Harci sebek
A hajnal lassan jött el, de amikor nagy sokára megérkezett vörösbe borította a nyüzsgő város hatalmas épületeit és parányi házait is. Csend honolt a tájon, az autók nem közlekedtek, csak néhány kósza alakot lehetett látni, amint lehajtott fejjel, kabátjukat összehúzva magukon igyekeztek munkába. Csípős volt a kora reggeli szellő, amely bekúszva vékony ruhám alá teljesen átfagyasztotta a testem. Kezeim magamköré kulcsoltam, de még így is fogaim elég gyakran össze-össze koccantak. Némán, egymás mellett haladva sétáltunk az utcán, szigorúan a földet bámulva. Nem szóltunk egymáshoz, de mégis a kimondatlan szavak súlya mázsás súlyként nehezedett a vállunkra.
– Miért nem tetted meg repülve a maradék távot? – törtem meg végül a csendet. – Ha kicsit gyorsabbra veszed a tempót simán odaértünk volna még azelőtt, hogy az emberek mozgolódni kezdtek volna! – morogtam.
– Csak azt felejted el, hogy én is fáradok és a csata eléggé kimerített így is, pluszba jött még az is, hogy regenerálódnom kellett és téged cipelni ismét! – mondta hasonló hangon, ahogy én is beszéltem hozzá az előbb.
– Most mi bajod van? – kérdeztem vissza idegesen megállva a járda közepén, várva a válaszára.
– Hogy mi bajom van? – fröcsögte, miközben ő is megállt és szembefordult velem. – Kibaszottul meghalhattunk volna az előbb és mindezt miattad! Ha nem kellett volna arra várjak, hogy kicicomázd magad, akkor elkerülhettük volna a csatát! – kiáltotta.
– Ezt most ne varrd az én nyakamba oké? – csattantam fel. – Nem tehetek erről az egészről semmit! Nem én kértem, hogy a démonok vadászanak rám!
– Szerinted akkor mégis ki a hibás, ki miatt haltunk meg majdnem? – kérdezte hűvösen. Erre már nem feleltem, ugyanis megéreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. A pánik pillanatok alatt lett úrrá rajtam és félő volt, hogy a lábaim se tartanak meg többé. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, hangja élének pedig nyoma sem volt már.
– Azt hiszem… – adtam egy szűk választ. A hirtelen rám törő gyengeségtől, hozzá tántorogtam, majd a karjába kapaszkodtam. – Megyünk már? – kérdeztem kábán.
– Igen, már csak két háztömb és ott is vagyunk! – felelte kedvesen, majd karját a vállamra helyezte, én pedig erőtlenül átkaroltam a derekát ezzel azt a látszatot keltve mintha egy pár lennénk. Ha éppen nem lettem volna ennyire erőtlen, talán még élveztem volna a közelségét….
Ígéretéhez híven két háztömb múlva megálltunk egy három emeletes tömbház előtt, amelynek kissé rozoga, vörös ajtaja tárva nyitva állt, betekintést engedve az előtér imitt-amott feljövő, ízléstelen rózsás tapétájára. A lépcső és az őt ölelő korlát sem volt jó állapotban, tisztán látszott, hogy éltek már szebb napokat is. Lassan lépdeltem fel a lépcsőn, a fokok után gondosan megpihenve, miközben Ciel gondosan tartott hátulról, nehogy visszaessek.
– Nem bírom… – néztem rá kimerülten, mire biztatóan elmosolyodott, majd így felelt:
– De igenis bírod, nincs sok hátra ígérem! – mondta kedvesen, mire minden erőm összegyűjtöttem és szinte rohanva tettem meg a maradék távot, hogy aztán a végén megérdemelten a földre rogyhassak. Ekkor Ciel megragadta karjaim, majd talpra állított és addig el nem engedett, amíg be nem léptünk a rozoga tölgy ajtón. Ott aztán meglepő látvány fogadott: minden törötten és szanaszét dobálva hevert, alig akadt a lakásnak egy érintetlen pontja. A vajszínű függönyök szakadtan lógtak alá, mégis kizárva minden fényt a lakásból. Nem szólt semmit, csak a karjaiba kapott, majd berúgva az amúgy is szebb napokat látott ajtót finoman lehelyezett az ágyra, majd az ablakhoz lépett, amelyet csoda módon itt nem takart függönnyel.
