1.

Bummmmmm!

Eget rengető robaj rázta meg a dzsungelt. Gránát robbant, pontosabban kézigránát. Hordók robbantak fel, egy whiskysüveg leesett az asztalról, a nő felsikoltott, a marcona fegyveresek gépkarabélyaik után nyúltak. Egy fazon letolt nadrágban, félig-meddig felhúzott alsóban, toalettpapírral a kezében rohant át a táboron, mintha csak le akarná hagyni rémisztő, lángoló, forróságot kölcsönző zöld zubbonyát, ami sajnos nem volt lehetséges, mert elöl pár centin össze volt cipzárazva. Egy égő hordó beleesett egy nyitott dzsipbe, ami vele együtt felrobbant. A tűz elért egy zöld, katonai alakulatuknál használatos ládát, amely detonált. Valószínűleg füstgránát lehetett benne, mert sűrű, fekete anyag kezdett gomolyogni belőle. Az egyik kocsi platójára szerelt automata gépágyúhoz ugró zsoldos a kocsi mellett lévő égő ládákra tekintve olimpikonokat megszégyenítő sebességgel futott el onnan. (Megjegyezném, hogy teljesítményét méltányolva – zsoldosoktól elvárható módon – katonai ruházatot és szép, bár kissé kopott katonai bakancsot viselt, nem pedig testhezálló mezt és futócipőt, mint az atléták.) Ugyanis RPG robbanófejek voltak benne. A tábor IT-s központja sem úszta meg a dolgot, a számítógépek megolvadtak a hőtől, nem is szólva a kábelekről és egyéb drive-okról. Ezek után nem volt megállás. Lángba borultak a sátrak, lángba borult a tábortűz (bár az már előtte is égett), a latrina, és hogy a sor teljes legyen, a tűz rohamléptekben terjedt a lőszerek, robbanóanyagok és az üzemanyag felé. Ekkor ebben az őskáoszra emlékeztető forgatagban megjelent Ő.

Lovon ülve. Kardját és karját előre szegezve. Rohamozva. Bátorságtól, őrülettől és a virtustól átitatva, ROHAMOZOTT. Kérem, értsék meg, amikor azt mondom: rohamozott. Lovával vágtába kezdett és megállíthatatlannak tűnő módon szárnyalt, már-már repült az ellenséges tábor felé. Az eddig épen maradt autók felrobbantak, a tűz detonálta az RPG-robbanófejeket, elkezdtek felrobbanni a lőszeres rekeszek és mellettük a robbanóanyagok kis halmai.

Minden füstbe borult, és a füstön átszűrődő napfényen keresztül meglátták a lángok miatt visszahőkölő paripáján ágaskodó Grizzlyt. Csak pár pillanatnyi megtorpanás, de ez elég volt ahhoz, hogy időt adjon fő ellenségének, hogy felkeljen sziesztájából és kitörölje az álmosság maradékát szeméből. A Grizzly közeledett és nem is nagyon óhajtott megállni. Kardjával elválasztotta fejét a testétől. De mielőtt az ernyedt test térdre és onnan a földre hullhatott volna (mint ahogy rendes, lefejezett hullához illene), teste tüzesen izzani kezdett és pillanatok alatt elporladt. A földre már csak a hamvai értek le. Al-Báhan Szelim Sakham halott, nincs már senki, ki helyébe léphetne, nincs már senki, ki a hatalmával bírhatna.

Visszavonhatatlanul, véglegesen halott, és most a Grizzly nekiláthatott, hogy ő is meghaljon. Bátran, rohamozva, csatában. Feladatát elvégezte. Tudta, innen nem kerülhet ki élve. Ha nem esik el a harcban, majd meghal a kivégzésben. A démon nem kegyelmez senkinek.

Érezvén a halál fagyos leheletét a fülledt dzsungel hőségében is, lovát megfordította és újabb rohamra indult volna ellenségei ellen. Ekkor meglátta A NŐT. Ő nem közülük való, egy ártatlan fogoly. Szőkésbarna, hullámos haja vállára omolva pihent, arcán értetlenség, kétségbeesés és félelem tükröződött. Meg kell menteni! Az RPG-gránátot viszont nem érdekli, kit kell megmenteni és kit nem. Ő csak becsapódik és detonál. Miközben kilőtték hősünkre a lövedéket, a lövedéket kilövő said mellett felrobbant egy lőszeres rekesz. A gránát így méterekre a ló mellett csapódott be! Meghalni kevés, eszméletnél maradni sok. A nőt nézte, a durranást hallotta. És aztán minden elsötétült. Az olvasó joggal teheti fel a kérdést: a tér és idő rugalmas síkjain belül hol és mikor is vagyunk pontosan? Türelem, mindjárt kiderül.

2.

Bolívia, Reserva Rios Blanco Y Negro, Santa de la Sierrától 555 km-re észak-északkeletre. Napjainkban. Pár perccel a rohamozás előtt.

