Minden nehézség nélkül felkelt, szinte felpattant.

A konyhában pontosan úgy állt minden, ahogy korábban. A tűzhelyen még nem forrt fel a víz, a pulton feldarabolt zöldségek sorakoztak.

Anne egy pillanatig döbbenten meredt rá.

– Amikor beléptem, a földön feküdtél, eszméletlenül – szólalt meg végül.

– Csak megcsúsztam, és elestem. Ennyi az egész.

Anne mélyen belenézett a szemébe. Felnyúlt, és végigsimított az arcán. Aztán a hajába túrt. Amikor elhúzta a kezét, vér csillogott az ujjain.

– Jó nagyot eshettél. – A nő szemét elfutották a könnyek. – Beviszlek a kórházba. Jobb, ha megvizsgálnak, nincs-e nagyobb baj.

– Nyugodj meg, kérlek, nem történt semmi! – felelte. – Biztosan vizes volt a padló, és elcsúsztam. Ez csak egy kis horzsolás.

– Eszméletlen voltál. És kintről kiáltozást is hallottam. Lehet, hogy agyrázkódásod van.

– Ne képzelj bele mindent, kérlek! Elhiszem, hogy aggódsz, de ilyesmi bárkivel megeshet. Ezért felesleges rögtön kórházba rohanni. Látod, éppen vacsorát készítek. Meg akartalak lepni. Tudod, milyen rossz szakács vagyok, de azért mégis. Ha már úgysincs más dolgom.

Anne megcsóválta a fejét:

– Légy szíves, ne tereld másra a szót! Csak azért nem akarsz bemenni a kórházba, mert rettegsz tőle. Tudom, hogy utálod, de néha a biztonság kedvéért…

– Zárjuk le ezt a vitát – szakította félbe –, ahogy már mondtam: nem történt semmi.

2.

Valóban nem történt semmi?, tette fel immáron sokadszor a kérdést önmagának Steven, miközben a sötét mennyezetbe fúrta éber tekintetét.

Már elmúlt éjfél, de mindeddig egy szemhunyásnyit sem aludt. A délutáni roham képei gyors egymásutánban villantak föl lelki szemei előtt. Énjének egyik fele próbálta meggyőzni, hogy igazat mondott, és valóban csak a csúszós padló miatt esett el, a másik fele viszont azt duruzsolta a fülébe, hogy bármennyire szeretné is, önmagát nem csaphatja be: történt vele valami, ami megmásíthatatlan, és bár csak néhány másodpercig tartott, nagy jelentőséggel bírt.

Az est folyamán próbált úgy tenni, mintha teljesen megfeledkezett volna az esetről. Még a fején dudorodó púpról sem volt hajlandó tudomást venni. De Anne fürkésző tekintetét egyfolytában érezte. Túlságosan rossz színész volt, vagy a barátnője ismerte őt túl jól, egyre megy: a történtek reszketeg vibrálást hagytak maguk után a levegőben.

Korán lefeküdtek, és Anne gyorsan elaludt. Steven zaklatott volt. Még a másik egyenletes szuszogása is zavarta, pedig ez máskor kifejezetten megnyugtatta.

Az ördögbe is, valóban nem történt semmi?

Hirtelen zajra lett figyelmes. Az első pillanatban azt hitte, csak képzelődik, aztán gyorsan belátta, hogy valami neszt valóban hall a földszint felől.

Anne mozdulatlan maradt. Ő viszont felült az ágyon, és tovább fülelt. A hang túl halkan szólt, lehetetlen volt beazonosítani. Az éjszaka néma csendjében még a fülében lüktető vér dobolását is hangosabbnak találta.

Lassan kicsusszant az ágyból. A ház levegője mostanra alaposan lehűlt. A hűvös szeptemberi éj bekúszott az ablakok résein át, és rálehelt csupasz bőrére.

Nyirkos talpa mintha jégre tapadt volna, amikor a padlóhoz ért.

Az ágyhoz közel eső ruhásszekrény tetején tartott egy baseballütőt. Lábujjhegyre állt, és végigtapogatta a poros bútorlapot. Az ütő szerencsére nem gurult be egészen a falig, így gyorsan rátalált. Por lepte és pókháló tapadt rá.

Méltatlankodva könyvelte el magában, milyen kevés figyelmet szentelnek a nehezen hozzáférhető helyek takarítására. De most másra kellett koncentrálnia. Kezében az ütővel óvatosan kisurrant a szobából. Mielőtt kilépett, még vetett egy gyors pillantást Anne félhomályba merülő alakjára – ő továbbra sem adta jelét, hogy bármi megzavarta volna az álmát.

