Örömtelen találkozás
– Elismételné nekem kérem, hogy miért ölte meg azt a férfit? – kérdezte a doktornő ismételten, a mai napon vagy huszadjára.
– Azt hittem, hogy a hajszín nincs kapcsolatban az intelligenciával, de tévednem kellett ismét. Éppen ezért még egyszer és utoljára elismétlem, szöszikém: azért nyírtam ki a hapsikát, mert egy démon volt és szerette volna a fejem trófeaként a büdös démon kecója falán látni. Egyéb kérdés? – dőltem előre az asztalon, megpróbálva olyan bájos mosolyogni és rebegtetni a szempilláim, ahogy csak tudtam.
– Még véletlenül sem azért, mert a „hapsi”, az ön szavaival élve Jeff Morgan volt, az ön egykori vőlegénye, aki a legjobb barátnőjével csalta több hónapon át? – kérdezte vigyorogva, megpróbálva azzal kicsikarni belőlem a vallomásom, hogy a gyenge pontomra tapint. Ez viszont csak azért nem jött be, mert a több mint egy hét alatt, ami alatt ebbe a diliházba rostokoltam, sikerült olyan mélyre zárjam az érzéseim, amilyen mélyre csak ember képes lehet, a kulcsát pedig, csak hogy biztos legyen, lehúztam a wc-n, majd a wc-t egy dinamittal is felrobbantottam.
– Cicus, ejnye, de naiv vagy! Azt hiszed, hogy annak a senkiházinak a felemlegetésével tudsz zsarolni, akkor elmondom, anyuci, hogy tévúton jársz! A faszi egy démon volt és csak holtan akart látni, az már más kérdés, hogy az a seggfej olyan módszeres volt, hogy mielőtt megölt volna hét évet elvett az életemből és még össze is törte a szívem! De ő számomra egy senki és ezen az sem fog változtatni, hogy halott! – mondtam a dühtől tajtékozva, a mondandóm után pedig még egy erőset csaptam is az asztalra, már amekkorát tudtam a kezeimet fogva tartó bilincsektől.
– Ez így nem fog menni! – csattant fel a velem szembeülő fiatal doktornő, kinek zöld szeme villámokat szórt fekete keretes szemüvege mögött. – Ha nem megy szép szóval, hát erőszakkal szedem ki belőled a válaszokat! Hihetsz nekem, ami ezután jön, abban nem lesz kegyelem és könyörögni fogsz azért, hogy vallomást tehess, de akkor már késő lesz… – mondta fenyegetően szűrve ki a szavakat a fogai között, miközben az asztalon átnyúlva megragadta az állam, ezzel kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.
– Ezt mondták már páran nekem – feleltem kaján vigyorra húzva a szám.
– Roger! – kiáltott oda az ajtóban strázsáló, gardrób méretű hapsinak. – Vidd csak a kezelőbe, hogy kicsit segítsünk a madárkánknak dalolni! Oh, mielőtt elfelejtem, egy kis segítség, hogy nyugton maradj az úton… – mondta vigyorogva, miközben elővett egy fecskendőt a zsebéből és elkezdett közelíteni felém. Ösztönösen húzódni kezdtem, megpróbáltam kiszabadulni a bilincsekből.
– Maga egy állat! Nem nekem lenne a helyem bilincsbe és ebbe az ízléstelen köpenybe, hanem… – üvöltöttem, azonban a mondatom nem tudtam befejezni már, mert lefogva a fejem a nyakamba fecskendezte az injekció tartalmát. A folyadék szinte azonnal megtette a hatását, szemhéjaim szép lassan elnehezedtek, majd a fejem hangos koppanással landolt az asztalon és ezután teljesen megszűnt a világ számomra…
Amikor kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyiségben találtam magam, melyben pusztán egy régi villanykörte pislákolva szolgáltatott némi fényt, ezzel mindent ijesztő árnyékba fogva. A parányi szoba közepén felállított rideg fémágyra voltam kikötözve, minden ruhámtól megfosztva. A hideg futkosott a hátamon, de még magamnak sem ismertem volna be, hogy mennyire rettegtem. Megpróbáltam kiszabadulni a bőr szíjakból, azonban nem sok sikerrel, mindinkább a bőr kissé érdes felülete véresre súrolta vékonyka csuklómat.
