fbpx

Beleolvasó: Béleczki-Bóbán Éva – Miért féljek én az Isten tenyerén

S. A. Locryn A szikra
Béleczki-Bóbán Éva: Miért féljek én az Isten tenyerén
Megjelenés éve: 2022
ISBN epub: 978-615-01-4655-3

A kezdet

 

Akinek jönnie kell, az jön, hát én megfogantam (mondanom sem kell, a szüleim nem terveztek). Problémásan alakult már a világrajövetelem is, mondjuk, erről személyes tapasztalata csak édesanyámnak van, de elmesélése alapján a háromnapos vajúdás után már a kezdetekben megtanítottam a türelme gyakorlására. A szüleim annyira megörültek az érkezésemnek, hogy amikor hazavittek a kórházból a faluba, ahol laktunk – ahol éppen búcsút tartottak –, apa végighajtott az autóval a sokadalmon, hogy bemutasson engem az egész falunak. Vákuummal születtem, mert annak ellenére, hogy megindították a szülést, nem nagyon akaróztam kibújni a pocakból, nem érdekelt a nagyvilág. Ezek szerint nagyon jól éreztem magam odabent, vagy sejtettem, hogy az előttem álló út nem lesz tükörsima. Hozzá kell tenni, hogy természetesen nem sírtam fel rögtön… már miért is kellett volna normálisan csinálni valamit? Pont nekem??

Első gyerek, persze, kurva nagy csoda voltam, nagy boldogság (gondolom) egy darabig, aztán jött a kopp, megtanultam menni. Szinte egyszerre tanultam meg járni és beszélni, zárójelben megjegyezném, hogy a lányom is. Beszéd alatt nem a folyékony beszédet értem, hanem csak szavakat. Akik láttak babaként, és a lányomat szemlélik, azt mondják, mintha engem látnának. Csak a kislányom egészséges, amiért hálás vagyok az Atyának. Normális gyerekeknél vagy járni, vagy beszélni tanul meg az ember lánya. Nem úgy értem, hogy nem voltam normális, de általában én képeztem a kivételt (vagy ki tudja). Egy idő után a szüleim arra lettek figyelmesek, hogy furcsán járok: tipegve, lábujjhegyen. A részleteket csak később tudtam meg, amikor Hanna elkezdett járni. Amikor már tudtam önállóan menni, a járásom kezdeti stádiumában, anyáék nem fogták a kezem, hasra estem az udvaron a folyókában (vízelvezető vájat), na, gyorsan el is ment a kedvem a sétálástól. Mondhatnám, hogy okos szülők, pont a folyóka előtt szívattak a menéssel. De nem mondom, mert én is szülő vagyok. Én is követtem el, sőt még fogok is elkövetni hasonló hibákat. Kis szünet után, mintha mi sem történt volna, megint mentem, de lábujjhegyezve. Joggal gondolhatták azt, hogy beképzelt csöppség vagyok, mert nem voltam egy egyszerű természet… Megjegyzem, ma sem… Mindent akartam, azonnal, amit csak kitaláltam, és úgy, ahogy azt elképzeltem… És meg is kaptam. Ki a hibás? Nem tudom. Az akaratos gyerek? A nagyszülő? Vagy a gyerekét boldognak látni akaró szülő? Szerintem egyik sem, inkább a kompenzálás, és hogy a gyerek ne lógjon ki sorból, ha már neki ez jutott. Tudja a fene. Ezt szerintem nem a mi tisztünk eldönteni, főleg nem nekem, a gyereknek. Első gyermek nevelése előtt álló szülő nevelési tanácsokat nem talál kőbe vésve, mondhatni, én vagyok a próbaverzió. Persze egy szavam sem lehet a szüleimre, mert gyermekként szinte mindent megkaptam. Viszont a felnőtté válásom alatt kezdtek kiütközni ezek a problémák, mert ugye egy felnőtt élete nem pont olyan, mint amilyennek azt gyerekkorunkban elképzeljük.