Steven nyugtalanul lesett körbe az emeleti folyosón. Pusztán a tárgyak körvonalait tudta kivenni a sötétségben. Minden mozdulatlannak látszott.

Furcsa módon a hang továbbra is ugyanolyan halk maradt, annak ellenére, hogy ő egyenletesen haladt lefelé. Egyik-másik lépcsőfok keservesen megnyikordult léptei nyomán, de a suttogás szünet nélkül szólt tovább. A füle szinte belefájdult az erőlködésbe, miközben megpróbálta azonosítani. Nem egy ártatlan tücsök ciripelt, nem is valamilyen elektronikai eszköz duruzsolt. Bármi volt is, rossz érzése támadt tőle. És ahogy egyre lejjebb ért a lépcsőn, szívében úgy nőtt a bizonyosság: nem állatot hall, nem is gépet. De akkor micsodát? Embert? Valaki szórakozik vele? Betörtek hozzájuk?

Ujjai úgy tapadtak a baseballütő nyelére, hogy teljesen elfehéredtek.

Benyitott az étkezőbe. Felkapcsolta a villanyt. Semmi. Kisietett a nappaliba. Semmi. A fürdőben és a földszinti hálószobában is minden normális.

Mi a fene folyik itt?

Képzelődik?

A bejárati ajtóhoz lépett, és felemelte az ütőt. Bal kézzel elfordította a kulcsot, aztán lassan, nagyon lassan lenyomta a kilincset. Résnyire nyitotta az ajtót. Megborzongott a beáradó hidegtől. Két kézzel markolta az ütőt, aztán a lábával egy gyors mozdulattal kitárta maga előtt az ajtót.

A hang ebben a pillanatban elhallgatott.

Odakint minden mozdulatlannak látszott.

3.

Másnap kora délután az eset – az ájulást leszámítva – megismétlődött. Steven egy padon ült a Loch Lomond partján, és a vizet bámulta. Az eső lassú cseppekben esett, halkan kopogott az esernyőjén. Fújdogált a szél, és bele-belekapott a fák nedves ágaiba. A tó vize egyenletesen hullámzott, megnyugtatóan nyaldosta a part köveit, és játékosan lökdöste a mólóhoz rögzített csónakokat. Az Inchcailloch-sziget és kistestvére, a Calirinsh szomorúan árválkodott a tó közepén, a köd úgy tapadt tömzsi, sötétzöld testükre, mint egy áttetsző fehér esőkabát.

Amikor megint meghallotta a hangot, összerezzent. Félelemmel vegyes kétségbeesés kerítette hatalmába. Hátrafordult, és rémülten szemlélte a környéket. Bárhogy kapkodta is a fejét, semmi különöset nem látott. Balmaha házai ugyanolyan csöndesnek és békésnek mutatkoztak, mint általában ilyenkor.

Az utcák néptelenek, az erdő nyugodtan zúg. De akkor mégis ki beszél?

A suttogás ezúttal hangosabb és határozottabb volt, mint az előző éjjel, de ugyanazt a rossz érzést keltette benne. Nagyon erősen koncentrált, hogy megértse, mit mond, de hiába…

Várjunk csak! Te jó ég! Összerezzent, és a szája elé kapta a kezét, amikor rádöbbent az igazságra: Ez az a hang!

Ezt hallotta, amikor tegnap délután rosszul lett! Az éjjel valamiért nem állt össze a kép, de most… Hiszen a roham alatt sustorgott valami! Este csak az iszonyú fájdalom emléke élt élénken a tudatában. De a pokolba is, ez a hang szólt, miközben az a szörnyű roham kínozta! Most már minden érthető! Valami történt a fejével, nem csak egyszerűen beverte. A napnál is világosabb: a rosszullét és a hang összetartoznak. Talán Anne-nek igaza volt, és jobban megsérült, mint gondolta. Valójában nincs semmilyen hang, csak képzeli az egészet. Ennyire egyszerű. Beütötte a fejét, megsérült. Egy icipicit talán hallucinál. Előfordul az ilyesmi, nem igaz? Egy hétköznapi agyrázkódás is kiválthatja. Vagy mégsem?

Ezen a ponton elbizonytalanodott. Cikáztak az agyában a gondolatok. Leizzadt. Teljesen összezavarodott. Hiába próbálta meggyőzni magát, hogy képzelődik, a hang egy pillanatra sem hallgatott el. Hozzá szólt. Üzenni akart neki valamit.

Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, elindult a suttogás forrásának irányába, a sétány helyett a magas fűben botladozva, mint akit hipnotizáltak. A nadrágja teljesen átázott. Húsz-harminc métert is megtett, de az a valami ugyanolyan halk maradt.