– Látom most már, hogy honnan ered az ajtó rugdosó mániád – jegyeztem meg cinikusan, amit válaszra sem méltatott, továbbra is csak az ablakon bámult kifelé, majd egy néhány perc múltán elfordult onnan és szitkozódva kiviharzott a szobából. Értetlenül bámultam egy darabig az ajtót, arra várva, hogy visszatér és valamiféle magyarázattal szolgál arra nézve, hogy mi is történik velem, azonban a férfi semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne így tenni. Végül széttártam karjaim a hatalmas ágyon, aminek kék terítője mennyei mosószer illatot árasztott egy kicsit megfűszerezve a vér fémes illatával. Lassan lehunytam szemeim, engedve, hogy a sötétség hercege magához vonjon egy lassú és végtelen keringőre…
– Azael, Azael! – hallottam egy eréjes férfi hangot, amint a nevem szólongatja. Lassan nyitottam fel a szemeim, de a fény így is könnyeket csalt beléjük. – Ezt meg kell innod, legyen bármilyen íze! Világos voltam? – kérdezte határozottan, mire kissé felülve elvettem a fiolát, amelynek kristályüvegjét most egy vörös folyadék színezte be. Lassan levettem a tetejét, majd ahogy Ciel kérte, egy húzásra megittam.
– Mi volt ez? – kérdeztem fintorogva, miközben azon igyekeztem, hogy lenn tartsam a fiola tartalmát.
– Vér… – felelte közömbösen, majd az ablakhoz sétált.
– Vé… Vér? – kérdeztem döbbenten, mire felém fordulva az ablaknak támaszkodott és úgy nézett le rám.
– Igen, az! – jelentette ki határozottan, majd megelőzve tonnányi kérdésem folytatta: – Szükséged volt rá, ugyanis vehemens mennyiségű vért veszítettél a kis magánakciód miatt! – mondta ingerülten. – Mit gondoltál, a vérmágiának nincs következménye?!
– A micsodának?! – vágtam továbbra is értetlen képet.
– Szóval úgy használtad, hogy fogalmad se volt róla, hogy mit csinálsz. Hát ez még remekebb! – morogta az orra alatt, miközben masszírozni kezdte az orrnyergét, mintegy nyugtatás képpen. – Jó, jó fogtam, elmagyarázom! Ugye mint említettem volt korábban, a szövetségünkkel számos erő bírtokosai lehetünk és ezekből egy párat, a legfontosabbakat fel is vázoltam. Az amiről nem tudsz, hogy egy ilyen szövetség esetén egy démon képes meggyógyítani a társává szegődött arkangyalt a vérével. Ezt tetted te is… Viszont ezáltal a démon rengeteg energiáját adja át az angyalnak, aki ezzel képes irtó gyorsan regenerálódni, azonban ha túl sok energiát veszít egy démon és nem kap időben vért, szinte biztos, hogy meghal…
– Tehát ezért vadásznak a démonok az emberekre?
– Nem, a legtöbbjük csupán hobbiból teszi. Egy démonnak nincs szüksége vérre, se semmilyen más táplálékra, csupán akkor, ha regenerálódnia kell. Ezért nem ritka háborúk során a kannibalizmus se a démonok között, mert akkor nem tudnak embert vadászni maguknak, tehát az erős eltapossa a gyengét – válaszolt komolyan, majd visszafordult az ablakhoz.
– De akkor nem lesz belőlem ugye ilyen gigászi vámpír szerű valami ugye?
– Dehogy! – nevetett fel, majd miután visszarendezte vonásait folytatta: – Mondtam, hogy csak akkor kell, ha egy nagy sebet kell regenerálnia a szervezetednek.
– Kinek a vére volt ez? – tettem fel a következő kérdésem, mire ismét rám emelte lila íriszeit és úgy válaszolt.
– Az enyém! – jelentette ki határozottan, amit követően azt hittem mentem kidobom a taccsot. Köhögve próbáltam meg leküzdeni az ingert, egész nagy sikerrel. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, mire egyet bólintottam, mert úgy éreztem képtelen lennék megszólalni abba a pillanatba. – Meglepő, hogy mennyire erős vagy. Más démonon sokkal hamarabb jelentkeznek ezek a tünetek, mint rajtad… – mondta, mire döbbenten pillantottam rá, de ő ezt mintha észre se vette volna, folytatta: – Már az első perctől kezdve tudtam, hogy különleges vagy, ezért választottalak téged!
– Volt más jelölt is rajtam kívül? – kérdeztem döbbenten.
