Elliott

– Baxter!

Sosem jelentett semmi jót, ami így kezdődött.

Elliott rettegve, remegve nyitotta ki a szemét. Nem csalódott, négyen álltak az ágya körül. Hamilton meg a bandája. Ezeknek sosincs semmi jobb dolguk az éjszaka közepén… Alkalomadtán talán majd megmondja a szüleinek, hogy köszöni szépen, de pocsék ötlet volt ez a bentlakásos fiúgimnázium. Ettől nemhogy megemberesedni nem fog, de ha a dolgai így maradnak, túlélni sem…

Gondolatát tökéletesen igazolni látszott az is, ahogy Hamilton egyik pribékje – abból a fajtából, aki még gondolkodni is képtelen a vezér nélkül – lerántotta róla a takarót, egy másik meg a bokájánál fogva akkora lendülettel húzta ki az ágyból, hogy csak úgy nyekkent a padlón, amikor teljes testével végigvágódott az érdesre kopott fán. Már csak ez hiányzott. Ami a két kölyöknek nem volt a fejében, az ott volt az izmaikban. Tökéletesen értette, hogy Hamilton miért tartja őket.

– Gyerünk, pondró – vigyorgott rá a bandavezér –, épp jó az idő egy kis éjszakai sétára.

Elliott vetett egy gyors pillantást a széthúzott függönyök között a koromfekete égre. A teliholdat hatalmas fényudvar vette körül. A lidérces látványtól inába szállt miden bátorsága. Volt is eszében sétálni!

A szokásos megoldást választotta, amit minden alkalommal, amikor Hamilton úgy döntött, leckét akar adni neki valamiből. Magzati pózba gömbölyödött, két kezét a feje köré fonta, hogy a legjobban tudja védeni koponyáját és tarkóját. Talán csak megverik egy kicsit, és utána békén hagyják a padlón agonizálva.

De Hamiltonnak aznap éjszakára egészen más tervei voltak. Elliott teljes testében összerándult, amikor ráhúzott egyet lovaglóostorával. Két fiú a ki nem mondott utasításnak engedelmeskedve talpra rántotta, és vezetni kezdték a kollégium épületének sötét folyosóin. Minden reménye szertefoszlott, hogy egy veréssel megússza az éjszakát.

Esélye sem volt szabadulni Hamilton csatlósai közül, úgy körbefogták, hogy mozdulni sem tudott. Egészen a birtok északi oldalán elterülő erdőig lökdösték. Röhögcsélve megálltak egy pillanatra, hagyták, tudatosuljon benne, mire készülnek.

Az egyik kölyök nyakon ragadta, és maga előtt taszigálva bevezette a bokrok között a fák vonaláig. Ahogy elhaladtak pár csenevész cserje között, Elliott szúrós szagot érzett. Petróleum vagy lámpaolaj lehetett, nem is értette hirtelen, mit jelent ez.

Ijedt pillantása ide-oda cikázott a fekete fák között. Eszébe jutott minden rémtörténet, amit az iskolatársai valaha meséltek. Olyan szerencsétlen fiúkról suttogtak, akiket a Hamilton-félék kitereltek éjszaka az erdőbe, és sosem kerültek elő többé, vagy akiket megtalált az iskola személyzete. Nyakuk körül kötéllel függtek a fákról, himbálóztak a hajnali szélben.

Elliott érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Semmi mást nem látott maga előtt, csak ezeket a kísérteteket, és azt találgatta, hogy Hamilton vajon melyik ágat választotta ki neki. De egyikről sem csüngött alá akasztóhurok, csak lázasan cikázó képzelete láttatta vele.

Taszítottak rajta egy jó nagyot. Akkora lendülettel érte a lökés a lapockái között, hogy majdnem fel is bukott a sűrűn burjánzó aljnövényzetben. Hangos röhögés kísérte ügyetlen csapkodását, ahogy karjaival próbált megkapaszkodni valamiben.

– Lódulj, Baxter! – hallotta a háta mögül Hamilton parancsoló hangját. – Nem érünk rá egész éjszaka.

Elliott értetlenül fordult meg. Az áruló Hold eddigre behúzódott a fák mögé, így még mélyebb lett a sötét. A négy fiú alakját is alig tudta kivenni a feketeségben, de a Hamilton szemében csillanó gonosz fényt mégis látni vélte.

– Elmondom mi lesz – beszélt hozzá teljes lelki nyugalommal a bandavezér. – Elindulsz befelé a fák közé. Nem fordulsz meg, csak mész előre, míg el nem számoltál ötszázig. Utána elindulhatsz vissza, és kijöhetsz az erdőből. Mi meg fogadunk rá, hogy mikorra kerülsz elő.

Elliott nyelt egyet. Ez annyira nem hangzott rosszul. Annak ellenére sem, hogy minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy önszántából menjen be a fekete fák közé. Úgy meg különösen, hogy még a kegyetlen Hold is magára hagyta.

– Világos? – kérdezte Hamilton. Most első alkalommal várt választ Elliott-tól. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, és jobban kifejezésre juttassa türelmetlenségét, suhintott egyet lovaglóostorával. A csattanás szinte kettévágta a sötét erdő csendjét.

Elliott remélte, hogy az a hörgés, ami a fák közül jött, csak a képzelete játéka. A fiúk semmi jelét nem adták, hogy hallották volna. Rettegve állt Hamiltonnal és a bandájával szemben, pillantásával a hang forrását kereste.

– Baxter? Ne játssz a türelmünkkel! – figyelmeztette morogva Hamilton.

– I… i… igen, vi… világos – gyűlölte, hogy remeg a hangja.

– Akkor indulás, Elliott. – A fiú neve hallatán összerezzent. Nem tudta volna megmondani, mi ijesztette meg jobban: Hamilton majdnem baráti hangja, vagy az, hogy tényleg komolyan itt akarták hagyni a hátába szuszogó, éhesen hörgő erdőben.

Képtelen volt rászánni magát, hogy megmozduljon és elinduljon a fekete, göcsörtös fák közé. Rettegése nem váltott ki együttérzést a fiúkból, Hamilton következő suhintása a lovaglóostorral az arcát találta el. Elliott felkiáltott fájdalmában, kezével eltakarta az arcát, ahol az ostorcsapás még mindig csípett. Érezte, hogy vér csorog az ujjai közt.

Szerencsére a teljes megaláztatást, ahogy arcán végigfolytak a fájdalom könnyei, nem láthatta egyik kínzója sem a sötétben. Hátat fordított nekik, és futásnak eredt a fák közé. Nem akart esélyt adni Hamiltonnak, hogy egy újabb ostorcsapással biztassa. A többi fiú petróleumlámpájának fénye elmaradt mögötte, és ismét összezáródott körülötte a sötétség. Lassítani kényszerült a léptein.

Közben számolt is, ahogy utasították. Még százig sem jutott, amikor azt vette észre, hogy furcsamód világosabb lett az erdő körülötte. A narancs derengés semmiben sem emlékeztette a holdfényre. Megfordult és a látványtól földbe gyökerezett a lába. Vele szemben égett a bozót. Így már értette a korábban érzett petróleumszagot. Gondosan előkészítették az aznap éjszakai gyötrelmeket számára.

A lángokra meredve észrevette, mennyire gyorsan terjed a tűz. Azt is elfelejtette, hogy számolnia kellene, miközben futásnak eredt.

Pár métert tett csak meg, amikor éles sikolyt hallott a háta mögül, amitől még a vér is meghűlt az ereiben. Az a fajta iszonyattal teli üvöltés volt, ami még a világ legbátrabbját is menekülésre sarkallja. Elliott sem állt meg. Nem akarta tudni, mi idézte elő azt a halálsikolyt. A hangot viszont kivételesen jól ismerte, bár általában csak röhögni és vicsorogni hallotta. Hamilton jobbkeze, Leawrey volt.