Elhaladt a házuk mellett, aztán átsétált a B837-es úton. Már indult volna az erdő felé, de ekkor hirtelen újra csönd lett.

Ahogy ott állt egymagában az út mellett, nyomasztó gondolat költözött a fejébe: valószínűleg megőrült.

4.

A nap további részében sem szabadult ettől az elképzeléstől. Mint egy megveszekedett bolond, fel-le járkált otthon, és félelmetes sebességgel pörögtek a fejében a fogaskerekek. Minden pillanatban attól tartott, hogy a hang ismét megszólal. Az összes apró zajra felkapta a fejét.

Nem tett jót neki az egyedüllét. Néhány hónapja kirúgták a kis általános iskola könyvtárából, ahol négy évig dolgozott. Az ezt követő első hetekben mindennap bement Glasgow-ba, és állás után érdeklődött. Néhányszor a környék nagyobb városaiban is próbálkozott, Stirlingben vagy Falkirkben, aztán kisebb településekre is ellátogatott. Egy idő után már csak heti egyszer vette rá magát, hogy kimozduljon. Később már annyiszor sem, inkább az internetet bújta. Idővel aztán ez is elmaradt. Szégyellte magát, amiért Anne fizetéséből kénytelenek megélni, de akaratlanul is elmerült az önsajnálat és a megkeseredettség mocsarában. Az utóbbi időben már fölkelni sem nagyon volt kedve. Ha mégis megtette, akkor is csak sétált, vagy a tévét bámulta.

Egész álló nap azt várta, hogy Anne hazaérjen Glasgow-ból. De a közérzete ettől sem lett jobb. Az elmúlt időszakban sokat veszekedtek. Anne próbálta rávenni, hogy nézzen valami más munka után, amíg a szakmájában nincs nyitott pozíció, de ő erre nem bírta rászánni magát. Tudta, hogy a másiknak igaza van, de mindig is nehezére esett szembenézni a kihívásokkal. Félt új dolgokat kipróbálni. Rosszul boldogult a váratlan helyeztek labirintusában. Úrrá lett rajta az a rugalmatlanság, ami egész életében jellemezte. Néha valósággal gyűlölte magát emiatt.

És akkor itt volt még Balmaha is. Ez a kevesebb mint száz lelket számláló üdülőtelepülés Nagy-Britannia legnagyobb tavának partján, ahová három éve költöztek. Ma már átkozta magát, amiért meggyőzte Anne-t, hogy hagyják ott Glasgow-t, és jöjjenek ide. Akkor minden erejével azért küzdött, hogy megszabaduljon a város zajától, a tömegtől, és attól a negyedik emeleti, alig ötven négyzetméteres lakástól, ahol úgy érezte magát, mintha egy konzervdobozba zárták volna. Anne először ódzkodott az ötlettől, hiszen a munkahelyéig, a bankig, csupán néhány utcányit kellett sétálnia a lakásuktól. Ráadásul mindig is szerette, ha zajlik körülötte az élet. De aztán jött az a nyomulós ingatlanügynök a simulékony szövegével, aki elhozta őket Balmahába, és attól a perctől fogva már nem volt megállás. Stevennek éppen ez a fajta nyugalom kellett. Távol az idegesítő szomszédoktól, a szirénázó autóktól, az utcákon hangoskodó, dorbézoló fiatalok miatt átvirrasztott hétvégi éjszakáktól.

Azonnal beleszeretett a környékbe, és néhány látogatás után már Anne is nagyon lelkesnek bizonyult. Elintézték hát a hitelt, és már költöztek is. Balmahában az év hét hónapja szinte tökéletes csöndben telt. A maradék négyben, tavasz végi és a nyári hónapokban, a turisták ellepték ugyan a kis települést, de a sokaságot visszafogott, értelmes emberek alkották. Higgadt, kiegyensúlyozott középosztálybeliek, akik idejöttek kipihenni az év fáradalmait a gyerekeikkel. Horgásztak, csónakáztak, az üdülőjük kertjében sütögettek. Ősszel aztán, mint a nyári meleg napok, szép lassan a turisták is eltűntek, és beköszöntött a béke időszaka.

Azzal a néhány helybélivel, aki egész évben itt élt, pusztán köszönőviszonyban álltak. De ő a maga részéről ezt nem is nagyon bánta. Anne csak egy idős házaspárral, Shepherdékkel barátkozott össze, akik pár háznyira laktak tőlük. Végül megbékéltek a napi ingázással is, bár ez időnként, főleg télen, nagy kényelmetlenségekkel járt.

