre kell keresni őket. Elég volt követni a lövéseket, a sikolyokat és a sírást meg a nevetést.

Ráérősen lépegetett, nem sietett sehová. A Horda megvárja, ő meg elég ideje várt már, kibír még egy keveset.

Az utcák, a város, az ország úgy nézett ki, mintha sztálingrádi ostrom alatt állt volna. Romos épületek, szomorú és éhes tekintetek az ablakokból, már ha ki mertek nézni az ablakon, hullák és bűz az utcákon. Kellett gyomor az utóbbihoz, főleg a vérben fövő gyermekek láttán. A legelején Dikéd is el akart menni. Ha nem fizikailag, akkor el az életből, de itt maradt. Célja volt, amit véghez kellett vinni. Akármilyen szomorú is, neki sikerült megszoknia ezt a látványt. Miután jónéhány hullát eltemetett, megszokta.

Lola miatt. És az ifjabb Dikéd miatt.

Ökölbe szorította a kezeit, ahogy végiggondolta, mi történt velük. Felhergelte magát, hogy legyen elég ereje elkezdeni a táncot.

Sajnálatos módon Lola debreceni volt, és egyik hétvégén hazament a szüleihez egy kisebb táskával és a nagyobb hasával, amiben a pici növögetett. Otthon beszélgetett a szüleivel egy este, a tévé valami régi klasszikust sugárzott, az apja kérdezgetett, hogy minden rendben van-e, milyen feleségnek lenni, az anya pedig épp belépett egy tálcával, teáskészlettel és forró vízzel, amikor az első lövés eldördült a közelben.

Azt hitték, egy piti dolog, rendőri beavatkozás és kész. De a lövések nem szűntek, jöttek a sikolyok és a zűrzavar, mintha háború robbant volna ki.

A Testvériség beindult, és ahhoz a bizonyos családi házhoz is elég hamar eljutottak.

Védekeztek és ezzel feldühítették a fogykos embereket. Így jártak jobban, mert egyből agyonlőtték őket. Másokat előbb tízen-húszan megerőszakolnak, mindegy, hogy férfi vagy nő.

Konkrét értesítés nem jutott el Dikédhez, de a hírek alapján elég könnyen kitalálta, hogy mi történt. Összeroskadt és rengeteg idő eltelt, mire visszatért belé az élet. Cserébe egyedül a bosszú hajtja.

Ennek már több mint egy éve. Néha még most is megkönnyezi. Ahogy lépegetett, ahogy hallgatta a cipőkopogást a csendben, nem könny gyűlt, hanem energia és agresszivitás, erő a karlendítéshez – már a dobáshoz.

Aztán egy pillanatra elbizonytalanodott, megállt és a nadrágja zsebét tapogatta. Megtalálta a kis dobozkát, benne a gyufákkal. Megnyugodott. Egy ideje már szintén csak az elit kiváltsága az öngyújtó, gyufát még lehetett találni eldobva, régi boltokban eldugva, de fogyócikk volt az is. Ahogy minden más is.

Nem csak ebben az országban lehet ekkora szar, gondolta Dikéd, mivel semmi import nincs. Persze én sem szállítanék egy ilyen kaotikus és egyik napról a másikra becsődölt országba.

És meghallotta a zajt, amit keresett.

Lövés. Sikoly. Sírás. Nevetés. Nem feltétlen ebben a sorrendben, de minimum szinkronban.

Követte a hangokat.

Az első nap óta sok víz lefolyt a Dunán, de kialakult a majdnemháborús helyzet, és a civilek is egyre koszosabbak lettek az idő múlásával. Ennek ellenére simán meg lehetett különböztetni őket a Testvériség embereitől, akik sokkal szakadtabbak, koszosabbak és alpáribbak voltak.

A Horda kedvenc mulatsága az, hogy sok civilt összeterelnek egy helyre, általában egy térre vagy egy tágas épületbe, egy modern kori agorába, és néha célba lőnek különböző szervekre, szemre vagy mellbimbóra, de olyan verseny is előfordult már, hogy ki bírja tovább elélvezés nélkül. Akadtak tisztességesebbek a pöcegödörben, akik beismerték, ha elmentek, de sokan csak rejteni próbálták, hogy éppen beleélveztek egy emberbe. Akadt, aki nem bukott le.

A Testvériségben mindenki azt csinált, amit akart, így elég hamar egymásra találtak az azonos érdeklődésű emberek. Akikben maradt egy kis emberség és civilizáció, vagy sikerült elnyomni a gonosz tudatot, azokat vagy kirekesztették, vagy golyót kaptak és kiröhögték, lehúgyozták a hulláikat. Az elején. Mostanra keringtek olyan szóbeszédek, hogy maguknál tartják őket is, hiszen a seregbe jók lesznek. Maximum nem érzi jól magát, hát kit izgat?

Akik akkor ott voltak, nem erőszakoskodtak szexuális értelemben.

Az egész olyan volt, mint egy cirkusz, mert azok az emberek, akiket nem lökdöstek be a korábbi elegáns étterembe, kintről nézték az egészet. Senki sem tett semmit, csak örült, hogy nem vele történik, és izgult, hogy legközelebb nehogy ő legyen ott. De addig az étterem nagy ablaka, a nagy kirakat csak a színpad negyedik fala volt, és ők pedig a nézők. Az attrakció meg túl nagy és sokkoló volt ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson bármit is tenni.

Korábban fosztogattak is, de mostanra elfogyott minden érték, főleg, ha hozzávesszük, hogy teljesen fölösleges minden, ami nem a létfenntartáshoz kell. Pénz senkinek sem kellett, konzerv és vitamin annál inkább mindenkinek (persze azért, mert nem volt), kivéve azokat, akik már meghaltak.

Kialakítottak egy kis küzdőteret az áldozatokkal, és a Horda-tagok mindenkivel részegen üvöltöztek.

– Te! Kurva gyorsan takaroggy a körbe – kiáltott rá az egyik egy férfira, aki gyorsan szétnézett, majd félve odament a kijelölt helyére.

– Te leszel az ellenfele – mondta egy másik egy másik férfinak, aki bizalmatlan léptekkel ment oda a kör közepére a szomszédja elé.

– Kezhetitek!

Ez a fickó beszélni sem tudott, annyira részeg volt. Úgy köpte el a dolgokat, mintha mindjárt kihányna mindent, ami a gyomrában van. Miután kimondta a gongot helyettesítő szót, majdnem a székről is lefordult.

A két férfi nem kezdett el semmit.

Miután a csőcselék elkezdte verni őket, az egyik behúzott a másiknak, miközben a tekintetével üzente, hogy ne haragudjon rá, látja, hogy kényszerítik. Ugyanilyen tekintettel ütött vissza a másik. Még most is barátok voltak, de egyre hevesebben verekedtek, miközben a Horda csak nevetett, mindenki más csak nézte. Hiába voltak barátok, hiába nem akarták egymást gyepálni, az emberben benne van, hogy ha megütik, akárki is volt, visszaüt és egy idő után ez már becsület kérdése. A színjátékból valódi párbaj lett.

Elfelejtették, kit ütnek, csak harcoltak. Ütöttek, rúgtak, karmoltak. Végül az egyik feladta azt a bizonyos illemszabályt, és tökön rúgta a másikat. Az letérdelt, mire odament az egyik fickó a Hordából egy közel másfél méteres keményfaléccel, aminek a végébe belevert néhány szöget.

Teátrális és groteszk volt az egész, a régi időkben ilyen csak sorozatokban meg a vásznon történt, mindenki emlékezett rájuk. Nevetve letette a fegyverét és a két térde közé szorította, mosolyogva beleköpött a két tenyerébe, majd összecsapta, mintha csak fát készülne hasogatni tüzelőnek. Felemelte a szöges lécet, hátra lendítette és oldalról a térdelő férfi fejébe ütötte a szögeket. Fel se nyikkant, el se dőlt, csak elengedte a záróizmait és egyre nagyobb húgytócsa gyűlt össze a szarszag mellé. A felesége is a belökött emberek között volt, sikítva rohant oda hozzá.