Elképzelni sem tudta, mi támadhatott rá, de érthetetlen módon elégedettséget érzett, amint újra beállt a nyomasztó csend a fák között. Akárhogy is alakuljon az éjszaka innentől, elkíséri majd a boldog tudat, hogy Leawrey jó eséllyel soha többet senkit nem gyötör már Hamilton utasítására.

Megtorpant. Minek menjen beljebb az ismeretlen, idegen fák közé, amikor a sikoly után a gonosz fiúk minden bizonnyal szétrebbentek az erdő széléről? Inkább elindult párhuzamosan a tűzzel. Előbb-utóbb csak kiér az égő bokrok közül, és ha kijut, sokkal könnyebben visszatalál az iskolaépületekhez.

És csak ment, és ment. Egészen biztosra vette, hogy órák teltek már el. A tűz régen elmaradt mellette, egy ideje már csak a fák és mindenféle tüskés bokor sötétben is kivehető mélyfekete körvonalát követte, ezen kívül semmi más nem adott támpontot a tájékozódáshoz. Abba az irányba fordult, amerre az erdő szélét sejtette. De a fák csak nem ritkultak körülötte, nem jutott ki a tisztásra. Amikor sustorgást, morgást hallott a feketeség mélyéről, megszaporázta a lépteit, és bár a zajok közeledtek hozzá, eddig még nem érte utol az, aki vagy ami a nyomába szegődött.

Fogalma sem volt, mennyit gyalogolt eddig. Egyenpizsamája szára több helyen felhasadt, ahol az ágak akaratosan belecsimpaszkodtak. Alig tudott szabadulni a szorításukból. Lábát véresre súrolta a sűrű aljnövényzet, talpát kövek karistolták.

Nem értette, miért nem pirkad. Időérzéke azt súgta, nemcsak hogy hajnalodnia kellett volna, már magasan kellene járnia a napnak. Többször reménykedve nézett fel az égre, de csak a lidércfény derengett keresztül a lombok sűrű rengetegén.

Váratlanul a fák közül egy alakot látott kilépni. Magas volt, határozottan emberi, de sugárzott belőle valami ijesztően állatias. A vér is meghűlt a látványától az ereiben, miközben az a lény felé tartott. Szél támadt körülötte, ahogy elő-elő villanva a feketeségből egyre közelebb siklott a fiúhoz. Az a valami felé nyúlt, szíve irányába kapott.

Elliott nem értette, hogy engedhette ennyire közel érni magához. Meddig állt megbabonázva? Szerencsére kitörve a jeges dermedtségből talált magában annyi bátorságot, hogy félreüsse azt a fekete sötétségtől pulzáló kezet a mellkasa elől. Lélekszakadva rohanni kezdett, azt sem nézte, milyen irányba. Nem számít, ha mélyen a fák közé, csak minél messzebb ettől a valamitől…

Futott, ahogy csak a lába bírta, de a fák gyökerei minden lépésénél ki akarták gáncsolni. A zsigereiben érezte, hogy ha felbukik, és azok a göcsörtös gyökerek a lábai köré tekerednek, behúzzák majd a föld alá. És neki semmi kedve nem volt egy teljesen fekete erdő mélyén örökre eltűnni.

Talált egy ösvényt, azt követte, egészen addig, amíg ki nem fogyott a lába alól. Egyszerre derékig érő fűben találta magát. Elképzelni sem tudta, hogy nőhet ilyen magas fű ott, ahova semmilyen fény nem jut le. És a nap se mutatott hajlandóságot, hogy előkússzon a fák alól.

Egy ideje már nem hallotta annak a valaminek a lépéseit.  Vagy zajait, mert abban nem volt biztos, hogy tényleg lábakon közlekedik. Egészen addig nem mert megállni vagy visszanézni, amíg ijesztő zörejt és artikulálatlan hangokat nem hallott maga mögül a fűből.

Végül félve hátralesett a válla fölött, viszont egyáltalán nem lassított a léptein. Az erdő ezen részén még mélyebb volt a sötét, folyt és hullámzott körülötte. Amikor hátrafordult, nemcsak a vijjogó visítástól állt meg majdnem a szíve is, hanem egy alak közelségétől is. Idáig követte volna? De nem tűnt ugyanannak, mint az a korábbi. Továbbra sem bírta levenni a szemét arról a fodrozódva kavargó fekete valamiről. Szüksége volt a bizonyosságra, hogy akármi is legyen az, nem tud csak úgy váratlanul a nyakába vetődni.

Hiába szeretett volna gyorsabban menekülni a sűrű sötétben, lábai nem engedelmeskedtek neki, tapogatózva tett meg pár métert a magas fűben továbbra is hátrafelé nézve. És az a vérfagyasztó hang csak nem halt el. Sőt, mintha egy másik lény hörgése és ingerült morgása is belevegyült volna abba a szűnni nem akaró visításba.

Megszaporázta a lépteit, és csak rohant vakon, ész nélkül. Egészen addig, míg el nem tűnt mellőle a magas, éles fű, és ki nem fogyott a talaj a lába alól. Egy pillanatra csupasz talpa csak az üres levegőt érte a semmi fölött. Pislogni sem maradt ideje, ahogy zuhanni kezdett, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire földet ért. Hangos nyekkenéssel csapódott be, a fájdalomtól pár pillanatig lélegezni sem volt képes.

Legszívesebben kiterülve maradt volna a nyirkos kavicsokon, de a félelem nem hagyta. Iszap szagát érezte, és mintha csobogást is hallott volna. Talán egy patak vagy folyó van a közelben. Ha azon át tudna kelni, nagyobb eséllyel rázná le az üldözőjét.

Ahogy megpróbált felkelni a kövekről, az oldalán iszonyatos fájdalmat érzett. Odakapott, és valami kérges, göcsörtös dolgot tapogatott ki. Egy ágra vagy gyökérre emlékeztette, ami felnyársalta. Megpróbálta kihúzni, de megvonaglott a tenyere szorításában.

Elliott rettenetében felnyögött. Jóságos Isten! Nem elég, hogy ez a valami átfúrta az oldalát, de még mozgott is! Elengedte az indát. Két karját használva felnyomta magát ülő helyzetbe. A növény kicsúszott a testén ütött lyukból. Ahogy szédelegve talpra állt, és lépett párat a víz felé, még érezte, hogy a gyökér utána kap, de nem volt elég gyors és erős hozzá, hogy bokájánál fogva visszahúzza. Elliott megragadta és indulatosan rántott egyet rajta. Tökéletes megelégedéssel töltötte el, hogy az az átkozott növény kiszakadt a földből.

Nem maradhatott tovább egy helyben, ki tudja mennyi ilyen inda leselkedik még rá. Tovább kényszerítette magát, bár eddigre tempósan menni is alig maradt ereje. Érezte, hogy az oldalából vér szivárog, és minden egyes elfolyó cseppel egyre gyengül. Mégsem állt meg. Nem volt bátorsága feladni.

Tovább vergődött. Lassan hullámzani kezdett körülötte a világ, a talaj bizonytalanná vált a lába alatt. Erejéből vánszorgásra is alig futotta. Fogalma sem volt, hogy közeledik vagy távolodik-e az erdő szélétől. Már nem számított, agyában az zakatolt csak, addig él, amíg megy.

Észre sem vette, mikor esett össze. Víz illata lengte körül, a patak valahol a közelben hívogatóan zubogott. Sejtelme sem volt róla, hogy egy lépéssel sem jutott közelebb a csalogató vízhez.

Valami

Majdnem teljesen szokásos éjszaka volt, csak a telihold miatt egy kicsit jobban látott. Lassan elérkezett az ideje, hogy elinduljon vadászni. Már ha nem akart hozzányúlni a télire félretett szárított hús készleteihez. Nem azért dolgozott vele annyit, hogy idő előtt elfogyassza. Majd előveszi akkor, ha a hideg miatt úgysem hagyhatja el a barlangot.