Már a kezdetekben hozzászoktatott az élet a „meglepetésekhez”, ahogy én hívom, „az élet buktatóihoz”, azért buktatók, mert ha elbotlunk bennük, mindig meg kell tanulnunk felállni. Illetve próbált hozzászoktatni, mert még felnőtt koromban is, amikor nem úgy sikerültek a dolgok, behisztiztem, amit az anyaság sem változtatott meg, sőt inkább még fokozta is. Mentségemre szóljon, hogy a hisztiket a pánikbetegség váltotta ki. Mentség vagy nem mentség, ezzel nyugtatom magam. Ezek a buktatók, az élet buktatói már a születésnél elkezdődtek: oxigénhiányos állapotba kerültem, és emiatt spasztikus lett a jobb oldalam (kötötté váltak a jobb oldalamon lévő izomcsoportok). Ezért mutattam a jobb kezemmel „fityiszt” a világnak, mert be volt szorulva a hüvelykujjam a mutató- és a középső ujjaim közé, és a jobb lábammal lábujjhegyen jártam. A probléma kezelése torna anyával. Nagy „örömömre” nem kis konfliktusforrás adódott az életünkben. Még mindig emlékszem, hogy mekkora méreggel hisztiztem, hogy nem fogom az üveggolyókat összeszedni, vagy hogyan borítottam ki a dolgokat a földre (magammal együtt). Anyát a mai napig sem tudom hova tenni, hogyan kezelte (kezeli) az én kis akaratos hisztis kirohanásaimat, amelyek nem is nevezhetők olyan kicsinek… Biztos tudat alatt edzettem a kamaszkori énem kezelésére. Egy évvel később ismételten megjelentem a búcsúban. Akkor már tudtam beszélni, és mint minden gyerek, azt mondtam, amit nem kellett volna. A gúnynevén kiabáltam egyik bácsinak, anyáék meg zavartan pislogtak, és remélték, hogy nem hallja meg az illető, akit szólítgattam. De meghallotta, és mosolygott. Érkezésemmel a szüleim is velem együtt vagy engem segítve próbáltak meg átjutni a buktatókon. Egyszóval az élet, de főleg én, kihívás elé állítottuk őket, kezdve azzal, hogy új életet kezdtek egy új országban, mert apát behívták a szerb háborúba a régi Jugoszláviában (nem titok, hogy zentai születésű vagyok). Ez olyan tipikus: amelyik országban születtem, az már nem létezik (mint Pán Péter Sohaországban).

Nem sok emlékem van az ottani életünkről, mert kétéves koromban költöztünk Magyarországra. Még ma is megkapom, hogy sokat beszélek feleslegesen, a határon ugyanis nem értettem, és folyamatosan kérdezgettem anyát, hogy „apucika miért van a csomagtartóban?”, de amikor átkeltünk, tudtam hallgatni (életemben először, remélem, nem utoljára), mert anya rám parancsolt. Ez egy kusza mondat annak, aki nem ismeri a teljes történetet, mivel kétéves voltam akkor, nekem is csak mesélték. Lássuk a részleteket: 1991-et írtunk, Jugoszlávia hadban állt Horvátországgal (aki már régen tanulta, vagy nem volt jó töriből). A férfiak sorra kapták a behívót a háborúba, egy napon apa is kapott. Választani kellett, hogy egy frissen nősült, újdonsült apuka az életét kockáztatva bevonul – az én családom a túlélőösztöneire hallgatott, és a bevándorlási opciót választotta, az új élettel. Aznap, amikor apa megkapta a behívót, lezárták a szerb határokat a férfiak előtt, tehát nem engedtek ki jugoszláv állampolgárságú férfit a határon. Anya huszonhárom évesen bevállalta, hogy mindenáron átjuttatja apát. Azt mondta, ha kell, meg sem áll. Szerintem komolyan gondolta. Apa a határon a csomagtartóban összekucorodva – a Yugóban, amolyan minikocsiban – remélte, hogy a szerb vámos nem nézi meg, mit visz ki anya az országból. A kis kétéves Évike, aki akkor tanult meg folyékonyan beszélni (azóta be nem áll a szám), nem értette, hogy apának miért kell a csomagtartóban lennie, és anyukámat kérdezgettem, választ remélve. Anya elmagyarázta, hogy ezt a kérdést nehogy feltegyem a rendőr bácsi előtt, és remélte, hogy felfogtam a dolgot. Megértettem és hallgattam, mondjuk, azóta sem tudok titkot tartani.