A magaslatról távcsövével az ellenséges tábort figyelve, egy rágógumit rágcsálva, az őserdő neszeire figyelve, páradús levegőt lélegezve, jóllakottan másra sem tudott gondolni, mint hogy mikor fog végre újra kávét inni. Mert igaz, hogy a bolíviai kávéról mindenfelé azt hallani, hogy igazán zamatos, ízletes ital, de sajnos itt a dzsungel mélyén nélkülöznie kell eme nemes nedűt. De legalább az anakondából jóllakott. Ha meg kell halnia, legalább nem éhesen kell kimúlnia. Elmosolyodott, eszébe jutott az ezredese arca, elképzelte, milyen képet fog vágni, mikor közlik vele, hogy a 351205-ös számú Trotan Cayatan specialista, Alexander Kovács, Őfelsége, az ÚR XXIII. Démonvadász hadseregének III. ezredének II. zászlóaljának főtörzsőrmestere szolgálatteljesítés közben életét vesztette, mikor az ellenség jól felszerelt automatizált haderejét egy lóval, egy gránáttal, egy karddal és egy 9mm-es pisztollyal, három darab 9mm-es tölténnyel megrohamozta. És nevetett. Felszabadultan, hangosan, igazából nevetett. Annyi év búskomorsága és fájdalma után végre nevetett. Kikacagta a halált. Nevetni a Halál előtt az őrültek kiváltsága. A bátrak kiváltsága. Az eredeti parancsa az volt, hogy figyelje meg, kövesse, és ha lehet, jelölje meg őket. De olyan híreket kapott, amelyek nemhogy feltüzelték, valóssággal lángba borították a vérét.

Ekkor előjött sátrából Al-Báhan Szelim Sakham. Keze görcsösen markolta a távcsövet, ereiben a gyűlölet hatására felizzott a vér. S egy pillanatra tán még levegőt is elfelejtett venni. Al-Báhan Szelim Sakham pár évvel ezelőtt vált híressé, amikor huszonkét démonvadászt végeztetett ki, miután akkor éjjel gyáván megmérgezte, majd elfogta őket. Szemtől szemben nem lett volna bátorsága megtenni. És most annyi aljasság és orvtámadás után megölte a mestert is. Orvul végzett vele, mint ahogy egy gerinctelen said hadúrhoz illik. Kardviadal közben, amikor látta, hogy nem bír el a mesterrel, pisztolyt rántott és lelőtte. Sunga Silt szíven találta a golyó, pillanatok alatt meghalt. Ha ő ott lett volna…

De most itt van.  Rohamoz. És ezúttal nem ússza meg. Lovára kapott. Megindult. Először csak lépésben. Utána egyre gyorsabban.

A táborban autót szereltek, túráztatták, épp jókor. Már késő volt, amikor az őrszem észrevette. A gránátot a lóról dobta. Bele a géppuskafészek közepébe. Azzal nem számolt, hogy a vadbarmok ugyanoda robbanószert és benzines kannát helyeztek el. Amatőrök. Nincs mit tenni, amatőrök. És ha egy ilyen folyamat beindul, nincs megállás. A többi már ismert. Robbanások, tűz, kiabálás, fájdalom, halál, egy démon hamvadása, végül a sötétség.

Az Úr megoltalmazta, immáron sokadjára. Amikor felébredt, az első, amit csukott szemmel is látott, az a nő arca volt. Tisztán, élesen emlékezett rá. A félelemre a szemében, a megrökönyödésre és az elképedésre, amit a démon hamvadása okozott; rózsaszín, csókolni való ajkára, s még a legutolsó legördülő verejtékcseppjét is tisztán látta maga előtt. Amikor kinyitotta a szemét, keze és lába meg volt kötözve. A tüzek nagy részét már eloltották. A zsoldosok a megmaradt felszerelés megmentésén fáradoztak. A füstgránátok füstje régen elszállt. Már csak a tűz mindent átalakító erejének párája volt a levegőben. Meglátta a nőt. Megkötözve, élve, kissé koszosan, de sértetlenül, egy ládára ültetve körülbelül tízméternyire. Mereven bámult maga elé és zihált, nem a melegtől, már nem is csak a félelemtől. Sokkot kapott, ez látszott rajta. Alexander a jobb oldalán feküdt, a háta mögül közeledő léptek zajára lett figyelmes. Elszakította tekintetét a nőről és a hátára fordult. Richard von Stern nézett le rá, mosolyogva. De ne azt az idillikus mosolyt képzelje el a kedves olvasó, amellyel a régen látott, jó ismerősre mosolyog az ember; s ne is azt a mosolyt, amivel a meglepetését próbálja palástolni. Nem. Ez a mosoly gusztustalanabb bárminél, mit ember a földön láthat; rothadó, perverz, hányásra késztető mosoly. Ez volt Richard von Stern ismertetőjegye.