– A picsába már! – morogtam, mire az ajtón belépett egy fura külsejű pasas. Fehér köpenyét vércseppek tarkították, amely alatt inget és nyakkendőt viselt. Szemén egy úszószemüveghez hasonlatos szemüveget viselt, amely olyan szorosan simult a bőréhez, hogy egy külön véres sávot vájt magának a bőrébe. Élettelen fekete szemeivel úgy bámult rám, mintha én lennék az aznapi vacsorája. A szája pedig… mind közül az volt a legfélelmetesebb… Egy bizarr kinézetű fémszerkezet ölelte körbe, nem csak az ajkait -ezzel kifeszítve azokat és láttatni engedve rusnya, sárga fogait- , hanem egész arcát keretbe foglalta, a fején csatlakoztatva a két oldalt egymáshoz.
– Tündérkém, hát felkeltél! – hallottam meg a negédes hangot a fura kinézetű pasas mögül, majd miután kilépett mögüle, megláthattam azt a szipirtyót is, aki idejutatott.
– Baszódj meg! – sziszegtem, mire felnevetett.
– Én nem fogok, csak majd te! – mondta vigyorogva, majd meg sem várva a reakcióm, folytatta: – Ő itt Doki, ő fog a mai napon kezelésbe venni. Viselkedj szépen és akkor talán nem fog annyira fájni! Vagy várjunk csak… de! – nevetett fel ismételten, miközben elengedte az államat, amit eddig szorongatott.
– Dögölj meg! – kiáltottam, mire visszalépett hozzám és jó erősen arcul ütött, mire válasz gyanánt arcul köptem. Ő ismételten csak nevetett, majd intett egyet Dokinak és elhagyta a helyiséget. Mintha csak erre várt volna a fura alak, elkapta az asztalra tett körfűrészt, majd beizzítva azt megindult egyenesen a lábam irányába. Kapálóztam ismételten, próbáltam szabadulni, továbbra is sikertelenül. Ezt látva a Doki fura, gépies hangon felnevetett, majd egyik kezével lefogva a bal lábam a fűrészt a kislábujjamhoz érintette. A gép vékony sípóló hangot adott ki, amint próbálta átvágni a csontot, a vér pedig szanaszét spriccelt gyorsan betöltve a helyiséget és az arcomat is az egész testemmel együtt. A fájdalomtól csillagokat láttam már, de nem akartam gyengének mutatni magam, így szinte egy hang nélkül tűrtem, ahogy az immáron élettelen ujjam lassanként elválik társaitól. A doki továbbra is nevetett, láthatóan nagyon élvezve a műsort.
– Mennyit fizetnek magának ezért? – kiáltottam összeszorított fogakkal. A Doki nem felelt, csak nevetett továbbra is, majd áttért a jobb lábamra, ugyanúgy megismételve az előbbi műveletet. Többé már nem foglalkoztam azzal, hogy erősnek lássanak, nem akartam tovább játszani az erős és sérthetetlen lányt, elegem lett belőle. Elegem lett mindenből abban az adott pillanatban, megelégeltem, hogy folyamatosan bántanak én meg rezzenéstelen arccal tűröm, mert erősnek akarom láttatni magam, elegem lett abból is, hogy mindig azok bántanak a legjobban akik fontosak nekem, miért csinálja velem ezt az univerzum? Mi ennyire vicces ebben? És ekkor megtört a jég, többé nem tartottam magam, mert feleslegesnek ítéltem, megtörtek, így hát átadtam magam a fájdalomnak és üvöltöttem, ebben pedig benne volt minden fájdalmam, minden szomorúságom és minden gyengeségem is, melyet próbáltam elnyomni magamba. Ezután éreztem ahogy az erő szép lassan elhagyja a testem, a szemeim pedig lecsukódnak.
Egy sötét kertben jártam, melynek romos kőpagodáján egy fekete pad volt elhelyezve, melyet már kissé benőtt a gyom. Iszonyatosan fájt a két lábam, lépteim nyomán egy erőtlen vércsíkot húztam magam után. Egyszerű fehér hálóing volt rajtam, melybe most belekapott a szél.