A fickó kiszedte a fejből a fegyvert, három lyukon kezdett folyni a vér az eldőlő testből. Néhányan még sikítottak.

– Állatok! – üvöltötte a nő a férje tetemére esve. – Mocskos rohadt disznók!

Ember meg nem mondja miért, de a Horda csak nevetett az egészen, mintha mindegyik be lett volna drogozva, pedig csak azt teszik, amit akartak. Senki sem korlátozta immár az emberi nem gusztustalan férgeit.

A szöges faszi megunta a csúnya szavakat, és a nőbe is beleverte a szögeket. Nem volt újabb sikoly, csak fejelfordítás, egy kis rángás. Az egyik ember a kinti nézők közül a két halott ember gyermekének a fejét fordította el és ölelte magához. Kicsi volt még, hogy pontosan felfogja, mi is történik.

Ez a Horda tizenegy emberből állt. Mindenkinél volt lőfegyver is, de annyiban segítettek Dikédnek, hogy két csomóban álltak. Egy kint, egy bent.

Senki nem támadott, mert mindenki félt.

Elvitték a két hullát, néhány méterre és visszamentek a brancshoz.

Nem engedték a „győztes” férfit vissza a helyére.

– Örüljetek, hogy nem mi vagyunk azok, akik most itt mindenkinek minden lyukát megbasznák – mondta az egyik, még aránylag józan nő. – Most te jössz!

Egy harminc körüli nőre mutatott, aki elsírta magát, amikor tudatosult benne, hogy neki kell kimennie.

– Nem hallod, ribanc? Pattanj! Utálom az ilyen fosós kis picsákat! Az ilyenek miatt gondolják azt rólunk, hogy gyengék vagyunk!

A Horda nője odament a civilhez, felrángatta és odalökte a férfi elé. Ők is ismerték egymást, ez majdnem egy lakóközösség volt. A nő csak sírt, mire az erőszakoskodója a fejéhez nyomta a pisztolyát.

– Kérem… ne!

– Most jön, hogy nekem férjem meg gyerekeim vannak? – kérdezte a pisztolyt tartó. – Rühellem az ilyeneket, azonnal kezdd el kikaparni ennek a szemét, vagy itt és most agyonlőlek!

Elég motivációval talán képes lett volna rá, talán nem. De a férfi, aki az előbb verekedett, remegő tagokkal és vérző fejjel és öklökkel lépett oda a pisztolyos nőhöz, és mintha egy „én nem verek nőket” kijelentést szeretne tenni. Végül csak a pisztolyért kapott volna, de lassú volt, a Horda amazonja egy gyenge lendítéssel arcon vágta vele, amivel plusz egy foga kiesett a szerencsétlennek.

– Nesze neked! – kiáltott fel a nő. – Elegem volt! Ide te picsa!

Maga mellé rángatta a még mindig síró nőt és a kezébe nyomta a fegyvert. A többi tag már nem nevetett annyira, boldogan és érdeklődve figyelte, mi történik.

– Lődd le!

– Nem teh…

– Lődd le! – kiabálta. – Különben sokkal rosszabb lesz neked! Képzeld el, ahogy átmennek rajtad, egy rohadt kis szajhának, egy szexjátéknak használnak és megaláznak! Hidd el nekem, hogy már az első után a halált kívánnád. Na, ezt tudod kiváltani azzal, hogy meghúzod azt a nyomorult ravaszt és megölöd ezt az idiótát, aki megtámadott!

– Nem – halkabban mondta, zokogva.

– Akkor engem! Arra képes vagy?

– N… ne… nem.

– LŐDD LE!

Egy benti tag felpattant a székéről, odament az egyik emberhez, aki sokkosan ült a földön és figyelte a történést. A halántékához tartotta a saját pisztolyát, és mire mindenki felfogta volna, hogy mi is történik, már lőtt. A kora délutáni sárga napfényben meg is volt az első kiloccsanó agyvelő.

– Minden tíz másodpercben megölök egyet, ha nem ölöd meg.

Ez volt az ártatlan szerencsétlen egyetlen motivációja. Ha őt fenyegetik, nem ért volna semmit. De alapból ő jó ember volt, és másokat ölnek meg helyette. Neki kell megölnie egy ártatlan embert, hogy ne legyen még egy olyan kivégzés, mint az a hulla, amin megint egy házastárs zokog.

A fickó lelőtt még egyet.

Dikéd ekkor lépett az utcára és ekkor figyelte meg a felállást. Nem értette. Túl könnyű. És még észre sem vették. Kivette a táskájából a koktélokat és a gyufát a zsebéből. Lélekben kezdett felkészülni.

A nő már nem tudott ennél jobban zokogni, de végül felemelte a fegyvert. Ő sem a Hordára szegezte, hanem a másik ártatlan emberre.

Ránézett a férfira, akinek a lelkén csak aznap már két gyilkosság száradt. A következő áldozatra emelte a fegyvert, aki attól elájult.

– Sajnálom… – mondta a nő.

Ennyit tudott kinyögni. A férfi letérdelt, bólintott egyet és eleresztett egy könnycseppet. Az első pillanatokban. Utána vége volt az önfeláldozó pátosznak és kegyelmet akart, és azon gondolkodott, hogyan kellene kikapni a pisztolyt és… és… és tenni vele akármit, csak neki maradjon egyben a fizikuma.

Dikéd késett.

A nő meghúzta a ravaszt, utána egyből elejtette a fegyvert és elájult.

A másik nő, aki kikényszerítette ezt az egészet, elégedett volt. Felvette a fegyverét.

Sokkos volt mindenki. A Horda pedig vidám. Mire meghallották a csattogó lépéseket, már mind a két gyertya égett, és késő volt.

Dikéd üvöltött, mint a skótok a Rettenthetetlen-ben a csatákban, és eldobta az első üveget a kinti csoportra. Széttört, a benzin szétfröcskölődött és mindenki azonnal elkezdett sikítani és lángolni. Az volt az ember benyomása, hogy a vérükben található töméntelen mennyiségű szesz is lángra kapott. Aki nem dobta fel a fegyverét, az elkezdett lövöldözni, amíg ki nem fogyott a tár. Szerencsére csak a levegőbe vagy az aszfaltba mentek a lövedékek.

Mire felfogták a bentiek, hogy ki üvölt, és mi történt, addigra már arra is repült az áldás, az eredmény ugyanaz lett. Ezúttal egy golyó eltévedt és nyakon talált egy embert, aki pár perc múlva megfulladt.

Egy civil is lángra kapott, de Dikéd ezt időben észrevette. Beugrott a kirakatba, lefektette az embert és eloltotta a hempergetési metódussal. Égési sérülés lett, de nem komoly, ha van lehetőségük bekötözni és nem fertőződik el. Sajnos, nincs rá lehetőség, tudta jól, hacsak nem kisurrannak az erdőbe és gyógynövényeket keresnek rá.

Mindegyik üvöltött.

Aztán bekussoltak.

Egyik pillanatról a másikra lett megint a csend az uralkodó, pedig a testek még égtek és az égő emberhús szaga marta az orrokat.

Ahogy az a régi könyv kimondja, hogy ideje van a vetésnek meg minden továbbinak, úgy ideje van a moralizálásnak is.

– Sokkal többen voltak. És csak nézték – mondta Dikéd a levegőbe, akinek inge, vegye magára.

– Félünk – mondta az egyik egy idő után.

– Persze. Én is. De ha csak nézik és beletörődnek, hogy ez van, holott simán kinyírhattak volna mindenkit, akkor érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy ki is az igazi bűnös. Remélem, valaki egyszer felteszi.

Elkezdték siratni, akit siratni kell, és Dikédnek mindig utat nyitottak. Néhányan, hogy elkerüljék a fejmosó tekintetet, inkább elmentek gödröt ásni a halottaknak, akik megint teljesen értelmetlenül haltak meg. A nő, akit gyilkosságra kényszerítettek, még mindig ájult volt.