Felemelkedett a száraz növényekből és a pár évtizede lopott régi takarókból összehordott fekhelyéről, majd a barlang ajtajához lépdelt. Jól védhető helyen volt a vacka, és eddig akárhány éjjeli állatnak vagy Sötét szülte lidércnek jutott is eszébe, hogy elfoglalja, soha egyetlen próbálkozó sem járt még sikerrel. Régebben többször jöttek, de mostanára mintha letettek volna róla, egyre ritkábban húztak vele ujjat.

Kilépett a barlangból és felszökkent a közeli sziklaoromra. A kiemelkedő magaslat átszúrta a lombok sűrűjét, és jó messzire biztosítja a kilátást. Egészen pontosan minden irányba az erdő határáig. Ha északra, vagy nyugatra fordult, a fák majdnem a horizont széléig húzódtak, arrafelé jóformán a végtelenségig ért az erdő.

Ebben az évszakban észak felől sok állat jött le a hidegebb területekről, mindig lehet fogni közülük egy-két fiatalabb példányt. Azokat kifejezetten szerette, bár nem volt válogatós étel terén. Tényleg bármit megevett, ami jutott neki. A friss húst viszont, amihez az esetlen, pár hónapos állatokból jutott, jobban szerette.

Néha azért elnézett dél felé is. Arrafelé sokkal keskenyebb az erdősáv, mint a többi irányban. Nem is tartott sokáig átszelnie a távolságot a fák határáig. Az oromról nézve tökéletes kilátás nyílt az emberek lakhelyére. Hatalmas, kőből emelt, díszes épületek nőttek ki a földből – nem emlékezett rá pontosan, mikor, annyira talán nem régen, négy-ötszáz évvel ezelőtt.

Rengeteg fiatal és kicsit idősebb fiú otthona volt. Szerette őket figyelni, érdekesnek tartotta az embereket. Észrevette, hogy vannak idősebb férfiak, akik vigyáztak ezekre a fiatalabbakra. Minden év ugyanazon szakában egy csapat fiú elment, és fiatalabbak jöttek a helyükre. Voltak olyan időszakok, amikor kiürültek az épületek, alig maradtak emberek a falak között. Sosem merészkedett még olyan közel, hogy kiderítse, miért van ez így.

Néha az ottani lakók közül páran betévedtek az erdőbe. Egyesek azért, mert véget akartak vetni az életüknek. Ezek nem jöttek igazán mélyre, általában az erdő határában megtették, amire készültek. Ők nem voltak finomak. Máskor viszont fiúk egy csoportja vezetett be a fák közé valakit, és hagyták ott sorsára. Általában nem vadászott rájuk, inkább igyekezett távol maradni tőlük. De olyan időszakokban, amikor nehéz volt ételhez jutni, nem hagyhatta kárba veszni a húst.

Mozgolódást vett észre az erdő déli határán. Egy csapat fiatal az emberek lakhelyéről. Kissé jobban előrehajolt a sziklaorom tetején. Nem mintha olyan sokat számított volna, így is szinte természetellenesen messzire látott.

Fiúk kis csapata lökdösött egy náluk gyengébbnek és fiatalabbnak tűnő kölyköt. Nem értette, hogy az a kisebb miért hagyta magát. Korábban azok, akiket idehoztak, és akiket megfigyelt, mindig küzdöttek. Ki jobban, ki kevésbé, de ennyire meghunyászkodóan senkit nem látott még viselkedni. Érdekelte, mi fog kisülni ebből. Vajon ez a mostani is olyan kegyetlen játékba torkollik majd, amit nem egyszer nyílt már módja végignézni eddig? Érdeklődve fordult vissza a legkisebb, kiközösített fiú felé. Áradt belőle valami, ami vonzotta őt. Olyan erő, amivel fel kellett volna lépnie az erőszakoskodók ellen, nem ilyen könnyen megadnia magát. Ráadásul a mellkasa rubinfényben ragyogott, ami vonzotta a tekintetét, szinte rabul ejtette.

És nem csak az övét. Észrevette a mozgolódást a fák között. Más is kinézte magának. Nem szerezhetik meg! Az egyik legerősebb, leggyorsabb lakó volt az erdőben. Egyetlen árnnyal szemben sem fog alulmaradni ebben a versenyben. Azonnal leugrott a szikláról, visszarohant a barlangjába, leakasztotta szárnyait a falról és a hátába szúrta az éles csontot.

Eleinte sokkal jobban fájt ez a művelet, de azóta, hogy először készített magának szárnyakat, bőven volt ideje hozzászokni. Kellett egy perc, hogy a szárny csontjai összekapcsolódjanak a sajátjaival. Miután ez megtörtént, kitárta a szárnyakat, és nekilendült a teliholdas éjszakának.

Pár csapással át is szelte a barlang és a tisztás határa között húzódó távolságot. Annak ellenére, hogy tudta, mennyire csökevényes az emberek szeme és hallása, mégis kissé távolabb huppant le a kis csoporttól. Itt még elég magas volt az aljnövényzet, sűrűn nőttek a fák és bokrok is.

Ez az egyik oka, hogy csak ritkán használta a szárnyakat. Ahhoz, hogy elbírják a súlyát, kifejezetten széles fesztávolság kellett, és a méretei miatt sosem tudta megfelelően a hátára hajtogatni őket. Így pedig könnyen elakadtak a gonosz ágakban, amik egyformán ártani igyekeztek lakóknak és betolakodóknak. Nem beszélve a zajról, amit akaratlanul csapott velük. Éppen ezért most sokkal körültekintőbben haladt, mint bármikor máskor tette volna.

Nem volt egyedül a sötétben. Ahogy jobbra és balra pillantott, azt kellett látnia, hogy más árnyak is lopakodtak a lombok alatt. Szerencsére még ő járt a legelőrébb, ennek ellenére valamit csinálnia kell, hogy elterelje a figyelmüket, amíg megszerzi magának azt a fiút.

Sosem látott még senkit, aki így ragyogott az erdő mély feketeségében. Nem tudta, hogy a legközelebb ólálkodó vetélytársa is látja-e azt a rubinfényt. Csak magának akarta a fiút, szóba sem jöhetett az osztozkodás.

Ahogy a kis csoportot figyelte, nem volt nehéz kitalálnia, mire készülnek. A nagyobb termetűek igyekeztek bezavarni a legkisebbet az erdőbe. Azt, akit ő kinézett magának. Felforrt a vére, amikor az egyik még meg is ütötte. Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy bántsák azt a csodát, ami a legkisebb fiú volt? Ha tudnák, hogy mi rejlik benne, maguknak akarnák.

Ekkor vette észre, hogy az egyik termetesebb fiú pont tökéletes helyen van ahhoz, hogy lecsapjon rá. Nem megölni akarta, csak megsebesíteni, hogy a leselkedő többit azonnal odacsábítsa a vérszag. És abban a fejetlenségben könnyedén megszerezheti magának a különleges fiút. Lekuporodott hát, olyan pozíciót vett fel, amelyből egy pillanat alatt a kiszemelt áldozatra vetheti magát.

Eközben a vezér előre lépett, hogy még egyszer megüsse a legkisebb fiút, aki épp rohanni kezdett a fák közé. Nem várhatott tovább, ha sokat késlekedik az eltereléssel, maga is hátrányba kerül a versenyben. Nekilendült, szétnyitotta a szárnyait és egyetlen határozott csapással áldozata hátán termett. Kieresztette a karmait, belemart a fiú vállába és hátába.

Semmit sem tett azért, hogy elhallgattassa a kölyköt. Hadd üvöltsön csak, csaljon magához mindenkit, aki az ő prédájára mert szemet vetni! A következő pillanatban a fogait is belemélyesztette a kölyök húsába. A nyaka tövét harapta, ott ahol a válla ívével találkozott. Nem okozott halálos sebet, de maga a harapás elég mélyre sikerült. Azt akarta, hogy minél jobban vérezzen, és a szaga megvadítsa az árnyakat.

