
Fedőneve: Cucili Bu
ISBN: 9786156297716
Megjelenés éve: 2024
Szerkesztés: Preiml-Hegyi Hajnalka és Csiki Ingrid
Tördelés: Horváth Róbert
Borítóterv és tördelés: Zsiros - Petróczki Kitti
1.
Első fejezet, melyből kiderül – hogy egy szellem köpenyébe is belekaphat a szél – a Trotanok is alszanak – eljárnak a piacra, kávéznak – a szabadnapjukon is beszélnek az ezredesükkel – sőt még egy démonvadász-létesítmény címét is megismerhetjük, de a legfontosabb, hogy tulajdonképpen nem derül ki semmi.
Sáros, téglalap orrú, hosszú szárú csizmája ezüst verettel díszített, melyen rég elfeledett szimbólumok domborodnak, még az idők előttről. Fekete nadrágot visel fehér mintával, mellvértje fekete neonnarancs kerettel, mely végigfut a páncél és a mellizomminta körvonalán. Kopott, vöröses, szakadozott, néhol lyukas, viseltes köpenyébe belekap a szél. Őszbe forduló barna haja a háta közepét verdesi. Szeme éjfekete, bőre egyenetlen, mintha rohadna.
Egy zöldellő domb tetején áll némán, a tőle nem messze csendesen csordogáló folyó túloldalán rendőrök helyszínelnek egy halott férfi körül, őket nézi. Társa felettük suhan el, miközben a vizet tisztítja meg a méregtől. Ő visszatekint a halottra, összeteszi két kezét szíve magasságában, s mélyen meghajol. Amint felegyenesedik, utoljára fejet hajt. Szellő támad, és a szellemet elfújja a szél.
*****
Glikliklikliklik! Glikliklikliklik!
Tigrisszem, a nagy Trotan Cayatan immáron sokadjára megismételt finom mozdulattal elnémította az ébresztőórát, felült, megdörzsölte két szemét, ásított, nyújtózkodott, végül talpra állt. Kezdetét vette napi rutinja: kislattyogott a fürdőszobába megmosakodni, könnyű edzőruhát vett magára
(szigorúan egyszínű felsőt és alsót, ebből nem engedett fikarcnyit sem, csak néha, de az most nem számít), ima, evangéliumolvasás, edzés, könnyed, ám tartalmas reggeli, kávézás, zuhanyzás, felöltözés. Majd, mivel ma szabadnapja van, úgy döntött, hogy a piacra megy bevásárolni.
Főhősünk könnyedén szaladt le a lakása előtti lépcsőn. Alig ért le, a nap hirtelen kibukkant a felhők mögül, és igen előnyös megvilágításba helyezte vékony, mégis izmos alkatát. Simára borotvált arcbőréről szinte visszatükröződött a napfény, markáns álláról elhessegetett egy szemtelen legyet, majd elindult autója felé. Egyszerű bézsszínű nadrágot, hozzáillő szürke cipőt és fehér piké pólót viselt. Kifogástalan angol gentleman benyomását keltette, lévén az is volt. Azon apróságot leszámítva, hogy csak negyedrészt angol, kétnegyed részt magyar s egy negyedrészt spanyol felmenőkkel büszkélkedett.
Elérkezvén a piacra először kedvenc zöldségesét látogatta meg, udvariasan köszönt, megdicsérte a hölgy frizuráját, majd friss petrezselymet vett a zöldjével együtt, és sárgarépát a zöldje nélkül. Ezek után következett a paprika, paradicsom, egy kevés cékla s végül némi rukkola. Utána egy régi jó ismerőséhez ugrott be a piacon, Miss White-hoz, akit Bu még gyermekkorából ismert, bár akkor még férje után Mrs. Black volt a neve. Tudta jól, olyan szárított pirospaprikát, amilyet Miss White tart, nem lehet kapni egész Angliában.
Egy kedves barátja az idegenlégióban őrölt pirospaprikával szórta meg a rántottáját. Tigrisszem eleinte kissé furának találta, de miután kipróbálta, igazán ízlett neki. Azóta sütés által elkészített tojásos ételeit fogyasztás előtt mindig megszórja ezzel a fűszerrel. Ezután következett a piaci hentesüzlet, Mr. Benson halasboltja, gyorsan beugrott még a kedvenc gyümölcsárusához, s hazaindult.
Otthon hűtőbe tette a romlandó árut, elpakolta a maradék zöldséget és gyümölcsöt, feltörölte a helyét, mert némi kosz maradt utána. Ismételt kávéfogyasztás, majd nekiállt elkészíteni ebédjét. Eközben elolvasta a reggeli lapot, melyet távolléte alatt hozott a postás. Ekkor váratlanul megcsörrent a telefon. Ki lehet az? – morfondírozott magában, miközben füléhez emelte a készüléket.
– Halló! Itt Augustus Rupert Johnson.
– Üdvözlöm, Jenison ezredes vagyok.
– Üdvözlöm, ezredes. Miben állhatok szolgálatára?
– Volna egy kis probléma a múltkori akciójával kapcsolatban. Nem is probléma. Inkább kellemetlenség. Kérem, ha a mai nap folyamán lehetséges, fáradjon be, hogy megbeszélhessük a részleteket.
– Ebéd után megfelel, ezredes úr?
– Tökéletes. Előre is köszönöm. És elnézést a zavarásért. Viszonthallásra.
– Nem történt semmi. Viszonthallásra.
Tigrisszem szemrebbenés nélkül vette tudomásul a napirendjében történt változást, s némi borssal megszórta a halat a serpenyőben. Ebédje végeztével elfogyasztott egy teát, elmosogatott, fogat mosott. Átöltözött, és elindult az ezredeshez.
Beindította autóját, letörölte az ablakot, indexelt, majd kigurult a parkolóból. A sűrű forgalom miatt majdnem fél óráig tartott, mire megtette az amúgy tíz perces utat. A londoni Hunter St. 31. előtt parkolt le. Az épület vörös téglából épített falai és fehérkeretes ablakai egyszerűségről tanúskodtak. Komótos léptekkel sétált fel a lépcsőn, odabent a díszítések és dekorelemek nélküli folyosó végén balra fordult, és kopogás után benyitott a 6-os számú ajtón.