Dikéd felvett egy pisztolyt. Megnézte a többit is, mind ugyanolyan gyártmány volt, csak a körülmények miatt némelyik forróbb volt, mint a másik.

Egyet eltett, majd a Horda kocsijában keresett némi plusz tárat meg lőszert.

Amatőr módon felfegyverkezett. A háború elkezdődött, mert valaki visszatámadt.

Most sem vitte el a kocsit. Egy böszme nagy terepjáró volt, ami egy Szerencsejáték Zrt.-t megeszik százon, szóval leszarta, mert a padkán rohadó Wartburgban több hajtóanyag van, mint a benzinkutakon összesen, így nem tudná tankolni. Gyalog indult el a volt fővárosban, nyugat felé. Nem volt konkrét célja a százszázalékos bosszún kívül. Csak elindult és utat nyitottak neki.

Újra sétált és tudta, hogy valaki köpni fog. Természetes. Mindenki köp, ha veszélyben érzi az életét. De ez nem is baj. Dikéd döntött, vállalta. Ott a pecsét a papír alján.

Valami elkezdődött.

Párszáz méter után már senkivel sem találkozott az utcákon. Néhány ablakból egy arc nézett rá, néhány meg is szólította, hogy néhány falatot adjon már. Ki tudja, hány zárt ajtó mögött feküdt egy-kettő-három hulla. Az éhhalál is mindennapos lett. Voltak öregek, akikről nem gondoskodott senki és ők nem tudtak maguknak szerezni.

Rendületlen ment tovább. Az ő zsákja sem volt tele, és sajnos, nem sajnos, neki is kell az étel. Messze van még a vége.

Azt tudta egyedül, hogy haza nem mehet. Ha felismerte valaki, akkor meg tudja adni a címét, ami régen még privát volt és kiadni inkorrekt dolog. De azok az idők elmúltak, és csak bajt hozott volna azokra, akik ott élnek. Plusz amúgy sincs egy büdös értékfia sem otthon. Ment tovább.

Fogalma sincs, miért nyugatra indult el. Nem volt olyan fiatal, hogy ne tudja, mit jelent a Nyugat, de számára most egyszerűen csak nyugat volt. Még mindig Pestben gondolkodott, még mindig a belvárosban járt. Nincsenek autók, nincsenek buszok, nincsenek villamosok, nincsenek gyalogosok.

Visszább ment az emlékekben.

Majdnem minden egyik napról a másikra történt. Először Debrecen, másnap már az egész ország a Testvériség támadása alatt volt. Fosztogatással, gyilkolással és erőszakoskodással kezdődött. Nem verték le. Ők vertek le mindenkit. A legtöbb rendőrt megölték, a legtöbb katonát lemészárolták és senki sem tudja, hogy történhetett ez, senki sem tudta, miért nem segít senki. Külső szemlélő egy igazán nagy anarchiát látna, de aki ebben él már, az tudja, hogy az irányítást egy minden szabályt mellőző csőcselék vette át, és halad a totalitárius diktatúra felé.

Hova tűntek a saját dicső vezéreink, politikusaink? – tette fel a kérdést magának Dikéd állandóan.

Áram csak azoknál van, akiknek van működőképes generátoruk és tudják táplálni. A Testvériség portyázásai miatt mind a két Paks elég hamar becsődölt és kihalt a környező negyven-ötven kilométeren. Ajánlatos volt elkerülni azt az atomtemetőt, és sosem volt jó egy arról jövő vihar. Áram, víz, gáz már réges-rég a múlt zenéje.

Rengeteg a kérdőjel és egy darab pont sincs.

Az egyetlen öröm az ürömben, hogy járvány még nem volt. Semmilyen, pedig rengeteg a dög és rengeteg a nemi erőszak, de az emberek még nem betegség miatt álltak tovább a posványból, hanem vagy meggyilkolták őket, vagy éhen haltak, vagy öregek voltak, vagy öngyilkosok lettek. De még nincs pestis. El kellene temetni mindenkit, hogy ne is legyen. De hol van annyi föld, mint ahány halott, és kiben van annyi energia, hogy ennyit ásson?

De lehet, gondolta Dikéd, hogy azért nincs járvány, mert mindenkit agyonlőnek, mielőtt terjedhetne.

Mindenki fél, mindenki retteg, és szinte mindenki egyik napról a másikra él. Ha van mit enni, akkor esznek, de sokszor nincs is. Mindenféle mocskos vizet megisznak az emberek, amivel elcsapják a gyomrukat és még inkább legyengülnek. Ideje lett a Megváltó érkezésének, különben odalesz minden és mindenki.

Arra eszmélt fel, hogy megállt. Ki tudja, mióta állt egy kifosztott bőrruha bolt előtt és nézte a kirakatot, amiben a próbababák feldöntve és széttörve mutogatták a semmit. Mindent elhordtak a fosztogatók. A kirakat üvege ép volt, ilyet már régen látott.

Talán egy gyerekkori késztetés, talán a bőrcuccok iránti vonzalom miatt mégis belépett. Az ajtón, mint a rendes emberek.

Szinte teljesen ki volt fosztva, néhány dzseki maradt csak az egyik sarokba bedobva. Odament, felemelte az egyiket. Fekete bőrdzseki volt, passzos és menő, álzsebekkel és vállpántokkal. Leporolta és nézte, tetszett neki. A halom alatt talált egy ép pár bőrkesztyűt is. Alighanem már nem fért el a fosztogatóknál, ezért maradt itt. A többi dzseki tényleg gagyi, de az az egy az teljesen oké volt.

Simán elvihetné, de akkor ő is lopna.

Lépéseket hallott. Elég gyorsakat, valaki futott. Odament a kirakathoz, a kezében tartva a dzsekit meg a kesztyűt és kinézett. Elmosolyodott, amikor egy lány futott el a kirakat előtt. Dikéd elég hangosan kiáltott fel, hogy a lány is meghallja.

– Leni!

A lány megtántorodott, visszafordult, keresett a szemével, amíg a boltban meg nem találta Dikédet. Ő is mosolyra húzta a száját, majd nem futva, de gyors léptekkel ment be a volt üzletbe.

– Erik!

Megölelték egymást.

Borzasztóan hasonlítottak egymásra, még ha ezt nem is mondta nekik soha senki. Csak az utóbbi években váltak szét, de a köztük lévő kapocs egyáltalán nem gyengült. Erik Leni volt férfikivitelben és vica versa. Régen is, és azokban az elbaszott időkben is körülbelül csak egymásra számíthattak. Eriknek nem volt senkije a felesége halála óta, Leninek meg csak az ágyhoz kötött férje. Ikertestvérekként azonban mindig ott voltak egymásnak.

– Nem lenne szabad kint lenned – mondta Erik, miután elengedte Lenit.

– Tudok vigyázni magamra, ne aggódj. És az uramnak kellett ez-az. Nem segít ez a szar szitu az ápolásában. De te miért vagy itt? Mi a helyzet?

– El kell mennem innen.

– Ugye nem…

– De.

– Elkezdted?

– El.

– Hát… akkor lassan mi is csatlakozunk. Csak ezt be kell adagolnom még neki is. Vigyázz magadra nagyon. Aaaa, büszke is vagyok rád, meg pofán is csapnálak. Miért neked kellett?

– Mert…

– Hagyd, tudom, mindegy. Értelek és segítek majd. De most rohannom kell, ki tudja, mi van vele otthon. Találkozunk majd, ne aggódj. Eddig is mindig megtaláltuk egymást. Nyugatra mész?

– Igen.

– Gondoltam. Megyünk majd utánatok. Héj… hárman már vagyunk is.

– Vigyázol magadra?

– Persze.

Megölelték egymást még egyszer, majd Leni újra rohanni kezdett. Erik még látta az övére erősített vadászkést.

Igen, régen is tudott vigyázni magára, most sem lesz baj. Tökös csaj. Mondjuk a lövedék a tökös csaj agyát is átviszi.

Erik visszafordult a cuccokhoz.