– Szerinted? Persze, minden sarkon futkorászik egy elveszett hercegnő, aki éppenséggel a démonvilág leghatalmasabb erejét birtokolja!- felelte cinikusan, a hatás kedvéért pedig a szemét is megforgatta.
– Hogy mi vagyok és mim van?! – csattantam fel kissé hisztérikusan.
– Jelenleg hatalmas lázad! – jelentette ki kissé ideges hangon, miután kezét a homlokomra nyomta. – Picsába! – morogta, nem törődve kérdő pillantásaimmal se. Vállamat megfogva finoman lefektetett az ágyra, majd az amellett lévő rozoga szekrényből- amelyen számos karmolásnyom éktelenkedett- előhúzott egy puha szürke színű pokrócot, amelyet azonnal rám terített, majd elhagyta ismételten a helyiséget, erősen bevágva az ajtót maga mögött.
A hideg szép lassan fúródott a bőröm alá, arra kényszerítve testemet, hogy megadja magát neki és remegésbe törjön ki. A tárgyak körvonala szép lassan elmosódni látszott a szemeim előtt és nehezen találtam már a határt a valóság és a képzelet között…
Fogalmam sincs mikor térhetett vissza a szobába, de amikor ismételten kinyitottam a szemeim ott ült az ágyam szélén, háttal nekem, és ismét az ablakon túli világot bámulta.
– Nagyon csipázod azt az ablakot! – jelentettem ki kissé cinikusan, megpróbálva egy kis erőt pumpálni az el-el haló hangomba.
– Jobban érzed magad? – kérdezte aggodalmasan, ismét figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.
– Jelenleg olyan éhes vagyok, hogy megtudnék enni egy lovat is egybe! – mondtam kissé zavartan, szavaimat pedig korgó gyomrom is alátámasztotta. Erre a férfi mosolyogva felállt az ágyamról, majd hozzám sétálva kezét homlokomra téve megelégedetten konstatálta, hogy nincs lázam. Mielőtt azonban leengedhette volna a kezét még elkaptam a levegőben, amint megakadt a szemem az azt ékesítő vágásokon, majd tekintetem a férfi arcára vezettem, amely a szokottnál sápadtabb volt. – Ugye nem?! – csattantam fel, ő azonban válaszra sem méltatott, csak lassan ismét az istenverte ajtóhoz indult, de mielőtt kilépett volna még visszafordult és válaszolt:
– Muszáj voltam, hanem meghaltál volna! – jelentette ki kíméletlenül.
– De így most te jársz közel hozzá! – kiáltottam, miközben testemben megmagyarázhatatlan félelem szökkent szárba. – Egy egyesség ér annyit, hogy meghalj! – folytattam immáron zokogva.
– Ki mondta, hogy amiatt csinálom? – mondta kedvesen, majd elengedve az ajtót hozzám lépett és szorosan átölelt. Abban a pillanatban a szívem őrült módon zakatolni kezdett, bársonyos illata-, amely most keveredett a vér fémes szagával- beférkőzött az orromba ezzel elbódítva a többi érzékem is. Karjai melegének hatására testem folyamatosan ernyedt el és az ereimben áramló félelem pillanatok alatt vált köddé. Úgy éreztem, hogy ott és akkor nincs a világon lény, aki bántani tudna, mert az a két erős kar mindentől megvéd…
– Gyere, enned kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, de mégis kedvesen, ezzel megtörve a pillanat varázsát. Ezután felállt, majd lehajolva hozzám óvatosan a karjaiba vett és szinte azonnal leengedett a földre, megbizonyosodva róla, hogy tudok járni magamtól is. Finoman megfogta karjaim, majd úgy vezetett ki a konyhába, ahol meglepő látvány fogadott: az egész helyiség vérben úszott, miközben az asztalon egy ember darabjait pillanthattam meg. Látva azt hihetetlen éhség lett úrrá rajtam és kitépve magam Ciel karjaiból az asztalhoz rohantam és mohó módon enni kezdtem. Csak úgy tömtem magamba az előttem elterülő falatokat, miközben a vér végigcsorgott az államon és a kezeimen is.
– Remélem nem baj, hogy ide már nem magam szervíroztam! – mondta cinikusan, de én mit sem törődve vele tömtem magamba a húst. Miután végeztem döbbentem rá úgy igazán, hogy mit is tettem. A felismerés letaglózott, a gyomrom pedig szinte azonnal felkavarta, így rohanni kezdtem abba az irányba, amerre a WC-t sejtettem. Majdhogynem berúgtam a rozoga fehér ajtót, amelyen szinte beesve hajoltam a wc kagyló felé, visszaadva a gyomrom tartalmának egy részét. Közben Ciel is besétált és finoman hátra fogta vörös fürtjeim, miközben a másik kezével finoman simogatni kezdte a hátam.