Nos, most, hogy véget ért a prológus, rátérhetünk a lényegre. De előtte helyezkedjünk el térben és időben.
2.
Második fejezet, amelyben – megtudjuk, hányszor nyíltak ki a tárnák – megismerkedhetünk az ezredessel és annak titkárnőjével – elfogy néhány csepp whisky és konyak – rakéták repkednek a múltban – és sárkányok sorsáról döntenek.
Mivel az idő relatív, és mindenki másként érzékeli, egy már megtörtént eseményhez társítom, és az időt Adoradó Minsuul tárnáinak Richard von Stern általi kinyitásához viszonyítom (későbbiekben tárnanyitás).
London, Anglia
A tárnanyitásig három hónap, két hét, egy nap, hat óra, öt perc és négy másodperc van hátra.
Augustus Rupert Johnson elérte a démonvadászok londoni titkos helyőrségét, felment a lépcsőn, benyitott.
– Üdvözlöm, Miss White, kérem, jelentsen be az ezredesnek! (Eme Miss White nem ama Miss White, kinek a piacon zöldséges standja van.)
– Üdvözlöm, Mr. Johnson. Szükségtelen. Az ezredes úr meghagyta, hogy amint megérkezik, rögvest irányítsam hozzá.
– Köszönöm.
Tigrisszem az ezredes irodájának ajtajához lépett, és bekopogott rajta. Bentről szinte azonnal csendült a felelet.
– Szabad!
Jenison ezredes az ablaknál állt. A dolgozószoba oldalfalának minden egyes szabad négyzetcentiméterét könyvektől roskadozó könyvespolc fedte. Odakintről beszűrődött a napfény, az ezredes jobb kezével hátrafésülte deresedő, fekete haját, nagyot sóhajtott. Arcáról lerítt, hogy olyasvalamit készül tenni, amihez vajmi kevés kedve van.
– Jó napot, Jenison ezredes! – köszöntötte Tigrisszem, miután bezárta az ajtót.
– Jó napot! Parancsol egy italt? – fordult felé, s kérdezte szolid mosollyal az arcán a felettese.
– Köszönöm, kérek.
– Még mindig tisztán issza a whiskyt?
– Igen, uram.
– És persze egy jégkocka, már ha jól emlékszem.
– Tökéletesen, uram.
Az ezredes töltött magának is, majd a két pohárral a kezében a bőr ülőgarnitúrához sétált, hellyel kínálta Tigrisszemet, és az egyik poharat átnyújtotta neki. Miután koccintottak, kortyoltak egyet az italból, s kényelmesen elhelyezkedtek. Az ezredes sóhajtott egy nagyot, és kissé nehézkesen, de belekezdett a beszédbe.
– Nézze, Augustus, előrebocsátom, én ódzkodtam ettől az ügytől, de a feletteseim ellentmondást nem tűrve hivatalosan adták parancsba.
Amint az ezredes néhány másodpercnyi szünetet tartott, Tigrisszem megszólalt.
– Semmi baj, ezredes úr, nyilván okuk volt parancsot adni önnek.
– Hosszú ideje vagyunk már barátok, Augustus. Hány éve is? Huszonnyolc, harminc?
– Harminc éve, ezredes úr.
– Ugyan-ugyan, hát nem megegyeztünk, ha négyszemközt vagy nem katonai társaságban vagyunk, nyugodtan szólíthat a keresztnevemen?
– Köszönöm, Augustus. – Tigrisszem lepöckölt egy apró szöszt a jobb térdéről.
– Én köszönöm, Augustus. Hihetetlen, immáron harminc éve annak, hogy a nagyapja házában felemeltem magát a földről ötéves korában. Csak sírt, sírt és csak egyre sírt. Attól félt, ki fog kapni, mert eltörte. Mit is?
– Egy vázát, de a macska lökte le. Ön megvédett és mellém állt.
– Igen, és azóta barátok vagyunk. Éppen ezért esik nehezemre ezt kérni öntől.
– Ne essen nehezére, Augustus. Emellett nem kéri, hanem parancsba adja. Engedelmével, miről van szó?
– A legutóbbi szerbiai küldetéséről.
– Az egyéni küldetésemről vagy a Grizzlyvel közös küldetésünkről?
– Az előbbi.
– Á, a Vulpidi.
– Igen, a Vulpidi. A szerbiai akciója során, amikor a helyi démonvadászokkal megtámadta a szerb határ mellett a szörnykereskedő banda tagjait, és megmentette a szállítmányt. Az egyik ellenséges egyén által kilőtt rakéta átrepült a határon a bosznia-hercegovinai Mokronozi irányába. Természetesen a rakéta egy rövid hatótávú típus volt, így a határon túl pár száz méterre egy elhagyatott területen csapódott a földbe. Ily módon senki sem sérült meg. De a terület tulajdonosa, egy kétes ügyletekkel foglalkozó „üzletember” sérelmezte a kárt, amely a természetben keletkezett. Gondolván arra, hogy esetlegesen pénzt akar kicsikarni tőlünk, kártérítési tárgyalásokat kezdeményeztünk az eset elsimítására. Kijelentette, hajlandó elfelejteni ezt az incidenst, ha a démonvadászok segítenek megoldani egy apró kis problémáját. Merthogy szavamat össze ne keverjem, az „úriember” aletikálva van, és egyes said körökkel is üzletel.
– És mi az a probléma, aminek a megoldásában segítenünk kellene? – érdeklődött Tigrisszem.
– Az egyik földterületén jelentős, több száz millió eurós ipari fejlesztést szeretne végrehajtani. De sajnos ez nem lehetséges, mert a területen él egy, a mi védelmünk alatt álló lény. Egy hatalmas sárkány.
