
Farkasok birodalma – Első Talizmán
ISBN: 978-615-6297-67-9
Megjelenés éve: 2024
Szerkesztés: Preiml-Hegyi Hajnalka és Csiki Ingrid
Tördelés: Horváth Róbert
Borítóterv: Németh Balázs, Blazodesign
A térképet rajzolta: Dani Orsolya
Prológus
Terra XIII. töredéke, Roanaa szigete
Június idusa
Napvilágra került végre Arión Sinaer híres jóslata.
Eljött hát az idő, bezárult a kör,
Melyet öt dicső varázstudó alkot;
Három mágus, s két varázslónő:
Az Angyal, a Csillagvándor,
A Látó, a Gyógyító s a Tűztünde,
Kiválasztatnak egy felsőbb erő által,
Hogy sírba zárják a Gonoszt örökre.
A jövendő évszázad gyermekei lesznek.
Ha bátran szembenéznek lelkükkel,
Öt elem s öt fegyver szegődik melléjük
Segítőül. Szövetségesük az idő, mely
Érintetlenül suhan el felettük, s
A létsíkok bölcs teremtményei.
Öt világba vezet az útjuk, de célt csak
Szoros egységben, egymást segítve érnek.
Calen, az Angyal, Orión, a Csillagvándor, Diana, a Látó, Leandrosz Agrippa Merlen, a Tűztünde, és Kyra, a Gyógyító. Levegő, Föld, Víz, Tűz és az őket összekötő Éter.
Vérzik a szívem, amikor arra gondolok, mily tapasztalatlanok még néhányan öt szeretett tanítványom közül.
Marsartis XXXVII. töredéke, ahová Calent vezette az intuíciója, és ahol az első fegyver rejtőzik, kegyetlen hellyé vált az utóbbi évszázadban. Noha az ott élők nyelve, a Pusztító előre jelezte a katasztrófát. Hála a Szent Forrásnak, hogy az angyalok is megjelentek abban a világban.
Szeretném hinni, hogy eleget tettem értük, és képesek helytállni a Boszorkányúr elleni veszedelmes küzdelemben. Calent és Oriónt kevésbé féltem. Mindketten évek óta bátor és nemes mágusai a Kianit Szövetségnek. Ám szívből remélem, Diana, Kyra és Leandrosz is kellően kimunkálták egyéni mágikus képességeiket mestereik segítségével, elsajátították a természet erőinek ismeretét, és felvértezték magukat Terra egyik ősi népének varázsigéivel.
Milyen különös csoportot hozott össze a fátum! Egy férfi, aki nemeslelkűségével halála után kiérdemelte az angyali rangot, és visszatérhetett, hogy továbbra is védje a Fényt az Árnyék ellenében. Egy békefenntartó harcos, aki elég bátor volt ahhoz, hogy régi rendjét hátrahagyva kövesse lelke hívását a neki szánt küldetésben. Egy forrófejű tűztünde, aki számkivetettnek érezte magát, ezért céltalanul vándorolt, míg maga is meg nem hallotta a hívást. Egy leány, aki nem tud beszélni, mégis szót ért a halottak lelkével, és akit nevelőapja kegyetlenül megkínzott varázsképessége miatt. És a nő, aki egy érzések nélküli, sivár világban küzdött saját lelkéért, és aki akkor eszmélt rá, hogy rendelkezik a gyógyítás és az öngyógyítás képességével, amikor az öt Kiválasztott közül elsőként érte el őt a Boszorkányúr bosszúja.
Ráadásul erős a gyanúm, hogy Kyrát és Oriónt összeköti egy még erősebb szövetség, amely a Mennybe emelheti őket, ha jól élnek vele, ám a Pokolba taszíthatja őket, ha rosszul.
Szívből remélem, hogy ők öten erős támaszai lesznek egymásnak, és imádkozom a Szent Forráshoz, hogy sikerrel járjanak.
Silvanus Cordis Terrae magiszter,
a Kianit Szövetség feje
1.fejezet
Szarvasvadászat
Christopher a bozótban lapult, és amennyire tőle telt, igyekezett mozdulatlan maradni. Egyelőre csak néhány madár csivitelését és a szél zúgását hallotta, ahogy az lágyan rezegtette a faleveleket – ennek ellenére nem ártott az óvatosság. A nyúlánk, izgága fiú, akiről első ránézésre senki sem hitte volna, hogy milyen fontos szerepet tölt be a finéje életében, ezúttal nem bujkált. Sokszor kényszerült már arra, hogy a Férgesek klánját elnyomó, ellenséges törzs tagjai elől meneküljön. Nem egyszer csupán egy hajszálon múlt, hogy a Fekete Farkasok elfogják őt, ám a fürge fiú valami módon végül mindig elillant előlük. A környező falvakban több vérfarkasfiné is lakott, így volt ez, amióta csak Christopher az eszét tudta. Ő maga az Araltan tartományban élő, többségében szinte rabszolgasorban tengődő emberek közé tartozott, ám a családja és még jó néhány másik derbfiné igen nagy becsben tartotta őt. Természetesen emberként nem lehetett valódi tagja a Férgesek klánjának, ám azok mégis befogadták az árván maradt fiút, miután vér szerinti családját lemészárolták a Fekete Farkasok.
A fiú, aki csecsemőként került a farkasemberek közé, hamar megtanulta, hogy mindent meg kell tennie a túlélés érdekében. Nevelőapja, Seamus még a Férgesek klánjának többi tagjához képest is meglehetősen lobbanékony, vad természetű volt. Ezeket a tulajdonságait még jobban kiemelte tagbaszakadt termete, sűrű szakálla és ónixszínű szeme.
− Mégis mihez kezdhetnénk ezzel a csupasz poronttyal, Ethna?! − füstölgött a félelmetes külsejű férfi, miután felesége hazavitte az árván maradt embergyermeket. − Ebben a formában az égvilágon semmi hasznát sem vesszük. Ha pedig megharapnám, azonnal feldobná a talpát! Nézd csak meg, milyen ványadt és puhány!
Ethna azonban hajthatatlan volt. A finé egyetlen tagja sem tudta, miféle különös kapocs fűzi őt ehhez a nyeszlett embergyermekhez, az asszony mégis egy anyatigris elszántságával harcolt a kis Christopherért.
− Tessék, már nevet is adott neki! − dohogott Seamus, de végül mégis engedett. Szerette a feleségét, és durva természete érző szívet takart.
Ám kezdettől fogva keményen, zord szigorral nevelte a kis betolakodót. Sosem kivételezett a fiúval, mindig is úgy bánt vele, mint a saját gyermekeivel, akik mindkét ágon örökölték a farkasvért.
