a másikat a Margitsziget egyik csendes, zöld részén, ahol a természet és a városi élet tökéletes harmóniában egyesült a zenélő szökőkút mellett. A budai hely a Haven, míg a másik a Bella Verde fantázianévre hallgatott. Mindkét hely gyorsan felvirágzott.

Nelli álmodta meg a művészi dekorációkat. Még hatalmas pocakjával, utolsó órásan is lelkesen alkotott a pult mögött. Önfeledten kacagtak Áronnal, és türelmesen várakoztak a kicsi Bella érkezésére.

Micsoda emlékezetes év volt az! Sosem felejti el, ahogy rengeteg munkával közel egyforma stílusra alakította ki a két szórakozóhelyet. Különleges, színezett villanykörte formájú díszekkel spékelték meg a mennyezetet. A teraszt a hidegebb hónapokra téliesítették. A tartóelemek kialakítása görög oszlopokra emlékeztető hatást keltett, amelyeket burjánzó zöld növényekkel és finoman világító LED izzókkal tettek igazán hangulatossá. Klasszikus eleganciát keltettek életre, némi modern csavarral, mesterien keverve a múltat és a jelent, amit tükrözött a dekoráció is. A belső falakat festmények borították, amelyek az ókori Római Birodalom és az olasz táj szépségét idézték. Misztikusan hatott az eltérő világok ötvözete. Ők önfeledten élvezték ezt a különös színes kavalkádot. Az asztalokon kaviár és kagylódíszek kaptak helyet, harmonizálva a hely elegáns, mégis közvetlen hangulatával. Igazán mediterrán életérzést élhettek át a vendégek. A helyeket pezsgő élet töltötte meg a budapesti éjszakában.

Ezt a szórakozásnak szentelt színpadot hárman alkották meg: Nelli, a díszlettervező, avagy a kreátor, a díszletek és a látványtervek megálmodója, Áron, a darab és dekoráció kivitelezője, aki színre vitte, és Bella, az egyetlen lányuk, a rendezőjük és forgatókönyvírójuk is egyben, aki irányította a produkció egészét.

Miatta a férfi megfogadta, hogy most már mindent tisztán csinál az életében, és csak remélni merte, hogy fekete múltja eltemetve marad. Örökre.

A repülés továbbra is a szenvedélye volt. A negyedik, ami létezett ezen a bolygón. Zénó, Bella és Nelli után. Ő is belátta azt, amit a felesége és egyben kincse hirdetett hosszú ideje: a minimum hármas szabály rendezőelvét. Vagyis legalább három szín vegyítése szükséges a tökéletes alkotáshoz. Ekkor látjuk meg ugyanis azt a pluszt, azt a tökéletes árnyalatot, amivel már biztosan elérjük a kívánt hatást. Ami megteremti az igazi szerelmet. A szenvedélyt. Azt a nagybetűs életérzést, amiért érdemes élni. Amikor érzed, hogy megérkeztél az életedbe. A kulcs a boldogság, és a szabadság felé vezető úton. És saját magunkhoz is. Valahányszor elmélyült gondolataiban, vagy magába fordult egy-egy rosszabb napon, Áron gépmadárra szállt. Néha csak úgy, repült az ország, a Duna, a Balaton és a különböző hegyek, tájak felett. Így tudott csak folyton szárnyalni. Földön és égen, a végtelenbe.

Szerelme híres festőművész, ő volt s maradt számára a múzsája. Talán az egyetlenegy. A legnevesebb kritikusok jegyezték Nelli abszolút kortárs alkotásait. Állandó tárlatai voltak a budapesti Műcsarnokban. Nemzetközi gyűjteményekben is szerepeltek művei. A ma emberét foglalkoztató mély gondolatokkal és vágyakkal, vibráló érzésvilággal töltötte meg képeit. Különös módon tudta a színeket és az ikerlángot ábrázolni. Azt a fajta két ember közötti különleges, mély és intenzív kapcsolatot, amely túlmutat a fizikai vonzalmon és az érzelmi kötődésen. Platón szerint, minden ember eredetileg négy lábbal, négy karral és két fejjel teremtődött meg. Viszont ezt nem hagyhatták az istenek, mert túl erősek voltak velük szemben, így mindenkit ketté választottak születése előtt. Az a feladatunk, hogy egész életünkben keressük a másik felünket, hogy újra egyesülhessünk és megtaláljuk a teljességet. Az ikerlángok közötti kapcsolat azonban nagyon intenzív lehet, és gyakran erős érzelmi hullámzásokkal jár. Valóban a világ egyik legcsodálatosabb érzése, de gyakran kihívásokkal és nehézségekkel jár, mivel a feleknek szembe kell nézniük saját belső árnyaikkal és sebezhetőségeikkel.