Újra lépéseket hallott, Leni jött vissza és állt meg az ajtóban. Két kezével a keretnek támaszkodva mondta még lihegve:

– És szerintem tedd el nyugodtan. Oké, morális értelemben lopás meg minden, de hát ki a fenének kellene az már? És az is csak ellopná. Szóval csak nyugodtan, ne aggódj!

Aztán újra elrohant.

Erik talán Leni szavára adott a legtöbbet az életben. Rágogatta még a dolgokat, majd ő is arra jutott, hogy a dolgok megváltoztak; a világ, de legalábbis az ország biztosan megváltozott. Ez nem menti fel a lopás bűne alól, de majd számot ad, ha valakit érdekelne.

Most fullasztó meleg van, de későbbre még jó lesz, gondolta Erik, majd ősszel.

A kesztyűt begyűrte a dzseki zsebeibe; a jobb kézre valót a jobb zsebébe, a bal kesztyűt a bal zsebbe.

Kint az üzlet előtt megint megállt. Új gondolata támadt, amikor látta a majdnem tisztának mondható kirakatüveget. És véletlenül még egy kellemes méretű kő is volt pár lépésnyire.

Leni mit mondana? Megengedné? Támogatná?

Ebben az új önkényes világban, miért ne? Ő nem nőt erőszakol, nem gyereket kínoz és nem öl ártatlan embert, csak egy olyat apróságot akar csinálni, amit minden kisgyerek; be akar törni egy szép, hatalmas üveget. Ha megteszi, nincs semmi különös, ha továbbmegy, akkor sincs.

Már majdnem elindult tovább nyugatra, de végül odaugrott a kőhöz és teljes erővel bevágta az üzletbe.

Az üveg ezer darabra tört, de semmilyen riasztó nem szólalt meg, egy ember sem szólt be, hogy mégis mi a faszt képzel. Már csak egy gyerekkori vágya maradt: meghúzni egy szupermarket raktárának a zsinórját, bár ez a nehézkesebb a mostani körülmények között.

Jó érzés volt. Jó hangja volt.

Tudomásul vette, hogy megtette, hogy már vége is, és továbbment. Ezek az apróságok, aminek a világon semmi értelme nincsen, jót tudnak tenni egy-egy ember lelkének. Összetört az üveg, mint a korábbi élete.

Egy ideig csak a saját lépéseit hallotta. A nap még égetett, melege volt, éhes és szomjas volt, de leginkább unta a sétát. Csak annyiban különbözött Holden Caulfield barangolásától, hogy annak a szerencsétlennek nem volt célja, de Eriknek volt. A feleségével annak idején szeretett csak úgy sétálgatni, de amikor van konkrét úti cél, vagy egy olyan cél, hogy minél messzebb eljutni valahova valahonnan, akkor a sebesség fontosabb, és nehezebb irányt váltani, hogy nem, mégsem oda akarok menni, vagy talán a másik irányban jobb lenne nekem. Erik eldöntötte, hogy nyugatnak megy, és kitart emellett.

Kivitelezhetetlennek tűnt valamilyen utazási eszközt találni, amivel néhány saroknál tovább lehetne menni, ha egyáltalán beindul.

Vagy mégsem.

Dorombolást hallott, egy kétkerekű dorombolását.

Megállt, és már látta is, ahogy egy motor befordul az utcára, közelít, rajta a modernkori lovassal, és egyenesen felé tart. Erik nem tudott nem arra gondolni, hogy ez az ember meg fog állni és akar majd valamit. Rossz előérzete volt. Már lassított is.

– Merre, testvér? – kérdezte. – Te is a másik táborhoz? Az a másik irány.

– Másik tábor?

– Jajaja, tudod, elhagyni az unalmast és menni a Kánaánba, enni, inni, baszni meg verekedni.

– Nem, kösz – Erik már ment is volna tovább, hogy ne legyen baj.

– Rossz válasz. Ha jöttél volna, cimborák lehettünk volna. De így sajnos itt és most…

Lehajtotta a Harley-Davidson támaszát, leállította és leszállt róla.

– Szóval sajna itt és most rablótámadás áldozata leszel.

– Fogadni mertem volna. Azt hittem, a példaképeid elvittek minden járművet meg benzint.

– El is. De ez évek óta az enyém, és meg is védtem, amikor el akarták venni tőlem. Pár napja a lelkemre beszélt egy koszos kis takony, sértegetett is, szóval agyonütöttem végül, de nem ez a lényeg. Szóval az a pofa mondta, hogy valójában milyen is a Testvériség tábora. Eddig korlátok között éltem, ezt bizonyítja, hogy pár éve még nem ütöttem volna agyon azt a nyikhajt. Szóval oda tartok, de kezdek ráérezni az ízére. Ide minden értéket, még a pénzt is, ha van, tudod.

– Pénzt? Minek?

– Pofád lapos és adod. Egyszer még jó lehet.

– Igen, a nagy anarchikus válság után visszajön a jó magyar forint, világvaluta lesz.

A motoros lehúzta a farmerdzsekije cipzárját és levette a nyakába akasztott hatalmas fukszot, egy körülbelül másfél méteres kutyaláncot, majd a bal kezében tartva lógatta maga mellett. A jobb kezébe rögtön utána egy vadászkés került.

Erik közben elgondolkodott, hogy vajon miféle értékre gondolt ilyen körülmények között? Értéke négy dolognak van, az élelemnek, a víznek, a kötszernek és azon dolgoknak, amikkel ki lehet oltani egy emberéletet, legyen az egy töltény vagy egy hidrogénbomba. Eriknek ezek közül volt is egy, de azt nem adja oda.

Hátranyúlt, mint aki az értékeit keresi.

– Nem vagy még túl rutinos, igaz? – kérdezte. – Pedig mozi már sokkal a szar idők előtt is volt. Én a helyedben tudod, hogy csináltam volna?

A férfi megszimatolhatott valamit, mert elkezdte lendíteni a láncot. Erik ekkor rántotta elő a pisztolyt.

– Eszedbe se jusson! Szóval én tudod, hogy csináltam volna? Igazi geci lettem volna, egyből elkezdtem volna csapkodni a lánccal, aztán minimum átkutatom, hogy van-e nála egy ilyen. Ahogy már a filmszínházak is megtanították mindenkinek nyolcvan évvel ezelőtt. De nem, te elképzeltél egy világot, aminek te vagy a középpontjában és senki sem akar visszaütni. Még mindig tartod a láncot meg a kést. Úgy, és most két lépést hátra. De bekussoltál. Nem foglak megölni, elég volt a hulla mára. Ha akarsz, menj tovább és keresd meg a többi gyökeret, de ha én ebben a nyomorék életben még egyszer meglátlak, ez a szar a kezemben el fog sülni. Egy nagyon bölcs embert kell idéznem a végére: éé’tem?

A férfi nem vette a célzást Mr. Mackey-re, de legalább elkezdett hátrálni. Erik jelekkel értésére adta, hogy addig takarodjon, amíg tud. A fickó vissza akart ülni a motorjára, de Erik is ráérzett az ízére, ahogy az imént mondta. Nem engedte.

A hangember ezek után sem ellenkezett, csak gyorsabban kezdett hátrálni, majd megfordult és rohant.

Nem jut el a Testvériségig, gondolta Erik, túl gyenge ahhoz. Pont ők tennék tönkre, aztán meg el sem földelik.

Eltette a pisztolyt, elvette a kést, és felvette a dzsekit. Még ha nem is kellett, hangulatot adott. Nincsen jogosítványa motorra, de húszéves kora környékén az egyik haverja megtanította, hogy kell megülni a huszadik századi lovat. Felült a nyeregbe és beindította. Újra elkezdett dorombolni. Erik teste bizseregni kezdett, kétszer is kirázta a hideg. Visszaemlékezett a motorozási tanulmányaira, szép lassan megfordult egy rendőrkanyarral az úttesten, és elindult abba az irányba, amerről az eredeti tulajdonosa jött. Ez a lopás nagyobb kaliberű volt, Erik mégsem érzett bűntudatot. Mindenesetre inkább visszavesz egy kicsit a tempóból.