Christophernek hosszú időbe telt, mire végre kivívta testvérei tiszteletét, akik egytől egyig sokkal erősebbek voltak nála. Az öt farkasgyermek számtalanszor félájultra verte a kis emberfiúcskát, mit sem törődve vele, hogy hőstetteik után őket is elpáholta az anyjuk, méghozzá igen alaposan.
A farkaskölykök persze általában nem akarták, hogy így elfajuljanak a dolgok. Beérték volna annyival is, ha Christopher behódol nekik, a fiú azonban túl büszke volt ehhez. Inkább vállalta a sérüléseket és a fájdalmat, sőt inkább meghalt volna, mintsem fejet hajtson bárkinek is. Öntörvényűségével azonban rendszerint annyira felbosszantotta testvéreit, hogy azok addig csépelték, amíg Ethna hangos szidalmak közepette szét nem választotta a verekedőket.
Christopher mindig hősiesen tűrte a rá zúduló ütlegeket, és az utolsó leheletéig küzdött. Egyik kalandja azonban kis híján az életébe került. Ő és testvérei egy alkalommal a szigorú tiltás ellenére éppen telihold idején szöktek el Ethna vigyázó szeme elől. Az ezüstös fény kegyetlenül döfte át a Sarando-barlang szikláin lévő repedéseket, és fájdalmas átváltozásra késztette a farkaskölyköket. Kiáltásaik öblös, mély bömböléssé alakuló, kísérteties hangjait hallva Christophert megbénította a halálfélelem. Ám az életösztöne erősebb volt; reszketve tapogatózó keze beakadt egy résbe a barlang falán. Az utolsó pillanatban végül átpréselte magát a szűk hasadékon, még mielőtt testvérei átváltozása befejeződött volna.
Christopher összehúzta magát a kicsiny üregben, ahová eljutott, és igyekezett minél távolabb kerülni az öt farkas hatalmas, dühödten csattogó állkapcsától. A fiú reszketett, mint a nyárfalevél, ám ez egyszer hálaimát rebegett véznasága miatt, amelyet korábban oly sokszor átkozott. Amint a rettegés első hulláma elcsitult, Christopher felkapott egy hegyes követ a földről, azzal sújtott újra és újra a farkaskölykök felé. Egyszer-egyszer sikerült úgy megsebesítenie valamelyiküket, hogy az fájdalmas üvöltések közepette visszahúzódott, ám a többi négy akkor is acsarkodva kapkodott prédája után. Így küzdött az életéért a fiú egész éjjel, és így érdemelte ki a farkasemberek tiszteletét. Napfelkeltekor, miután végre előbújhatott a rejtekhelyéről, és a halálos kimerültségtől összeesett, visszaváltozott testvérei a vállukon vitték őt haza.
Ezt követően Christophert nem hagyta nyugodni többé a kérdés, hogy hogyan segíthetne a farkasembereknek megőrizni a tudatukat, és leküzdeni az ösztöneiket holdtölte idején. A saját biztonsága egy cseppet sem aggasztotta. Tizennégy év alatt már megtanulta, hogy az a legbölcsebb megoldás, ha nem törődik ilyesmivel. Sokkal jobban a szívén viselte azoknak az ártatlan embereknek a sorsát, akiket átváltozott farkasemberek öltek meg.
Amikor Ethna először beszélt neki arról, mi történt a szüleivel, Christopher undorral és viszolygással tekintett minden farkasemberre. El akart szökni nevelőszüleitől, akik szintén a gyűlölt fajhoz tartoztak. Tudta, hogy a földeken dolgozó parasztok egy része hozzá hasonlóan közönséges ember, ám ők mind behódoltak a farkasembereknek. Christopher elindult tehát nyugat felé abban a reményben, hogy túl a Fényhegyen, a Sarando-barlangon és a borzalmas farkasuralmon is magafajtákra talál. Nem jutott azonban messzire, amikor a feldühödött Seamusszel találta szemben magát.
Mielőtt a kisfiú felocsúdhatott volna meglepetéséből, nevelőapja akkora pofont kevert le neki, hogy a földre tántorodott tőle.
− Átkozott kölyök! Egyetlen éjszakát sem élnél túl egyedül a vadonban! Ha pedig mégis sikerülne túlbukdácsolnod a Fényhegyen, a Fekete Farkasok zsákmánya lennél. A Torem klán talán kőagyú népség, de százszor kegyetlenebbül bánnának el veled, mint az erdei vadállatok. Mégis mi a nyavalyát képzeltél, amikor csak úgy vaktában nekiindultál a világnak, te kis nyomorult?!
A kisfiú hüppögve igyekezett visszanyelni könnyeit, ám a kíváncsisága erősebbnek bizonyult ijedtségénél.
− Kik azok a Fekete Farkasok? − kérdezte szipogva nevelőapjától.
− Hogy kik azok? − morogta Seamus kissé megenyhülve. − Ejnye, el is felejtettem, milyen tudatlan vagy még, te gyerek! Szóval, a farkasemberek legtöbbje gonosz. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindannyian azok vagyunk, de már egy jó ideje elszaporodtak ezek a bestiák. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Az emberekből, akik nem jelentenek számukra többet hitvány, korcs kutyáknál, rabszolgákat csinálnak. Holdtöltekor szívesen gyilkolásszák is őket. Némelyiküknek különösen kegyetlen módszereik vannak erre. Na, ezekből a férgekből áll össze a Fekete Farkasok törzse. És még ez a söpredék nevez bennünket Férgeseknek! − Seamus undorodva köpött egyet, majd kissé lehiggadva folytatta: − Mi a Fehér Farkasok törzséhez tartozunk. Mi nyugton hagyjuk az embereket, ha tehetjük, bár az átváltozáskor senki nem várhat tőlünk csodát. Egyetlen Fehér Farkas klán van még a miénken kívül, valahol délen. De azt beszélik, az ellenség őket is megpróbálja magához csábítani.
− Miért nem keressük meg azt a másik klánt? Miért nem segítünk nekik, és akadályozzuk meg, hogy átálljanak a Fekete Farkasokhoz? − Christopher szemében már nyoma sem volt a könnycseppeknek. Arcáról csak úgy sütött a lázas izgalom és a harci kedv. − Megmutatnánk nekik, hogy vagyunk olyan erősek, mint ők, sőt sokkal erősebbek.
− Zöldségeket beszélsz, édes fiam! − fortyant fel Seamus. − A két legerősebb Fekete Farkas klán választ el minket egymástól! Lord Warren és a fivére, Lord Wallace azonnal lemészárolnák az összes emberünket, amint megneszelnék, hogy mire készülünk. Márpedig megtudnák, ugyanis a falvak tele vannak a kémjeikkel. Az emberek nagy része retteg tőlük, és úgy táncolnak, ahogyan ők fütyülnek.
− Akkor miért vigyázunk rájuk? − vonta össze a szemöldökét Christopher. − Ha Lord Warrennek kémkednek, akkor az ellenségeink, nem?