A vér megtöltötte a száját, de a közelség miatt már szinte érezte a másik fiú ízét a nyelvén, és ez majdnem elnyomta a jelenlegi áldozatáét. A kölyök sikoltozva kapálózott alatta, ő pedig elengedte, hogy a kiszemelt másik után vesse magát.

Szárnyai erőteljes csapásaival lendült egyre magasabbra, hogy át tudjon repülni a tűz fölött. Ameddig az íztelen kölyökkel volt elfoglalva, észre sem vette, hogy a többiek meggyújtották a menekülő társuk mögött a bokrokat, egyértelműen azért, hogy a kis termetű fiú ne tudjon visszajönni.

Felesleges az igyekezetük – gondolta, hiszen, amint fogyni kezd a Hold, a következő teliholdig nem lesz kijárás az erdő sötét oldaláról. Kár, hogy a tűz kint tartja a többi kellemetlenkedő kölyköt, remek szórakozás lennének a Sötétnek.

A kiszemelt fiú eközben nagyon gyorsan menekült. Amikor ő földet ért a tűz belső oldalán, már majdnem el is tűnt a szeme elől. Mégsem aggódott. Ha annyira messzire is jut, hogy már nem látja, a fényét még mindig követni tudja. Az nyugtalanította csak, hogy olyan messzire ragyogott, így túl sok árny figyelmét vonta magára.

Ahogy repült a kapkodó ágak közt, próbálta kitalálni, merre tart. A tűz vonalát követte, egyértelműen így akart kijutni a fekete fák közül. Aztán egyszer csak elfogyott a tűz, és a fiú az erdő széle felé fordult – a fényes oldal irányába. Ezt használta ki, hogy elé vágjon.

Sikerült is, nemsokára már szembekerült vele. A kölyök remegve állt rá meredve, lába földbe gyökerezett szörnyűséges látványától. Minden figyelme a fiú mellkasából áradó vörös ragyogásra összpontosult. Kellett neki az a rubin. Saját, üres mellkasa fájdalmasan sajgott érte.

Ki akarta tépni azt a fényt a fiú bordáinak védelméből. Kellett neki az a szív, hogy távol tarthassa magától a Sötétet. De a kölyök észrevette a mozdulatát, és ellökte a kezét. Olyan gyorsan történt minden, hogy utána sem tudott kapni, a gyerek már hátat is fordított neki, és rohanni kezdett. Próbálta utánavetni magát, de az áruló fák is maguknak akarták a fiút, ezért az ágaik a szárnyaiba csimpaszkodtak, hogy a földre kényszerítsék.

Nem mert hirtelen mozdulni, nem akarta, hogy kitépjék hátából. Igaz, hogy azok nélkül könnyebben tudott volna mozogni a fák és bokrok között, de túlságosan szerette azt a pár szárnyat, nem akarta elveszíteni. Súlyos perceket vesztett azzal, hogy minimális sérüléssel jusson ki közülük.

Mire megszabadult a gallyak és indák szorításából, a fiú már eltűnt a szeme elől. Az utána maradt halvány vöröses derengést követte. Nem tehetett mást, ha nem akarta teljesen elveszíteni a nyomát. Kieresztette karmait, és onnantól kezdve az erdőben élő egyetlen lény iránt sem mutatott irgalmat, akik voltak olyan arcátlanok és ostobák, hogy az útjába álljanak.

Elégnek bizonyult pár erőszakos próbálkozót lekaszabolnia, és utána az erdő lakói lassan kezdték megtanulni, hol a helyük vele szemben. Egy idő után az ágak szétnyíltak előtte, az indák pedig visszahúzódtak karmai elől. És ő rohant, ahogy a lába bírta. Szíve szerint repült volna, de a kölyök ráérzett, hogy arra fusson, amerre a legsűrűbb az erdő. Ilyen mélyen a fák között képtelenség lett volna használni a szárnyakat.

Pár perc üldözés után már azt is tudta, hogy a fiú merre tart. A folyó felé futott. Szegény ostoba. Senkinek sincs esélye meglelni a vizet, aki nem tudja, pontosan hol és hogyan keresse. Hiába érezte a víz hűvösségét és a nedves iszap szagát, őt már rég nem tudja a víz hamis ígéretével csapdába csalni az erdő. De a fiút még a vesztébe csábíthatja. Utol kellett érnie, mielőtt a patak hívása túl mélyre csalja a feketeségbe.

Tudta nagyon jól, hogy a kölyök abba az irányba rohan, ahol évekkel ezelőtt kettévált a föld, és a sziklabérc egyik fele lesüllyedt. Ha ott lezuhan, összetöri magát. Gyorsított léptein, és ahogy a távolság csökkenni kezdett köztük, lassan már újra látta.

Aztán az egyik lépésnél a fiú ott volt a szeme előtt, a következőnél viszont eltűnt. Mintha csak a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban felismerte az ormot, ami alatt a bujkáló folyónak kellett volna hömpölyögnie. Ahogy lenézett, látta lent feküdni a fiút. Utánavetette magát a mélybe, de akkor ismét megtámadták az indák.

Megkapaszkodtak a szárnyában, és megpróbálták kicsavarni a hátából, lefogták a fél kezét. Hatalmas erővel nekicsapták a sziklafalnak, minden levegő kiszorult a tüdejéből. Percekig dulakodott az indákkal, amik felszakadt bőrén át, vagy a szárnya mellett megpróbáltak a csontjai közé kúszni. Minden erejével harcolt ellenünk, és idővel sikerült felülkerekednie. Amikor végre földet ért a sziklafal mellett, a fiúnak csak hűlt helyét találta.

És vért. Nem is keveset. Mégsem tűnt úgy, hogy az eséstől sebesült meg, akkor nem tudott volna megint így felszívódni. Bizonyára az indák és gyökerek támadták meg. Arra gyanakodott, hogy a földet érés után a kölyök egy rövid időre elvesztette az eszméletét, aztán amint magához tért, azonnal tovább indult. Nem juthatott messzire, ha ilyen vérnyomokat hagyott maga mögött.

Még csak a vérszagot sem kellett követnie, elég volt a foltok után mennie. Szerencsére hamarosan megtalálta a földre rogyott, eszméletlen fiút. Már alig pislákolt benne az a hívogató rubinvörös fény, ami olyan sóvárgást ébresztett benne, mint eddig még soha semmi.

Leguggolt mellé. Maga sem értette, miért lepte meg annyira, hogy az indák és gyökerek azonnal elkezdték benőni a mozdulatlan testet. Ebben a rohadt erdőben minden a fiú fényét akarta. De ő nem engedte. Éles karmaival semmi perc alatt átvágta a kapaszkodó szárakat, viszont addig nem merte felemelni az ernyedt testet a földről, amíg minden csimpaszkodó növényt ki nem húzott a bőre alól. Amennyire siettében fel tudta mérni, volt egy seb a kölyök oldalán, a hátán és az arcán is. Bár az utóbbit nem az erdő növényei okozták, hanem a kegyetlenkedő társai.

A furakvó ágak csak tovább szakították arca puha bőrét. Nem volt benne biztos, hogy meg tudja majd úgy gyógyítani, hogy ne maradjon utána heg. Erre a gondolatra megtorpant. Ugyan mióta akarja ő meggyógyítani a kölyköt? Mikor a szíve végre örökre megtölthetné ürességtől sajgó mellkasát… Lenézett a fiú szép metszésű arcára, ami akkor a fájdalomtól borzalmas kifejezésbe torzult. Kinek akart hazudni? A kezdetektől fogva magának akarta… Azt akarta, hogy éljen…

A kölyök nagyon vérzett, kevés ideje maradt megmenteni. Repülnie kellett. Karjába vette a sérült, mozdulatlan testet. Egyetlen gyors ugrással kitört a fák közül, és határozott csapásokkal tartott a barlangja felé. Gyorsan elérte, és bár legszívesebben azonnal nekikezdett volna ellátni a gyerek sebeit, először a szükséges óvintézkedésekről gondoskodott.