– Azael… – hallottam meg egy lágy hangot, amint a nevem szólítja.
– Igen, itt vagyok! – válaszoltam, miközben próbáltam megtalálni, hogy honnan is jöhet a hang.
– Azael! – hallottam a nevem ismételten, de sokkal élesebben és azon az idegesítő női hangon, amelynek tulajdonosát már ezerszer a pokol legmélyebb bugyrára kívántam. – Ejnye cicám, csak ennyit bírsz? Két lábujj és már véged is? Azt hittem veled legalább jót lehet játszadozni, de lám, megint tévednem kellett.
– Tennél egy szívességet? Megdögölné végre a picsába? – vágtam a fejéhez, mire újból csak nevetni kezdett.
– Nem most cicám, majd nagyon sokkal később! – felelte egy őrült mosoly kíséretében, majd egyet intve a Doki felé, ismét elhagyta a helyiséget. A férfi elővett zsebéből egy fecskendőt, amit szinte azonnal a nyakamba szúrt, minden ellenállásom ellenére is. A folyadék hamar elvegyült a véremmel, maró fájdalmat okozva az egész testembe. Ordítottam, vonaglottam, de mindhiába, a kín továbbra sem akart szűnni. Éreztem, ahogy a szívverésem egyre csak gyorsul, majdnem átszakítva mellkasomat.
Ezután két erős dobbanás után elhalkult és nem éreztem többé, hogy dobogna, ahogy a maró fájdalom is megszűnt. Csak lebegtem a semmibe boldogan, hogy végre vége van, nincs több fájdalom és szenvedés. Azonban ez az állapot sem tartott sokáig, mert hirtelen zuhanni kezdtem. Összehúzott szemmel vártam az érkezés pillanatát és a kegyetlen reccsenést, amely összetört csontjaim fájdalmas jajveszékeléseként cseng fülembe. Azonban mindez elmaradt, mert mielőtt földet értem volna, két erős, de mégis vékony kar kapott el, majd pár lépést megtéve finoman a padra fektetett.
– Azael… – hallottam meg ismételten az előbb hallott lágy férfihangot.
– Ki vagy te? És mit akarsz tőlem? – kérdeztem ijedten. Vártam volna, hogy szívem hevesen verni kezdjen, azonban helyén nem éreztem mást, csak ürességet. – Mi… Miért nem érzek itt semmit? – mutattam kissé pánikolva a mellkasomra.
– Mert már nem élsz… – felelte kissé bánatosan, mire megfordult velem a világ.
– Me… Meghaltam? – kérdeztem remegő hangon. Megijesztett a tény, pedig az elmúlt napokban semmi egyébre sem vártam, csak arra, hogy vége legyen mindennek, mert belefáradtam a csatározásokba.
– Igen…- felelte kimérten.
– Ki vagy mi vagy te? Mit akarsz tőlem? És mi ez a hely, én meg miért vagyok itt? – támadtam kérdéseimmel hirtelen neki, mire ő csak gyengéden elmosolyodott, majd belekezdett a válaszadásba.
– Ciel Phantomhive a nevem és egy arkangyal vagyok, a Végzet Nagyasszonyának a fia. Népem évszázadok óta a démonok szolgálatában áll, családom pedig generációk óta a királyi családot szolgálja töretlenül! Apám halála után pedig most rajtam a sor, hogy szolgálják… Ez a hely pedig egy kis kitérő az Alvilág és a Menny között, te pedig azért vagy itt, hogy kapj még egy lehetőséget…
– De hát én nem vagyok hercegnő, démon meg végképpen nem! Épp ellenük esküdtem fel. Arra, hogy leszámolok velük és megvédem az embereket tőlük! – mondtam kissé kikelve magamból.
– Mi volt a hála ezért? Megkínoztak, megöltek, mert te olyat tudsz, amit ők nem. Féltek tőled és ezért elhallgattattak! – sziszegte, azonban arcán a düh legapróbb jelét sem véltem felfedezni. – Azael Tamwood, ha hiszed, ha nem te egy démon vagy! Ha nem így lenne én nem lennék itt… Meg mit gondolsz miért pont Azael a neved? – kérdezte, mire döbbenten néztem rá.