– Meg… Megettem egy embert! – mondtam sokkosan, miközben megfordultam és hátam a kagylónak vetettem. – Egy ártatlan vére tapad a kezemhez!
– Igazából nem volt ártatlan, ő volt a dilidoki, aki megkínoztattot…
– Számít ez! Egy szörny lettem, olyan, akit eddig megöltem!
– Ezt kellett tenned, különben meghalsz és vele együtt milliók is! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire döbbenten pillantottam lila íriszeibe. – Arra esküdtem, hogy megvédelek mindentől és a végén beteljesítem a jóslatot! Szóval halld szavam, Azael, mert csak egyszer mondom el: amíg egy csepp vér is van a testembe és egy parányi levegő a tüdömbe én ott leszek melletted és megvédelek bármitől, kerüljön ez bármibe! – folytatta határozottan, miközben ametisztet idéző íriszei furcsa módon kezdtek el csillogni.
– Köszönöm! – suttogtam hevesen dobogó szívvel, mire ő egy lágy mosolyt villantott rám, amely amilyen gyorsan jött, úgy is szállt tova.
– Erre pedig gondolj úgy, mintha csak egy Big Mac-et nyomtál volna be. A démonoknál ez olyan. Ez a nő pedig megérdemelte a halált, azért amit veled és sok más emberrel is tett!
– Nekem sosem lesz olyan… – motyogtam magam elé révedve. – De az a tény legalább vigasztal, hogy bűnös volt és igenis megérdemelte a halált. Egy dolgot viszont ígérj meg nekem! – kértem határozottan.
– Micsodát?
– Azt, hogyha enni kényszerülök soha ne hagyd, hogy ártatlant egyek meg! – folytattam megkezdett mondatom, miközben vörös íriszeim az ő ametisztjeibe függesztettem.
– Igyekszem! – felelte. – Amúgy pedig nem maradhatunk itt sokáig, hamarosan ránk fognak találni!
– Kik? – kaptam fel ijedten a fejem, amellyel eddig a földet pásztáztam.
– Választhatsz, vagy a zsaruk vagy pedig a maszkos fazon emberei, aki mindenképpen holtan akar látni! – adott választ, amitől én egy cseppet sem éreztem nyugodtabbnak magam.
– És hová fogunk menni? – tettem fel a következő kérdésem kissé idegesen.
– Van egy nagyszerű kúria az erdő között, oda fogunk menni. Ott tudlak képezni téged és nem kell féljünk attól, hogy ránk találnak.
– Hogyan jutunk el oda?
– Megvárjuk az estét és elrepülünk odáig! – felelt, miközben a vállát vonogatta.
– Szó sem lehet róla, abba bele is halhatnál! – kiáltottam kissé hisztérikusan. Utálni fogom magam ezért, de kössünk el egy kocsit este és menjünk azzal az erdő közeléig. Ott felgyújtjuk, majd gyalog megyünk tovább, így nem találnak meg biztosan, ha a kocsiban akad nyomkövető, még akkor se! – vázoltam fel a tervem, mire kis mérlegelés után rábólintott. Ezután megpróbált felállni a földről, de szinte azonnal visszacsuklott rá. – Jöjj, segítek! Rád fér a pihenés, mert te is kimerültél! – mondtam kedvesen, mire ő csak az orra alatt morogva nyújtotta a kezét, hogy felhúzzam. Karját végignyújtottam a vállaimon, így a súlyának majdhogynem egésze rám nehezedett, de én mit sem törődve ezzel kitartóan cipeltem az immáron félájult Cielt a szobába. Ott végig fektettem a kék lepedős ágyon és lágyan ráterítettem az általam otthagyott szürke takarót.
Csendben az ajtóhoz osontam, majd épp távozni készültem, amikor is erőtlen hangon megszólalt:
– Ne menj, maradj velem! – mondta kisfiús hangon könyörögve, mire elmosolyodtam és visszalépve hozzá én is letelepedtem mellé az ágyra, ami után szinte azonnal átkarolta derekam hatalmas karjával és mély álomba zuhant. Nem sokkal ezután pedig én magam is követtem…