Két utcával később két embert látott kirohanni egy hajdani közértből. Az egyik cipelt valamit. Amikor a másik utolérte, úgy ugrott rá, mint egy igazi linebacker. Szinte azonnal kialakult a verekedés.

Erik megállt mellettük, és nézte. Összeállt a szitu: egyikük megtalálta azt az öt flakon ásványvizet a boltban, nem akart adni a másiknak, és ezért verekednek.

Amikor meghallották a motor hangját, abbahagyták a verekedést és nézték a harmadikat, aki mint valami vezér, úgy magasodott föléjük.

– Egyszerre láttuk meg – kezdte az egyik.

– És nem tudtuk eldönteni, hogy kié legyen három és kié kettő.

– Ezért el akartál rohanni az összessel!

– Igen. Bevallom, ez történt, de csak mert tudtam, hogy ha nálad lettek volna, akkor te is elrohantál volna minddel.

– Én már akkor, amikor észrevettem.

– Én vettem észre – kiabálni kezdett, majd újra ölre akart menni.

– Nekem van egy ötletem – mondta Erik.

Leszállt a motorról, kinyitotta a hátizsákját és bepakolt három flakont. Utána még annyit mondott, hogy a maradék kettővel talán könnyebben boldogulnak, majd mielőtt bevonták volna a verekedésbe, visszapattant és elhajtott.

Csak később jutott eszébe, hogy a víz talán egy beteg rokonnak kellett volna, vagy egy szomjazó gyereknek. Ez van, ha nem kérdez az ember és előbb cselekszik, minthogy átgondolná. Szóval Kleist szemlélete megbukott, ha az embernek van egy kis lelkiismerete.

De Erik végül nem fordult vissza, megállás nélkül ment tovább az élettelen, romos, roncsokkal teli pesti utakon.

Ideje volt elmélkedni egy kicsit. Egy darab pisztollyal elég kilátástalan a helyzet egy állig felfegyverkezett barbárhadtest ellen. De ha ő nem is győz, akkor talán lendületet ad majd valaki másnak, aki majd nyerni fog, aki majd véghez tudja vinni. A lényeg, hogy ő elkezdte, még ha személyes bosszú miatt is.

Úgy érezte magát, mint egy vérbeli motoros. Az előbbi Molotov-buli után nem tudta elképzelni magát Jack Nicholson utódjának a Szelíd motorosok-ban, de szinte hallotta a Blackeyed Susantól a Ride with me című számot, és szinte látta maga előtt a két tökös férfit, Mickey Rourke-ot és Don Johnsont. Bizsergető érzés volt, hogy akár az ő neve is ott lehetne harmadikként.

Egy órával később megállt egy mezőnél. Leparkolt az országút szélén és leállította a motort. Levette a dzsekit és a nyeregre fektette. Ivott néhány korty vizet és körbenézett.

Az út túloldalán nem túl messze, de nem is olyan közel néhány összefabrikált deszkát látott, amit igyekeztek úgy beálcázni, mintha emberi lakhatásra alkalmas lenne. Már megfigyelte, hogy ezek a putrik mindig ott fordulnak elő, ahol a legkevésbé gondolná az ember.

– Mocskos cigányok – morogta Erik.

Utálta ezt. Ilyenkor olyan ébren, mintha álmodna, képek villámlanak előtte. Emberek fekszenek a földön, folyik a vér, dulakodás és menekülés, kiabálás és sikoly, teljes érzelmi sokk. Túl régóta ahhoz, hogy még mindig ilyen élénk legyen, gondolta mindig Erik.

Visszafordult a mező felé, hátha akkor eltűnnek a képek és legközelebb csak éjszaka látja újra. Behatolt a növényzetbe néhány lépésre és kicsit hátrébb, és hugyozott egyet.

Utána nem sokkal a kezében a pisztolyával, rogyasztott térdekkel mászkált a susnyásban, és megesküdött volna rá, hogy látta. Aztán előugrott megint a kis tapsifüles, akiből kis szerencsével nemsokára tepsifüles lesz – tepsi nélkül.

Erik tudta, hogy egy esélye van, a durranás túl nagy lesz, és a nyúl túl gyors, túl jól cikázik, és temetni lehet az ebédet. Leni egyszer mesélt neki még régebben valamit egy Tersánszky nevű valakiről, egy nyúlsimogatóban, de már arra sem emlékezett, hogy miért említette meg neki. De ha elfelejtette, akkor biztos nem is volt lényeges.

A nyuszi megállt, rezegtette a szájacskáját, a bajszocskáját, aztán kiengedte a vérecskéjét, amikor a lövés eldördült és a lövedék átfúrta a fejecskéjét. Legközelebb féljen jobban, talán életben marad.

És beugrott neki! Mint Paprikás, az is életben maradt. Nem érezte jobban magát, hogy eszébe jutott, de mindenképpen hasznos volt, nem fog ezen gondolkodni.

Visszament az útra, nem messze a motorjától letette a földre a nyulat. Elővette a kést és minden tudása szerint elkezdte nyúzni. Történelem szakon nem tanítanak állatnyúzást, de nagyon igyekezett. Egy férfi, ha nem ért valamihez, igyekszik úgy tenni, mintha mégis. Erik is így csinálta most. Valószínűleg egy gyakorlottabb ember már a haját tépné és zokogna, de egyedül volt. A nyúl fele már csupasz volt, amikor Erik szíve kihagyott egyet.

Hallotta, hogy a motorja bepöccen. Mire felállt és megfordult, már távolodóban volt, rajta egy másik fickóval. De nem rántott fegyvert, látta, hogy nem fog kelleni. A tolvaj azonnal kacsázni kezdett, a motor is olyan hangokat adott ki, amilyeneket helyes használatkor nem kellene, és egy pillanattal később felborult, a tolvaj leesett róla, de a lábát még idejében elrántotta. Felállt és megpróbálta felállítani a motort, hátha még nem késő, de nem nagyon sikerült, nem volt jó kondiban. Néha Erikre nézett, aki azonnal leszűrte, hogy ez egy balfasz lesz, ráadásul még cigány is.

– Segítenél, főnök? – kérdezte a tolvaj, miközben még mindig erőlködött.

Erik odalépkedett hozzá és együttes erővel felállították. A motor még a borulás pillanatában lefulladt. Lehajtották a támasztót, így már biztonságosan állt a Harley. Csak ezek után került elő a pisztoly, ami azonnal a cigányra meredt halálos tekintettel.

– Jézus gyere le, mit csinálsz főnök? Ne őrülj meg! – hátraugrott kettőt, de Erik követte. – Most mi a bajod? Hát elmentem vele, vagy nem? Felejtsük már el a fenébe, és engedj el, nem fogok haragudni, ha te sem. Most mi van már? – Erik hátrahúzta a kakast. – Te is ilyen köcsög vagy, olyan testvér, vagy miazisten? Nem úgy néztél ki, de már értem, hogy akkor miért akarsz ennyire megölni.

– Nem vagyok.

– Akkor meg mi a remete bajod van? – hátraesett és rákjárásban próbált menekülni Eriktől, aki kezdte fejét veszteni. – Ez törvényellenes!

Breaking-the-law. Ma már amúgy sincsenek törvények.

– De…

– Cigány vagy.

– Jó a szemed, az vagyok. De a hangodban hallottam, hogy undorodva mondtad, szóval te egy rasszista vagy, de tudod mit? Amíg nálad van a fegyver, még ezt is elnézem, csak engedj már el, mi kell még? Bolond voltam, sajnálom, bocsánat! – Erik lőtt egyet. A lövedék pár centire a fickótól csapódott be.

Villogó képek, fekvő testek, csorgó vér, kiabálás, veszekedés, sikoly, fájdalom. Mindez ott volt Erik előtt, és összegyúródott egy homogén masszává, aminek a neve düh. Az emlék, ami szíven veri, gyűlöletté alakult, ami az utóbbi években, az eset óta már rasszizmussá vált. Mindig erre vágyott, de sose tette meg. Talán most itt az első alkalom. Ebben a világban már úgysem kéri számon senki. Maximum majd az, aki ér még valamit, mert ha megteszi, már ő sem ér semmit. Szinte látta a fickó vérét folyni, akinek a nevét sem tudta, csak annyit látott, hogy barnább, mint ő.