– Fogalmam sincs, én végig abban a tudatban éltem, hogy azért mert anyám akkor is részeg volt, amikor nevet kellett választania nekem, a gyerekének, akit sosem akart és az első névszerű valami, amit meglátott, az pont az Azael volt! – feleltem kissé idegesen.
– Ez így ebben a formában nem igaz, de nem árulhatom még el neked, hogy honnan is van a neved, vagy ki is vagy valójában. Erre neked kell rájönnöd, neked kell visszaszerezni az ellopott emlékeidet és bosszút állni! – utolsó szavaira odakaptam a fejem, mely eddig a pagoda romos oszlopai felé volt fordítva.
– Szóval én egy démon vagyok és a saját fajtársaim gyilkoltam le? – kérdeztem leginkább magamtól, annak reményében, hogy Ciel nem hallottam meg, de ekkora mázlim nekem sosem volt, így helyettem ő felelt a kérdésre.
– Igen, viszont azok a démonok nem voltak ártatlanok, holtan akartak látni téged. Így nem csak magad védted meg, de az általad hőn szeretett embereket is. Sőt ezután is ez lesz a feladatod, mindaddig, amíg be nem teljesül a jóslat!
– Milyen jóslat? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Ezt is majd később megtudod – mondta mosolyogva.
– Mit kell tennem? – tettem fel egy újabb kérdést, amely egyben az utolsó is volt. Döntöttem, ha bosszút akarok állni azokon akik bántottak, akkor a legjobb esélyem csak is Ciel lehet, legyen ennek bármilyen ára. Nekem most csak egy dolog lebegett a szemem előtt, a bosszú, a vérbosszú…
– Add a lelked! – mondta, egy óvatos mosolyra húzva ajkait.
– Hát az kincs, ami nincs – vontam vállat, mire elnevette magát.
– Igazából csak egy pecsétet kell a testedre égetni, amely minél közelebb van a szemedhez, annál erősebb lesz. Azt a célt fogja szolgálni, hogy légy bárhol én biztosan megtaláljalak, valamint ha netán megszegem egy parancsod, akkor emlékeztessen arra, hogy hol is van a helyem!
– Fájdalmat fog okozni neked? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, elég pokolit… – felelt, miközben kissé zavartan a tarkóját masszírozta, majd folytatta: – A pecsétnek pedig van egy másik szerepe is, amely mind közül a legfontosabb: képesek vagyunk átadni egymásnak az erőnket egy kis időre, egyesítve pedig majdhogynem legyőzhetetlenné válhatunk!
– És milyen ára van ennek az emberfeletti erőnek?
– Nagy valószínűséggel belehalok… – mondta csendesen, mire szavai nyomán nyomasztó csend települt a tájra.
– Képes lennél meghalni értem? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, bármire képes lennék érted! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire egy pillanatra bennakadt a levegőm.
– Hogy ezt mennyiszer hallottam már! – mondtam szarkasztikusan, mire a szemeim is megforgattam kissé.
– Egy dolgot elfejtesz: én nem hazudhatok, képtelen vagyok rá! – szavai nyomán azonnal eltátolttam a szám.
– Ez az végre lesz aki megmondja hogy szarul nézek-é ki az adott ruhába! – öklöztem vidáman a levegőbe, megpróbálva kissé oldani a feszült hangulatot és elrejteni a kisebb pánikot, amely úrrá lett a testemben. Mondatom azt hiszem célba ért, ugyanis Ciel hangosan felnevetett, mely olyan édesen csengett, hogy akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.
– Hazudni valóban nem tudok, viszont rébuszokban beszélni annál inkább, így mindenképpen veszett ügyed van a ruhák terén – felelt nevetve, majd arca elkomorult és folytatta: – Akkor hát készen állsz? – kérdezte komolyan, hangjában azonban parányi kedvességet is felfedezni véltem. Nem feleltem csak bólintottam, mire komoly arccal megfogta a vállam és végig fektetett a padon, amelyen eddig ültem, majd fölém hajolva egy lágy csókot lehelt a homlokomra, amelyen igencsak meglepődtem, de ő úgy tett, mintha mi sem történt volna, hanem rögtön folytatta, amit elkezdett.