– Szervusz, mackó koma! – mondta nevetését elfojtva von Stern.

– Üdvözletem mindenkinek – szólalt meg kissé nehézkesen a Grizzly.

– Szép kis ribilliót csináltál.

– Én? Közöm sincs az ügyhöz.

– Valóban?

– Igen. Nem kellett volna a géppuskafészek közelébe gyúlékony és robbanékony anyagokat rakni, és nem lett volna semmi baj. Legközelebb… – A Grizzly felült és két kezével megdörzsölte a fejét, abban a reményben, hogy ettől elmúlik a tiszteletére komponált harangjáték. – Már ha lesz legközelebb, ami nem igazán valószínű, mert szerintem kivégezlek mindannyiótokat, de ha mégis géppuskafészket építetek, legközelebb jó lenne plasztik robbanószerrel körberakni és ki is táblázni, így egy mesterlövész is meg tudja semmisíteni az egész tábort.

– Azt hiszem, igazad lehet – mondta von Stern.

Ekkor a hátuk mögött a ló felhorkant. A Grizzly megfordult és ránézett a lóra. Szépen lassan vicsorogni kezdett, keze ökölbe szorult, arca elkomorodott, máskor olyan kis aranyos fejecskéje most eltorzult a dühtől.

– Marhák, barmok, istentelen, anyaszomorító barbár vadállatok! – kiáltotta. A ló még élt, de már alig volt benne élet, jobb oldalán feküdt a földön. Bőre a hasalján sebes, több helyen szivárgott belőle a vér, orrán és száján is csordogált. Első lábával néha-néha megkaparta a földet. Élettelen mozdulat ez egy élő lénytől. – Fegyvert! – kiáltotta a Grizzly. A zsoldosok mozdulatlanul álltak. – Fegyvert, nem mondom még egyszer! Von Stern az egyik zsoldosára nézett.

– Adj neki egy pisztolyt, egy tölténnyel! És oldozzátok el! – utasította. A zsoldos csőre töltötte a fegyvert, kivette belőle a tárat és átnyújtotta a Grizzlynek. – A hölgy, aki ott ül, civil, ha bármi ostobaságot teszel, ő látja kárát. – Von Stern a zsoldosához fordult. – Ha nem a lovat lövi le, öld meg a nőt. – Zsoldosa bólintott és a túszra szegezte M4-es gépkarabélyát.

A Grizzly rápillantott a nőre, majd megindult a ló felé. Amikor odaért, térdre esett a fejénél, részint a fáradtságtól, részint, mert nem volt miben megkapaszkodnia. Könnycseppek törtek elő szeméből. Lassan, óvatosan simogatni kezdte a lovat.

 – Csssss, csssss – csitítgatta. Miután az állat megnyugodott, óvatosan eltakarta a szemét, halántékához illesztette a fegyvert. Amikor a golyó átfúrta a ló koponyáját, vért és agyvelőt fröcskölve az arcába, már tudta, eljött az idő, melyről a mestere mesélt neki. Eljött az idő, hogy más útra lépjen.

A zsoldos leengedte a gépkarabélyt.

Miután feltápászkodott, a zsoldoshoz lépett és átnyújtotta a fegyvert.

– Köszönöm, elnézést, véres lett – mondta neki. Aztán von Sternhez fordult. – Mindig tudtam, hogy a saidjaidban annyi emberség sincs, mint Alienben jóindulat, de ez több a soknál. Szegény lovat szenvedni hagyni még egy ilyen szívtelen gazembertől is sok.

Von Stern elmosolyodott.

– Frissítőt? – kérdezte.

– Köszönöm, kérek – válaszolta a Grizzly. Miközben az egyik csatlós teát töltött, a másik rászegezte fegyverét. Miután megitta a második adag hűs teát, von Stern így szólt:

– Most pedig légy szíves, tartsd a kezedet, hogy megbilincselhessünk.

– Majd ha bolond leszek.

– Haha, csak nem akarod, hogy a hölgy által kényszerítselek, igazán meg lehet érteni sokkos állapotát. S te még súlyosbítanád azzal, hogy fegyvert szegeztetsz velünk a fejéhez? – Miközben beszélt, von Stern arcán enyhén perverz, diadalittas mosoly jelent meg.

– Képes volnál bántani csak azért, hogy megbilincselhess?

– Ó, sokkal többet is teszel még, csak azért, hogy ne bántsuk. – S újra megjelent az az émelyítő mosoly az arcán. – Most pedig ültessétek le oda! – intett a hölgy mellé.

A csatlósok megbilincselték és elvezették, durván a nő mellé lökték, rá egy ládára. Ő eme kedvességüket egy jól irányzott lágyékrúgással és egy fejelés általi orrbetöréssel díjazta. A gorillák dühtől feltüzelve, vicsorogva nézték. És ő mit csinál? Feláll, megfordul, hátat fordít a zsoldosoknak és a hölgyre néz.