Seamus türelmetlenül legyintett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhajtani.
− Kölyök vagy még, sok mindent nem értesz. Ha már a nyakunkba szakadt ez a nyomorult farkaskór, kötelességünk legalább féken tartani. Akkor is, ha ez veszett nagy fájdalommal jár.
Ekkor vált Christopher valóságos megszállottjává a kérdésnek, hogy hogyan segíthetne finéjének leküzdeni az ösztönök féken tartásával járó kínokat. Amióta pedig a Sarando-barlangnál járt, megérzései azt sugallták, hogy ott fogja megtalálni a megoldást. Újra és újra visszazarándokolt tehát a Fényhegyre.
Eredetileg azért indult el a felfedezőútra testvéreivel, hogy megkeressék a lányt, aki népük legendái szerint a barlangban élt. Lilia származását homály fedte. Abban a Férgesek klánjának minden tagja egyetértett, hogy a lány semmiképpen nem származhat közülük. Az Aral-farkasok legtöbbje testes, masszív, vad és harcias volt, átlagos vagy akár meglehetősen durva vonású arccal, míg a barlang lakójának szépségéről, bölcsességéről és tisztaságáról valóságos ódákat zengtek a klán vénjei. Úgy mondták, valamilyen különös erő rejlik benne, amely határtalan nyugalommal tölt el mindenkit, aki a közelében van.
Éppen azon képessége miatt, hogy ilyen intenzív hatással volt a környezetére, egyesek − köztük Seamus is − úgy gondolták, hogy a lány kétségkívül valamelyik Fekete Farkas klán tagja lehet.
− Beveszi magát egy barlangba, és magányosan él − dörmögte gyanakodva a férfi, valahányszor szóba kerültek a Liliáról szóló legendák. − Majd ha újszülött borjúk potyognak az égből, elhiszem! Biztosan Lord Warrennek küld jelentéseket!
Mások – a kecsessége miatt – úgy tartották, a lány a legnépesebb klánhoz, a Larossina-farkasok közé való. Az ide tartozó derbfinék foglalták el Worennas déli részének csaknem a felét.
Néhányan embernek gondolták, noha a legtöbb ember, akit ismertek, megfélemlített és megalázott volt. Bennük még csak a csíráját sem lehetett fellelni annak a rendíthetetlen nyugalomnak és tiszta harmóniának, amely Liliát jellemezte.
Akadtak olyanok is jó néhányan, akik szellemnek tartották a lányt. A Sarando-barlanghoz merészkedő kíváncsi farkasemberek közül ugyanis a legszerencsésebbek halk énekszót vagy a könnyű anyag suhogásához hasonló hangot véltek hallani.
Ezek a felfedezők beérték ennyivel, és szilárd meggyőződésükké vált, hogy − ha élt is valaha egy lány a barlangban − már régen halott, és csak a szelleme jár közöttük. Christopher kíváncsisága azonban túltett az összes, Férges klánhoz tartozó farkasemberén.
Esküdni mert volna rá, hogy a barlangban lévő repedés, amely pont akkora volt, hogy átfért rajta, éppen a megfelelő pillanatban nyílt meg számára, és hogy a megmentője Lilia volt. Mire visszatért a Sarando-barlanghoz, a repedés valóban köddé vált, mintha beleolvadt volna a meszes, fehér sziklafalba. Ugyanakkor a lánynak sem volt semmi nyoma.
Christopher ennek ellenére nem adta fel a reményt. Újra és újra visszazarándokolt a barlanghoz. Sokszor a holdtölte előtti reggelen szökött el Ethna vigyázó szeme elől, aki a farkasemberek minden egyes átváltozásakor a pincébe zárta be nevelt fiát. A régi mondák szerint ugyanis a lány mindig ebben az időszakban jelent meg a farkasemberek előtt. Christopher nyolc hónapon keresztül minden holdtölte előtt nesztelen léptekkel osont oda a Sarando-barlanghoz, Lilia azonban továbbra sem mutatkozott.
A kilencedik hónapban úgy tűnt, a fiú ismét eredménytelenül járta végig a barlang minden egyes szegletét. Már éppen indulni akart, hogy keressen egy fát, amelyen eltöltheti az éjszakát, amikor egy ismeretlen hang csendült fel a háta mögött.
− Te aztán kitartó kis ember vagy! − Christopher megpördült a tengelye körül, és elakadt a lélegzete. A vele szemben álló fiatal lány alig volt magasabb nála. Hosszú, gesztenyebarna hajzuhatag omlott a vállára és keretezte szív alakú arcát. Bőre tejfehér volt, szabályos vonásai, szemei pedig hatalmas zafírokként csillogtak dús szemöldöke alatt. Christopher még soha életében nem látott a lányhoz hasonló szépséget. Megbabonázva bámulta Liliát.
− Igen, tudom, hogy ember vagy, Christopher. − A lány hangjában földöntúli tisztaság csengett, ám szavainak visszhangja súlyosan kongott a levegőben.
− Mégis honnan…? − kezdte Christopher döbbent csodálkozással.
− A lelked lélegzete sokkal árnyaltabb, több színből áll, mint a farkasembereké – nézett a lány mereven, pislogás nélkül a fiú szemébe. − Az Aral-farkasoké általában színtiszta vörös, bár időnként piszkosszürke vagy narancssárga foltok is megjelennek benne. Ez a hangulatuktól függ. Erőt, bátorságot, tüzet és harci kedvet érzek bennük. Igazán heves vérmérsékletű klán. De benned sok minden más is van.
− Mi az a sok minden más? − A fiú kezdeti megilletődöttsége lassan lázas kíváncsiságba csapott át.
− Rejtőszínként viseled a vöröset, hiszen az a túlélésedet szolgálja. De látom benned a nyitottság és a felfedezőkedv ragyogó kékjét is. Ezek a tulajdonságok csak azokban lelhetők fel, akiket még nem martak meg. A farkasemberek számára a finé és a derbfiné, azokon túl pedig a klán az első. A te feladatod lesz emlékeztetni őket arra, hogy nem minden fenyegető és gonosz, ami idegen. Emellett időnként látom felvillanni a zöld színt is a szíved környékén. Egy sokat szenvedett lélek gyógyítója leszel majd.
− Ezért mentettél meg? − bukott ki a kérdés Christopherből. − Már akkor láttad, hogy mi lesz a feladatom, amikor először idejöttem?
− Megmentettelek, mert ez volt a kötelességem – felelte a lány.
A barlangra néhány szívdobbanásnyi időre csend telepedett, amelyet csupán egy madár vijjogása tört meg.
− Azt reméltem, te majd segítesz rajtuk − vallotta be végül a fiú. − Ha engem megmentettél, talán azt is el tudod érni, hogy a klánom tagjainak ne kelljen minden egyes holdtöltekor átalakulnia.