– Kom Bahobaho, az utolsó nagy magmasárkány Európa területén. Ha az én földemen élne, én sem fejlesztenék semmit, az bizonyos.
– A sárkány, amint tudja, már nagyon öreg, éveken belül amúgy is felül kellene vizsgálni, hogy nem hatalmasodott-e el rajta a demencia, és nem veszélyes-e az emberekre. De most ezt előbbre kell hoznunk.
– Miért? Miért kellene tennünk bármit is azért, mert egy gengszter erre kér minket? – Tigrisszem hangján enyhe lekicsinylés érződött.
– Annak a szóban forgó gengszternek elég nagy befolyása van ahhoz, hogy törvényes keretek között olyan akadályokat gördítsen elénk és olyan problémákat vessen fel, amelyek a bosznia-hercegovinai démonvadászok életét jelentősen megkeserítik, és a Hossa-fű ellátmányunk túlnyomó része is ebből az országból érkezik. Gondolom, a továbbiakat nem kell ecsetelnem.
– Azt hiszem, értem. Mi a parancs?
– Tisztában vagyok vele, mekkora állatvédő, és hogy mennyire szereti a sárkányokat, de…
– De ez itt most nem fontos. Engedelmével.
– A hivatalos parancsa: kutassa fel a mi köreinkben Kom Bahobaho néven ismert sárkányt Bosznia-Hercegovinában. Ha lehetséges, fogja be, és szállítsa a kijelölt rezervátumba, ha nem lehetséges a befogás, akkor likvidálja az egyedet.
– Az egyedet.
– Tudom jól, nem szereti, ha tiszteletlenül beszélnek egy ilyen nemes élőlényről, de a parancsban így fogalmaztak.
Tigrisszem arcáról lerítt, mit gondol a parancs megfogalmazóiról, véleménye szerint a pokolban külön szekciót hoztak létre az ilyen barmok számára.
– Semmi baj. Az akció részletei?
– Holnap reggel utazik Magyarországra. Az egyik helyi bázisunk csapatösszevonást tart. Ha nem csal az emlékezetem, nem szívesen dolgozik olyanokkal, akiket előzőleg nem ellenőrzött, de megnyugtathatom, a csapatának nagyobbik részével legalább már egyszer dolgozott együtt.
– A veteránok közül kik jönnek?
– Ezüst Bika, Tigriskarom.
– Esetlegesen a Grizzlyt is kérném, ha lehet. – Hangja kissé lemondó volt, mintha sejtené, hogy a szemben ülő mit fog majd mondani.
– Tudták, hogy kérni fogja, de sajnos nem lehetséges. A Grizzly egy másik, sokkalta fontosabb dél-amerikai küldetést készít elő. Az sem biztos, hogy visszaér a kontinensre, mielőtt az akció lezajlana. Nem hivatalosan megjegyzem, mi is jobban örültünk volna, ha magával tart a nagy Grizzly is. Nos, mit felel?
– A parancsot értettem. És legjobb tudásomhoz képest végrehajtom. – Hiába kutatta felettese, érzelemnek még csak nyomát sem látta Bu arcán.
– Köszönöm, Augustus.
– Igazán nincs mit, Augustus.
– Ez fura, azt hittem, jobban fogja bántani a dolog. – Az ezredes szavaiból csak úgy áradt a meglepettség.
– Inkább én menjek, mint egy zöldfülű, aki csak ölni tud. Nem ő lenne az első sárkány, akit megmentek a haláltól.
– Akkor hát, sok sikert! Miss White átadja önnek a szükséges dokumentumokat és minden egyebet. Jó utat! Viszlát!
– Köszönöm, uram. Viszlát!
Tigrisszem átvette Miss White-tól a dossziét, amelyben a küldetés adatai, útlevél, repülőjegy és más hasonló apróságok voltak, majd köszönt, és elhagyta a központot.
Az ezredes úr az ablakból figyelte a távozó ügynököt, s miután eltűnt a szeme elől, a telefonhoz lépett, és tárcsázott.
– Jó napot! Black ezredest kérem. Köszönöm.
Pár pillanattal később egy kissé karcos, mély férfihang szólt bele a telefonba.
– Itt Black ezredes.
– Üdv, John. Most ért véget a megbeszélés.
– Üdv, Augustus. Nem volt semmi fennakadás?
– Nem, semmi. Várakozáson felüli eredménnyel zárult a beszélgetésünk.
– Hogyhogy? Nem akadékoskodott?
– Nem. Sőt, mondhatnám, szinte örült is neki.
– Ezt nem értem. Ő a legnagyobb állatvédő, akit valaha ismertem.
– Úgy gondolom, a tapasztalatában bízik. Szerintem fel sem merül benne, hogy esetleg nem sikerül befognia a sárkányt.
– Ebből alkalomadtán gond lehet.
– Nyugalom. Kétség nem fér hozzá, Augustus a békés megoldások híve, de szentül hiszem, hogy képes megoldani a helyzetet.
Miután véget ért a telefonbeszélgetés, az ezredes úr a kagylót letéve a bárszekrényhez sétált, és egy kevéske francia konyakkal öblítette le a torkát, ugyanis valami nagyon kaparta. Ha tudta volna, mennyi ilyen kaparós érzése lesz még az akció során, több konyakot ivott volna. De csak egy kicsivel többet.
Aznap este Tigrisszemnek különös álma volt. Egy homályos alakot látott, aki Kom Bahobaho barlangja előtt áll, lassan bemegy. Szemeit a nagy magmasárkányra veti, aki a földön fekszik és nem mozdul, csak szárnyai és a teste látszik, fejét eltakarja az előtte álló. Az ismeretlennek mintha bánat és rosszallás ülne ki az arcára. Csóválja a fejét, mint akinek nem tetszik, amit lát. Kívülről zajt hall.
Hangokat hoz a szél, osonó emberek lépteinek zaját, kik nem szeretnék magukra haragítani a sárkányt. Azonban Kom Bahobaho már nem haragszik senkire. Gyenge szellő támad, s az elmosódott küllemű férfit elfújja a szél.