– Üdvözlöm. Elnézést, olybá tűnik, hogy eme kellemetlen külsejű “urak” arra készülnek, hogy fogolyként magukkal hurcolnak mind a kettőnket. És mivel a foglyokat célszerű együtt őrizni, valószínűleg elég hosszan fogjuk élvezni egymás társaságát. Ezért, mivel a jó modort sokra tartom, és ha tehetem, magam is mívelem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. – A hölgy ránézett, de még mindig a sokk hatása alatt volt. A Grizzly tudta ezt, s így próbálta meg felrázni. – A nevem Alexander Kovács, Ő királyi felsége, az egy igaz Isten, az Úr XXIII. démonvadász hadseregének III. ezredének II. zászlóaljának Trotan Cayatan specialistája vagyok, rangom a hagyományos hadseregek rangsorához viszonyítva főtörzsőrmester. Megengedi, hogy helyet foglaljak? – fejezte be nyájasan, mosolyogva. A hölgy ajkai finoman mozogni kezdtek, de hang nem jött ki rajtuk. Kezével intett a mellette lévő ládára.

– Köszönöm – mondta Grizzly, majd von Sternhez fordult. – A zsoldosaid barbarizmusától már csak az etikettben való járatlanságuk az undorítóbb.

– Mentségemre – kezdte von Stern –, nem illemtanárnak alkalmazom őket. S ha már a jó modornál tartunk, akkor essünk is túl a formaságokon. Mindenekelőtt a hölggyel kezdjük, mint azt jobb körökben szokás. Alexander, bemutatom neked dr. Yvonne Óváry nyelvészprofesszort és történész doktort, 26 éves, egyedülálló, a dél-amerikai történelem és az ősi nyelvek nagy szakértője. Valóságos géniusz a maga nemében. Szervezett már kiállítást többek között a British Múzeumban, a párizsi Louvre-ban, több nemzetközi konferencián tartott önálló előadást a témában, többek között Tokióban, Londonban, Párizsban és New Yorkban is. Summa cum laude diplomázott, történelem szakon szerzett tanári diplomát. De mégis, főbb szakterülete a titkosírás és kódfejtés, bármely nyelven. A hölgy az első három szaktekintély között szerepel a világon, ha valaki nem boldogul egy fordítással, őt biztos elsők között keresik föl. Pechjére az első két tudós jóval idősebb, mintsem kibírták volna a trópusi utat és a megrázkódtatásokat. Hobbija a lovaglás és a túrázás. Amerikai munkáját befejezve új terepen, a katedrán is kipróbálná magát, a tanítás rögös ösvényével is megpróbálkozna. S ennek hallatán több jó nevű egyetem kereste meg. Engedje meg, hogy én is bemutatkozzam önnek – fordult Yvonne felé. – Richard von Stern vagyok, fegyverkereskedő, terrorista, orgyilkos, kincsvadász és logisztikai szakmenedzser. Személyesen nem ismerjük egymást, közvetve viszont sokszor keresztezték egymást az útjaink. Ugyanis én és megbízóim voltunk azok, akik álnéven pénzeltük az ön egyéves New York-i munkásságát, mely idő alatt nekünk dolgozott. De hogy szavamat el ne feledjem, a professzor egyéves államokbeli munkája után arra készül, hogy egy jó nevű bécsi egyetemen tanítson. Legalábbis az egyetemen nagyon szeretnék, hogy így legyen. Az úr pedig itt maga mellett Alexander Kovács, démonvadász, Trotan Cayatan specialista, 27 éves, egyedülálló, et cetera, et cetera. Fiatal kora ellenére többszörösen kitüntetett, heves vérmérsékletű katona, a hatvanhárom démonnyelvet leszámítva két és fél nyelven beszél, a Trotanoknál szokás, hogy civil szakmát is tanuljanak a fiatalok, ő több elektromos végzettséggel is bír. Szokás még, hogy Trotanként külföldi fegyveres testületnél teljesítenek egyéves szolgálatot, az egyik kedvenc magyar írója hatására Alexander a francia idegenlégiónál szolgált. Szakképzett felcser, és alapfokú ismeretekkel rendelkezik taposóaknák hatástalanításában. Hobbija keresztrejtvényfejtés, főzés, úszás, olvasás és az ejtőernyőzés.

– És most – folytatta von Stern – elmondom, hogyan fog lezajlani ez az egész. Nemsokára eloldozunk.

– Na persze – szólt hitetlenül, gúnyolódva a Grizzly.

– De tényleg. Nem viccelek. Kevesebb mint öt perc múlva kelet felől tizenöt jól képzett katonám érkezik, mindegyik saidizálva van, nekem engedelmeskednek és csak nekem. A rended arra esküdött, hogy megvédi az ártatlanokat, a gyengéket, és ha te nem teszed azt, amit mondok, a saidjaim kivégzik a hölgyet. De a te becsületedhez nem fér kétség. Ha megesküszöl, hogy nem támadod meg a saidjaimat, nem szöksz el és betartod a Trotan Isigét, a hölgynek nem esik bántódása. Sőt szavamat adom, hogy elengedjük, ha már nem tartunk igényt a szolgálataira. Remélem, említenem sem kell, hogy semmi bántódása nem eshet sem neked, sem a hölgynek, míg el nem érjük célunkat.