Lilia szája szomorkás mosolyra húzódott.
− Még egy boszorkánynak sem lenne joga ilyen mértékben beleavatkozni a természet törvényeibe. Márpedig én nem vagyok boszorkány, bármit tartanak is rólam a legendák. Sajnálom, fiú.
− De hiszen rávetted a barlangot, hogy nyisson utat nekem, amikor a testvéreim veszélyesek voltak − makacskodott tovább Christopher. − Nem láttam, de tudom, hogy így történt. Biztos vagyok benne. Elég volt parancsot adnod, és a barlang életre kelt.
− A Sarando-barlang mindig is élt, már azelőtt is, hogy én először beléptem ide − felelte Lilia. − Nekem is időbe telt, amíg végül sikerült elnyernem a bizalmát. A sziklái időnként vándorolnak, de parancsot nem fogadnak el senkitől sem. Én imádkoztam a barlangban élő láthatatlan erőhöz, hogy kegyelmezzen neked, és kímélje meg az életedet.
Christopher csüggedten rogyott le egy hatalmas kőtömbre. A benne buzgó végtelen energia mintha egy pillanatra elakadt volna. Vállai előreestek, arcáról lehervadt a csibészes vigyor, amely akkor is mindig a szája szegletében bujkált, amikor nem nevetett.
− Kell lennie egy megoldásnak! Az Aral klán erejét teljesen felemészti az önmagukkal folytatott küzdelem. A családjaink igyekeznek megkímélni az emberek életét, de holdtöltekor ők is szörnyeteggé változnak, és képtelenek parancsolni az ösztöneiknek!
Lilia fürkésző tekintettel nézte a fiú arcát.
− Az átváltozást nem lehet megakadályozni. A farkasok természetében benne van a vérszomj és a vadászösztön. A hónap többi részében az emberi elme az uralkodó, még akkor is, ha a harapás a lelken is nyomot hagyott. Ám a holdtölte éjjelén a farkas fellázad, és legyőzi zsarnokát. Ismerek azonban egy módszert, amelynek segítségével az ember és a farkas kibékíthető egymással.
− Valóban? − Christopher szemében új remény csillant. − Mit tegyek? Bármire hajlandó vagyok, hogy segítsek a klánomnak!
− Szükséged lesz az órszarvasra. Elég egyetlen csepp a véréből vagy egyetlen harapás a húsából a holdtölte előtti napon, és a farkas képes lesz megőrizni emberi tudatát, még ha a teste át is alakul egy vadállatévá. De jól vigyázz! A vadásznak nem szabad farkasembernek lennie, ha azt akarod, hogy a varázslat működjön. Nem viheted magaddal a testvéreidet, sem senki mást. Minden hónapban áldozatot kell bemutatnod. Mielőtt elveszed ezeknek a csodálatos teremtményeknek az életét, kockára kell tenned a sajátodat.
Emiatt vette be magát Christopher a Zápor-rengeteg fái közé. Csupán öt nap volt hátra holdtöltéig. Mindenképpen találnia kellett egy új órszarvast, amelynek a húsával és a vérével elláthatja saját derbfinéjét, és még jó néhány másikat a Férgesek klánjából még az átváltozás előtt.
A fiú idegesen szorongatta íját. Már több mint egy hete éjt nappallá téve kutatott a hatalmas rengetegben, de jóformán semmit sem talált. Néha sikerült ugyan itt-ott rálelnie az állatok nyomaira, ám ezek olyan régiek voltak, hogy szemernyivel sem vitték közelebb a reménybeli zsákmányhoz.
Céltalanul bolyongott az erdőben. Tudta, hogy a szíve előbb-utóbb nyomok nélkül is elvezeti őt egy órszarvashoz, hiszen mindig így történt. Egyszerűen megérezte a jelenlétüket. Mintha az állatok aranyszínű szőrén játszó napsugarak a lelkét is elérték volna, átfényesítve egész lényét. Hiába tanult meg vadászni nagyon korán, hiába ejtett el már jó néhány vadállatot és tartotta a klánja kimagaslóan tehetséges zsákmányszerzőnek, amikor az első órszarvast megpillantotta, könnybe lábadt a szeme. Christopher szánta a csodálatos állatot, és úgy gondolta, óriási kegyetlenség lenne kioltania az életét csupán azért, hogy a klánja jobban érezze magát. Az elmúlt évek azonban megkeményítették a szívét.
− Nem csak a farkasok miatt − suttogta maga elé az erdő csendjébe. − Az ártatlan emberek élete miatt is meg kell hozni ezt az áldozatot.
Mintha csak választ kapott volna a gondolataira, a paták alatt megzörrenő avar halk hangját hallotta nem messze a búvóhelyétől. Christopher szíve egyre hevesebben vert. Lassan, nesztelenül feltérdelt, és a kezébe vette íját.
Végre talált egyet. A paták könnyű suhanásának hangja összetéveszthetetlen volt. Nem akadt kecsesebb mozgású és csendesebb léptű állat a Zápor-rengetegben az órszarvasnál. Christopher rendkívüli hallása azonban leleplezte a közeledő állatot, sőt azt is megállapította, hogy egyedül van. Így nehezebb dolga lesz. Nem szabad hibáznia, hiszen egyetlen állat sokkal könnyebben elmenekül előle, mint egy egész csorda.
Christopher mozdulatlanul térdepelt a cserje takarásában, így várta, hogy a szarvas látótávolságon belülre érjen. Természetesen a Férges klán bármelyik tagja meghallotta volna az állat lépteit, talán valamivel előbb is, mint Christopher. Az órszarvasok azonban − ahogyan arra Lilia figyelmeztette a fiút − már mérföldekről megérzik a farkasemberek jellegzetes pézsmaszagát. Ezért kellett neki elejtenie az állatokat, hiszen emberként egyedül ő férkőzhetett észrevétlenül a közelükbe.
A fiú hosszú nyílvesszőt illesztett íja idegére, és felajzott fegyverrel várta, hogy a szarvas kibukkanjon a fák közül. Az erdő osztozott vele a feszült csenden; egyetlen levél sem rezdült meg az ágakon. Az állat egyre közeledett. Már csak néhány lépés, és megpillantja.
Ekkor azonban a lépések halk koppanása hirtelen elhalt, majd az eddiginél sokkal sebesebb tempóban az ellenkező irányba vágtatott. Christopher magában szitkozódott, ahogy kiugrott a bokorból. Sejtelme sem volt, miből érezhette meg a szarvas a jelenlétét, ezen azonban nem maradt ideje töprengeni. Most, hogy minden óvatosság feleslegessé vált, egyszerűen kiugrott a bokorból, és zsákmánya után vetette magát.
Természetesen tudta, hogy gyalog semmi esélye utolérni a szarvast. Kétségbeesetten reménykedett benne, hogy az állat előbb-utóbb megbotlik, esetleg lábát töri, akkor pedig elkaphatja.