3.
Harmadik fejezet, amelyben – egy jó whisky társaságában beszélgetés zajlik tábornok módra – megismerjük egy nagyszabású akció részleteit, bemutatjuk a csapat tagjait, avagy beszélgetni hű, de jó – a baj körvonalazódik – nyilvánosságra kerül egy sárkány végzete.
Kérem, engedjék meg, hogy megkíméljem önöket az utazás unalmas, lélekölő, hosszú óráitól. Egy ilyen út alatt aligha történik bármi izgalmas, Tigrisszem utazásával is pont így volt. Leszámítva az apróbb kellemetlenségeket, mint például: őrült taxisofőr, aki az ablaktörlőt kapcsolgatja az index helyett, reptéri takarítókocsi általi elütés, ügyetlen eladó révén kávéval való leöntés, két, fájó csuklójú zsebtolvaj (csak azóta fáj a csuklójuk, mióta Tigrisszemmel találkoztak), egy előre nem látott vihar, és végül, de nem utolsósorban: egy taxisofőr méhcsípés következtében felugratott a járdára a reptér mellett, és csak centiméterekre hajtott el az orra előtt. Ilyen jelentéktelen és komikus tartalommal alig bíró eseményeket csak nem tárhatok az olvasók elé.
Lényeg a lényeg, Tigrisszem megérkezett a festői szépségű Magyarországra. A parancsban foglaltak alapján a démonvadászok 56-os helyőrségében kellett jelentkeznie. Információja szerint a helyi démonvadászok már várni fognak rá. Ez így is történt.
Egy fehér autó előtt két ember állt. Egy alacsony, fiatalos, ám mégis érett külsővel rendelkező, magabiztos, nyugodt alak, és egy hatalmas, két méter tíz centis „kétajtós szekrény” várta érkezését. Mikor a közelükbe ért, és kiszúrták, az eddig marcona tekintettel a tömeget bámuló, kétajtós szekrény méreteivel bíró barátunk arca felragyogott, vadul integetni kezdett, majd így kiáltott:
– Cuuuuuciliiiii Buuuuuu! Cucili Bu, itt vagyunk!
Ezen eseményekre a mellette álló barátja így reagált:
– Ezt most komolyan kérdezem. Másfél fejjel kimagasodva a tömegből te valóban úgy érzed, hogy nem vett észre téged?
– Ne morogj már folyton!
– Húsz éve folyamatosan morgok a közeledben. Megszokhattad volna.
– Én meg húsz éve hagyom, hogy az érzéseim minden kontroll nélkül a felszínre törjenek. Megszokhattad volna.
A két úriember a magyarországi démonvadászok két veteránja. A kisebbik az impozáns Tigriskarom, míg a nagyobbik a megtisztelő Ezüst Bika nevet viseli. Húsz éve jóban-rosszban egymás mellett vannak, néha morognak és zsörtölődnek, (na jó, szinte mindig), de amúgy a legjobb barátok és hű harcostársak. Ezüst Bika a fent említett érzéseinek kontroll nélkül való felszínre törése folytán az eléjük lépő Cucili But felkapta, magához szorította, mint egy kedves gyermekkori játékot, de úgy, hogy az csomagjait elejtette. Tigrisszem megveregette kissé megilletődött barátja vállát, s mikor az újra levegőhöz jutott, így szólt:
– Üdv, barátaim! Barátom – vállára tette kezét –, el is feledém, milyen jó érzés, ha az embernek így örül valaki. Tigriskarom, jó viszontlátni téged – szólt, majd bal karján kabátját maga előtt tartva meghajolt feléje, s Tigriskarom viszonozta azt.
– Viszontlátásod öröme szorongatja szívemet – felelte Tigriskarom a tőle megszokott faarccal és nyugodt hangnemmel.
– Ó, Cucili Bu, úgy örülök, hogy itt vagy – ismételte Ezüst Bika, majd oldalról ismét megszorongatta rég nem látott barátját.
Miután a köszöntésen túlestek, beszálltak az autóba, és elindultak a helyőrség felé. Az autóban a félórás út alatt, mint az barátoknál szokás, többnyire személyes dolgokról beszélgettek. Azon kis szakaszt kivéve, amikor a munkára is ráterelődött a szó, amely komoly harcosoknál szinte elengedhetetlen.
– Enyhén szólva meglepődtem, amikor közölték, Grizzly nem tart velünk. Félre ne értsetek, kiváló csapatunk van, és nagyra becsüllek titeket is, de Grizzlyvel azért…
– Kicsit könnyebben menne – fejezte be helyette Tigriskarom. – Ne szabadkozz, mi is pontosan így gondoljuk. De a Grizzly Dél-Amerikában van. Egy kiemelten magas prioritású akciót készít elő. Talán nem is baj, ha most nincs itt.
– Ezt hogy érted?
– A Grizzly mostanság ismét egy zúzós időszakában van – mondta Ezüst Bika. – És mikor azt mondom, zúzós, azt szó szerint értem. A sárkányokhoz nem árt némi türelem és hidegvér.
– Persze a Grizzly nagy fenomén az ilyesmiben, és nem kétséges, hogy most is megoldaná a helyzetet, de a másik ügy elsőbbséget élvez – zárta le a beszélgetés ezen szakaszát Tigriskarom.
Miután megérkeztek a helyőrségbe, és túlestek a hivatalos formaságokon, egy kellemes ebéd keretein belül elevenítették fel élményeiket a bázison tartózkodó, pár régi barátjukkal. A kávézás után némi sziesztára is jutott idő, ugyanis a csapat egyes, távolról érkező tagjai még nem jöttek meg. Az eligazításig hátralévő időben Tigrisszem és a tábornok félrevonultak a könyvtárszobába, és néhány apróbb változást beszéltek meg négyszemközt egy kevéske whisky társaságában.
– Tudja, miért kedvelem ezt a szobát, Bu? Elnézést. Johnson ügynök.