Óvatos mozdulatokkal lefektette a fiút a barlang padlójára – onnan a vérét is könnyebb lesz majd összetakarítani –, majd tüzet gyújtott a bejáratnál. A több fény neki is jól jön – annak ellenére, hogy a sötétben is látott –, és a tűz távol tartja az indákat, növényeket és a túlságosan bátor vadakat.

De nem most. Szinte minden – ami élt és mozgott – a fiút akarta. Mindig vérre menő harcok dúltak bárkiért és bármiért, aki és ami a fák közé vetődött. Nem tudta, hogy az erdő lakói közül hányan sóvárogtak a rubinragyogás után, vagy kiket vonzott kizárólag a friss hús és egzotikus étel reménye. Abban az egyben azonban biztos volt, hogy amíg rajta múlik, senkinek nem engedi át.

Miután a tűz már vidáman lobogott a barlang bejáratában, visszatért a fiú mellé, hogy bekötözze a sebeit. Még éppen időben.

Elliott

Amikor ébredezni kezdett, először az jutott el a tudatáig, hogy minden tagja fáj, és mozdulni sem bír. Ahogy megpróbálta felemelni a fejét, hogy körbenézzen, a lüktetés benne olyan mértékűre erősödött, hogy azt hitte, menten szétrobban. A végtagjait is nehéznek érezte, akárha ólomból lennének. Az oldala égett, a bal válla alatt a háta szaggatott. Viszont legalább kellemes meleg vette körül, és valami süppedősön feküdt, ami nagyon puhán fogta körül, némiképp levéve a terhelést a tagjairól.

Zsibbadást érzett a sérülések környékén, de ez nem tudta elnyomni az újult erővel visszatérő fájdalmat, ahogy továbbra is ügyetlenül mocorogva próbálta feltérképezni a környezetét. Az igyekezetével viszont csak azt érte el, hogy még jobban belesüppedt abba a bolyhos puhaságba. Hamarosan teljesen kifáradt, minden ereje elhagyta. Rá kellett jönnie, hogy képtelen lesz felülni és a hátáról nem fog tudni elfordulni egyetlen irányba sem. A tehetetlenség miatt ingerülten felnyögött.

Mozgolódására megrezzent egy fekete árnyék a barlang távolabbi végében. Rettegve meredt az alakra, aki egyre közelebb siklott hozzá. Azonnal meg is bánta, hogy ilyen óvatlanul elárulta magát. Továbbra is eszméletlenséget kellett volna színlelnie. De mikor a parázsló tűz fényében meglátta, hogy micsoda szerzet közeledik hozzá, lélegezni is elfelejtett a rémülettől. A látványtól a szemét sem merte visszacsukni.

Annak ellenére, hogy az a valami milyen hatalmas termet, hangtalan, puha mozdulatokkal lépett oda a fekhelyéhez. Leguggolt mellé, és csak meredt rá. Elliott sosem látott még hozzá hasonlót. A bőre szürke, vastagnak tűnt, mintha néhány helyen matt fekete pikkelyek fedték volna. Beletelt pár pillanatba, hogy rádöbbenjen, hogy azok csúnya sebhelyek. Hosszú, csimbókos fekete haj keretezte a valami arcát, és miközben lenézett rá, egy akaratos tincs a szemébe hullt.

Ha emberi színe lenne a bőrének, és nem azokkal az égő sárga szemekkel meredne le rá, Elliott fejében talán az is megfordult volna, hogy ennek a lénynek egész szép metszésű arca van. De ahogy érzelmeket nem tükröző pillantásokkal méregette, teljes tudatát elemi rettenet töltötte ki.

A Valami felé nyúlt, és lehúzta róla a puha, bolyhos takarót. Hiába égett a tűz odabent, a barlang hűvös levegője azonnal a bőre alá szivárgott, remegni kezdett. Próbálta meggyőzni magát, hogy a hidegtől reszket, nem a félelem miatt, ami acélmarokkal szorította a mellkasát. Felismerte a lényt. Az volt, aminek kitért a keze elől.

A valami előrébb hajolt, és a lobogó tűz fényében a szeme éppen úgy világított a barlang félhomályában, mint a macskaféléké. Felé nyúlt, és a fiú önkéntelenül megpróbált elhúzódni a karmokban végződő ujjak elől, de a bénító fájdalom miatt teste ismét nem engedelmeskedett az akaratának. Mint kiderült, csak az Elliott hasát fedő kötést akarta arrébb mozdítani, hogy szemügyre vehesse a sebet. Ijedtében összerándult, és a fellángoló kíntól felnyögött. Olyan gyötrelem járta át sérült tagjait, hogy akkor eszébe sem jutott gyűlölni magát a kicsordult könnyek miatt.

A valami visszahúzta kezét, és arcán furcsa grimasszal meredt Elliottra. Résnyire nyílt ajkai közül kivillantak vakító fehér fogai, és a fiú legnagyobb döbbenetére emberi fogsornak tűnt, nem voltak éles-hegyes tépőfogai, mint a vadállatoknak. Sőt, ahogy az óvatos, bizonytalan mozdulatot figyelte, arra jutott, hogy a lény egész megjelenése majdnem emberi, leszámítva a karmokat a kezén és a természetellenesen szürke bőrt.

Pár percig csak méregették egymást, és bár rettegése továbbra is makacsul fojtogatta, legalább nagyjából kordában tudta tartani. A valami ismét a kötése felé nyúlt. Elliott erőt vett magán és nyugton maradt. Hagyta, hogy a lény úgy járjon el, ahogy jónak látja. Azon kívül, hogy szemügyre vette a sebet, majd eligazgatta rajta a kötést, nem tett semmi egyebet.

Pisszenni sem mert, és a lény sem próbált beszélni vele. A fiú abban sem volt biztos, hogy ez az emberszerű valami képes egyáltalán beszélni. Aztán már lehetősége sem volt mondani, vagy kérdezni bármit, mert a lény visszahúzódott a barlang túlsó felébe. Elliottot pedig nemsokára legyűrte a rettegés és a sérülések miatti fáradtság.

Amikor legközelebb felébredt, egyedül volt, ami rettegéssel töltötte el. Még a szörnyetegnek is szívesebben lett volna a társaságában, minthogy magára hagyatva feküdjön a sziklafalak közt. A tüzet nemrég szíthatták fel, mert a barlang sokkal erősebb fényben fürdött, mint korábban. Olyan melege volt a takarók alatt, hogy azt hitte, meggyullad. Tagjait még mindig elviselhetetlenül nehéznek érezte, továbbra sem tudott megmozdulni. Akadozva kapott levegőt a fojtó melegben, a mellkasa szaggatott ritmusban emelkedett és süllyedt, fájtak tőle a bordái. Érezte, hogy ettől a mozgástól a hasára és mellkasára kiült hideg verejtékcseppek lefutnak felhevült bőrén.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy utoljára felébredt, és semmivel sem érezte magát jobban. Sőt ha lehet, még rosszabbul volt. Az oldalán a seb továbbra is égett, és a válla is változatlanul fájt. A feje zsongott, gondolatai eltompultak. Tartott tőle, hogy lázas, de arra nem volt ereje, hogy azt is felmérje, mit jelent ez rá nézve. Egy fekete erdő közepén egy ijesztő valamivel összezárva.

Abban sem lehetett teljesen biztos, hogy most nem valamiféle fogoly vagy áldozati bárány, viszont az a figyelem, amivel a lény gondoskodni látszott róla, elbizonytalanította és összezavarta.

