S. A. Locryn: A szikra

Allen

Hatalmas zsivaj fogad a bárban. Nem is értem, hogy miért hagytam magam rádumálni a mai estére. Vagyis dehogynem. Rhody hívott, hogy meg akar beszélni valamit. És bár egy harminchat órás műszakon vagyok túl, neki sosem tudok nemet mondani. Lehet, hogy hullafáradt vagyok, de nem tudnék nyugton ülni otthon azok után, hogy a meghívása egy üzenetben lényegében annyiból állt, hogy „Beszélnünk kell.”.

Másnak talán elég rosszul hangzana ez a két szó, ha nem ismeri a teljes hátteret. De én tudom, hogy semmi aggasztó nincs ebben az egészben. Az emojik alapján csak jó dolgok várhatnak. Nem bánnám, ha Rhody nem egy ennyire zajos bárba invitált volna, hanem romantikusabb módon közli velem, hogy végre bejelenthetnénk a nagyvilágnak is, hogy járunk. De ő már csak ilyen, nekem meg végül is mindegy, hol mondja el, hogy rászánta magát erre a lépésre.

Találomra elindulok a tömegben, egyébként sem nehéz kiszúrni sok ember között. Hatalmas termetével és bronzbarna bőrével kitűnik bárhol legyen is, arról nem beszélve, hogy mindig legyeskedik körülötte valaki, aki megpróbálja felszedni, amikor egyedül van. Természetesen most sincs ez másképp. Lehetnék féltékeny is, de Rhodynak nincs szeme rajtam kívül senki másra. Egyszerűen azért húzzuk az időt hetek óta, mert fél attól, hogy reagálnak majd a környezetében.

Nekem sokkal könnyebb dolgom van, a kórházban, ahol dolgozom teljesen elfogadóak a kollégáim. Emellett sosem volt szokásom rejtegetni azt, hogy ki vagyok, kikhez vonzódom, ellenben Rhody rendőrként mindig rettegett, hogy mit gondolnának róla. Igaz, velem is fordult már elő olyan, hogy betegek nem hagyták, hogy én lássam el őket. Ez sosem esik jól, de már régen megtanultam, milyenek az emberek. Nem sül ki abból semmi jó, ha olyat próbálunk rájuk erőltetni, amit nem akarnak. Éppen ezért fel sem merül bennem, hogy Rhodyt olyan lépésre kényszerítsem, amire nem áll készen. Majd felvállalja, amikor megfelelőnek érzi. Addig is, én mindennel elégedett vagyok, amit adni tud magából.

Szóval, ahogy megyek felé – ő még nem vett észre, mert még mindig ott legyeskedik körülötte az a lengén öltözött fiatal srác –, elhaladok egy megtermett pasas mellett. És megcsap az a furcsa érzés. Tudom, hogy nincs jól. Azt is látom előre, még pár másodperc, és lefordul a bárszékről, és akkor már késő lesz. Visszafordulok a bárpulton furcsa pózban könyöklő férfi felé. Arcán látszik, hogy fájdalmai vannak. A szíve környékén ökle az ingjét markolja, mellkasi szúrásra tippelek. Szája nyitva, egyértelműen leolvasható vonásairól, hogy nehezen kap levegőt. Tényleg senki nem látja, hogy baj van? Tényleg mindenki csak a saját szórakozásával van elfoglalva? Hülye kérdés.

Igyekszem mielőbb megtenni azt a pár lépést, ami elválaszt minket. Gyorsan oda kell érnem hozzá, csak így segíthetek. Ehhez át kell jutnom az emberek közt. Rengetegen vannak, de szerencsére mindig nyitnak annyi utat előttem, hogy átsurranjak köztük. Még jobban sietek, marhára nincs kedvem ahhoz, hogy egy romantikus vallomás helyett az este végeérhetetlen rendőrségi intézkedésbe torkolljon. Az egész leginkább Rhodynak lenne kellemetlen, nehezen magyarázná meg a kollégáknak, hogy csak véletlenül keveredett egy ilyen bárba. Valóban nincs semmi vesztegetni való időm.

A férfire koncentrálok, ezért nem is veszem észre, hogy valaki az utamba lép, el is botlok a lábában. Elvesztem az egyensúlyomat, és ha az a pasas nem ülne ott, közelebbi ismeretségbe kerülnék a bárpulttal. Egyenesen a nyakába esek. Erősen megkapaszkodok a vállában. A férfi felszisszen. Talán az erős fogásom miatt. Vagy a szikrák miatt, amelyek ilyenkor átcsapnak a tenyeremből a testébe, ezzel megmentve az életét. Olyan ez, mint amikor véletlenül megrázol valakit. Csak én nem véletlenül teszem. Sokan egyébként észre sem veszik, ahogy azt sem, hogy az életüket köszönhetik nekem.