– Mocskos vagyok! – Üvöltötte a lány. Szavai pengeként verődtek vissza a csupasz betonfalakról. Gyűlölte ostoba természetét, amivel mindenkit elüldözött maga mellől. Valahányszor közelítettek felé, mosolygott, de ez a mosoly hamisan festett. Képtelen volt arra, hogy befogadjon bárkit is a személyes terében. Akadtak, akik nem adták fel az első próbálkozásnál és minden nappal egyre közelebb ültek hozzá, hogy “megszelidítsék”. De senki sem szereti az értelmetlen harcokat, így szép lassan magára hagyták. Hangjából sütött az önvád. Valójában szenvedett ettől a páncéltól, ami izolálta, mégis képtelen volt levetni magáról. Megbénította az ismeretlentől és a fájdalomtól való félelem. Összegömbölyödve várta, hogy elérje végzete. Ebben az állapotban találkozott Vele.

A férfi karja tele volt hegekkel és ahogy közelebb lépett, mélyen barázdált arcvonásai mosolyba rendeződtek. Látszott sokat szenvedett, mégis nyugalom áradt szeméből.

– Milán vagyok. – Mutatkozott be és megszorította a bizonytalanul felé nyújtott kezet. – Ne félj!

A lány felállt és hagyta hogy a férfi közelebb lépjen. Élete 29 éve alatt senkit sem engedett ilyen közel magához. Végig nézte az ismeretlen karján lévő hegyeket,volt közte olyan, amely már régen begyógyult, de voltak közte egészen frissek is. Aztán tekintete a saját sebeire tévedt.

– Ugyanolyanok.

– Ez hogy lehet? Nem értem…

– Valaha én is hasonló páncélt viseltem, mint amilyet te. Látod, ezek a gyógyult hegek abból az időszakból származnak.

– De vannak friss sebek is. – Állapította meg a lány.

– Igen. Némelyik, alig két napos.

– Akkor mégis miért?

– Hogy miért vetettem le magamról? – Kérdezett vissza mosolyogva a férfi. A lány félszegen bólintott, és Milán folytatta.

– Egészen egyszerű. Amíg a páncélt viseltem, az megvédett sok rossz dologtól, de nagyon sok jó dologot sem engedett a közelembe. Ha megnézed, azok a régi hegek sokkal mélyebbek, mint a friss sebeim és háromszor annyi időbe telt, amíg meggyógyultak. Rájöttem, le el kell dobnom ezt a védőpajzsot, hogy segíthessek magamon.

– Én erre képtelen vagyok! – Vágta rá a lány és hátat fordított.

– Nem lehetetlen. Az első lépést már megtetted. Beengedtél egy idegent a páncélod mögé.

A lány továbbra sem fordult meg. Homlokát táncolva csattogtak a fogaskerekek az agyában, hogy mindez valóság vagy csak képzelet. Hirtelen megpördült és rátámadt az idegenre, de nevetséges próbálkozása hamar kudarcba fulladt. A férfi legalább 90 kg volt és 3 fejjel magasabb, mint ő. Mint egy gumilabda úgy pattant vissza róla.

– Fájdalmas, tudom, de fájdalom nélkül nincs növekedés. – folytatta Milán. – Nem állítom, hogy nem fogsz sebeket kapni ezután, ha leveted a páncélod. De az biztos, hogy hamarabb gyógyulnak majd a sérüléseid.

– Annyira félek, hogy mi lesz. Félek, sokkal többet fogok szenvedni.

– Már most is többet szenvedsz, mint ami elképzelhető a jövőben.

– Nem tudsz meggyőzni! A férfi nem felelt, szépen lassan elkezdett hátrálni. Ahogy távolodott, a lány fázni kezdett. Ha visszalépett, a vacogása megszűnt.

– Hogy csinálod ezt?

– Minden a te műved, a személyem csupán katalizátorként funkcionál.

– Ha közelebb jössz egészen jól érzem magam, de amint hátrálsz reszketni kezdek, szorít a mellkasom és nem kapok levegőt.

– Erre az egyre emlékezz, mielőtt döntenél. Azzal sarkon fordult és magára hagyta a lányt, aki utána eredt, de a férfi alakja szélsebesen távolodott. Az egyik utcasarkon megállt, hogy kifújja magát, amikor észrevett egy szőke lányt a földön, magzatpózban összegömbölyödve. Furcsa mód végig sem gondolta mit tesz, odalépett hozzá, hogy felsegítse.

A szőke félszegen, nyúlt felé és ahogy egy szintbe kerültek belenéztek egymás szemébe. Lelkét elöntötte a hála és mosolyogni kezdett.

– Eliza vagyok. – mutatkozott be a lánynak. – Ne félj!