– Csak szólok, hogy pokolian fog fájni, talán jobban is, mint az a szer amivel kinyírtak…- mondta, mire én csak beleegyezően bólintottam. – Hova szeretnéd a pecsétet? – kérdezte mosolyogva, mire én is mosolyra húztam ajkaim, annak reményében, hogy ennyiből is levágja, hogy mit is akarok pontosan és nem kell megszólaljak. Úgy éreztem abban a percben, hogy képtelen lennék egy hangot is kipréselni a torkomon. Szerencsémre azonban megértette és az előbbinél még szélesebb mosolyt villantva szavakba öntötte gondolataimat: – Szemre igaz? – válasz gyanánt csak bólintottam ismét.
Ekkor finoman végigsimított kezével arcomon, aminek hatására lehunytam a szemeimet. Nem láttam mit csinál és hogy őszinte legyek nem is nagyon bántam, mert így nem kellett rettegjek azért, hogy mi fog történni velem. A fájdalom hirtelen belehasított a koponyámba és olyan erővel tombolt, hogy azt hittem menten szétrobban az agyam. Aztán hirtelen megszűnt minden és erősebbnek éreztem magam, mint bármikor. Örömömbe felugrottam, azonban azzal a lendülettel vissza is hanyatlok, ha Ciel nem tart meg.
– Csak óvatosan! Lehet ha belül erősnek érzed magad, de a tested még kissé gyenge a rengeteg megpróbáltatás miatt – mondta kedvesen, mire erőtlenül rámosolyogtam. – Most pedig itt az idő, hogy visszatérj a való életbe! – mondta kíméletlenül, mire a pánik úrrá lett rajtam.
– Ne, könyörgöm ne kelljen visszamenjek oda! Nem akarok még több szenvedést kibírni!
– Ne félj, többé már nem kell egyedül küzdened és nem leszel egyedül, mert én mindig melletted leszek, történjék bármi is! A szavam kötelez! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire valamilyen oknál fogva kissé sikerült lenyugtatnom a bensőmbe dúló pánikot. – Készen állsz? – kérdezte, mire felelet gyanánt egy aprót bólintottam.
Kinyitva a szemeim újra a dohos és sötét helyiségben találtam magam. A testembe dúló fájdalom némiképpen csökkent és örömmel konstatáltam, hogy újra érzem parányi szívem erőteljes dobolását. Az ajtó felől veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. A hangok alapján nem lehetett más, mint a szöszi és a Doki, aki éppen élete szerintem legnagyobb fejmosását kapta.
– Te idióta mamlasz! Azt mondtam vallasd ki, nem azt hogy megöld! Holtan semmire sem megyünk vele, max a szeméttelepi kutyáknak jó kajának! Hogy magyarázom meg, hogy meghalt, hm? Senki nem fogja bevenni, hogy öngyilkos lett, szóval mehetünk a hűvösre mindketten! – üvöltötte, mire önelégült mosolyra húztam a számat. Ezután elnéztem a sarokban lévő szék felé, amelyen most Ciel ült, komolyan méregetve kissé megcsonkított testem.
– Basszus, ne nézz már ennyire, totál pucér vagyok! – kiáltottam suttogva, hogy nehogy a mamlasz meg a csúnya banya meghallja, hogy mégsem dobtam el a kanalat.
– Szerintem jelenleg az a legkisebb gond, hogy nincs rajtad ruha. Nyakig véres vagy, két lábujjad hiányzik, az arcod bezúzták, zúzódások borítják az egész tested és olyan hegek, amelyeket csakis az a szer okozhatott, amelyet ez az idióta beadott neked – mondta komolyan, mire meghűlt bennem a vér és döbbenten bámultam rá. – Nem csoda, hogy előszőr belehaltál ebbe, ez még egy gyakorlott és harcedzett démonnak is sok, nemhogy egy olyannak, aki még csak most fedezi fel az erejét – folyatta tárgyilagos hangon, majd fejét hirtelen az ajtó irányába kapta. – Mi hát a parancsod? – kérdezte olyan mosollyal, amelytől még az én hátamon is futkosni kezdett a hideg.