– Akkor miért van itt Parizsag?

– Ó, tudom, mire gondolsz, de biztosíthatlak, aki csak egy hajatok szálát is meggörbíti, azzal személyesen végzek. Emellett kijelentem, és ha kell, írásba is adom becsületed védelmében, hogy nem szimpatizálsz velünk, és az Isigét betartva a hölgy védelme érdekében tartasz velünk. Ha nem teljesíted ezen feltételeket, itt és most meghalsz. Mit felelsz?

– Isten, ember, said előtt kijelentem, hogy az ártatlant védve s védelméért kiállva, biztonságáért nem támadlak meg, nem szököm meg, teszem ezt a Trotan Isigét betartva. Veletek nem szimpatizálok. És kijelentem azt is, hogy az első adandó alkalommal vagy megölöm mindannyiótokat, vagy pedig börtönbe juttatom, akit tudok. Isten engem úgy segéljen!

– Vegyétek le róla a bilincset! – utasította a zsoldosokat von Stern.

– Köszönöm – mondta a Grizzly és állon vágta von Sternt, aki eme jól irányzott kedves kis gesztustól a földre heveredett.

– Állj! – kiáltotta a Grizzly a felé tartóknak.

– Állj! – szólalt meg von Stern is, miközben kábán talpra állt. – Arra nem esküdött, hogy nem üt meg. – A Grizzlyhez fordult. – Az évek múlnak, de te nemhogy gyöngülnél, egyre erősebb leszel – mondta mosolyogva.

A közeledő gépjárművek zaja tisztán kivehető volt az éjszakára készülődő dzsungel párás levegőjében. Amikor az autók megjöttek, marcona saidok szálltak ki belőlük és szörnyülködve szemlélték a pusztítást, amelyet EGY ember okozott. A Grizzlyre néztek. Yvonne nem gyűlöletet látott a szemükben, hanem valami félvér érzelmet, valami kevert lelkületet, melyből hiányzott a gyűlölet. Helyette tisztelet, fagyos, hideg félelem, legyőzni akarás és elismerés furcsa rideg vegyülete csillogott retinájukon. S ami ennél is szívbe markolóbb volt Yvonne számára, hogy amikor az elesett bajtársaik hamukupacaira néztek, csupán ennyit olvasott ki szemükből: ma neked, holnap nekem.

– Húsz perc múlva vacsora – szólt von Stern.

– Nem – felelte ellentmondást nem tűrő hangon a Grizzly. – Előbb megmosdok a patakban, majd esti ima és aztán a vacsora.

– Ah, igen – szólt furcsa, már-már alárendelt stílusban von Stern –, majd elfeledém. Legyen, ahogy szeretnéd. Természetesen egy said elkísér, hogy el ne tévedj a dzsungelben.

– Csak egy? Már-már sértés. De legyen. Gondolom, a többiek a tábort hozzák helyre. Most elnézem, de legközelebb a kettőből nem engedek.

Von Stern elégedett mosollyal bólogatott. És ekkor megtörtént a baj. Nem, nem a Grizzly vadult meg, nem démonvadászok törtek ki a sűrűből, nem is katonák rohanták meg őket, nem jött se szélvihar, se bombázó ezred, se megvadult szörny, sőt még vadállatok sem tettek keresztbe a végzetnek. Mindezek helyett megszólalt a nő. (Vagy A NŐ. Kinek hogy szimpatikus.) Mindig így kezdődik. Sohasem másként.

– El-el-elnézést, én is megmosdanék.

– Hát hogyne – mondta von Stern. – Juan, kísérd el a hölgyet és az urat a folyóhoz mosdani. Légy oly kedves!

– Igen, saidi hai – felelte a zsoldos (helyesebben katona), miközben finoman fejet hajtott.

A patak – vagy folyócska – nem messze, alig száz-százötven méterre csörgedezett. Amíg oda nem értek, csendesen haladtak. Grizzly előrement, hogy az aljnövényzetet elhajtsa a hölgy előtt. Amikor a patakhoz értek, a said körbenézett.

– Errefelé nem jellemzők a krokodilok. De kajmánok akadnak. Ha nem is akkorák, hogy lerántsák az embert. De a Cuvier-kajmán csúnyán tud harapni, azt mondják. Errefelé nem szerencsés nyílt sebbel sétálni – szólalt meg a said.

– Köszönjük, hátrébb mehetsz, nem lesz baj – válaszolt Grizzly. – Ne menjen a vízbe és ne is igyon belőle! Csak a szélénél legyen, akkor nem lesz baj – figyelmeztette a NŐ-t.

