Gyerekkorom óta keresem az életem értelmét. Óvodában volt egy hármas fogatunk, ami vicces, mert pontosan három éven át játszottuk azt, hogy titkosügynökök vagyunk. Akik nem hallottak volna a munkásságunkról; olyan hihetetlen eredmények fűződnek a nevünkhöz, mint az óvodával szomszédos vámpírház ügyének felgöngyölítése. Sajnos a hároméves küldetés véget ért, engem és a kollégáimat más-más iskolákba helyeztek át, ahol nemhogy vámpírházak nem voltak, de ellopott tolltartók is csak nagyritkán. Igen ám, de egy ügynök gyanakvását nem olyan egyszerű elaltatni! A látszat ellenére a suli valóságos bűntanya volt, az osztálytársaim pedig izgatottan várták, milyen cselszövésről rántom le a leplet legközelebb.
Nem hagytam lankadni a lelkesedésüket, gondoskodtam az állandó fordulatokról. Meglepően hiteles mesélőnek bizonyultam. Senki sem kérdőjelezte meg, hogy valóban olvasom-e a hieroglifákat, vagy hogy nyolc évesen lehetek-e a CIA alkalmazottja.
Idősebb fejjel azonban rá kellett jönnöm, hogy a valódi sikerekhez valódi tudásra kell szert tennem. Azt akartam, hogy aki a kisiskolás Izabellt látta utoljára, most a homlokára csapjon: „Megmondta, hogy megcsinálja, és meg is csinálta!”.
Olyan munkáról álmodtam, ami különleges ismereteket és egzotikus nyelvtudást kíván, nem szűkölködik izgalmakban és bónuszként megvan arra az esély, hogy az ember otthagyhatja a fogát. Szerettem volna háborús övezetekbe utazni és arabul kérdezni a helyieket a történtekről. A kelet a szívem csücske lett a maga megfoghatatlan misztériumával. Kamaszként csak azt tudtam, hogy Vámbéry Ármin nyomdokain haladva bebarangolom a térséget. Szembenézve a körülményekkel, az esetleges háborúk viszontagságaival, hazatérve pedig mindenki a kalandjaimról faggat majd. Eldöntöttem, hogy Martens bakancsot húzok, hidzsábot csavarok magamra, felfogadok néhány jókötésű katonát, és teveháton zötykölődve a fegyverropogás nyomába szegődöm.
Azóta cizellálódtak a terveim. Az orientológia mellett érdekelni kezdtek az emberi jogi kérdések és a közel-keleti aktuálpolitika. A regényeimben valós történeteknek szeretnék utána- járni és olyan személyekre irányítani a reflektorfényt, akiknek máskülönben nem figyelnének fel a hangjára. Hosszútávó célom az oknyomozó újságírás vegyítése a szórakoztató irodalommal.
Fontos számomra a hitelesség, többek között ezért folytatok közel-keleti tanulmányokat. Jelenleg az ELTE turkológia-iranisztika szakának hallgatója vagyok. Világpolgárnak tartom magam. Tizenöt évesen költöztem először külföldre, ekkor egy évet töltöttem Törökországban egy fogadócsaládnál.
Azonkívül, hogy elsajátítottam a török nyelvet, átfogó kultúraismerettel is gazdagodtam. Középiskolai éveim legvégén rövid ideig Dubajban éltem, bejártam az Emirátusok több országát, elutaztam Katar Szaúd-Arábiával közös határához, valamint 2018-ban ott voltam Gaziantepben (Törökország déli határa), amikor a szíriai Afrinban dúló harcok igencsak érintették a török régiót is.
Egyetemi éveim alatt kitűzött célom eljutni Türkmenisztánba, a világ egyik legzártabb országába, de a közeljövőben felfedezem Üzbegisztánt, Irakot és Palesztinát is. Keletkutatóként, egy újságíró kíváncsiságával és egy regényíró szenvedélyével.
Legújabb regényem – A teheráni csecsemő – az igazságérzet hangos kiáltása. Néha csöndesen sírdogáló felelet, máskor fülsértő ordítás. Megbotránkoztató, nyers, szókimondó, de minden sorában igazi.