– Semmi baj, uram, büszkén viselem ezt a nevet. Talán büszkébben, mint őseim nevét, pedig az a név sem megvetendő.
A tábornok arcvonásai mindig megváltoztak, amikor betért ebbe a helyiségbe, és végignézett a könyvektől roskadozó polcokon. Eszébe jutott, hogy mennyi mindent nem tud még a világról. Ez a kedvenc helye itt, az 56-os bázison.
– Egy szívességet szeretnék kérni öntől.
– Parancsoljon, uram.
– Az unokaöcsémet nem oly régen képezték ki és léptették elő ügynökké.
– Á, milyen jó hír! Bizonyára kiváló vadász lesz belőle.
– Igen-igen. De addig még sokat kell tanulnia. Még hogy is mondjam…
– Zöldfülű?
– Igen, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés. Ebben a helyzetben a legfontosabb, véleményem szerint, hogy az első küldetések alatt inspiráló, jó példát lássanak. És hogy hiteles, tartással rendelkező ügynököktől és vadászoktól tanulhassanak. Ön hogyan vélekedik erről?
– Tökéletesen egyetértek, uram.
– A parancsa szerint a csapata tagjait mi jelöltük ki. Többségükkel már dolgozott együtt, vagy legalább a hírüket ismeri. Arra kérem, legyen olyan jó, és vigye magával az unokaöcsémet. Én örülnék neki, ha az akció után is foglalkozna vele, de ne rohanjunk mindjárt ennyire előre.
– Ahogy parancsolja. Bizonyára tanulságos út lesz mindkettőnk számára. Már az idejét sem tudom, mikor tanítottam utoljára.
Molnár tábornok pár pillanatra elbambult, tekintetét az egyik szemben álló polcon, a kötetek tetején külön fekvő könyvre vetette. Sir Arthur Conan Doyle A nagy árnyék című műve volt az. Két napja mindenütt kereste. Pillantása lassan az öltözékére siklott, élére vasalt nadrágja nem úgy állt rajta, ahogyan elvárta. Miután orvosolta eme apróbb, öltözködési problémát, kortyolt egyet italából, s így folytatta:
– Igen-igen. Viszont van itt még valami.
– Hallgatom, uram.
– Tudja, az unokaöcsémet eredményei alapján kiváló ügynöknek gondolnánk. De ha az emberi részét tekintjük a dolgoknak, akkor már más a helyzet.
– Hmm, esetleg kissé arrogáns, netán leereszkedő?
– Talán valamelyest ezeket a jelzőket is rá lehetne aggatni, de az aranyifjú szerep közelebb áll hozzá. Másodszülött gyermek, a bátyja aratgatja a babérokat, ezért Tamástól már nem várnak sokat. Ha nem hoz szégyent a család fejére, az nekik már elég.
– Nocsak! – Azt gondolná az ember, hogy a Vasklánnak nehezebb megfelelni, vélekedett magában Tigrisszem.
A tábornok arca kissé elkomorult, fiatalkori emlékek törtek felszínre benne. A mellőzöttség és értéktelenség keserű szájízt hagy maga után, s ha mindezeket hatalmas elvárások és két, piedesztálra emelt testvér is kiegészíti, akkor a jellemváltozás elkerülhetetlen. Az, hogy ez a változás jó, avagy rossz lesz, szinte lehetetlen megjósolni. Neki szerencséje volt, idejében rálelt a mestere.
– Nézze, tíz éve vagyok tábornok, hat éve vezetem ezt a helyőrséget, idefent és odalent több mint egy tucat hadjáratot vezettem, ám addig, míg ki nem érdemeltem a „Vas” jelzőt, kutyába se vettek. A klánunk már csak ilyen. Hiszem, hogy ő többre hivatott, annak ellenére, hogy vannak hibái, például sietség címszó alatt még kapkod is.
– Mennyi idős?
– Huszonnégy éves.
– Ah, akkor nincs semmi fatális. A türelem és a bölcsesség a kor hozománya mesterem meglátása szerint. Megjegyzem, egyetértek vele.
– Egyes vélemények alapján kissé zsenge teremtésnek titulálhatnánk, pedig a vadászkiképzés nem éppen egy wellnesspihenés. Ezzel együtt úgy vélem, néhány pofon nem ártana neki, sem képletesen, sem szó szerint. Arra kérem, bánjon vele keményen, törje össze az egóját, tanítsa meg neki az úriemberhez méltó viselkedést, és bánjon vele vadászként. Hadd szokja az érzést!
– Nem vagyok embernyúzó, de most felcsigázott.
– Tudja, egy elhanyagolt másodszülött fiúhoz képest még így is elfogadható, de miért érnénk be az elégségessel, amikor még lehet kiváló.
– Egyetértek.
– Ó, és még valami! Ha már úgyis nevel rajta, a kulturált kapcsolattartásról is taníthatna neki egyet s mást.
– Nyugodjon meg, uram, mire végzek vele, egy kifogástalan úriember lesz belőle.
– Én is épp ebben reménykedek. – A tábornok felhőtlen jókedvvel itta ki az utolsó kortyot, elégedett volt a beszélgetés végkimenetelével. – Lassan ideje készülődni, mindjárt eljön az eligazítás ideje. Előre is köszönöm.
– Nincs mit, uram. Ahogyan a Grizzly mondaná: életem a szolgálat.
Kezet ráztak, majd az eligazítás helyszínéül szolgáló nagyterem felé vették útjukat a többi résztvevővel együtt. Az „A12” elnevezésű terembe érve mindenki helyet foglalt a kényelmes, párnázott székeken. Már várták őket, a bázis néhány tisztjével és a kiszolgáló személyzettel együtt alig voltak húszan. Bárki, aki végigtekintett a társaságon, rögvest látta, hogy civilek is ülnek köztük. A hölgyek egyikén még rajta volt a fehér köpeny, talán munkájába feledkezve kissé késve indult el az eligazításra. Az urak közt legtöbben katonai gyakorlóruhát öltöttek magukra. Legutoljára egy, az amerikai hadsereg díszegyenruháját viselő férfi lépett be az ajtón. A gyéren megvilágított helyiség alig lehetett nagyobb egy kisebb iskolai teremnél. Ha nem lettek volna benne ülőalkalmatosságok, egyszerű falai inkább raktárnak sejtetnék, ami nem is csoda, hiszen minden fontosabb berendezési tárgy láthatatlanul vagy a falba, vagy a mennyezetbe süllyeszthető.