 Miután a Grizzly megmosta arcát, levette ingét, Yvonne ösztönösen odafordult. Amikor a férfi felsőtestét meglátta, megrökönyödött. Sebhelyekkel volt tele, forradások, hegek szép kis garmadáját látta mellkasán és hátán. Teste vászon volt, s az élet a festő.

A Grizzly oda sem nézett, tudta, hogy őt figyeli. Mindig megbámulják.

– Karmok, fogak, agyarak, dárdák, kések, kardok, repeszek, és van egy lőtt seb is köztük – mondta halkan, minden finomságát összeszedve. A nő ijedten elfordult. – Ne, ne, semmi gond, gyakran megnéznek, megszoktam. Azt is, hogy kérdezgetnek róluk. Kérdezzen bátran, ha jó a szimatom, a következő pár napot úgyis együtt töltjük.

– Én – kezdett bele kissé félszegen Yvonne – nem is tudom, mit mondjak. – A szeme elé hullt tincsét egy kecses mozdulattal hátrasimította, s nagyot sóhajtott. – Olyan ez az egész, mint egy álom. Csak sehogy sem tudok felébredni. Démonok. Eddig csak dajkameséknek hittem őket. Pár órája meg egy férfi, akit lefejeztek, mire földet ért volna, elhamvadt.

– Ez csak a sokk. Hamarosan elmúlik. Ha visszaértünk a táborba, vacsora után majd lealetikálom önt.

– Tessék? – kérdezte meglepetten Yvonne.

– Lealetikálom önt, minden szükséges információt megadok és elmondom a játékszabályokat.

– Értem, köszönöm – mondta, miközben pár gombot kigombolt az ingén. Ekkor megállt és félénken a saidra emelte tekintetét. A Grizzly megértette, a saidra nézett.

– Agnata beita agnote.

– Ahia beita agnoteié – válaszolta a said.

– Ahi baita hulute – mondta. Yvonne-ra nézett. – Elfordul, nyugodtan leveheti.

– Köszönöm. Lehet egy kérdésem?

– Akár több is.

– Miért arra az emberre, vagyis saidra támadt, akit lefejezett?

– Ő már nem said. Azt, akinek a hamvadás kezdő ideje kevesebb mint 1,88 másodperc, már démonnak minősítjük. Persze vannak kitételek. Al-Báhan Szelim Sakham-ot tisztességes párviadalra hívta ki a mesterem, Sunga Szil. De mikor Sakham látta, hogy nem bír a mesterrel, elővett egy kis egylövetű pisztolyt és szíven lőtte. A mester szinte azonnal meghalt. Al-Báhan Szelim Sakham pedig gyávákhoz méltóan elmenekült. Három éve kerestem, és most végre megtaláltam.

Yvonne elfordult és levetette ingét. A sportmelltartó eleget takart. Hamvas, fehér bőre láttán a Grizzlyt melengető érzés járta át. Csak nézte, ahogy a válla felett átcsorduló vízcseppek lassan lecsorognak a hátán. A szép, fehér, hamvas hátán. Ekkor megijedt. A Grizzly mindig is kemény volt. De ahol most kezdett keményedni, ott már egy ideje nem érzett keménységet.

– Mi fog most történni veled, vagyis, elnézést, önnel? – szólt át válla felett a nő.

– Semmi baj, tegeződhetünk, fogolytársaknál ez normális. Lassan induljunk – szólalt meg figyelmeztetően Alex –, esteledik. Egyelőre nem csinálnak semmit, megölni nem mernek, elengedni nem fognak. Ne aggódj!

– Segítene? Vagyis segítenél megtörölni a hátamat? – kérdezte bájosan Yvonne. A Grizzly odalépett és elvette az ingét, a nő megfordult, s lassan törölni kezdte a vízcseppeket kecses hátáról. Lassan, alaposan, kétszer is áttörölte, s hogy, hogy nem, az ujjainak egy része le-lecsúszott az ingről. De ami még figyelemre méltóbb volt, Yvonne nem ellenkezett e hosszúra nyúlt folyamat ellen.

– Kész is – mondta a Grizzly, majd rásegítette az inget Yvonne-ra.

Két lépéssel a parton termett és kezet nyújtott, hogy a felfelé kapaszkodó nő ne csússzon meg a nyálkás parton.

– Köszönöm – hálálkodott, miközben begombolta ingét. – Csodálatos, s mégis hátborzongató az esti dzsungel. Még sosem éjszakáztam dzsungelban.

– Akkor épp itt az ideje. Először kissé félelmetes, de meg lehet szokni.