– Öld meg őket és vigyél ki innen! – adtam parancsba, mire felelet gyanánt csak bólintott egyet és visszaült a sarokba. Ebben a pillanatban pedig belépett a banya és a Doki a helyiségbe, meglepődve konstatálva, hogy én bizony élek és lélegzek. Arcukat látva akaratlanul is elnevettem maga, ami végül egy fájdalmas fintorrá változott a testemet tarkító sebek miatt.
– Te hogyhogy élsz?- kérdezte a szőkeség döbbenten, mire felnevettem.
– Egyszerű a képlet, csupán jókor bukkant rám a Végzet Nagyasszonyának a fia!- feleltem vigyorogva, mire ha lehet még döbbentebben nézett rám a banya és némi félelem is átsuhant az arcán.
– Ne nevettess, biztos, hogy csak megint hazudsz, ahogy mindig is tetted egész életed során! – mondta dühödten toporzékolva, mire felnevettem.
– Ciel lennél olyan aranyos, hogy bemutatkozz a csúnya nénikének? – szóltam oda a sarokba gubbasztó férfinak, aki most a szék támláján ült az ülőrésze helyett. Erre felállt, majd egy szemtelen mosolyt villantva kilépett az árnyékból a nő legnagyobb döbbenetére.
– Helló cica! – köszönt szemtelenül, majd a semmiből előhúzott egy hatalmas kaszát, melynek ezüst vége még ebbe a gyér fényben is megcsillant. Megindult a doki felé, aki ijedten hátrálni kezdett és folyamatosan sikoltozott, Doki nevét kiáltva, aki ezalatt a sarokban állt és az eseményeket figyelte, de főnőke parancsára nyomban akcióba lépett és úgy állt elé, mintha csak áthatolhatatlan pajzs lenne. Kezében pedig az a körfűrész lapult, amellyel az én lábujjaimtól is megszabadított. Ciel azonban egy pillanatra sem rezelt be tőle, még akkor sem, amikor a nagy monstrum megindult felé. Kaszájával hárított minden csapást és olyan arcot vágott közbe, mintha csak untatná ez a játszadozás. Ezt az alkalmat kihasználva a pszichopata nőcike felkapta az asztalra rakott egyik fecskendőt, melyben az előbbihez hasonló zöld folyadék lapult és elindult felém azzal a céllal, hogy ismételten belém mártja a tűt. Ciel a szeme sarkából, érzékelte, hogy miben is mesterkedik a dokinő, mert egy “ebből elég legyen ” felkiáltással kiütötte Doki kezéből a körfűrészt, majd még egy hatalmas csapással megszabadította a fejétől is. A fej a szoba másik végén ért földet, véres foltot hagyva a falon, aminek nekicsapódott. Az csonkból spriccelt a vér az egész szobát betöltve, a fejnélküli test pedig rángatózva zuhant a földre. Mit sem törődve ezzel, gyorsan átugrott az immáron élettelen testen és szinte azonnal a szőke nő mellett kötött ki, aki nagy buzgósággal készült a nyakamba szúrni egy újabb adaggal a gyilkos méregből. Ciel kiütötte kezéből a fecskendőt, ami hangos csattanással tört szét a padlón, majd pedig egy egyszerű mozdulattal felöklelte kaszájával az éppen felé forduló doktornőt. Egy pillanatig félelem csillant szemében, majd élettelenné változott tekintete és többé nem mozdult. A férfi lábával rúgta le az élettelen testet, akinek így szinte a teljes hasa felszakadt, ezzel utat engedve beleinek, amelyek eddig csontjainak és bőrének fogságában raboskodtak.
– Gyere, menjünk innen! – mondta kedvesen, majd elvágva a testem eddig fogva tartó bőrszíjakat az ölébe kapott és úgy indult el kifelé a dohos helyiségből. Menetközbe elkapott egy, a folyóson hagyott takarót és jó szorosan betakargatott vele. Miután felértünk a kihalt első emeletre kitárta az egyik hatalmas ablakot, majd a párkányra lépve nemes egyszerűséggel kivetette magát rajta…