– MI A FASZ BAJOD VAN? Segítség, meg akar ölni!

– Megöltétek a szüleimet.

– Micsoda… mi? Hát a faszt, nem mi. Max’ azok is cigányok voltak, nagyon sajnálom, de nem én voltam, ne ölj már meg légyszi. Mindjárt szívrohamot kapok és befosok.

– Egyikőtök olyan, mint a másik. Kötelet érdemeltek. Nem ártottak senkinek, csak akkor is lopni akartatok.

– Főnök, baszki, tán az a motor a tied volt mindig is? Amiért azok megölték, mondtam már, hogy sajnálom? Szóval baszki, amiért azok megölték az anyád meg az apád, azért nem én vagyok a hibás, érted? Nem is tudom, ki vagy, azt sem, hogy a szüleid kik voltak. – Erik újra tüzelt, telibe akarta a cigány lábát, de nem sikerült, épp csak súrolta. – Idióta geci! Vérzek! Tudod mit, bazmeg? Ha mi megöltük a rohadt szüleidet, akkor ti meg halálra égettetek több millió zsidót, akik megjegyzem ugyanolyan hófehérek voltak, mint a te segged! Meg kinyírtatok egy csomó őslakos civilizációt Amerikában! Na, baszki, te voltál az, te görény? Te vágtad kandallóba Schwartzot és te nyírtad ki Geronimót meg a Winnetou-t?

– Miről beszélsz?

– Ha komolyan elhiszed, hogy engem megítélhetsz azért, mert cigány vagyok, akkor lőj le nyugodtan baszod, de tudod mit? Röhögve fogom a pofádba hörögni, hogy te jobban megérdemelnéd azt a tetves golyót! Húzd meg a ravaszt, te rühes náci, aztán élj vígan, amíg tudsz! Jesszusbaszki, csak vicceltem, nemár! Amúgy meg van nagyobb ellenségünk, nekünk, bazmeg, nekünk!

A fickó megállt, egy helyben ült az úton és megnézte a sebét. Szivárgott belőle a vér, de egyáltalán nem volt vészes, legfeljebb ha elfertőződik.

Erik is megállt, de a fegyvert még bőszen ráfogta. A fejére célzott. Ijesztő volt a helyzet. Nem is tudja, hány embert égetett halálra pár órája. Ennek fényében nem lenne nagy dolog még egyet utánuk küldeni. Egy golyóval a fejében nem is szenvedne annyit, amennyit azok szenvedtek, akik ide-oda rohangáltak egy nagy tűzgolyóként.

Mégsem húzta meg a ravaszt. Elfáradt a karja és leengedte a pisztolyt. Leni kiábrándult volna belőle, ha megteszi. Leni képes volt megbocsátani.

Visszaengedte a kakast és eltette a pisztolyt. Hátat fordított és visszament a nyulához, befejezni a nyúzást. Tolta a motorját.

Közben a cigány lábából lassan nem szivárgott több vér, óvatosan felállt, és mikor konstatálta, hogy semmilyen hatással nincs a járására, csak egy picit megsajdul, amikor ránehezedik, lassan odalépkedett Erikhez, aki most időben észrevette, csak ignorálta. Legalábbis próbálta.

– Bocs, hogy el akartam lopni a motorod – mondta a fickó, miközben leste, mit csinál Erik. – Most azt kell mondani, hogy bocs, hogy meg akartalak ölni.

– Nem kérek bocsánatot.

– Jó, akkor jegeljük egy kicsit – mondta visszavonulásképp. – Bertalannak hívnak. – Nem jött válasz. – Téged? A keresztneved igazán elmondhatnád.

– Most minek akarsz barátkozni? Majdnem kinyírtalak. – Erik felállt és a férfi szemébe nézett. – Bár nem sajnálom.

– A majdnem az nem, spongyát rá. Nincsen senkim, úgy érzem, neked sincs. Lehetnénk barátok is. Kicsit visszaveszel a rasszizmusból, én nem akarok tőled lopni és kész. Segítsek?

– Nem kell. – Visszatérdelt és befejezte a nyúzást. – Erik vagyok.

– Erik, ajánlok valamit. A nyakamat ráteszem… mármint nem, ezt inkább most hagyjuk. Meg mernék rá esküdni, a világ aranytartalékát… a korábbi világ aranytartalékát rá merném tenni, hogy jobban főzök, mint te. Hozok sót, borsot meg még amit otthon találok, és megsütöm tűzön ezt a szépséget, mind a húsz ujjadat meg fogod nyalni utána. Ha kapok belőle.

Néhány pillanat gondolkodás után Erik belement. Arra ő is meg mert volna esküdni, hogy jobban főz nála, az egyáltalán nem volt nehéz. A felesége mellett soha nem volt szüksége arra, hogy megtanuljon főzni.

Bertalan elrohant a putri felé, amit Erik is kiszúrt, amikor érkezett. Néhány pillanat múlva már visszafelé futott, kezében néhány pici üveggel. Újból biztosította, hogy fejedelmi lakomában lesz része. Amíg befejezi, addig Erik gyűjtsön gyújtóst.

A száraz gallyak felhalmozása után a nyúl is sütésre készen állt. A lenyúzott bőr az aszfalton, egy fa alatt az árnyékban, azon volt a hús, hogy ne érintkezzen a talajjal. Bertalan még egyszer elrohant a hajléka felé, és néhány nagyobb fával tért vissza. Sütni túl nagyok is lesznek, nem fognak végig égni, de a lényeg, hogy az étel megsüljön.

Emberektől nem kell tartani, napok óta Erik az egyetlen, aki arra járt, mondta Bertalan. Maximum néhány vad jön oda a szagra, de éjszaka rosszabb lenne.

– Van egy késed? – kérdezte Eriket. – Most mit bámulsz? Jaj, főnök, bízzál már meg bennem. Hogy várnád el attól az éjjeli őrjáratos faszitól, na, gyorsan akartam mondani… Mon… nem, Rembrandt, na attól, hogy alkosson, ha nem adsz neki ecsetet? Ha megnyugtat, akkor fogd rám közben a stukkered, abban úgyis van már gyakorlatod.

Erik odaadta a kést, de folyamatosan figyelte.

– Gyújts addig tüzet – turkált a zsebében és odadobott néhány összegyűrt papír zsebkendőt. – Ne aggódj, csak taknyos. Van gyufád vagy gyújtód?

– Nincsen. – Volt, de oldja meg.

– Hogyhogy? Nem dohányzol?

– Nem. – Régen se füstölt, és az új világban se, ahol már esély sem volt rá.

– Fura. Milyen motoros rocker vagy te, hogy nem cigizel?

– Ilyen.

– Jól van na, nem kell flegmázni. Akkor rohanhatok még egy kört baszki, hát, ha valaki megkérdezi, hogy futok-e maratont, kiröhögöm, és mondom, hogy már kettőt is futottam.

A harmadik körének volt a legrosszabb ideje, de visszaért, mire Erik két gallyal a megfelelő helyre tornyozta a zsepiket, köré épített egy piramist a rőzséből és mellé készítette a nagyobb fákat. Elég szárazak voltak, elméletben meg kellett gyulladniuk.

Bertalan bevagdosta a húst és erősen bedörzsölte a sóval, borssal meg egy harmadik fűszerrel. Keresett egy elég vastag botot a közelben, és mondhatni, kardélre hányta a nyuszit.

Eljött Erik ideje. A Bertalantól kapott gyufával meggyújtotta a zsepit, amitől lassan, de biztosan meggyulladt a gallyszerkezet, aztán rátette a nagyobb fákat. Eszébe jutott a mondat, hogy persze, még próbáztam is belőle. Sikerült, ez a lényeg.

