Könnyebb talán ezt megkérdezni, mintsem bevallani azt, hogy egyszerre szent meggyőződéssel érezzük, kik is vagyunk, de valahogy képtelenek vagyunk szavakba önteni.

Már egészen fiatal koromban, mondhatni az első emlékeimtől emlékszem arra a szorongató érzésre, hogy dolgom van a világban!

Kettős életet élek, hiszen karrierem első lépcsőfokán maradva építem szakmai életem a pénzügy világában és általában este hazatérve, fáradtan, fénylő, izzó érzésekkel, lelkesedéssel állok neki festményeket alkotni. Talán ez annak tudható be, hogy valami oknál fogva – a viszonylag száraznak mondható számok világa mellett – nem feledkeztem meg a lelkem ápolásáról és az értelem kereséséről.

Elvégre kik is vagyunk?

Pillanatnyi történetek, akik sóvárogva kívánják, hogy egy darabnyi és talán hosszabban tartó értelmet nyerjenek a világban létezésükkel, a cseppnyi időt kihasználva, amit a Földön töltünk.

A sejtelmes érzés mellé, mely szerint alkotnom kell – hisz valami dolgom van itt a Földön – a göröngyös, macskaköves utamhoz az Isten útravalóul egy tucat keresztet varrt a hátamra.

Nem jó móka 11 éves korodban elveszíteni az Édesapád.
Nem jó szembesülni azzal, hogy örökséged egy gyógyíthatatlan betegség.
Nem jó kaland anyagi nehézségek közepette, szegénységben felnőni.
Nem jó élmény elutasítást kapni attól az egyetemtől, ahová szívesen jártál volna.
Szívbe markoló érzés fájdalmat kapni attól az embertől, akiért hosszú évek távlatában az életedet adnád a mai napig.

Nem könnyű önállóan 17 éves korodban új életet kezdeni, de az évek teltek és én mind megoldottam, mi több az ösvényekről letérve megtaláltam azt a fényes utat, amit sokan életpályának hívnak és elmondhatom: igen, járok rajta! Könyvem bizonyíték arra, hogy ez mind azért sikerülhetett, mert hallgattam szüleim szavaira és nem hagytam abba az alkotást! Első könyvemet nem örömódának szántam, ha úgy tetszik Ő az én bemutatkozó kiskönyvem, amely az elmúlt éveim gyötrelmeit használta fel, hogy az idő távlatából egy gyönyörű művet alkosson!