Kecelre költöztünk át anya rokonaihoz, állítólag élveztem a dolgot, új környezetbe kerültem, új embereket ismertem meg. Visszaemlékezve, mindezt kalandnak fogtam fel, a nagyobb gyerekekkel hülyéskedve pozitív emlékkép maradt meg bennem. Emlékszem, mindig az asztal alatt fekve néztük a tévét, farkaskutyán lovagoltam, és imádtam a zongorát. Imádtam hallgatni, ahogy játszanak rajta, és persze próbáltam is játszani. Magyarországon nőttem fel, itt jártam óvodába, iskolába, de iskolai az szüneteket mindig a nagyszüleinknél töltöttük az öcsémmel. Mert ugye van egy öcsém is, aki már itt született Magyarországon. Imádtuk a szüneteket, mert ami a városi életből kimaradt, azt a nagyszülőknél falun pótoltuk. Mindent, amire egy izgő-mozgó gyereknek szüksége van, ott be lehetett pótolni, az állatok etetésétől, a futkározástól meg a kiabálástól kezdve a dinnyeszedésig. A nagyszüleink foglalkoztattak is bennünket rendesen, és fordítva. Mindig kitaláltak valami hülyéskedést, hogy lekössenek minket. Mi meg imádtuk! Nem csodálkozom, hogy szeptemberben sebekkel teli és nagy hanggal tértünk vissza az iskolapadba, óvodába.

Kezdetben Kecelen laktunk, ott kezdtem neki az ovinak és a már említett tornának. Tornára Kiskunhalasra jártunk konduktorhoz. A terápiás kezelés mellé óriási hiszti is párosult, persze csak amikor anyával otthon gyakoroltunk. Már háromévesen elsajátítottam a kétszínűség művészetét, mivel Halason bájosan mosolyogva csináltam meg minden feladatot a konduktornál, anyával meg otthon torna közben mindennap ordítva hisztiztem. Az óvoda számomra kétévesen kezdődött, mert a korom ellenére folyékonyan beszéltem, és szobatiszta voltam, ezért felvettek az oviba (a kis zsenit). Amikor Szegedre költöztünk, megszületett a kisöcsém, és az ovit Szegeden folytattam. Emlékszem, Kecelen búzavirág, Szegeden tulipán volt a jelem. Kemény nyolc hónapot tartózkodtunk Kecelen a rokonoknál. Miután úgy érezték a szüleim, hogy megszokták a magyarországi miliőt, készek a saját lábukra állni, elköltöztünk a rokonoktól Szegedre. Persze, mint minden gyerek, imádtam az akkor érkező babócát, akit Gábornak hívnak, dajkáltam, kikészítettem a ruháit, fontoskodtam (hát én én voltam), na de egy újszülöttel? A dolog kiküszöbölésére kaptam egy életnagyságú babát, na azt lehetett pelenkázni, öltöztetni, rángatni, etetni, ahogy anya csinálta az öcsin, én úgy csináltam a babán. Még babakocsit is kaptam, hogy együtt tudjuk levinni a gyerekeket. Amikor már kicsit nagyobb lett az öcsém, szegény gyereket állandóan cukkoltam, mert miért ne? Csak gyerekfejjel nem gondoltam át a tetteim következményét, nem sejthettem, ha az öcsém fél a sötétben, és én azzal büntetem (ha nem azt csinálta, amit mondtam neki), hogy nem fogom meg a kezét, elkezd tikkelni. Kellett egy kis idő, mire rájött anya, hogy én vagyok a ludas a dologban. Pontosabban nem anya jött rá, hanem az öcsém elszólta magát a fül-orr-gégésznél. Gabit ugyanis visszahívta a szemész valamilyen másik vizsgálatra, engem meg akkor vitt anya a fül-orr-gégészhez. Régen ezek egy épületben kaptak helyet. Én is bementem Gabi vizsgálatára, és amikor a doktornő megkérdezte Gabit, hogy jól kijövünk-e egymással, kibökte a dolgot. Amikor Gabi válaszolt, emlékszem, hogy köszörültem a torkom, ezzel figyelmeztetve Gabit, hogy hallgasson, pont, mint anya. Anyukám is köszörüli a torkát, amikor jelezni akarja, hogy valami nem a kedvére való. Anya és az orvos gyorsan összerakták a dolgot. Azután meg engem raktak helyre, gondolom. Nem mondom, hogy jó nővér voltam/vagyok, de szeretem az öcsémet. Amikor saját akarata lett, és már nem tudtam irányítani, elkezdtem féltékenykedni. Főleg akkor, amikor (szerintem) ő került a középpontba, ilyenkor gondoskodtam róla, hogy a figyelem visszaterelődjön rám (mindenáron). Ez még a mai napig is fennáll, hiába harcolok ellene. Mit csináljak, első gyerek vagyok. Amikor tizenkét évesen beteg lettem (ő nyolcéves volt akkor), rengetegszer volt egyedül, én kerültem a figyelem középpontjába. Amikor túl voltam a nehezén, és véletlenül róla szólt valami, féltékenységemben a szüleim fejéhez vágtam, hogy őt jobban szeretik, mint engem, biztosan azért, mert én beteg vagyok. Ezt a dolgot most sem értem, talán annak tulajdonítható, hogy igazságtalannak éreztem azt, ami velem történt, és vele nem, de ezt most már másként látom. Igaz, még mindig előjön az önző énem, hogy miért ő van a középpontban. Mostanra a kis öcsiből felnőtt lett, és kirepült, elköltözött Pestre. Amikor hétvégén hazajön, ügyelek arra, hogy ne én legyek akkor is a középpontban, mert én lehetek a hét többi napján is. Az is érdekes, hogy amikor elköltözött, akkor nem estem el olyan sűrűn, mint régebben. Ezek szerint akkor tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. Amikor egyedül voltam a házban, jobban meggondoltam minden lépést, mert nincs B verzió; az öcsi költözése előtt elkényelmesedtem, azért hullottam olyan sűrűn. Lehetséges?