– Hölgyeim és uraim! Köszöntöm önöket! – A tábornok belekezdett a mondókájába. – Azoknak, akik esetleg nem ismernének, bemutatkozom. Molnár tábornok vagyok, a közép-magyarországi démonvadászok parancsnoka. Azért gyűltünk össze, hogy részletesen ismertessük a Palacsintatorta fedőnevű akció részleteit. Átadom a szót az akció vezetőjének, Augustus Rupert Johnsonnak, fedőnevén: – Cucili Bu! – üvöltötte közbe Sir Thomas Higgins, a skót, aki pontosan azért nem lett katona, mert ilyen és ehhez hasonló közbekiabálások miatt amúgy is leszerelték volna. Tigrisszem a tábornok mellé lépett, aki helyet adott a mellé lépő katonának.
– Köszönöm, uram. Üdvözlök mindenkit. Mint azt az előzetes ismertetőből tudhatják, akciónk célja megmenteni Kom Bahobahót, az utolsó nagy magmasárkányt, amely Európa területén él. Ha ez esetleg nem sikerülne, a leghumánusabb körülmények között likvidálnunk kell őt. Az akció pontos részletei most következnek.
Bu egy ügyes bűvésztrükkel elővarázsolt egy távirányítót „a semmiből”, egyetlen gombnyomással elsötétítette a termet, leeresztett egy vásznat, és életre keltette a mindezidáig szunnyadó vetítőt, amin az alábbi pontok jelentek meg:
– Első lépésként elutazunk tizenkét fős csapatunkkal Bosznia-Hercegovinába. A repülőgépünk holnap reggel, pontban nyolckor indul. Azért ilyen későn, mert egyrészről nem szükséges sietnünk, másrészről a felszerelésünk egy fontos darabja holnap kora reggel érkezik meg. Holnap reggel hatkor gyülekező, hat tizenötkor pedig indulás a repülőtérre.
– Olyan későn? – kiabált közbe a skót. – De hiszen akkor oda a fél reggelünk.
– Sir Thomas, nem mindenki kel minden áldott nap hajnali három harmincháromkor.
A skót dörmögött még valamit az orra alatt, ám nem törődtek vele.
– Második lépésként leszállás után megkávézunk és/vagy megteázunk egy kulturált helyen.
– Valami ütősebb italt nem lehetne? – érdeklődött Morrison hadnagy.
– Szereti a piát, akár még rossz ember is lehet – dörmögte maga elé mestere régi mondását Bu. – Természetesen, mindenki azt fogyaszt, amit szeretne. Harmadik lépésként felvesszük a kapcsolatot a helyi démonvadászokkal. Ez a két lépés lehet, hogy egybemosódhat.
– Remélem, egybemosódik. Szeretek iszogatás közben ismerkedni – folyt bele a társalgásba Mr. Green. – Tudja, mint anno Ausztráliában. Miről is beszélgettünk éppen, amikor becsapódott az a sörösrekesz? Á, megvan. Azt próbáltam kihúzni magából, miért is hívják 68 és ¾ -es ügynöknek egyesek. Remélem, most elmeséli.
– Khmm, khmm. – Tigrisszem kissé kellemetlenül érezte magát, de nem volt az a fajta fickó, akit egykönnyen zavarba hozhatnak. – Nos, ez egy hosszú történet.
– Hosszú vagy kellemetlen? – morfondírozott a „Vasököl” mestere.
– Maradjunk a témánál, ha kérhetem.
– Értem. Tehát kellemetlen.
– Negyedik lépésként a helyi démonvadászokkal kiegészült csapatunkkal a helyszíntől öt kilométerre lévő barlangba utazunk. Megpróbáljuk távolról vizuálisan megfigyelni az egyedet, ha ez lehetséges. Ha nem, akkor egy drónnal egy szkent telepítünk a barlang közelébe. Ez a speciális szkenner sok mindenben a segítségünkre lesz. Figyeli a mozgást, a rezgéseket, levegőösszetételt, hőképet készít, s véleményem szerint a drón akkumulátorának töltésére szolgáló, ízlésesen elrendezett napelemek, valamint a terepmintába kevert pirosas színárnyalatnak köszönhetően még dizájnos is – mutatott a kivetítőre Tigrisszem. – Ez utóbbi saját vélemény, nem tartozik szorosan a témához. Ötödik lépésként három nappal, sok teázással és némi kávézással később megpróbálunk kapcsolatot teremteni a sárkánnyal. Hatodik lépésként, ha a szándékai és a fellépése erőszakos, agresszív és a pusztításnak csak a legapróbb jele is feltételezhető, akkor elaltatjuk. Ha nem túl agresszív, és befogásra alkalmas, akkor meg is tesszük, és az egyik rezervátumba szállítjuk.
Cucili Bu visszafordult a hallgatósághoz, és folytatta a beszédet.
– A szállítás, a befogás eszközei és pontos terve már elő van készítve. Ezekkel a helyszínen foglalkozunk. Erősen remélem, hogy a példány épségben, különösebb pusztítás és bármelyik oldalt nézve sérülésmentesen befogható. Nos, a tizenkét fős csapatunkból, két főt leszámítva, mindenkivel dolgoztam már együtt. Ezért úgy vélem, az a leghelyesebb, ha bemutatom az összes résztvevőt. Mivel én vagyok az akció vezetője, engedjék meg, hogy magammal kezdjem.