A láz és gyengeség háborgó, nyugtalan álmok tengerével temették maguk alá. Amikor legközelebb felébredt, változatlanul sötét honolt a barlangon kívül, és a tűz fénye bent is sokkal halványabban derengett. A gyenge lángok megvilágították a fölé magasodó valamit. Kezét a homlokán nyugtatta, arcán gondterhelt kifejezés ült.

Beletelt némi időbe, hogy rádöbbenjen, a lény azt próbálja megállapítani, hogy lázas-e. A valami egy hideg vizes rongyot helyezett a homlokára. Alig érintette meg Elliott bőrét, máris enyhült koponyájában feszítő, égő érzés, szinte súlytalannak érezte magát a megkönnyebbüléstől. Szeme ismét lecsukódott, azt is csak távolról érezte, hogy a valami átkötözte a legnagyobb sebét, majd az oldalára fordította, hogy a hátához is hozzáférjen.

Vajon mióta váltakozott az, hogy felúszott a kába ébrenlét felé, majd visszasüllyedt az eszméletlenségbe? Nem tudta volna pontosan megmondani, de úgy sejtette, napokon át. A valami néha ott volt mellette, néha tett-vett a barlangban, néha viszont elment valamerre, legalábbis Elliott sehol sem látta.

Egy másik alkalommal ébredés után frissen sült hús illata csapta meg az orrát. Nem volt éhes, olyannyira nem vágyott ételre, hogy a gyomra azonnal heves tiltakozásba kezdett. Talán éppen ez az egész barlangot megülő szag ébresztette fel. Nem bánta, úgy érezte, jobban a tudatánál van, mint a korábbi alkalmakkor. Tett egy próbát azzal, hogy megmozduljon. Sikerült az oldalára fordulnia, és egy termetes levélre készített sült hússal találta szemben magát. A szag forrásával. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lény akkora darabokra szabdalta a húst, amiről feltételezte, Elliott könnyen elboldogul vele.

Éhesnek kellett volna lennie, mégis undorodva próbálta eltolni a sültet maga elől. Csak aludni akart, és nem érezni semmit, még az étel illatát sem. Ahogy ügyetlenkedett a levéllel, véletlenül leborította róla a húst. Tartott tőle, hogy a valami dühös lesz rá ezért, de képtelen volt odanyúlni, hogy összeszedje.

Amikor legközelebb felébredt, a hús nem volt sehol, zsíros nyoma sem látszott a barlang kövein. Megkönnyebbült. Talán csak álmodta az egészet. Abban a pillanatban mocorgást hallott, és ahogy felemelte pillantását, a valamit látta közeledni. Kezében egy cserépedényt szorongatva ült le Elliott mellé.

A valami letette a tálat. A fiú próbált elhúzódni, de a lény kinyúlt érte, és minden tiltakozása ellenére – ami meglehetősen lagymatag volt – felültette. A mellkasának támasztotta a fiú testét, majd a tálért nyúlt, és a szabad kezébe vette.

Elliott megrándult, ennél többre nem futotta az erejéből. A valami a fiú szájához emelte a tálat, aki ekkor látta meg, hogy híg, majdnem teljesen üres leves van benne. Az illata sem volt annyira tűrhetetlen, mint a korábbi sült húsé.

Abban a pillanatban döbbent rá, mennyire szomjas. A nyelve szinte a szájpadlására tapadt, fájt a torka, annyira ki volt száradva. Homályosan rémlett neki, hogy amikor félig-meddig magánál volt, a valami több alkalommal csepegtetett vizet a szájába, vagy csak nedves ronggyal törölgette az ajkait. Ez persze messze nem volt elég ahhoz, hogy ne érezze száraz szivacsnak a torkát és nyelvét. Hagyta, hogy a valami egy kis levest töltsön a szájába, amit hálásan nyelt le. Miután az első pár kortyot leküszködte, várt egy kicsit. A hús kiváltotta korábbi undor miatt nem volt benne biztos, hogy jól viselne nagyobb mennyiségű ételt. A valami is türelmesen várta, hogy kér-e még.

Gyomra olyan hangos korgással jelezte, hogy közel sem volt elég az a pár korty, hogy a valami is meghallotta. Arcán kiismerhetetlen vigyorral tartotta ismét Elliott ajkához a tálat. Ő pedig hálásan ivott.

Közben lopva igyekezett megfigyelni a valamit. Ijesztően szürke bőre és ragyogó sárga szeme ellenére így vigyorogva szelídebbnek tűnt, mint korábban. Vonásai nem voltak gonoszak, csak egyszerűen emberinek. Hosszú haját megkötötte a tarkóján, így jobban kivehetővé váltak arca rezdülései. Nem tükröztek ugyan sok érzelmet, de kegyetlenséget sem, amelyet az erdőben menekülve látott rajta.

Nem vizslathatta sokáig, félre kellett fordulnia a tál elől, mert egy korttyal sem tudott többet lenyelni. Ráadásul ez a csekély terhelés is teljesen kimerítette. A valami látta, hogy alig bír ébren maradni, ezért visszafektette a puha, bolyhos melegségbe, ő pedig hálásan aludt el.

Onnantól kezdve a valami megsejtette, hogy a levesféleségeket hajlandó megenni, így minden alkalommal, amikor a fiú felébredt, várta egy tál étel, amit amennyire tudott, meg is evett. Bár továbbra sem azért, mert annyira éhes lett volna, hanem a gyötrő szomjúság miatt. A víz, amit a lény odakészített neki, nem bizonyult elégnek.

Ahogy egyre több időt töltött ébren, egyre inkább kezdte nyomasztani az egyedüllét, hogy nincs kihez szólnia. A valami sosem bánt vele durván vagy kegyetlenül – amikor ellátta a fiú szükségleteit –, de mozdulatai nem voltak épp kedvesek sem. Annál inkább határozottak, célratörőek és végtelenül hatékonyak. Elliottot gyötörte a társaság hiánya, így más lehetősége nem lévén, a lényhez kezdett el beszélni.

– Van valami oka annak, hogy megmentettél?

A lény épp a barlang túlsó oldalán tett-vett. Amennyire Elliott a tűz homályos fényében képes volt ki venni, talán húst készített elő. Azt nem tudta, miből származik, de nem akart rákérdezni sem. A rettenetes szagok alapján, amit azok a dolgok árasztottak, amiket a valami néha megevett… Talán jobb is, ha nem firtatja. Abban azért bízott, hogy neki egy fokkal jobb dolgok jutnak a levesbe. Bár azoknak, amiket vele etetett, egész jó illatuk volt.

A lény megtorpant, felé fordult. Pár pillanatig nézte a fiút. Arca mintha meg-megrándult volna, bár ebben nem lehetett biztos. Amit ő látni vélt, lehetett akár a tűz furcsán rávetülő fénye is. Aztán a valami elunta, hogy nézze, és visszafordult, hogy tovább foglalatoskodjon a korábbi dolgával.

– Nem értelek – próbálkozott tovább Elliott. – Biztos van okod rá, hogy itt tartasz, és még az ételedből is adsz. A foglyod vagyok? Vagy majd később meg akarsz enni?

A valami erre pár pillanatra megint megakadt a munkában. Elliott viszonylag biztos volt abban, hogy a válla merev rándulását látta, de továbbra sem mondott semmit, sőt a dolgát is úgy folytatta, mintha meg sem zavarták volna benne.

Ezen a ponton kezdtek kétségei támadni afelől, hogy a valami érti-e egyáltalán, amit mond neki. Azt biztosan meg tudta állapítani, hogy hallotta, de nagy valószínűséggel az elhangzott szavak semmilyen jelentőséggel nem bírtak számára.

A fiú elmerengett azon, vajon mekkora kihívás lenne megtanítani ezt a lényt beszélni. Volt egyáltalán értelme ilyeneken gondolkodni? Az ő jelenlétében eddig még semmilyen hangot nem adott ki. Az, hogy néha ingerülten ráfújt, vagy morgott valamit, nem számított. Ráadásul a valami mozdulatainak sem volt semmi hangja. Úgy tudott megjelenni Elliott körül, hogy gyakran rezdülésnyi zajt sem keltett.