Percek alatt visszaértek a táborba. A katonák értették a dolgukat. Az égett holmit eltakarították, a kiégett járműveket félretolták, az ellátmány egy része már ki volt pakolva s lassan a vacsora is kezdett alakot ölteni. Juan egy másik said intésére egy, a térség közepén kimagasló ládarakáshoz kísérte őket, majd hátrébb lépett, és kezét a fegyverén nyugtatva körbekémlelte a tábort. A Grizzly leemelt egy ládát a rakás tetejéről, hogy Yvonne-nak legyen hová leülnie. Majd leemelt még egyet, ez már kissé nehezebb volt. Yvonne látta, ahogy kidagadnak az erek a férfi kezén, aki mégsem ejtette el a ládát. Meglepődött, férfi még így nem imponált neki. Amikor a Grizzly letette a földre a ládát, az őket őrző said felé fordult.

– Juan, ejvene isetei semtefe ula bete lautem. Hadige. – A said odaintette az egyik társát s halkan súgott neki valamit, mire az elment a tábor egyik széle felé. Ekkor a Grizzly letérdelt, keresztet vetett és a ládát könyöklőként használva, lehunyt szemmel csendesen imádkozni kezdett. Yvonne akaratlanul is odafordult, megigézte őt a férfi nyugalma és lelkiereje, többször megpróbált másfelé nézni, de tekintete minduntalan visszatért az imádkozó medvére. Yvonne tovább szemlélte a férfit, és amíg így tett, a dzsungelre leszállt az est. A tábort lassan betöltötte a készülődő vacsora delejező illata, körülötte fegyveresek sokasága, akik bármikor készek lennének végezni vele. És ő mégis csak őt nézte, kinek karjaira apró sebhelyeket festett az élet. Halántékán gyöngyözött a verejték, alkarjában néha-néha megfeszültek az izmok. S áradt belőle valami, valami megmagyarázhatatlan, valami, ami fegyveresekkel körülvéve is megnyugtatta.

Imája végeztével felemelte fejét, keresztet vetett, térdelve hátrált egy méternyit, tenyereit combja felső részéhez és a csípőjéhez illesztette, majd valami csendes imát mondott. Yvonne nem hallotta, csak látta, amint mozog az ajka. Amint befejezte, csendesen meghajolt. Pár másodpercig úgy maradt, majd felegyenesedett. Mire felnézett, a táskája már ott volt. Juan átnyújtotta neki.

– Ugna bej, ledeti saidi hai loten beitem baitem.

A Grizzly átvette a táskát.

– Kraha, vaita vatihai um teia tei – válaszolta. Az egyik jól zárható zsebből egy kis fekete könyvecskét vett elő. A Biblia volt az. Lerakván táskáját leült, kinyitotta a könyvjelzőnél, elolvasta a soron következő szakaszt, a könyvjelzőt átrakta, majd bezárta és elrakta a könyvet. Yvonne felé fordult és rámosolygott. – Gyere, vacsorával várnak minket.

– Alexander – szólalt meg már nem oly félénken Yvonne.

– Kérlek, szólíts Alexnek vagy Grizzlynek, vagy adj saját becenevet, csak az Alexandert mellőzzük, ha lehet.

– Rendben, Alex. A nyelv, amin beszéltél a saiddal. Nem ismerem fel.

– Ezt meg tudom érteni. Ez Wuai demon. Meglepne, ha civilként ismernéd. Csak a démonok, saidok, démonvadászok és ezek környezete beszéli.

– Ti beszéltek démonul? – kérdezte meglepetten és hitetlenkedve Yvonne.

– Szun-ce azt mondta: „Ismerd ellenséged úgy, mint önmagadat és akkor győzedelmeskedhetsz a csatatéren.” Ha nem értenénk, amit mondanak, hogyan vehetnénk fel velük a harcot?

– És mit mond Szun-ce arról, hogy lovon egymaga rohamozzon állig felfegyverzett katonákat egy szál karddal? – ugratta finom, rejtett mosollyal Yvonne.

– Szun-ce azt mondta: „Légy gyors, mint a szél, de légy oly nyugodt, mint az erdő.” S ezt szerintem példásan kiviteleztem, amellett volt nálam egy kés és egy 9 mm-es három tölténnyel – ült ki egyre vidámabb kifejezés az arcára. Összenéztek s elmosolyodtak. – Ez már jó jel. Viccelődsz, mosolyogsz, kezd elmúlni a sokk.

Juan von Stern sátrához vezette őket, ami előtt négyszemélyes tábori asztal és négy összecsukható tábori szék volt.

Az asztalt négy főre terítették meg. Mind a ketten azt latolgatták, ki lehet az a titokzatos negyedik, aki helyet kap a főasztalnál. A sátorból von Stern lépett ki és őt követte egy másik férfi. Haja kétoldalt a halántéka mögött ősz, a többi helyen szénfekete. Saidizálási mellékhatás. Ha nem katonásan lenne öltözve, a világ jobb környékein akár még bankárnak vagy ügyvédnek is beillene. Arca jobb oldalát homlokától a szemén át a szája sarkáig mély, frissen forrt vágás díszítette. Bandázsolt markolatú 9 mm-es a jobb combján, M4 a kezében. A Grizzlyre nézett.