Alighogy ezt végiggondolta, a szarvas hirtelen megtorpant, teljes testfelületét szabadon hagyva üldözője számára. Christopher megállt, és zihálva kapkodott levegő után. A szeme sarkából látta valahol a fák között az ezüstös fény villanását, amely megzavarhatta az állatot, ám nem törődött vele. Egy szempillantás alatt felajzotta íját, majd kilőtte a nyílvesszőt, épp csak egy gondolattal azelőtt, hogy a szarvas újra a védelmet nyújtó platánfák közé vetette volna magát.
A lövés azonban célt tévesztett, és az állat sebes szökelléssel elillant. Christopher meg sem próbált utána iramodni, valami ugyanis őt is megzavarta. Ez a valami pedig az ezüstös fénynyalábok közül előbukkanó férfi volt.
2. fejezet
Farkasirtás
Calen, miután átlépett a térkapun egy felajzott íjjal, egy döbbent arccal és egy gyanakvó szempárral találta szemben magát. A fiú tekintete olyan világ üzenetét hordozta, amelyben a férfi betolakodónak számított.
─ Sajnálom, hogy elvétetted miattam a zsákmányodat ─ szólt békítően Calen, és közelebb lépett az ismeretlenhez.
A fiú egy szót sem szólt. Továbbra is tágra nyílt szemekkel meredt az ezüstös fényforrásra, amelyből egy újabb alak bontakozott ki.
─ Fiam, úgy mereszted ránk a szemedet, mintha kísértetet látnál ─ ráncolta a homlokát Liam.
─ Ritkán találkozom a semmiből csak úgy előugráló, félnótás fickókkal ─ vetette oda az ismeretlennek. Íját továbbra sem eresztette le, tekintete pedig a tűztünde hegyes fülére vándorolt. ─ Ha illik egyáltalán ez a szó a te fajtádra.
─ Ide hallgass, pimasz kölyök… ─ kezdte Liam, ám a mondat felénél elhallgatott, és fülelni kezdett. A fiú kérdőn nézett rá, azonban egy szívdobbanásnyi idővel később már ő is felkapta a fejét, és hátrafordult a platánerdő legsűrűbb része felé.
─ Mi történt? ─ kérdezte az újonnan érkezett Kyra.
─ Azonnal el kell tűnnünk innen! Kövessetek!
Most már Calen is hallotta a zavaros kurjongatásokat, amelyekből káromkodások szűrődtek ki. A hangok gazdái gyorsan közeledtek.
Liam elvigyorodott.
─ Ránk fér egy kis szórakozás.
─ Ezek farkasemberek, te szerencsétlen! ─ dühöngött a fiú.
─ Nem számít, kik ezek, meg kell várnunk a társainkat! ─ jelentette ki Calen.
Diana ebben a pillanatban lépett át a térkapun. Esetlenül és rémülten állt be társai közé.
─ Hány holdkóros érkezik még? – érdeklődött a fiú.
─ Én vagyok az utolsó ─ vetette oda a sereghajtó Orión.
─ Remek! Akkor most tüntessétek el ezt az ezüstcsodát innen!
Orión már munkához is látott, a térkapu pedig egy szempillantás alatt köddé vált.
─ Már megbocsáss, fiam ─ mordult fel a férfi ─, téged mégis ki nevezett ki a vezetőnknek?
A fiú azonban meg sem rezzent.
─ Senki. De ha nem akarjátok farkasemberek ebédjeként végezni, csináljátok, amit mondok! Tegyetek úgy, mintha a foglyaim lennétek! ─ intett közben az ismeretlen Diana felé. ─ Úgy, mint a lány.
Calen leeresztette a vállát és lesütötte a szemét. Utasítását, miszerint hallgassanak a fiúra, már csak egy szemvillanással jelezhette társai felé, mert ekkor a fák közül kicsörtettek a durva hangok gazdái. Tucatnyi rongyos, vad tekintetű teremtmény állt a vándorok előtt.
─ No, nézzétek mán! Há’ mégse tévedett az orrom, amikó’ asztat mondtam, emberszag van! ─ szólt hencegve az elöl haladó, sunyi képű férfi. Szájából sárgán rothadó fogak villantak ki, miközben mohón vigyorogva nézett reménybeli prédáira.
─ Takarodjatok az útból, ti trollganéjzabálók! ─ kiáltott rájuk a fiú olyan vadul, amennyire csak tőle telt. ─ Ezek az enyémek!
Az erdő csendjét fülsértő hahotázás törte meg. Calen futó pillantást vetett társaira. Látta Orión kezét a kardja markolatán, Kyra eltökélt arcát, és a vigyort, amelyet Liam nem tudott elfojtani. Ő maga elméjével az erdei levegőhöz kapcsolódott, hogy fegyverré sűrítse azt.
─ Télleg? ─ kérdezte gúnyosan egy másik, összekarmolt arcú csavargó. ─ Oszt mégis mi’ csiná’ egy ilyen nyiszlett kis korcs ennyi jó hússal?
A sebhelyes arcú lassan közelebb lépett a fiúhoz, majd beleszagolt a hajába. Mohóságában észre sem vette az egyre hangosabban süvítő szél hangját.
─ Nincs Trullaron-szagod! A Toremek közű’ vagy? Vagy a faszszopó Zorobonok közű’, mi? Vagy netán egy Férgest fogtunk?
─ Mindegy ám, mi vagy! ─ mordult fel egy mocskos szakállú, eszelős tekintetű férfi. ─ Átharapjuk a torkod, és a kis embercimboráidét is. Osztán a saját zsírotokba’ sütjük ki a porhanyós seggetek.
Orión ugyanabban a pillanatban rántott kardot, amikor Liam mindkét kezével egy-egy tűzgömböt lobbantott fel.
─ Ezt nektek, mocskos patkányok! ─ rikkantotta a tűztünde, miközben a lángok az eszelős tekintetű és egy másik útonálló felé suhantak. A farkasemberek nem voltak felkészülve a támadásra. Mielőtt felfoghatták volna, mit hajított feléjük Liam, már rikoltozva vergődtek eleven tűzköpenyük bugyraiban.
Orión egyetlen csapással fejezte le első áldozatát. Ám a következő farkasasszony ─ egy tömzsi, bajszos nő ─, akinek már volt ideje felkészülni a támadásra, meglepő fürgeséggel táncolt el a férfi kardja elől.
Az immár fülsiketítő erővel zúgó, orkánná vadított levegő úgy kapott fel öt farkasembert, mintha csupán tollpihék lettek volna. Az útonállók jó néhány percnyi őrült pörgés után iszonyú robajjal a fáknak csapódtak, majd törött gerinccel a földre hanyatlottak.