Nelli ikerláng-képeit külföldön is bemutatták kiállítótermek. Egyik alkalommal Franciaországban a szerelem városában. Bella ötéves születésnapját ünnepelték egy késő ősszel, amikor meghívásra Párizsba repültek, mert a Galerie Perrotin időszakos kiállításán mutatták be a művésznő legismertebb munkáit.

Éjszakánként hármasban romantikáztak a Champs-Élysées megvilágított útján. A falevelek arany színben pompáztak a lámpák fényében. Felmentek a híres Eiffel-toronyba, ami valamiért nemcsak a férfinek, de egyszem lányuknak sem vált a kedvencévé. Giccses acéltorony. Úgy tartotta Áron. Nelli viszont elveszett az építmény csodás látványában. Nem értette szerelmét és lányát. A párizsi Notre-Dame épülete azonban az ő közös történetük titkos szentélyévé vált. Sokszor visszaképzelték magukat arra a tökéletes helyszínre.

Sétáltak a Szajna partján. Bejártak minden kis utcát, elmerültek a művészi negyed varázsában. Ellátogattak a Place du Tertre-re, erre a csodás térre, ahol utcai festőkkel készíttettek magukról családi portrékat, amelyek azóta Bella szobájának falát díszitették. Otthonuk minden szegletét festmények borították, a kislány birodalmát leszámítva, főleg Nelli alkotásai.

A Louvre múzeumban megcsodálták a Mona Lisát, ami lenyűgözte mindhármukat. Az üvegpiramisnál fotózkodtak. A múzeum kertjében, a Tuileriákban andalogtak. Délelőttönként kis kávézókban pihengettek, és élvezték a francia konyha ízeit. Bellának és Áronnak kifejezetten ínyére volt. Imádták a fekete kagylókat és a különféle színes kaviárokat. Még Nellit is meggyőzte kislánya – természetesen apja segítségével –, hogy kóstolja meg azokat. Erre soha senki, még Áron sem tudta egymaga rávenni. Csak ketten együtt, közös erővel. A Moët & Chandon pezsgőket sem hagyhatták ki a szerelmesek.

A város szépségét örökre a szívükbe zárták. Párizsi kalandjuk az egyik legemlékezetesebb maradt mind közül. Egyszerre idézett keserédes múltat, varázslatos színekre festette a jelent, és előrevetített egy jövőképet. Minden pillanata egy regénybeillő csoda volt. Gyógyír a hegesedő sebekre, melyeket az elmúlt hosszú-hosszú évek olykor szívszaggató eseményei okoztak, hol egyiküket, hol másikukat padlóra küldve. Hatalmas energialöketet is adott azokban a fárasztó, ádáz években, amikor Bella csecsemőből, vagány és eleven óvodássá cseperedett.

Nelli a festővászon mögé menekült, Áron pedig a fellegekbe szárnyalt a szürke hétköznapok elől. Így tudtak talpon maradni… Egymással, egymásért… Talán ezért működött nekik az, ami másoknak nem.

Szeretni ugyanis sok mindenkit lehet. Sokféleképpen. A kémia és a tüzes vágy is fontos, elemi része az életnek. De édeskevés… Az édes kevés… Szerelem nélkül nem érdemes és nem is lehet élni. Talán nem is szabad. A szerelmet azonban nem keresni és megtalálni kell. Ő talál ránk. Sohasem a megfelelő időben és helyen. És az igazi nemcsak forró. Olykor jéghideg, ami a szíved barázdáit súrolva azonnali, fájó, égési sérülést okoz, mintha egy jégkockát hirtelen egy duzzadt bőrfelülethez érintenénk. Szükség van valami közbenső anyagra, ami ezt a fájdalmat tompítja, enyhíti. Mámorban tartja. Sosem leszel elég felkészült az érkezésére, s ha nem vigyázol, a szerelem egy zord, hideg gyilkos erejével bénít meg. Csontodig hatol. Szívedbe fagy. Olykor kegyetlenül mar, mint zabolátlan vadállat, ami beléd mélyeszti a karmait. Maradandó sérülést okozva, amíg a tested él, nyomait magadon viseled. Képes akár még évtizedekre is hibernálni a szívet. Hűtőkamrába zárja, majd egy nap óvatosan melegítve felolvasztja.