Bertalan elkezdett alkotni, ahogy Rembrandt, de előre leszögezte, hogy ilyen tempóval ez sokkal hosszabb lesz, viszont a hús is sokkal zamatosabb lesz. Eriknek mindegy. Éhes volt, de látta, hogy lesz ebéd, és különben is, ráért. Nem érezte még veszélyben magát.

Miközben sült, egy szót sem beszéltek.

Bertalan tudott volna beszélni, vagy mesélni, de látta, hogy Erik a tűzbe bámulva mereng magában. Nem akarta megzavarni, még mindig örült, hogy nem lőtte agyon, és még az ebédjéből is ad. Valahol megértette, hogy dühös volt rá, ilyen az ember. De meg kell győzni, hogy nem jelent semmit valakinek a bőrszíne.

Miközben ettek, Erik nem akarta mondani, hogy a nyúl tényleg nagyon jó lett. Valami több is van benne, sokkal jobb, mintha csak só, bors meg az a harmadik lett volna.

Eltelt már néhány óra azóta, hogy megállt pisálni.

A nyuszi minden részét felfalták, csak a csontot meg a bőrét hagyták meg. Erik kivette a táskájából a felbontott flakon vizet és ivott. Bertalan elképedve nézett rá, és próbálta visszafogni a vágyakozó tekintetét, de Erik így is látta, és gondolkodás után végül megfogta az egyik bontatlan flakont és odadobta neki.

– Figyu, Erik – kezdte Bertalan. – Elvinnél egy darabon? Mindegy hova, nem kérdezem meg azt sem, hogy te merre tartasz, de el akarok menni innen. Azért akartam elkötni a Harley-t.

– Nem.

– Ne legyél már ilyen. Csak az első kocsiig. Az első olyan kocsiig, amiben nafta is van. – Farkasszemet néztek pár pillanatig.

– Az első kocsiig, ami megy, de ha trükközöl, agyonlőlek.

– Helyes.

Leni az egyik ablakból figyelt. Az étterem teljesen porig égett. A környéken lakó emberek, akik erősen kötődtek érzelmileg a helyhez, csak bámulták a maradványait, miután végignézték, hogy semmisül meg az első randevújuk vagy a közös családi ebédek helyszíne. Az étterem egyidős volt a környékkel, a környéken élőkkel, nagyszülőkkel, szülőkkel, gyerekekkel. Mindenki a magáénak érezte.

Egy kis személyautó közeledett, benne három emberrel. Ők is szerették magukat megnevezni, és mivel az, hogy felderítő, nem volt menő, scoutnak hívták magukat. Tulajdonképpen csak az egyikük volt az, a másik kettő a kivételes fegyveres kíséret volt. Az ilyen scoutokat hívták sunyiban cserkésznek, mert magyarul ugyanaz a megnevezés talán gázabb volt.

Kiszálltak a kocsiból a füstölgő romok előtt, és kérdezniük sem kellett, valaki azonnal elmondta, hogy mit látott. Egy férfit, aki Molotov-koktélokat hajigált az embereikre, aztán elment.

– Senki nem tudja, ki volt? – kérdezte a scout.

– Nekem lenne egy tippem a leírás alapján – mondta egy férfi a tömegből kiválva. Odament a cserkészhez és halkan a fülébe súgta, hogy a többiek ne hallják. – Vigyetek magatokkal, felétek tartottam, amikor egy faszi elvette a motorom. Pont a másik irányba ment, elvitte a Harley-mat.

– Akkor már kurva messze jár a szukafattya – majd hangosan folytatta. – Nem segített az embereknek senki? Mindenki hagyta és csak nézte, hogy égnek el a szerencsétlenek? Gyere ide!

Ezt már annak mondta, aki elmesélte, hogy mi történt.

– Te miért nem segítettél? – abszurd volt a kérdés is, miért segített volna? De akkor miért köpött?

– Mert… hát…

A cserkész ideges és türelmetlen volt, azonnal agyonlőtte a férfit. Ennek is volt családja, egy emberként sikítottak fel, és a felesége azonnal odarohant és megpróbálta kikaparni a gyilkos szemeit, de az könnyedén ellökte magától, le a férjére.

– Belőled még lehet valami – mondta a scout.

Beültek a kocsiba a korábbi motoros fickóval együtt és már el is hajtottak. Lett egy ügy, aminek a végére pontot kell tenni. Most a táborvezetővel kell beszélni, hogy mi is legyen, hiszen egy Hordának teljes mértékben annyi, még érezni az égett emberhús szagát.

Szerencsére Leninek jó volt a memóriája, hitelesen el tudja majd mesélni Eriknek, mit hagyott itt maga után.

Egy-két ember idegesen kezdett el mászkálni. Elindultak a holttest felé, megálltak, újra elindultak, csak egy szóra, egy parancsra vártak, hogy temessék el, de senki nem mondta ki. Végül lassan elkezdett oszlani a tömeg. Szép, friss hullás, elégett emberes, tetemes mennyiségű döglegyes nyáreste volt, épp csak az andalgó, egymásba kapaszkodó szerelmesek hiányoztak. Meg végül mindenki más is. Nem volt egy ember sem, aki inkább az utcán maradt volna. Négy fal között mindenki biztonságban érezte magát, teljesen placebo módon.

Két egyben maradt család indult el egy nem messzi ház felé. A férjek két lépéssel hátrébb beszélgettek, mint a két feleség és a kézen fogott gyerekek.

– Miért nem megy el senki, ha nem teszünk semmit? – kérdezte az egyik.

– A szomszédom és az unokája elindult a határ felé. Ha el is jutottak addig, nem jöttek vissza.

– Akkor nem tudunk semmit… nekünk is el kell indulni, ha ki akarjuk deríteni?

– Vagy harcolni kell, mint az a fickó reggel, aki elvileg elégette a tetveket.

– Lesz bennünk annyi kurázsi?

– Esélytelen… de jó lenne.

A lépcsőház kapujában elvált egymástól a két család és behúzódtak a még egyben maradt lakásaikba.

A második férfi az egyik utoljára szerzett konzervet bontotta fel és öntötte ki egy tálba, amíg a feleség egy ronggyal megtörölgette a gyerekeket fürdés címszóval. Túl kicsik voltak még, felfogták ugyan, mi történt a napokban, hetekben, de nem értették, miért.

De hát a miértre kinek van válasza?

Miközben ettek, a felesége odament a férjhez, kettesben maradtak, a karjaiba bújt.

– Elkaptam néhány hangot abból, amit mondtál. Nem akarom, hogy te is hősködj, mint Az, ma reggel.

– De én nem is…

– Tudom. – A felesége felemelte a kezét, hogy maradjon csöndben. – És maradjon is így, oké? Amíg csendben maradunk és meghúzzuk magunkat, nagyobb esélyünk lesz átvészelni az egészet, aztán egyik reggel észrevesszük, hogy vége. De ha belekezdesz egy gerilla szabadságharcba, akkor ők is árvák lesznek. – A másik szobában evő gyerekekre mutatott, akik képesek voltak nevetgélni egy kicsit vacsora közben. Ettől az anyjuk is elmosolyodott. – Az apák úgyis mindig hősök a gyerekeknek.

– És ha nem lesz vége? Azt sem tudjuk, mi történik.

A nő már hátat fordított, hogy átmenjen a kicsikhez. Nem is fordult vissza, csak maga elé meredt, fél percig nézte a gyerekeket és merengett. Két töredék a jóságból egy ótvar világban, ahogy a pocsék körülmények ellenére is valamennyire éppen jól érezték magukat. Az évek múltán ennek meg kell maradnia bennük.

Sok víz fog lefolyni még a Szajnán, de…

Nem kellett Leninek nagy fantázia, hogy tudja, ilyesmiket beszéltek. Nagyjából minden túlélő, akinek még gyereke is volt, ilyenekről beszélt.

– Vége lesz – válaszolta a feleség.

Már egy jó ideje keringtek Magyarország országútjain. Arra kanyarodtak, amerre Eriknek a kedve tartotta, Bertalan nem szólt semmit. Örült, hogy elszabadult a kunyhójából, meg hogy volt valaki, aki szóba állt vele. Még ha ki is akarta nyírni.