Két farkas csorgó nyállal vetette magát Kyra, Diana és az ismeretlen fiú felé. Elesett társaik sorsa szemernyi félelmet sem keltett bennük, sőt inkább tovább szította állatias vadságukat.
─ Protecto aeris! Venenum pulvis!
Kyra láthatatlan pajzsot idézett meg Diana és a fiú előtt, majd egy másik varázsigével elérte, hogy a rájuk támadó, barna bőrű farkasasszony mérgező port lélegezzen be.
A nő azonnal a földre rogyott, és levegő után kapkodott. A sebhelyes arcú farkasember ekkor egyenesen nekirontott a lánynak, és ledöntötte őt a lábáról. Kyra tisztában volt vele, hogy támadója nagyobb nála, ekkora erőre azonban még ő sem számított. Minden izmát megfeszítette, úgy próbálta eltolni magától a férfit, aki mindvégig ádáz vadsággal kapkodott a nyaka felé. Emberalakban is tűhegyes fogai csak a lány alkarját érték, ám Kyra ereje egyre fogyott. Nem tudta, meddig lesz még képes ellenállni.
A farkasember teste azonban hirtelen megmerevedett, majd eldőlt, mint egy deszka. A hátából egy nyílvessző állt ki. Miután Kyra felült, meglátta az íjat szorongató fiút is, aki elhagyta éteri pajzsának fedezékét.
─ Köszönöm!
─ Ugyan. A nagyját ti intéztétek el.
A farkasasszony, akire Kyra a mérgező porfelhőt szórta, még mindig nem hátrált meg. Sárga szeme ádázul villogott, és alig kezdett múlni a varázsige hatása, máris hörögve kapkodott ellenfelei felé. A fiú gondolkodás nélkül átlőtte a homloka közepét egy újabb nyílvesszővel.
─ Úgy tűnik, itt végeztünk.
Liam lépett oda hozzájuk, nyomában Calennel és Oriónnal. Az egykori csillagvándor vállán, a nyaka közelében mély fognyomok voltak, amelyekből patakzott a vér.
─ Mindjárt segítek!
Kyra a sebek fölé emelte kezeit, majd összpontosítani kezdett. Saját alkarjáról már rég eltűntek a sérülések. Tenyere lassan átforrósodott, Orión bőre pedig egy szempillantás alatt összeforrt, maga alá zárva húst és vért.
─ Köszönöm! ─ motyogta a férfi.
─ Reméltem, hogy az ezüst fénytüneményen kívül van még valami a tarsolyotokban ─ kezdte elképedve az ismeretlen fiú ─, ha már elbaltáztátok az esélyt, hogy megléphessek ezek elől a dögkeselyűk elől. De ez…? Hogy csináltátok?
─ Varázslónők és mágusok vagyunk ─ felelte Calen. ─ Mindannyian különböző…
Az angyal magyarázatát azonban éles sikoly szakította meg. A négy vándor és a fiú egyszerre indult el Diana felé.
*
Halottak. Fegyverek, tűz és mágia szaggatták le róluk a testüket. Hús-vér rongyok hevernek a füvön. Vérüket mohón beissza a föld. Hamvaikat szétszórja a szél. Hűlő húsukból férgek fognak lakomázni.
Mégis itt vannak. A szemük fehér és hályogos. Már nem a húsa kell nekik. Az éhség már nem kínozza őket. Már a lelke után tapogatóznak vakon és dühödten. A föld felett suhannak. Körülzárják őt szennyes sötétségükkel. Hullaszín kezek tépnek a mellkasába. Jegesen. Gyilkosan.
Dühödt sziszegést hall. A szorítás enyhül, de kitart. Erősítés érkezik. Belemarnak a szívébe. Leszaggatnák róla a biztonságos burkot, amelytől őket már megfosztották. Már nincsenek farkasfogaik. Már zöld nyálka folyik ki a szájuk szélén. Megfertőzik a lelkét. Már saját magát pusztítja el. Őrli fel. Emészti meg.
Egymást lökdösik félre a finom, friss elmeszövedékekért. Minden épen maradt falatért, amelyet kiszipolyozhatnak belőle. Amelyet a magukévá tehetnek. Az asztrálsíkon rekedve csak egy céljuk maradt: bekebelezni minden élőt és egészet. Ő lát. Retteg tőlük. Megkönnyíti a dolgukat. Nem marad belőle más, mint egy üres héj.
Ismét a sziszegés. Már kihallatszik belőle a gyilkos szándék. Újabb kezek ragadják meg. Melegebbek és szilárdabbak az eddigieknél. Zsibbasztó zümmögés. Rázárul a sötétség.
*
Kyra Diana mögött térdelt. A lány feje az ölében pihent, miután elmúltak törékeny testének görcsös rángásai. Kyra kis társnője vállára fektette kezeit, és mindent megtett azért, hogy Diana erőre kapjon. Calen és Orión a lány két oldalán térdeltek, a kezét fogták, hogy érintésükkel visszahívják őt maguk közé. Kígyója körbe-körbe tekergett a mellkasán a szíve felett.
Jó ideig nem történt semmi, ám végül nagy sokára Diana lassan felnyitotta a szemét. Bágyadtan, megsemmisülve csóválta a fejét.
─ Mi történt vele? ─ kérdezte az ismeretlen fiú.
─ Diana látja a szellemeket ─ felelte Kyra a lány helyett. ─ Az útonállók lelkei voltak azok, igaz?
Diana bólintott. Nagy, sötét szemeiben még mindig a rémület nyomai látszottak.
─ Csak hogy tisztázzuk: ez a kislány, Diana látja a szellemeket. A nő pillanatok alatt begyógyít minden sérülést, kezdve a sajátjaival. A hegyes fülű bármit szénné éget a tűzgömbjeivel. Az íjas fickó olyan szélvihart tud támasztani, ami a legnagyobb bengát is a levegőbe repíti. Te mihez értesz, öreg barátom? ─ fordult Oriónhoz a fiú.
A férfi válasz helyett megragadta elméjével a vézna testet, majd egyetlen gondolattal három láb magasba penderítette.
─ Valójában az emberek és tárgyak reptetése az én tisztem lenne. Értek a telekinézishez, de szívesebben vívom meg karddal a csatáimat, mint mágiával. A pontosság kedvéért pedig: Calen a teleportálás képességét kapta ajándékba. A vihart azért tudta megidézni, mert az egyéni mágikus képességünk mellett segítségünkre vannak az őselemek és a varázsigék is.
─ Értem ─ nyögte ki a fiú döbbenten. ─ Akkor hát lennél szíves letenni?
─ Csak ha vigyázol a szádra, és tisztelettel beszélsz a barátaimmal.
A semmiben való lebegés komoly meggyőző erővel bírt.