Valami ilyesmi és ehhez fogható az ikerláng szerelme. Ezt azonban csak olyan személy mellett élheted meg, akiben a saját sötétséged és a démonaid álomra tudják hajtani a fejüket, s megszunnyadhatnak. Csak akkor ismered fel ezt az égi adományt, amikor megtapasztalsz millió érzést a földön. Szeretsz, szeretnek, szeretkezel. Majd egy nap rájössz, hogy kizárólag egy ilyen otthon létezhet csak számodra, és számára is. Bárhol is legyen az a nagyvilágban, és bármennyire is kínzó legyen olykor. A túléléshez azonban még ez sem mindig elég… A kísértés örök…

Az idő kereke pedig csak pörög és pörög. A felhők változnak, formálódik az alakjuk. Az éjszaka váltja a nappalokat, igaz a holdfény és a csillagok beragyogják a sötét égboltot, majd halványodnak, ha már a nap újra felkel.

Így lapoztak ők is nyolc hosszú és küzdelmes évet életük színes naptárjában…

1.

Áron meredten bámulta a színpadot…

A mai napig el tudta ragadni, amikor a pódiumon látott egy igazi vérbeli jelenséget. Különösen akkor, ha az a saját lánya. Bella született művésznő volt. Óriási mogyoróbarna szeme, hamvas fürtjei és kecses, nyúlánk lábai, határozott mozgása édesanyját idézték. Kecsességét az édesanyjától, tehetségét s művészvénáját egyértelműen az apjától örökölte.

A balett szigorú világ, viszont az életre tanít: a gyengéd mozgásforma mellett önfegyelemre, kitartásra, hitre, alázatra és küzdelemre is nevel. Nelli és Áron évekkel ezelőtt közösen választották lányuk számára. Nagy örömükre Bella imádta, és élvezte ezt a fajta elfoglaltságot, rendkívül tudott azonosulni vele. Lefoglalta duzzadó energiáit. Kitűnt kortársai közül. Ügyesen és magabiztosan mozogta be nem csak a színpad, de az iskola tereit is. Talpraesett, karakán kisdiákká cseperedett. Talán ezt is szüleitől hozta.

Nem győzök betelni a látványával. Bella olyan a világot jelentő deszkákon, mintha a gravitáció nem hatna rá, és minden ugrása egy levegőben megörökített kép lenne. Kezével kecses íveket rajzol, mintha egy láthatatlan ecsettel festették volna meg. Életre kel az egész színpad tőle. Arca igazán őszinte és mély érzelmeket tükröz… Minden mosolyában, minden szemvillanásában ott rejlik pontosan az a szenvedély, ami egykor Nelli lelkében is lángolt. Szó szerint pusztító erővel ma már Belláért ég. És talán az enyémben is…

Az élet körforgás, ahol minden generáció továbbviszi az előzőek álmait a saját maga módján.

– Hallod haver, te biztos vagy abban, hogy ez a te kölyköd? – kérdezte Milán elhűlten pislogva. Rutinosan hátradőlt vörös kárpittal borított székében, két karját összefonta mellkasa előtt, Áron felé biccentve hozzátette: – Én csak Nellit látom benne folyton.

– Hát, ha nem lettünk volna sülve-főve minden percben együtt Taorminában, én is elgondolkodnék – csóválta pimaszul a fejét, az előtte lévő szék háttámláján támaszkodott rákönyökölve, bámulattal figyelte a balerinákat, de legfőképpen lányát csodálta. – Zénó legalább kiköpött másom, de ez a csajszi… – Barátja felé tekintett. – Esküszöm neked, hogy tiszta anyja! De mindenben. Mintha lemásolták volna Nellit. Megőrülök tőle!