A szerkesztőm úgy vélte, hogy ide kellene egy kis átvezetés, mondjuk Bu ruházatának, jelvényének vagy akcióvezetői létének egyéb kiemelése. Őszintén bevallom, eleinte nem repestem az ötletért, de – és ez egy nagy de – egy pohárka sör, némi Tankcsapda-hallgatás és egy kevés mosogatás után rájöttem, hogy nem mond butaságot. Keresve sem találhattam volna jobb helyet „címadó” főhősünk külsejének bemutatásához.
Gondolom, az eddigiek (szigorúan egyszínű alsó és felső edzőruházat, félig tősgyökeres brit állampolgár vagy a kimért stílusa) alapján mindenki egy karót nyelt, öltönyös mukit vár.
Nos, a karót nyelt stimmel. Öltönyt csak akkor visel, ha szükséges. Arisztokratikus tartását a legnagyobb vész esetén is megőrzi, ám ahogy a legtöbb esetben, most is a zöld különböző színeiben leledző, terepre való ruházatot visel. No, de elég a bájcsevejből, térjünk rá a bemutatkozásra!
– Nevem Augustus Rupert Johnson, többek között démonvadász vagyok. Emellett brit-magyar kettős állampolgár, ha esetleg eddig nem ismert társaimnak nem ütötte volna meg fülét az akcentusom. Ha balul ütne ki a dolog, akkor én fogom likvidálni a példányt. Ami a Földön embert eszik, arra én mind vadásztam. Tigrisre a dzsungelben, oroszlánra, leopárdra a szavannán, pumára a hegyekben, emellett farkasra, krokodilra, medvére, vadkutyákra, sakálra, kimérára, hidrára, sárkányra. De mielőtt reám aggatnák a vérengző, öldöklő vadász képét, hadd emeljem ki, hogy állat- és környezetvédő vagyok. Csak olyan egyedeket iktattam ki, amelyek embert öltek vagy rám támadtak. Emellett csak élelemszerzés miatt vadászom.
Elhallgatott pár pillanatra, majd megköszörülte torkát, s egy igen dekoratív, fiatal hölgyre mutatott, aki az első sor bal szélén foglalt helyet.
– A következő tagunk prof. dr. Kovács Karina Katalin lenyűgöző állatorvos. Bizton állíthatom, hogy azon állatok többségét, amelyeket operálni lehet, már operálta. Többszörös Aranykígyó-díjas. Az Aranykígyó-díjat azon orvosok kapják, akik az önök által szörnyeknek csúfolt állatok közül a legtöbbet mentik meg egy adott évben. Ha esetlegesen a sárkány megsérül, ő látja majd el. Reméljük, erre nem lesz szükség.
A fiatal nő deréktól lefelé hosszú, térd alá érő, fekete szoknyájában és ugyanilyen színű anti-magassarkú cipőjében nem tudott semmi érdekeset mutatni, ám deréktól felfelé, hmmm, nos, ott már egészen más volt a helyzet. Elsőre festettnek tűnő, ám valójában természetes, sötét, de tényleg nagyon sötét, vörös haja valóságos koronaként ékesítette gazdáját, s a szinte mindig vérvörös rúzzsal színesített ajkak lehetetlenné tették az egyszerű férfiaknak a szemkontaktust. Igéző tekintete láttán az emberi nem hím egyedeinek vagy menekülni szottyan kedvük, vagy hirtelen ingerenciájuk támad csillagokért mászni az égnek magasába. Hatalmas kebleit egy dekoltázs nélküli, rombuszmintákkal díszített, többnyire zöld pulóver tartotta melegen. Igen, dekoltázs nélküli pulóver. Aki ilyen karizmával s a mai világban egekig magasztalt vékony alkattal rendelkezik, semmi szüksége arra, hogy bármit is kitegyen a kirakatba.
– Soron következő tagunk egy kedves, gyerekkori barátom, dr. Bíbor Emília, biológus – mutatott Bu egy harmincas éveiben járó csinos, alacsony doktornőre, aki természetes állapotában enyhén göndör fürtjeit igyekezett fél kézzel összefogni, másik kezével a háta mögött ülő Tigriskarom ujját csavarta hátra jutalom gyanánt, amiért régi kebelbarátja kivette a haját összefogó csatot. Összegombolt orvosi köpenye nem sokat engedett láttatni amúgy is vékony alakjából, azt viszont megállapíthatjuk, hogy igen formás vádlijai vannak a hölgynek, s a papucs, amiben általában a laboratóriumban dolgozni szokott, remekül mutat a lábán. Köpeny ide, köpeny oda, a szóismétlés oltárán áldozva, köpeny emide, köpeny amoda, megállapíthatjuk, hogy habár keblei némileg kisebbek, mint az imént bemutatott kolleginájának, ám ajkai sokkal formásabbak. A bemutatottról még annyit, hogy temperamentumos hölgy, kinek pofonja mennyei gyönyör a mazochisták számára, lágyékon térdelése sterilizáló hatású a barmok javára. Karizmából neki sem jutott kevesebb, mint kolléganőjének. – Fő szakterülete a viselkedéstan. A sárkány általános és esetleges támadó vagy befogható állapotának felmérése a feladata. Emellett állatorvosi ismeretekkel is rendelkezik, így szükség esetén segíthet Kovács doktornőnek.
– Negyedik tagunk Oleg Szemanszenko démonvadász társam. Az állatbefogás és -szállítás mestere. Ha lehetséges, akkor ő szállítja el az állatot. – Követvén a mutatott irányt, kigyúrt, kedves, köpcös alak került a kutató pillantások kereszttüzébe. Morcos tekintetet és bőrszínű hajat viselt, bal szemére egy enyhén rézsútos vágást tetovált az egyik ellenfele a saját pengéjével. Amint az gyakran megesik világunkban, az ő mord külseje is egy finom belsőt takart.