Na de térjünk vissza az időrendi sorrendhez, mert rend a lelke mindennek. Ott tartottam, hogy Kecelen óvodába jártam, közben elköltöztük Szegedre, ott folytattam az óvodát, egy kisöcsivel gazdagabban. A mindennapos torna, amelyet Kiskunhalason begyakoroltunk, és a járásgyakorlás olaszos mentalitása rutinná vált. Hatévesen elkezdtem iskolába járni, mert igaz, hogy én voltam a legkisebb gyerek (nem a termetem, hanem a korom miatt) az óvodában, de már tudtam olvasni, és az óvodai ünnepségeken tudtam mindenki szövegét (élő súgógépként). Emlékszem, úgy tanultam meg olvasni még az iskola előtt, hogy a mamánál megtetszett a Hüvelyk Panna című könyv (érzitek az iróniát?), és elhatároztam, hogy elolvasom. Én sem értem, hogyan, de addig-addig próbálgattam, hogy sikerült elolvasni az első mondatot, aztán az első lapot (gondolom, a nagyszüleim súgták a betűket), és azon kaptam magam, hogy tudok olvasni. Az iskola nekem nem a tanulás szempontjából jelentett kihívást, hanem a különbözőségem miatt: a nyolc év alatt mindig az utolsó voltam a tornasorban, az öltözőben szégyelltem magam, hogy nekem lett utoljára melltartóm. A gyermeki őszinteséget abban a korban még nem tudtam értékelni, főleg, hogy gúnyolódásba fordult át, és nekem címezték. Mai fejjel nem is értem, hogy miért éreztem magam kirekesztettnek, az élet kárpótolt, kitűnő tanuló voltam, és szavalóversenyeket nyertem – imádtam szavalni, ez volt az én kis színházam, ahol én lehettem a főszereplő, és mellé még egy kis sikerélményt kaptam jutalmul. Sok szavalóversenyt nyertem meg. Anya tanította be a hangsúlyozást, mert ő is nagyon szépen szavalt. A szöveget én tanultam be, anya finomított rajta. Mondhatni, a meló oroszlánrészéért anya felelt. Emlékszem, késő estig gyakoroltunk. Amikor ráuntam, behisztiztem, de anya nem hatódott meg. Őt soha nem tudtam megtörni a hisztijeimmel, apát inkább. Ezért anyára haragudtam. De most már anyaként tudom a miértjét. A tanulás mellett nem hanyagoltuk el a tornát sem – anya igyekezett betartatni velem, nem bántam volna, ha egy napra elfelejti. A suliban próbáltam barátokat szerezni, mondjuk, ez eléggé nagy kihívást jelentett számomra a járásom miatt és a kis bicebóca komplexusommal. Főleg, hogy hárman voltunk barátok, már az oviban is fennállt ez a probléma, és ha engem elhanyagoltak (legalábbis úgy éreztem), féltékeny lettem; olyan dolgokkal dobálóztam, amelyek miatt a két barátnőm összefogott. Tehát mindig olyan szekér után futottam, ami nem vett fel, de a maraton alatt nem vettem észre, hogy lett volna sok másik szekér. Azaz lett volna barátnőm, ha nyitottam volna feléjük, és nem az elérhetetlen után szaladok. Ennek ellenére sikerült beilleszkednem, szinte átlagos gyerek voltam, akinek be nem állt a szája (mondhatni, állandó alapzajként), apró mozgással a vállában, na, mondjuk ez mindig lebuktatott, amikor anyának lódítottam (mivel olyankor felerősödött, főleg akkor, amikor nem akartam, hogy mozogjon). A remegés buktatott le, amikor hazudtam, mert amikor nem mondtam igazat, tudtam, hogy ez a gyenge pontom. Nem szerettem volna, hogy ez lebuktasson. Persze amikor ügyeltem arra, hogy ne remegjek, akkor mozgott a vállam igazán. Első lódításom egy akkora hülyeség volt, még most sem állt össze a fejemben az oka. Nem kis fejmosást kaptam azért, mert nem mondtam el az igazat. Leküldtek a boltba, és elejtettem a tejfölt, anyának azt mondtam, hogy már a boltban össze volt törve, úgy vettem. Nem tudom, miért hazudtam, de talán azért, mert nem mertem bevallani, hogy elejtettem és eltört, inkább hazudtam valamit, rákentem a boltosra. Gondoltam én, csakhogy anya természetesen egyből rájött, és nem dicsért meg. Később már a torna miatt szakemberhez kellett fordulni, annyira akaratos és hisztis voltam. Ennek tetejébe rájöttem, ha azt mondom, „nem csinálom”, anya nem tud velem mit kezdeni (kicsit sem voltam genyó, de még akaratos sem, ÉÉN?). Aztán a Dévény-módszernél sírva kívántam azt, hogy bárcsak anyára hallgattam volna! Iszonyatosan fájt, de működött. Aki nem ismerni a Dévény-módszert, annak írom, hogy ez azon a technikán alapszik, hogy az izmok egészséges élettani helyzetét visszaállítsa a rendellenes módon rögzült ín, izom és kötőszövet fellazítása útján. Konyhanyelven: a feszes, letapadt izmokat, amelyek nem tudják kivitelezni az egészséges funkciójukat, stimulálják és lazítják egy egyedi masszázstechnikával, ami iszonyatosan fáj! Olyan érzés, mintha minden izmot felszednének a csontodról, és közben ledörzsölik a bőröd. Nyaralás után azon akadtam ki, hogy a frissen lebarnult bőröm nem lesz elég látványos, mert a torna szinte leradírozta a barna bőrréteget (kicsit sem voltam hiú). Én mondom, minden okkal történik, mert ugye ha nem hisztiztem volna, nem ismerjük meg a Dévény-módszert. Idővel rájöttem a tornán, hogy ha másra figyelek – mondjuk anyára, hogy mit magyaráz a tornásznak –, nem fáj annyira, így belefolytam a beszélgetésbe figyelemelterelésként, vidámabban még az idő is szalad. Így előfordult, hogy a tornán szinte csak én beszéltem vagy sírtam. A beszéd úgy berögzült nálam, hogy még ma is szórakoztatom a tornászokat a történeteimmel, sokkal jobb nevetve beszélgetni és vidáman tornázni (kellett egy kis idő, mire oda tudtam figyelni mindkét tevékenységre), mint magamat sajnálva, esetleg sírva az órát nézve tornázni.

