– Amikor azt mondod nagyon fáj és sajnálod, elhiszem, bár valószínűleg sosem foglak megérteni. Ahogy előttem állsz mosolyogva, kardoddal a gyomrodban, szinte kicsordul a könnyem a gyermeki önzőségedtől. Mindig kerested a fájdalmat, legyen az a sajátod vagy másé. Mégis groteszk, hogy utolsó pillanataidban is csak erre vagy képes. Ha néha eszembe jutottál egyetlen képet láttam: egyedül ültél koponya alakú vártornyodban, ahol sirattad áldozataidat, élükön saját magaddal. Nem akartalak sajnálni, de ezt is sikerült összehoznod. Valami furcsa kötelék van közöttünk, és bármennyire nehéz is kimondani, mi ketten ugyanolyanok vagyunk. Egyetlen különbség az, hogy te bátran belemosolyogsz a gonosz szemébe a tükörben, amíg én elborzadok tőle.

– Émelyegnem kell tettetett együttérzésedtől. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen így látnod, de már megszoktam, hogy az élet kegyetlen. Szokás szerint nem értessz semmit, amit elárul ellenállhatatlan beszédkényszered. Azt mondod ismersz. Csupán az arcot ismered, amit védekezés képpen magamra öltöttem. A rusnya halotti maszkot, hogy elriasszam a démonaimat. Bár megannyiszor esélyt adtam, hogy mögé pillanthass, te egyszer sem éltél a lehetőséggel. Szomorú, hogy feléd nyújtott karomat is támadásnak vetted. Azt mondod kerestem a fájdalmat. Csupán csak a valódit szerettem volna megtalálni. Hogy ugyanolyanok lennénk? Volt idő, amikor én is azt hittem, hogy így van. Mára elfogyott minden hitem. Add meg nekem a tiszteletet azzal, hogy most magamra hagysz! Neked is jobb lesz, ha nem nézed ezt végig.