A nap lemenőben volt, mikor az egyes úton haladva sokadjára is megálltak egy útmenti kocsi mellett, ami még egészen működőképesnek tűnt. Egy relikviának számító Polski Fiat volt.

Erik leállította a motort. Bertalan örült ennek, a segge már eléggé sajgott és még akkor is érezte a rázkódást, amikor már úgy mászkált az út közepén, mint aki be van fosva. Ugrált néhányat, köpött egyet, majd a kocsira nézett.

– Na, nézd meg, hogy tudsz-e vele menni – szólt Erik. – Ne táncolj és focistáskodj!

Elindult a kocsi felé, és amikor benézett, sokkal nagyobbat ugrott hátra, mint amekkorákat eddig szökkent.

– Erik! Erik bazmeg ott van benne egy vén faszi!

Seggre esett az út mellett a földön.

Erik leszállt a Harley-ról, odasétált a Polskihoz. Tényleg ott csücsült benne egy rothadó hulla. Egy szerencsétlen öregember, aki biztos félreállt éjszakára, mert fáradt volt, és nem ébredt fel többet. Az ablak sincs lehúzva, ha kinyitja az ajtót, biztos teljesen felfordul a gyomra a szagtól. Szerencsére a nyulat már megemésztette, nem áll fenn a veszélye, hogy esetleg kárba vész, mert rossz irányba távozik.

– Fogd be az orrod, ha nem bírod.

A kesztyűs kezével megfogta az ajtókilincset, felkészült és kinyitotta. Abban a pillanatban elfogta a rosszullét. Egy csomó döglégy szállt fel a tetemről, a rohadó húsban kukacok mászkáltak. A meleg nem tett jót neki.

Erik megfordult és hányt egy kis epét, illetve visszaadta a természetnek azt a kevés vizet, amit nemrég ivott. Bertalan a szagtól és a látványtól, hogy valaki hányt, szintén elkezdett okádni, de mint látta, az ebédet már ő is megemésztette.

– Baszki én ezzel a kocsival biztos nem megyek.

– Nekem mindegy, hogy mész-e, vagy nem. Ha van benne benzin és elindul, akkor agyő. – Eriknek beugrott erre a szóra egy jelenet a Mi van, doki-ból, amikor a nő kéri Howardot, hogy búcsúzáskor ne mondjanak agyőt. De Howard azt mondta, hogy de, mondjanak agyőt.

– Most meg mit bambulsz akkor?

– Gondolkodtam.

– Min?

– Barbra Streisanden.

– Nemhogy az én problémámon gondolkodnál.

Erik odalépett a megboldogulthoz és egy mozdulattal kirángatta az ülésből. A fauna különböző populációi nagyon elkezdtek mozogni benne és szétmásztak a földön, amitől Bertalan hátrébb ugrott. A srác is meglepődött, hogy nem szakadt szét a test a kezei között, de kint van, az a lényeg.

A kulcs a helyén volt. Anélkül, hogy túl nagyokat szagolt volna a levegőbe, behajolt és először csak gyújtást adott rá. Néhány pici égő kigyulladt a műszerfalon. Tovább fordította a kulcsot és a Polski gond nélkül beindult. A jelző azt mutatta, hogy a tank még félig van.

– A hintója előállt. Mondanám, hogy viszlát, de nem teszem.

– De a nyulat azért megetted. – Erik elindult a Harley felé, Bertalan egy pillanatig nézte az öreget, majd a kocsiját. – Hallod, Erik… segítesz eltemetni?

– Eltemetni?

– Ha már elviszem a kocsiját, ennyit megérdemel. Meg addig is szellőzik.

Néhány gondolatfoszlány után Erik elindult a hulla fele. Bertalan odaugrott a Polskihoz, majdnem újra elhányta magát, de sikerült leállítani a motort. Kinyitotta az anyósülés felőli ajtót is és reménykedett benne, hogy kiszellőzik a dögszag. Megnézte a csomagtartót, hátha tök véletlenül van egy ásó. Nem volt.

Két vaskosabb fadarabbal lazították fel a földet, és kézzel kaparták ki a gödröt. Most sem beszéltek semmit. Egyikük sem sietett. Bertalan szellőztette a kocsit, Erik pedig úgysem tudta, pontosan merre tart. Valahogy az út túloldala felé gondolta a Dunát. Ásás közben eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, az éjszakát a folyó mellett tölti.

Dolguk végeztével még pihentek egy keveset.

– A haverjaim amúgy régebb Bertnek hívtak. Baromi jó lenne most egy istentelenül hideg sör. Te milyen Erik vagy?

– Dikéd – mondta egy fél perccel később. – Te milyen Bertalan?

– Bert. Amúgy passz. Nem is érdekel.

– Nem tudod, mi a neved? Ki vagy?

– Az is mindegy. Dikéd. Diké volt az igazság istene a görögöknél.

– Tudom. Minden jót, Bert.

Erik felpattant, minden további szó nélkül felült a Harley-ra, beindította és ment tovább abba az irányba, amerre eddig is haladtak. Megijedt, hogy cimborálni kezdett egy cigánnyal. Aki jószándékból eltemetett valakit. Bezzeg anno a szüleimet… na, mindegy, gondolta.

A lemenő nap fényében motorozott. Kiskorában is ilyesmire vágyott, csak a körülmények voltak másmilyenek.

Bert is odament az új kocsijához, bedugta az orrát. Elégedetlen volt az eredménnyel, de ez volt. Szeretni nem kellett, csak elviselni. Összeszedte magát, beült, beindította a motort és egy laza mozdulattal megfordult, ment abba az irányba, amerre Erik is ment.

Nem feltétlenül követte őt, csak ha véletlenül még találkoznak majd, az neki nem lesz baj. Ha elég gyorsan ment, a huzat a friss levegőt csapta az arcába. Néha sikerült is megfeledkeznie róla, hogy egy rothadó hulla üldögélt egy órával ezelőtt ott, ahol most ő.

[1] James Joyce: Ulysses, Szentkuthy Miklós fordítása.

Ez egy ponyva…
Mi történik, ha minden, ami eddig keretet adott az életnek, megszűnik, és csak az erő számít? Hogyan lehet túlélni ott, ahol az erősebb bármit megtehet? Dikéd Erik mindent elveszített, életének a bosszú ad értelmet. A magányos bosszúálló, bár nem akarta, szép lassan legendává válik. A regény komoly társadalmi, morális, etikai kérdéseket vet fel, lebilincselő stílusban, nem nélkülözve a humort sem. Zseniálisan építi be a zene, az irodalom és a filmművészet egyes elemeit a történetbe, mindig többet adva az olvasónak, mint amit várna.
Fülszöveg

További bejegyzések 

Akasztják a hóhért, avagy amikor a szerkesztőt szerkesztik

Ez a cikk a szerzőbőrbe bújt szerkesztőkről, vagyis olyan írókról, írónőkről szól, akik azon kívül, hogy saját, kiadott könyvvel, könyvekkel rendelkeznek, mellette kiadói, irodalmi, olvasószerkesztőként, stb. dolgoznak. Kezdjük is az elején! Ideális esetben a...

bővebben

Léhmann Ágnes bemutatkozó

“Az írás percei nekem a békét jelentik: bíbelődést és szöszmötölést a megfelelő szavakkal és kifejezésekkel, formákkal, ritmusokkal. Olyan játék, melyet csak komolyan érdemes csinálni.
Kábé mint a zongorázást.”

bővebben

Beleolvasó: Huszonnégy óra a kísértetekkel

Az élet sötét oldala Amikor Daniel Hoffmann felébredt egy újabb mámoros éjszaka után, az ágyneműhuzat tiszta vörös volt. Félálomban azt hitte, hogy a mintákat látja a takarón bíborvörös foltokkal és csíkokkal tarkítva. Aztán rájött, az a saját vére. Időbe telt, mire...

bővebben
0

KOSÁR