– Tudod, sokat gondolkodtam a neveden. – Semmi reakció a másik részéről, meg sem állt. Elliott ezt bátorításként értelmezte, és tovább beszélt. – Nem tudom, meddig kell itt maradnom. Nem tudom, mikorra leszek elég jól… De addig is szólítanom kell téged valahogy. Nem mintha értenél bármit abból, amit mondok. Azt hiszem, csak nekem lenne könnyebb, ha tudnálak hogy szólítani.

Elliott letette az üres levesestálat az alkalmi fekhely mellé. Ez volt a másik rejtély, amivel nem tudott mihez kezdeni. A valami a puszta köveken aludt összegömbölyödve. Ha zavarta is a hideg kőpadló, semmi jelét nem adta. Mivel ez sem egy olyan dolog, amire tudott volna magától választ találni, inkább visszafeküdt és befordult a fal felé, hogy még csak ne is lássa a Valamit.

Valami

A fiú felé fordult. Elliott. Nem sokkal azután árulta el neki a nevét, hogy beszélni kezdett hozzá. Eleinte semmit sem értett abból, amit mondott neki. A nyelv, amit használt, annyira más volt, mint amit olyan nagyon régen ismert. Akkor, amikor még kint élt a fényen. Bár néha figyelte az emberek lakhelyét, olyan közel sosem merészkedett hozzájuk, hogy hallja is őket. Az erdőbe tévedt szerencsétlenek, öngyilkosok és haldoklók utolsó szavait azért meg szokta hallgatni, de abból sem értett semmit. Nem is akarta érteni, mit érdekli őt, hogy mivel könnyítenek a lelkükön az utolsó perceikben?

De a fiú más volt, az ő szavai megragadták a figyelmét, tudni vágyott, mit mond neki. Eleinte azért nem reagált semmivel, mert fogalma sem volt, hogy miket beszél. Látta Elliotton, mennyire zavarja, hogy semmi jelét sem adja annak, hogy figyelne rá. Pedig figyelt, meg akarta érteni a fiút. Szívesen hallgatta, ahogy kellemes hangján újra és újra hozzászólt. Minden szava balzsamként enyhítette a lüktetést hiányzó szíve környékén. Valahogy kevésbé érezte szörnyetegnek magát, amikor beszélt hozzá.

Aztán ahogy teltek a napok, lassan kezdtek értelmet nyerni a fiú szavai a fülében. Már nem tűnt annyira idegennek az a nyelv, amin hozzá szólt. Hiába fogyott fokozatosan a Hold, és erősödött egyre inkább a Sötét, a barlangot megülő mágia segített neki, hogy lassan érteni kezdje minden szavát. Néha úgy érezte, ha megpróbálkozna vele, talán maga is tudna pár szót szólni azon az új nyelven. Annyira, de annyira fiatalnak tűnt az ő ősi nyelvéhez képest, és annyival könnyebbnek és egyszerűbbnek is. Talán ezért telt csak napokba, hogy megtanulja.

És ahogy egyre jobban értette, egyre jobban erősödött benne a vágy, hogy válaszoljon is. Mit mondjon? Megrémisztette már a gondolat is. Az idejét sem tudta, mikor szólalt meg utoljára emberi nyelven. Abban sem volt biztos, hogy menne-e még. Olyan régóta nem volt már ember. Alig emlékezett rá, mi az emberi beszéd. Maga sem tudta, mióta, de ami hang csak elhagyta a száját, nem volt több a prédának vagy az árnyaknak szánt elrettentő, állatias hörgésnél.

Igazság szerint soha nem számított fontosnak a fekete erdőben a beszéd. Még mindig élesen emlékezett arra, mennyire fájt halandónak lenni, amikor emberként létezett. Amióta viszont magába nyelte az erdő, máshogy fájt, nem is gondolt gyakran a régi kínokra. Azt, ami előtte volt, gondosan elzárta tudata legmélyére. Csak az átváltozását megelőző félelmet és fájdalmat nem tudta.

Valamennyi emberi mégis maradhatott benne, hiszen szerette hallgatni Elliottot. Örökre meg akarta tartani. Hamar kiderült, a fiúnak fogalma sincs arról, mennyire értékes, és hogy milyen csodálatos fénnyel ragyogta be a barlangot.

Szerette figyelni Elliottot, és azonnal észrevette azt, hogy minden lenyűgözősége ellenére mennyire csökevényesek a képességei. Hatalmas erő volt bele zárva, amit képtelen volt használni. Mintha az új generációk elfelejtették volna a varázslatok létezését. Például a fiú semmit sem látott, amikor nem lobogott a tűz a kőfalak között, így az sem meglepő, hogy a saját fényére is teljesen vak. De ha képes lenne magát az ő szemével látni, értené, milyen csoda is valójában. Egyszer talán megmutatja neki.

Amikor azt kérdezte tőle, hogy azért tartja-e fogva, hogy megehesse, összeszorult a szíve. Sosem enné meg. Talán, ha csak a holttestét találta volna meg, ha nem látta volna azt a rubin ragyogást, ami áradt belőle, akkor igen. De így? Hogy látta, mi Elliott valójában… Soha nem vetemedett volna ilyen barbárságra.

Meg kéne próbálnia beszélni a fiúval. Csak nem lehet olyan nehéz mondani pár dolgot. Amikor még ember volt, tudott beszélni… Megértette magát a többi emberrel is. Bár ez mégsem sikerült annyira jól, elvégre ebben az elátkozott erdőben kötött ki.

Továbbra is némán vizslatta a fiút. Talán Elliott is jobban érezné magát, ha legalább a nevét megmondaná neki. Persze nem az emberi nevét, arra már korszakok óta nem emlékezett, hanem azt, amit a telihold udvarának ragyogásában fürödve fülébe súgott a Sötét.

Épp rászánta magát, hogy annyi némaságban eltöltött év után tegyen egy kísérletet a beszéddel, amikor a fiú mondandójának utolsó része végre értelmes egésszé állt össze.

– Nem mintha értenél bármit abból, amit mondok. Azt hiszem, csak nekem lenne könnyebb, ha tudnálak hogy szólítani.

Elliott választ sem várva magára húzta a takarót és befordult a fal felé. Így nem erőltette, amitől egyébként is tartott. Kissé meg is könnyebbült, hogy sikerült elnapolniuk, hogy meg kelljen szólalnia.

Visszatért a hús előkészítéséhez. Szerencsés volt, sikerült levadásznia azt a birkát, ami még az előző teliholdkor tévedt be az elátkozott erdőbe. Fogalma sem volt, hogy nem kapta még el senki, de örült, hogy jó előre biztosítva lesz a friss hús Elliott számára.

Nem értette, hogyan működik ez a varázs, ami emberből azzá változtatta, ami. Az biztos volt, hogy akár több hetes dögöt is meg tudott enni, semmitől nem lett baja. Sőt azt sem tudta, mi is ő valójában. Valószínűleg élt valamilyen formában, mert bizonyos időközönként ennie kellett, hogy ne kergesse őrjöngésbe az éhség. Megtapasztalta korábban… Egyszer elhatározta, hogy éhen veszejti magát, de természetesen nem sikerült.

Sérülékenysége cseppet sem változott, ha megsebesült, mindig ugyanúgy fájt, mint régen is. Mégsem halt bele egyetlen sérülésbe sem, és ha evett, mindig felgyógyult. Ha frissebb ételhez jutott, akkor gyorsabban nyerte vissza az erejét.

Bármit hasznosítani tudott, amit az erdőben talált, és nem csak ételként. A dögökből is praktikus dolgokat készített. A szárnyait is ennek a tudásnak köszönhette, meg valami szerencsétlenségnek, amikor – ki tudja már hány éve – több tucat sas pusztult el az erdőben. Az egyik tisztáson bukkant a tetemekre. Fogalma sem volt, mi történt velük, bár nem is érdekelte.