– Ziher, hogy nem tiéd – poénkodott tovább az iménti. – Egyrészt túl gyönyörű, hogy a te lányod legyen. Te ronda vagy, haver, hogy lenne már ez a csaj a tied?

– Na, elmész te a bús fenébe! – Lazán belebokszolt Milán vállába.

– Lehetetlen! – röhögött barátja. – Másrészt, ha valakiről el tudtam volna képzelni, hogy balettezik, az Zora lánya – folytatta meggyőző érvelését. – És ha valakiről azt gondoltam volna, hogy karatézik, na az Nelli fia. Ehhez képest…

– Pont fordítva lett – fejezte be a gondolatot Áron.

 

– Jól van, ifjú balerinák! – szólalt meg egy idősödő, ám mégis lágy csengésű női hang. – Még pár kemény próba vár ránk, aztán jöhet a nagy nap! Pénteken – kacsintott csibészen feléjük –, bemutatjuk Csajkovszkij karácsonyi Diótörőjét. Jó pihenést mára!

Őrületes lárma uralkodott el, ahogy az első, nagyobb próba véget ért a bemutatót megelőző héten. A hatalmas öltözőterem zsongott a zsivajtól, mintha egy méhkasba csöppent volna az ember. A szélrózsa minden irányába futkostak a fiatal, kecses lábú kislányok, akik pillanatok alatt megtöltötték a teret élettel és hangzavarral. A gyermeki zsizsegés és téboly azonnal kezdetét vette, nevetés, kiabálás és játékos kiáltások visszhangoztak a falak között.

Fáradtság azonban közel sem érződött rajtuk. A hosszú próbák után is úgy tűnt, mintha kifogyhatatlan energiával rendelkeznének a lánykák. Az arcukon ragyogó mosoly és a szemükben csillogó lelkesedés arról árulkodott, hogy számukra a tánc nem csak munka, hanem örömforrás is. Ügyesen manővereztek a padlón szétszórt tánccipők, a félredobott váltóruhák és a tükrök előtt heverő táskák között, mintha egy különleges játék részesei lennének mindannyian.

– Keresztapu! Keresztapu! – A vidám, sikító hang betöltötte a helyet.

– Helló Bellám! – kapta ölébe Milán a kislányt.

– Én is itt vagyok ám! – szólalt meg Áron kikérve magának, hogy neki nem jut figyelem.

– Csáó, apa! – integetett neki szemtelenül, huncutul nézve hamvas fürtjei mögül, majd kacéran két tenyerébe szorította Milán arcát. – Hoztál gumicukrot?

– Nem, dehogyis Bellám – csóválta a fejét félreérthetetlenül. – Azt nem szabad, tudod, hogy nem egészséges.

Áron szigorú szemöldökfelvonás mellett elismerően helyeselt.

– Ügyes voltam? – kérdezte az atyai szigorral mit sem törődve izgatottan Milántól.

– Mint egy született, vérbeli művésznő – állította Milán határozottan. – A színpadon a helyed, ez nem kérdés!

Mind felkacagtak ezen.

– Na, szélsebesen öltözz, hercegnő, utána indulunk haza! – szólt neki az apja.

Bella pár perc leforgása alatt levetette ezüstflitterekkel kirakott fekete minidresszét, és magára rántotta téli, meleg utcai viseletét. Fehér sapkát és fekete kabátot húzott. Elsők között végzett, mindig mindenki meglepődött gyorsaságán és örök talpraesettségén. A vérében volt a pörgés.

– Sziasztok, csajok! Csókolom! – köszönt el hangosan pajtásaitól és oktatójától.

A kijárat óriási kapuja felé szedte apró lábait. Keresztapja ismét magához kapta a kislányt, aki közel hajolt a füléhez:

– Tudom, hogy hoztál – komiszul suttogott. – Nem mondjuk el apának, csak a kocsiban majd add hátra!

Ravaszul összekacsintottak. Bella fürgén bepattant az autóba.

– Tévedtem. A te lányod – bökött oda Áronnak a kocsiajtót rácsukva a kislányra.