─ Megígérem. És most, ha lennél olyan kedves…
A fiú kalimpáló lábai és a talaj közötti távolság azonnal csökkenni kezdett. A földet érés már csak egy egészen kicsit sikeredett keményre.
─ Azokat, akik ilyen farkasirtást képesek rendezni, úgy látszik, nem tanácsos felbosszantani. Kezdjük elölről az ismerkedést! Az én nevem Christopher, az Aral klánba befogadott egyetlen ember. Egy közeli faluban, Gaelben lakom a családommal. Az ország pedig, ahová megérkeztetek, Worennas, a föld, ahol a farkasemberek úgy elszaporodtak, mint a csótányok. Bennetek kit tisztelhetek?
Az angyal feltápászkodott Diana mellől.
─ Calen vagyok. Ők pedig Kyra, Orión és Liam. Azt mondod, az országotokat nagyrészt azokhoz az útonállókhoz hasonlók lakják, akiket elintéztünk?
Christopher keserűen felnevetett.
─ Még hogy ezekhez hasonlók? Ugyan! Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy beléjük botlottunk, és nem valaki sokkal kellemetlenebbe. Ez a söpredék a Worennasban élő legütődöttebb farkasklán legalja. Elég egy kifordítva felhúzott, közönséges farkas bőréből varrt mellény ─ hála az állat levadászásáért Deidre húgomnak ─, és máris megtévesztem őket. Még azt sem vették észre, hogy mindannyiunknál fegyver van, akkora vak barmokat csinál belőlük a vérszomj. Most viszont, ha megbocsátotok, nekem mennem kell. Megpróbálom elkapni végre a vadat, amit elhibáztam. Az órszarvas az egyetlen állat ebben a nyomorult erdőben, aminek a húsa megakadályozza, hogy a finém ─ a családom ─ is vérszomjas fenevaddá váljon holdtöltekor.
─ Ha akarod, segíthetünk neked a vadászatban ─ ajánlotta fel Kyra. ─ Hiszen miattunk hibáztad el a szarvast.
─ Nem bánom. Végül is, több szem többet lát ─ felelte Christopher. ─ Bár úgy látom, a barátotoknak még szüksége lenne egy kis pihenésre.
Diana Kyra karjába kapaszkodva lassan feltápászkodott a földről. Már nem rángatózott, de nagy, rémült szemeivel és sápadt arcával olyan védtelennek tűnt, mint egy kisgyermek.
─ Én majd hátramaradok vele, és vigyázok rá ─ jelentette ki Orión. ─ Ti menjetek, kapjátok el a szarvast! Mögöttetek leszünk.
─ Nekem megfelel ─ vont vállat Christopher. ─ Máris négyszer annyi esélyem van a szarvas elejtésére, mint eddig.
Calen, Kyra, Liam és a fiú elindultak arrafelé, amerre a szarvas elfutott. Nem kellett sokáig pásztázniuk a talajt a tekintetükkel, hogy ráleljenek a friss nyomokra.
─ Meg is van a csapás! Gyerekjáték lesz ez a vadászat! ─ diadalmaskodott Liam.
─ Gyakran megesik, hogy egy szarvas eltávolodik a csordájától? ─ kérdezte Kyra.
─ Nem, az órszarvasok nagyon összetartóak ─ felelte Christopher a lányhoz hasonlóan inkább suttogva. ─ Néha, amikor egyik-másik súlyosan megsebesül, lemarad, hogy ne lassítsa a többieket. De ez a példány elég gyorsan meglépett előlem.
─ Valószínűleg csak eltévedt ─ jegyezte meg Calen.
Nagyjából egyórányi nyomkövetés után Liam felkapta a fejét.
─ Közeledünk hozzá ─ súgta társainak. ─ Hallok egy csörgedező patakot és egy testesebb állatot, ahogyan iszik.
Néhány lépés után valóban egy szarvas alakja bontakozott ki a fák közül. Ragyogó, aranyszínű szőrével, izmos testével és hatalmas agancsával fenséges látványt nyújtott. Ám Calen tudta, hogy nem szánhatja meg. Ő és Christopher a sűrű növényzet takarásában lassan közelebb óvakodtak az állathoz. Amikor már lőtávolságon belülre értek, a férfi levette válláról az íját, majd felajzotta. Mellette a fiú ugyanígy tett.
─ Te célozz a szügyére! ─ suttogta Christopher. ─ Én pedig az oldalára.
Az angyal bólintott. Egy pillanatra a célponton kívül mindent kizárt az elméjéből, majd lőtt. A két nyílvessző majdnem hajszálpontosan egymás mellett süvített el. Mintha Calen és a fiú mindig is együtt vadásztak volna.
Az állat, amely addig békésen ivott, most a fájdalomtól hangosan felbődült. Menekült volna, ám lábai kicsúsztak alóla, és súlyos puffanással az oldalára dőlt.
Calen ért oda hozzá elsőként. Késével átmetszette a még mindig ziháló állat torkát. A nagy, barna szemekben kihunytak az élet utolsó szikrái is. Christopher azonnal ott termett mellette, és egy fiolával felfogta a kicsorduló vért.
─ Hidd el, minden egyes cseppje érték ─ magyarázta, majd ismét az állat felé fordult. ─ Köszönöm, cimbora, hogy a saját húsodat adod az Aral-farkasokért és az emberek életéért!
3. fejezet
A falka
Kyra és Liam kíváncsian léptek oda az állat mellé.
─ Mégis hogyan szállítod haza egymagadban ezt a hatalmas szarvast? ─ kérdezte Kyra.
─ Sehogy ─ vigyorgott a fiú, arcán azonban fáradtság suhant át. ─ Ez az állat legalább tízezer unciát nyom. Alaposan elrejtem, hogy az olyan söpredékek, mint akikkel összefutottunk, ne találjanak rá még szag alapján sem. Azután pedig elmegyek az egyik testvéremért, és visszavezetem őt a tetemhez. Egy szarvas olyan nekik, mintha csak egy tollpihével teli zsákot vinnének a vállukon.
─ Calen barátunk megkönnyíthetné a dolgodat ─ jegyezte meg Liam.
Az angyal azonban a fejét rázta.
─ Az én képességemnek is megvannak a határai. Ha nem ismerem a helyet, ahová menni akarok, nem tudom használni az erőmet.
Liam egy kissé elhúzta a száját.
─ És én még azt hittem, hogy az angyalok mindenhatók.
─ Ez egy igen általános téveszme ─ mosolyodott el Calen. ─ Orión azonban talán képes megmozdítani a tetemet a varázserejével.
─ Nem szívesen hagyatkozik a mágikus képességére ─ jegyezte meg Kyra.
Az angyal kíváncsian a lány felé fordult, aki azonban úgy sütötte le a szemét, mintha egy különösen sértő mondat csúszott volna ki a száján.