Mialatt cseperedni kezdtem, az öcsém érkezése kérdéseket vetett fel bennem: „Ő miért nem csinálja? Ha Gabinak nem kell, akkor nekem sem!” Ezzel a jó kifogással anyát és magamat is jól fel tudtam hergelni. Főként magamat. Ez meghatározta az öcsémhez való hozzáállásomat, mint említettem, féltékeny voltam. Az a vicc a szituban, hogy a rendszeres torna után tudtam volna esztétikailag szebben menni, csak tojtam rá, merthogy ez mekkora odafigyelést igényel. Nevezhetnénk ezt lustaságnak is. De szerintem nem lustaságból, csak nem csináltam felesleges dolgokat, bár csináltam volna! Anya jobb napjaimon meg is talált ezzel a csesztetéssel, ezt persze ma nem tartom annak. Akármennyire is piszkált, hogy figyeljek oda, menjek szépen, mindig találtam rá kifogást, ahogy most is sok mindenre. De most már tudom, hogy igaza volt, és majd később a mostani csesztetésekben is igaza lesz. Így utólag tudom, hogy amikor hatévesen azt gondoltam, hogy a rendes járás pluszenergiát igényel, az élet megmutatta, hogy ne rinyálj, van rosszabb! Már értem, miért az a refrénje a dalnak: „Lesz még rosszabb”. A Jóisten a legnagyobb pedagógus, csak erre mindig utólag jövök rá.