– Salam aleykum – mosolygott rájuk az arab fiatalember, mintha rég nem látott barátot üdvözölne.

– We aleykum assalam – köszönt vissza Grizzly

– Jó estét, hölgyem! – fordult az arab a nő felé.

– Jó estét! – köszöntötte az érkezőket Yvonne, kinek arcára kiült a meglepetés. Vajon honnan ismerhetik egymást? – morfondírozott magában.

– Yvonne – kezdte a Grizzly –, bemutatom régi ellenfelemet, Abdul Al-Hazam-ot, von Stern legfőbb bizalmasát és leghűségesebb katonáját. – Abdulhoz fordult. – Ezer éve nem láttalak. Mikor is? Két, két és fél éve, Kabulban?

– Van az már három is, és Mogadishuban voltunk.

– Á, igen, már emlékszem, egy masdurt akartatok átcsempészni a határon. Majdnem levágtam a bal kezed csukló felett.

– Helyette oldalba szúrtál és elvitted a masdurt. – Összenevettek.

– Látom, azóta mással is összeakadtál, valaki szépen kidekorálta az arcodat. Nem hittem, hogy valaki még nálam is ügyesebben tud pengével tetoválni.

– Valóban, Agadisz de Agadil enyhén megsértődött, amikor nemet mondtam neki – mesélte, miközben az asztal felé indult.

Von Stern a védjegyévé vált undorító mosolyával az arcán invitálóan egy székre mutatott.

– Hölgyem, foglaljon helyet – húzta ki az egyik széket. Míg Yvonne le nem ült, állva maradtak. Miután a nő alá tolta a széket, leült a Grizzly, utána Von Stern, végül Abdul. Két said tálalt. Bolognai spagetti, hozzá könnyű olasz bor. Desszertnek sörbet – jéghidegen –, mellé friss gyümölcsök. A vacsora szótlanul zajlott. A Grizzly minden erejével azon igyekezett, hogy – immár több mint nyolc órája éhen korgó gyomrán uralkodva – legalább a legalapvetőbb illemszabályokat betartva, ne kezdjen habzsolni. A vacsora végeztével a „pincér” jégbe hűtött francia pezsgőt hozott.

– Mentségünkre legyen mondva – kezdte von Stern –, nem ez volt a tervünk. Mi nem szerettük volna, ha kegyed tudomást szerzett volna bármiről is. Az volt a tervünk, hogy miután segített megtalálni, amit keresünk, nemes egyszerűséggel töröltük volna az emlékeit, és helyébe másokat illesztünk. Tovább szponzoráltuk volna arra az esetre, ha ismét szükségünk lenne a segítségére.

– Miből gondolja, hogy tudok magának segíteni? – pillantott kíváncsian von Sternre Yvonne, miközben kissé összeráncolta szemöldökét.

– Onnan gondolom, hogy ön az elmúlt évben a segítségünkkel megtanulta az egyik félig kihalt démonnyelvet. Sőt továbbment és megfejtett egy olyan írást, amelyet több mint háromezer éve senki sem tudott elolvasni.

– A kőtábla New York-ban, az ősi maja lelet, furcsa szimbólumokkal. – Yvonne felettébb elcsodálkozott. Ha ezt tudja, le nem fordítja, pedig mennyire örült akkoriban az új felfedezésnek.

– Pontosan. Miután megbirkózott ezzel a feladattal, biztosra veszem, hogy a soron következő próbatétel sem jelent akadályt. S most a sors furcsa fintoraként egy másik, jelentős nyelvészismeretekkel bíró ember is csatlakozott hozzánk Alexander személyében. Igaz, ő a démonnyelvek háza táján bír eme tudással. Semmi sem adhat okot aggodalomra. Szeretnél hozzáfűzni valamit, Alexander?

– Igen. Először is nem szeretem, ha a teljes keresztnevemen hívnak. Másodszor. Élni tudni kell. Olasz bor, sörbet, francia pezsgő. A vadon legmélyén sem szeretnéd nélkülözni a kényelmet, ahogy látom. Harmadszor. Szeretném lealetikálni a hölgyet, mielőtt lefekszem. És hidd el, fáradt vagyok. Legvégül negyedszer. A pezsgőt visszük. Köszönjük a vacsorát. Jó éjt!

– Black, Jonhson, kísérjétek őket a sátrukhoz! – utasította két saidját Abdul.

– Látod – szólalt meg von Stern –, már ketten vannak.

A Grizzly von Sternre nézett és fáradtan csóválta a fejét. Amikor a sátruk elé értek, a Grizzly visszaküldte az egyik őrt két összecsukható tábori székért. Miután a said meghozta, leültek, majd a Grizzly kiemelte a jégből a pezsgőt.

– Remélem, nem baj, hogy poharat nem hoztam. Kezdhetjük? – nyújtotta át Yvonne-nak az üveget.