A vadászmadarak húsát annyira nem szerette, nem is evett belőlük, de azt sem akarta, hogy a teljesen egészükben veszendőbe menjenek. Repülni már régóta vágyott. A tollak és a csontok pont kapóra jöttek ehhez. Nagyon sokáig változtatás nélkül használta a sasokból készült szárnyakat. Nemrég módosított rajtuk egy kicsit, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek.

Az emlékek mosolyt csaltak az arcára, miközben gondosan megmosta az előkészített hússzeleteket. Alaposan ki kell szárítania őket, hogy nagyon sokáig elálljanak. Elliott miatt. Ki akarta elégíteni a fiú minden szükségletét.

Már jócskán benne jártak az éjszakában, mire mindennel végzett. Fekete, holdtalan éj borult az erdőre. Ilyenkor annyiféle féreg és rontás járt a fák közt, hogy még ő sem szívesen merészkedett ki közéjük. Kevesektől volt félnivalója, de a túlerő le tudta győzni. Sok sérülést szenvedett már el eddig életében, de azt mégsem akarta kideríteni, mennyit bírna el gyorsan gyógyuló teste, és hol húzódik a határ, honnan nem jönne már rendbe.

Elpakolta az előkészített húsokat, és úgy határozott, aludni tér. Lefeküdt hát a szokásos helyére, ahonnan tökéletesen láthatott mindent, ami Elliott-tal történhet.

Hiába heveredett el kényelmesen, annyira cikáztak a gondolatai, hogy még sokáig nem tudott elaludni. Rettenetesen kimerültnek érezte magát, hiszen az utóbbi napokban kevesebbet evett, alig aludt, és sokkal többet dolgozott. Mindent megtett azért, hogy Elliott jobban legyen. Állandó készenlétben állt, minden ébren töltött percében a barlangot őrizte és a tüzet táplálta, hogy távol tartsa a Sötét árnyait, hogy egyetlen lény se juthasson be.

A próbálkozók sosem unták meg. Mindig jöttek újak, sokszor kellett birokra kelnie azokkal, akik annyira akarták Elliotot. De nem úgy vágytak a fiúra, ahogyan ő. Azok a szörnyek és férgek csak Elliott fényéből akartak egy darabot, hogy melengesse őket belülről, amíg ki nem oltja az ellopott lángokat az erdő lényeiben egyre gyűlő feketeség.

Amióta a rengetegben él, a Sötét egyre terjedt és sűrűsödött. Azóta, hogy elvesztette az emberi létét, ő változatlan maradt, nem úgy, mint az egyre feketedő fák és köztük élő lények. Érezte, hogy az eltelt korszakok alatt egyre erősödtek, és lassan fölé kerekednek. Már csak idő kérdése, és nem lesz elég erős visszaverni a támadásaikat. De ha meggyőzné Elliottot, hogy maradjon – és mindent megtenne, hogy megvédje –, a fiú fényével felfegyverkezve egy darabig még távol tudná tartani Sötétet.

Gondolatai kezdtek szétesni, lassan átcsúszott félálomba. Egyre halványabban érzékelte maga körül barlangot, egyre tompábban hallotta Elliott nyugodt ütemű szuszogását, ami váratlanul abba is maradt. A csendre riadt fel. Kipattant a szeme. A lángok már majdnem kialudtak. Átnézett a pislákoló tűzön; a barlang száján túl az erdő mélyfekete volt. Ijedten, gyors mozdulattal ült fel. Megszédült.

Rettegés áradt szét az ereiben.

Egyedül volt a barlangban.

Egyedül a kőfalak között. A kihunyó tűz parazsának halódó pattogásában meghallotta a hívást. A hívást, amire nem volt szabad hallgatni. Azt, amit mindenki olyannak hallott, ami hiányzott belőle, vagy amire vágyott. Neki is időbe telt, hogy megtanulja, ne menjen utána. Az ürességet a mellkasában nem töltheti meg semmi.

Biztos kicsábította Elliottot a barlangból. Ha rendesen lobogna a tűz – ami a kimerültség kiváltotta hanyagsága miatt alig pislákolt –, a hang nem juthatott volna be. De mivel óvatlanul hagyta, hogy elnyomja az álom, örökre elveszítheti azt a rubin ragyogást.

Nem. Kirázta a fejéből ezeket a gondolatokat. Felkapta a falra akasztott szárnyait, és miközben a hátába tűzte az éles csontokat, pár hosszú lépéssel a barlang szájához futott. Felugrott a magaslatra, ahonnan kémlelni szokta az erdőt. Bízott benne, hogy meglátja a rubinragyogást. Elliott nem juthatott messzire, és ebben a sötétben még jobban kell majd ragyognia.

Ahogy körbenézett, csak pislákolást látott, a feketeség igyekezett tökéletesen elfedni előle a fiút. Valami nem stimmelt azzal a fénnyel. Elliott sebesülten nem juthatott olyan messzire, az repülve neki is majdnem egy órányi táv lenne. Aztán több hasonló pislákoló vörösséget is észrevett a távolban. A Sötét megpróbálta félrevezetni. Esélye sem volt megmondani, hogy melyik lehet Elliott.

Gyűlölte ezeket az éjszakákat, amikor a Sötét ereje teljében volt, és mindent magának akart. Minden egyes ébredésekor nagyobbra nőtt, minden egyes alkalommal újabb fákat nyelt el, újabb területekre terjedt ki a hatalma, egyre nagyobbra hízott az erdőnek az a része, ami fölött sosem kelt fel a nap. Még pár évtized és az emberek közeli hajlékát is eléri majd.

Ki tudja hányszor ostromolta meg már az ő barlangját is, de a tűz minden alkalommal kint tartotta. Mielőtt a fiú keresésre indult volna a feketeségbe, még felszította a tüzet. Mire leég, vissza kell érnie Elliott-tal vagy nélküle. A barlangot nem hagyhatja elveszni.

Ezzel a gondolattal suhant ki az éjszakába. Először is minél magasabbra kellett emelkednie, hogy az összes vöröslő pontocskát láthassa. Utána pedig még mindig ki kellett találnia, hogy honnan fogja tudni, melyik Elliott. De mindent a maga idejében. Olyan magasra emelkedett, hogy az erdő lehető legnagyobb részét láthassa, de még biztosan kivehesse az összes rubinfényű pontocskát.

A legtávolabbiakat azonnal kizárta, nincs az a csoda, hogy Elliott eljuthatott odáig. Ahogy figyelme azok felé fordult, amelyek egy logikusan feltételezhető körben maradtak, nem látott bennük semmi mintát. Ha nem akad jobb ötlete, kénytelen lesz egyesével végignézni őket, ami viszont időpocsékolás…

Belenyilallt a felismerés. Szólítania kell Elliotot. És reménykedni, hogy amikor a Sötét hívja, nem a nevén szólítja. Megköszörülte a torkát. Megpróbálta kimondani a fiú nevét. Először elbicsaklott nyelve. A második és harmadik próbálkozása sokkal sikeresebb volt, a tizedikre pedig már egész felismerhetőre sikerült. Már csak hangerőre volt szüksége. Kiabálnia kell, hogy a fiú mindenképp meghallja. Vett hát egy hatalmas levegőt, és elüvöltötte magát, olyan hangosan, ahogy az csak tőle telt.

– Elliott! Elliott!

Figyelte, ahogy hangja terjed az éjszakában. A kiáltás megrezegtette a leveleket, amikor áttört a lombok ágai között, és az aljnövényzetnek csapódott. A hangja kioltotta a közeli rubint fényecskéket. Egyetlenegyet leszámítva. Újabb kiáltás kíséretében azonnal hasítani kezdte az éjszakát abba az irányba. Tudnia kellett, hogy a hangjától kialszik-e az az utolsó fény.

– Elliott!