– Ötödik tagunk Thomas Green az amerikai démonvadászoktól. – A megfelelő izomcsoportok által végzett kobakpozicionálás után a látószervek által egy kortalan férfi markáns vonalait láthatták a résztvevők. Ő volt az egyetlen said tagja a csapatnak, saidizálási mellékhatásként a haja világosszürke lett. Miután eme, korona gyanánt is felfogható szőrzetét oldalt felnyírta s felül megrövidítette, igazán katonás kinézetre tett szert. Alkarján és fején több, karmokkal és fogakkal készített tetoválást viselt. – Specialitása a Vasököl. Egy speciális szerkezet, mellyel eme hatalmas ragadozók kordában tarthatók. Hatalmas erejű fegyver, egyetlen ütése akár egy házat is szétroppant. Irányításához pontosság, türelem és fegyelem szükséges.
– Hatodik tagunk Lee Tong Han. – Méltóságteljesen emelkedett fel a megszólított, majd miután enyhén meghajolt, visszaült a helyére. Arcáról bölcsességet, szeméből elszántságot, a ruháján viselt táblácskáról pedig a nevét olvashatta le, ki értett az ilyesmihez. Egyszerű, fekete, földig érő kínai ruhát, ún. hanfut viselt. A feje közepéből kinőtt hosszú tincsen, szemöldökein és pilláin túl nyaka felett simára borotválta magát. – A gyógynövények, gyógyfőzetek és teák nagy szakértője. Ő keveri ki majd az altatót a sárkány számára. Emellett, remélem, ízletes teáival is megismerkedhetünk útközben.
– Hetedik tagunk Miguel Sancho Cortez. – Az alig százhatvan centijével magasnak nem nevezhető úriember jobb kezével hátrafésülte vállig érő, enyhén göndör, szénfekete haját, majd barátságos mosolyt villantott a reá tekintőkre. Fekete ruházata izmos testet, ez pedig romantikus, érző lelket takart. Úgy vélem, külön említést érdemel jobb térde, melyen annyi heg, vágás és harapás van, mint az egész bandán együttvéve. Ki tudja, miért, a szörnyek, állatok és a vagdalkozó saidok igencsak kedvelik a fent említett testrészét. – Spanyol barátom a vadbefogás egyik fenoménja. Ha valamit hálóval el lehet fogni, ő elfogja. A feladata a sárkány megállítása, ha annak esetleg röpdösni támadna kedve. Elsőre eme opció többeknek hihetetlennek tűnhet, de higgyék el, több alkalommal dolgoztunk együtt, és bizton állíthatom, ő képes rá.
– Nyolcadik tagunk a közbekiabálások skót nagymestere, Sir Thomas Higgins. – Ősz szakállú úriember vette le kezét a jobb combjához csatolt Colt Dragoonjáról, három ujjával megfogta a szinte soha le nem vett kalapjának karimáját, kissé lejjebb húzta azt, s közben biccentett is egyet. Eme gesztusát nem koronázta mosollyal, ám lévén többen köszönéssel azonosították, így hát visszabiccentettek neki. – Ő szinte minden állatra vagy szörnyre vadászott, amire én. Ha jól tudom, a kiméra még kimaradt. Viszont az óceán nagy ragadozói közül többet ejtett el, mint bárki a Földön: a nagy fehér cápát, leopárdfókát, gyilkos bálnát többek között, amivel én nem büszkélkedhetem.
– Kilencedik tagunk Morrison hadnagy az amerikai démonvadászoktól. – Elsőre feketének tűnő, ám valójában sötétkék szemei bizalmat ébresztettek a résztvevőkben, fogpaszta-reklámokkal versengő mosolya többnyire a hölgyekre volt hatással, a nyakának jobb oldalán lévő sebhely az urak figyelmét ragadta meg, a zsebeiből kiálló csavarhúzók a repülőtéri fémdetektoros kapuk figyelmét vonta magára leginkább. Vékony, sportos testalkata miatt társaitól a „Deszka” becenevet kapta. – Vele még nem dolgoztam együtt, de a híre megelőzte őt. Feladata az összekötés, az elektronikai eszközök felügyelete és javítása. Aki nem ismerné, annak elmondom, a hadnagy úr egy elektronikai zseni. Ha valamit meg lehet javítani, ő megjavítja. Emellett páratlan mesterlövész is, bár remélem, eme tulajdonságát nem kell majd kamatoztatnia.
– Tizedik tagunk Molnár Tamás, frissen felavatott ügynökünk. – Az ifjú titán széles vállait remekül kiemelte a fél számmal kisebb, testhez simuló póló, ám azt már nem vette észre, hogy kis pocija is kidomborodik benne rendesen. Rövidre nyírt, barna hajával, összezavarodott tekintetével s tétovaságot árasztó aurájával pontosan annak látszott, ami: egy zöldfülűnek, aki keresi a helyét a világban. S itt is csupán az első lépésnél jár, nevezetesen az eltévedésnél. – Vele sem dolgoztam még együtt, de hiszem, hogy sokat tanulhat mindannyiunktól. Az ügynök a démonvadász-képzés előtti gyakorlatának egy részét tölti el velünk.
– A végére tartogattam két legkedvesebb barátomat és bajtársamat. Nagyváradi Richárd, ismertebb nevén Ezüst Bika, valamint Egerszegi Caesar, avagy Tigriskarom a tizenegyedik és tizenkettedik tagunk. Két olyan veterán démonvadászról van szó, akik az utolsó három nagy kruga hatai-fészek felszámolásánál oroszlánrészt vállaltak magukra. Nélkülük többek között én sem lennék itt. – Bu összecsapta tenyerét, aztán körbenézett az arcokon. – Hölgyek, urak, van kérdés? Nincs? Nos, akkor az este további részében bátran ismerkedjenek meg, hamarosan vacsora. És ne feledjék, holnap reggel hatkor találkozunk.
*****
Mindeközben Bosznia-Hercegovinában az utolsó nagy, európai magmasárkány, Kom Bahobaho pofája eltűnt, s helyét egy homogén, szürke színű zsák foglalta el. Nyaka környékén pedig zöld, ragadós trutyi jelent meg. Mindezek mellett igen furcsa mozdulatokat végzett, aminek következtében beomlott a barlang teteje egy körülbelül háromméteres átmérőjű, szabálytalan kör alakban.