– Reméltem is! – helyeselt büszkén, és a vezetőülésbe pattant.

– De most komolyan! – huppant be ő is, majd bekötötte biztonsági övét. – A fekete belső énedet tuti tőled örökölte.

– Mi van? – értetlenkedett Áron a bőrülésben elhelyezkedve.

– Egyértelműen a te lányod – kuncogott orra alatt az iménti, és nyomatékosan ismét hangsúlyozta: – A te lányod, Áron.

Igazi hideg és rideg december volt. Olyan ritka évek egyike, amikor sűrűn és sokat havazott. A gyerekek örömmel merültek el az egyre közeledő, hófehér karácsony mesebeli hangulatában. Mikulás előtt pár nappal járt az év, már a második adventi hetet kezdték. Az iskolában az utolsó nagy hajtás miatti feszültség érződött a nebulókon. Mindenki izgatottan várta a téli szünetet, és a karácsonyi készülődés kiváltotta izgalom szinte tapintható volt a levegőben.

Az év végi ünnepi műsor, a balettbemutató – amikor a Diótörőt játszák majd – próbáinak utolsó mozzanatai zajlottak, miközben a munkahelyeken is sorra szervezték az évzáró vacsorákat. Az embereken a végtelen teendők okozta pörgés és kimerültség kettőssége uralkodott, de mindeközben a karácsony varázsa is egyre jobban érződött rajtuk.

Az aznap esti forgalom óriási volt. A hó csendesen hullott, vastag, puha takaróként borítva be a tájat. Az utcákon az ünnepi, színes fények ragyogtak, a fák ágait hó, és karácsonyi LED izzók borították. A gyerekek arcára a csípős hideg piros színt varázsolt, de a lelkesedésük és az ünnepvárás öröme felülmúlta az emiatti kellemetlenségeket.

A kocsi fejegységéből szűrődő rádió csilingelő dallamai is ezt a hatást fokozták.

– Pénteken hány órakor találkozunk? – kérdezte Milán az index kattogásával egy szólamban.

– Kisasszonyom – fürkészte a visszapillantó tükörben Bella tekintetét –, hatkor kezdődik a Diótörő?

– Igen – helyeselt hátulról a kislány.

– Akkor, mondjuk, kilenc óra? – nézett barátjára kérdőn, majd a zöldre váltó lámpára terelődött figyelme, és nagy gázt adott.

– Rendben – bólintott az anyósülésen helyezkedve.

– Silver? Foglaltass asztalt!

– Jó – bányászta elő a mobilját. – És ha nem lesz már hely?

– Akkor maradunk a Havennél, és bandázunk egyet.

– Na oké. Felőlem!

Közben az autó hátsó részéből egyre erősödő hangzavar kezdett eluralkodni. Megtörte a fiúk párbeszédének dinamikáját.

– Bellácskám – szólt hátra Áron. – Ugye csak rosszul hallom, hogy TikTokozol?

– Csak egy kicsit, apa – kérlelte elkerekedett szemekkel.

– Tíz perc! – szólt határozottan lányának. – Amíg haza nem érünk. És vedd lejjebb a hangját! Légyszíves!

– Jaj, ne légy már ilyen szigorú! – heccelte Milán.

– Barátom! – fordult nyűgösen felé. – Gyakorold a gyereknevelést az ikreken, ne engem kóstolgassál!

Áron egyértelműen elkényeztette, tejben-vajban fürösztötte Bellát, mint minden lányos apuka tette volna, ugyanakkor nagyon szigorú szabályrendszert állított fel számára. Rettentően védte, óvta, de mindent elkövetett, hogy az életre is nevelje. Arra a kemény világra, aminek ő a sötét és fekete oldalát is igazán jól ismerte.

Megígérte Nellinek és Bellának, hogy mindig távol tartja őket a bajtól, a veszélyektől. Így is tett. Ugyanakkor tudta, hogy mindenre fel kell készítenie a lányát, csak akkor lehet teljesen nyugodt az élete hátralevő részében. Kétségtelenül Bella jelentette Áron Achilles-sarkát. Ezzel ő is tisztában volt.

Talán nem ok nélkül válnak bizonyos férfiak lányos apukává. Lehet, hogy nekik ez az egyik keresztjük.