A szülők

Van nekem egy anyukám és egy apukám, akik ebben a történetben fontos szerepet kapnak, ahogy az életemben is jelentős szerepük van. Nélkülük nem éltem volna túl semmi olyan buktatót, amit az élet (és ők) rendezett úgy, hogy meg kell ugornom. Ők voltak az én meghajtóim, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Érdekes velük a kapcsolatom, de imádom őket. Mit mondjak, maximalista szülők maximalista gyereke vagyok. Nem éppen a legszerencsésebb kombó, de éppen ezért tartok itt, ahol tartok.

Apa jelentette a stabil, csendes bástyát, aki, ha kiborultam – még a mai napig is gondolkodom, hogyan –, két szóval úgy helyre tudott rakni, hogy egyből tudtam, hol a helyem. Amikor rávilágított a hibáimra, akkor olyan rosszulesett tőle a kritika (na, nem csak tőle, de ha ő mondta ki, szíven ütött), hogy nekiestem. A bántó tények után én is próbáltam visszabántani, fájdalmat okozni neki. Úgy vagdalkoztam a szavakkal, hogy neki fájjon, de azt nem tudom, hogy tényleg fájt-e.

Anya meg az örökös elégedetlen, akinek úgysem tudok megfelelni, és ezzel próbáltam meg magam nyugtatni, de csak azt értem el, hogy egész életemben anyának próbáltam megfelelni. Amikor rávilágított arra, hogy képes vagyok többre is, mint amit megteszek, úgy éreztem, sőt még most is úgy érzem, hogy nem fogad el. Csak hogy tisztázzam: anya volt a szigorúbb, illetve mindketten szigorúan viszonyultak hozzám a maguk módján, de anya szigorának sokat köszönhetek. Persze most már megértem, hogy csak a javamat akarták, de a kritizálásnak megélt szembesítést egy örök maximalistának elég nehéz elfogadnia, főleg, hogy úgy érzem, mindig a maximumot hozom ki magamból. De nem mindegy, hogy mi a maximum egy egészségesnek, meg mi nekem (remélem, nem sokkal vagyok lemaradva). Ezekre az elvárásokra nem negatívumként tekintek, inkább motivációként, mert meg akartam mutatni, méltó vagyok arra, hogy büszkék legyenek rám. A büszkeség mellé még szeretetet is kaptam, olyan szeretetet, ami határtalan. Remélem, tovább tudom vinni szülőként mindazt, amit a szüleimtől kaptam.

Ha valaki nekem azt mondta volna tíz évesen, hogy felnőtt koromra tolókocsis, három diplomával és egy szerető férjjel rendelkező nő leszek. Aki a világjárvány előtt szülni fog egy csodálatos kislányt, és határtalanul boldog lesz. Azt az embert körbe röhögtem volna – de igaza lett volna. Na erről szól ez a könyv, és ez csak ízelítő.

Fülszöveg

További bejegyzések 

Beleolvasó: Stílus és Technika – Rejtővel egy asztalnál

Van tizenhét író, akik szerencsét próbáltak, és olyan történeteket igyekeztek írni, amelyekben megjelenik Rejtő Jenő történeteiből jól megismert humor. Ezen igyekezetükben néhol megelevenednek a NAGY író egykori stíluselemei, néhol megvillan az író saját tehetsége, a...

bővebben

Beleolvasó: Varga Szilárd – A mágusok ideje

„A fegyveres testületeknél eltöltött idő ugyanúgy nyomot hagyott rajtam, mint érdeklődési köröm egy másik vonulata, a spiritualitás. Ez a kettősség tükröződik vissza ebben a történetben. Próbaolvasóim közül voltak akik azt mondták, hogy két külön történetet gyúrtam...

bővebben

Beleolvasó: Zsiros-Petróczki Kitti – Elképzelt terápia

Képzeld el, hogy egy terápiáról álmodsz   Ezt pedig teszed több éjszakán keresztül, és idővel rá kell döbbenned, hogy önmagad elől nem menekülhetsz, ezt most végig kell csinálnod. Pedig a halogatásban, mások hibáztatásában, hogy miért nem jutsz egyről a kettőre már...

bővebben
0

KOSÁR