Eleinte tehát csodásan teltek a napjaik. Felújították, berendezték a házukat, tettek-vettek a kertben, nagyokat sétáltak vagy csónakáztak. Akkor még sejtelme sem volt, hogy az idill másfél-két év után kezd majd elhalványulni. Az új és érdekes dolgok szép lassan monotonná, hétköznapivá váltak. Egy idő után már nem kirándultak, nem toldozták-foldozták a fáskamrát, és nem szereltek össze új bútorokat. Csak dolgoztak, bevásároltak, főztek, csupa unalmas és lélekölő rutincselekvés tette ki az életüket.

Aztán a munkahelye elvesztése után minden csak még rosszabb lett. Egyedül érezte magát. A szülei sok éve meghaltak. A rokonairól, ha éltek még egyáltalán, semmit sem tudott. A barátai az évek múlásával eltűntek. Az egyetemi cimborák már régen nem keresték, ő sem kereste őket. Anne a szüleivel minden nap beszélt telefonon, de személyesen évente csupán néhányszor találkoztak, mert Londonban éltek. Steven beletörődött abba, hogy a kapcsolata ennyiben kimerült velük, mert a kezdetektől fogva érezte, hogy nem kedvelik. Anne apja sikeres befektetési tanácsadóként lenézte az olyan „alibiszakmákat”, mint a könyvtárosság, így őt sem tartotta túl sokra.

Neki tehát csak Anne maradt, senki más.

És a magányos, céltalan napok kezdték maguk alá temetni, legyűrni őt. Talán ennek következménye volt a tegnapi rosszullét, meg ez az egész hallucinációhistória. És emiatt ment el az esze.

Itt tartott most. Még akkor sem nyugodott meg, amikor este Anne hazaért. Keveset beszélgettek. Steven üveges tekintettel meredt maga elé, mialatt a másik elmesélte, mi történt vele aznap a munkahelyén. Aztán csönd telepedett rájuk. Anne elmosogatott, lezuhanyozott, majd befeküdt az ágyba, és egy kis olvasás után nyugovóra tért.

Ő továbbra is feszült maradt. Csupán néhány órára nyomta el az álom, de akkor sem aludt mélyen. A legapróbb neszre is felriadt.

Másnap reggel csak az után kelt fel az ágyból, hogy Anne elment hazulról. Nyúzott volt, és elnyűtt. Kihagyta a reggelit, csak egy híg kávét ivott, aztán újra járkálni kezdett. Fel-le, fel-le. Egyszerűen nem találta a helyét.

Valamikor tíz óra körül már abban a kis helyiségben ült, amelyet Papírosként emlegettek. Ebben az apró irodában tartották az olyan fontos dokumentumaikat, mint a hivatalos okiratok, a szerződések vagy a számlák. A lábát az asztal sarkára tette, és a keskeny ablakon át feszülten kémlelt a tó irányába. A víz innen épp csak felderengett, hiszen a ház és a tó közötti ötven-hatvan méteres távon számtalan ágas-bogas fa akadályozta a kilátást.

A suttogás újra belemart a fülébe.

Szeme elkerekedett, a pupillái kitágultak. Hangtalanul levette a lábát az asztalról, majd a fekete bőr forgószékkel lassan az ajtó irányába fordult. Émelygett. A hang nem lett sem hangosabb, sem halkabb, mint az előző délután. Pontosan ugyanolyan megfoghatatlan maradt, ugyanolyan távolinak s mégis közelinek hatott.

Ez egy hívás.

Szólítják valahová, tudatosult benne hirtelen a felismerés.

Sokáig, talán fél óráig is ült az asztalnál. A szöveg – merthogy az volt – különbözött minden általa ismert nyelvtől. Furcsa, de mintha nem is emberi lett volna. Óvatosan kivett egy papírlapot a fiókból, fogott egy tollat, és megpróbálta leírni, amit hall. Csak úgy, betűket keresett, valamit, amit azonosítani tud benne. Nem figyelt arra, amit ír, hagyta, hogy a keze magától mozogjon, és amikor észbe kapott, már az egész lapot teleírta, néhol még túl is ment rajta úgy, hogy az asztal lapjára is firkantott néhány betűt. Az eredmény meg sem közelítette azt, amit tényleg hallott, de ennél többre nem tellett tőle. Ám a célnak megfelelt:

…n’haqt’ame’assza’me…

Bámulta pár másodpercig, aztán felállt a helyéről, és elindult a bejárat felé. Tudta, hogy semmit sem fog találni, amikor odaér, ahogy korábban sem.

És igaza lett.