─ Nem számít ─ motyogta, majd Christopherhez fordult. ─ Hogyan szoktad álcázni a szarvastetemet?
─ Elásom egy fa tövébe, és meghintem ezzel ─ mondta a fiú, majd egy fiolát akasztott le az övéről. ─ Elég belőle néhány csepp, hogy akár egy-két napra is megfosszon minden vadállatot a szaglásától, amelyik a közelébe megy. Akkor sem találnák meg a szarvast, ha hasra esnének benne. Az ásás viszont elég keserves művelet az erdei talajon.
─ Szerencsére ez alkalommal nem lesz szükséged rá.
A négy vadász egyként fordult a fák közül kibontakozó Orión és Diana felé. A férfi védelmezőn karolta át a lány vállát, fittyet hányva a Diana nyakában tekergő kígyó nagyon is emberinek tűnő, bosszús sziszegésére.
─ A varázserőm segítségével bármilyen távolságra el tudom vinni a szarvast ─ folytatta a férfi. – Milyen messze vagyunk az erdő szélétől?
─ Nagyjából félnapi járóföldnyire ─ felelte Christopher. ─ Alkonyatra vissza is érhetünk a családomhoz. Hacsak nem akadályoz bennünket a zsákmány a haladásban.
─ Egy cseppet sem.
Orión a szarvastetem felé fordult, amelyet a láthatatlan, kérlelhetetlen erő azonnal felemelt a földről, és a férfi felé húzott.
Calen társa háta mögé lépett.
─ Christopher, te menj előre, és mutasd az utat! Kyra, Liam, Diana, vegyétek körül Oriónt, és figyeljetek, hogy senki ne lássa meg őt, ahogy az erejét használja!
─ Csak tréfálsz, ugye? ─ hitetlenkedett Liam, de azért elfoglalta a helyét az egykori csillagvándor balján. ─ Nagyjából egy órája rendeztünk műsort a mágikus képességeink teljes tárházát felvonultatva.
─ Pontosan, és valami azt súgja nekem, hogy végzetes hiba lenne megismételni. Egyáltalán nem biztos, hogy legközelebb is csupán tébolyodott csavargókba botlunk. Minél kevesebbet tudnak rólunk és az erőnkről az itteniek, annál jobb.
─ Az már igaz ─ tódította Christopher, majd elindult a patakkal ellentétes irányba, nyomában az öt kiválasztottal.
A fiú csermelyeken, rejtett ösvényeken keresztül vezette őket, olyan nesztelen léptekkel haladva, mint egy macska. Orión egyetlen szót sem szólt, csupán mereven összpontosított a szarvastetem mozgatására. Calen látta, ahogyan a férfi homlokán elmélyülnek a barázdák, és kövér izzadságcseppek gördülnek le róla.
Tudta, hogy az egykori csillagvándor máris embert próbáló feladatot vállalt magára, amellyel jóformán ismeretlen szövetségese azonnal kivívta a tiszteletét.
Az angyal szüntelenül a rengeteget kémlelete, ám sehol nem látott mozgást, és szerencsére a legélesebb érzékekkel rendelkező Liam sem figyelmeztette, hogy valaki közeledne.
Calen szerette, ahogyan a szellő lágyan rezegtette a leveleket, és az ágak apró rezdüléseit hírül adva tudatát a fákéhoz kapcsolta. Itt és most azonban csupán egy még felfedezetlen világ ismeretlen szörnyetegeinek fenyegetése vibrált a platánfák testén keresztül.
Amikor az angyal felpillantott az égre, látta, hogy a nap már régen túljutott delelőjén, és a lombkoronák felé hanyatlott. Ha Christopher jól mérte fel a távolságot, még hosszú út állt előttük. Calen mindenesetre áldotta a jó szerencsét, amiért itt az idő más ütemben haladt, mint ahogyan Roanaa szigetén, és így nem alkonyatkor kellett átlépniük egy farkasemberektől fenyegetett, ismeretlen világba.
A kalandos érkezés ellenére az elkövetkező órákban nem várt rájuk semmi, csupán az egyre erőltetettebb tempójú menetelés. Minél inkább ritkultak a fák, Christopher annál türelmetlenebbé vált.
─ Siessetek! Már nem vagyunk messze az erdő szélétől!
─ Könnyen beszél az, aki soha nem veszi a fáradságot a zsákmány hazacipelésére ─ morogta Orión, a fogai között szűrve a szavakat.
Látszott a férfin, hogy erőtartalékai fogytán vannak; háta meggörnyedt a fáradtságtól, időnként megszűnt az uralma a szarvastetem felett, amely megingott, és lendületét vesztette.
Christopher elengedte a füle mellett a megjegyzést.
─ A családom kissé gyanakvó természetű, jobb lesz, ha még világosban ismeritek meg egymást.
Orión arca, amelyen eddig csupán kimerültség tükröződött, most elsötétült.
─ Szerencsére nem pontosan holdtöltére időzítettük az érkezésünket ─ jegyezte meg Kyra az eget kémlelve, ahol a lemenő nap sugarai mellett már kivehető volt a keskeny holdsarló.
─ Nem mintha sokat számítana ─ jegyezte meg Liam ─, esélyük sem lenne ellenünk.
─ Még ha így is van, ezt ne nagyon hangoztasd Christopher családjának házában ─ figyelmeztette Calen a tűztündét. ─ Különben igen ígéretesnek tűnő szövetségeseket veszítünk el.
─ Honnan tudod, hogy ígéretesnek tűnnek? ─ akadékoskodott Liam, ám a következő pillanatban megtorpant, és hegyezni kezdte a fülét. ─ A világért sem akarlak megrémíteni benneteket, de azt hiszem, rátaláltunk még egy farkasra.
Orión azonnal elfordította tekintetét a szarvastetemről, és a kardja után kapott.
─ Ne tegyetek semmit! ─ kiáltott hátra Christopher, aki elsőként lesett ki a fák közül. ─ Ez csak Aiden bátyám.
Figyelmeztetés ide vagy oda, a feléjük csörtető, tagbaszakadt férfi szemernyit sem vált bizalomkeltőbb látvánnyá. A sűrű, csimbókos hajra és a vicsorgó maszkká torzuló arcra nézve Calen úgy érezte, a farkasember a nap utolsó, makacsul kitartó sugarai és a holdtöltéig hátralévő napok ellenére azonnal széttépné mindannyiukat.
─ Kik vagytok? ─ bömbölte a férfi mély torokhangon. ─ A retkes Zorobonoknak kémkedtek, igaz? Ti nyomorult emberek, már meg sem tudtok lapulni a porban?
─ Neked is szép jó estét, drága bátyám! ─ köszöntötte Christopher a farkasembert. A hangja kedélyes volt, ám védelmezőn Diana elé lépett. ─ Bemutatom neked a Kianit Szövetség tagjait. Sosem találkoztak még egyetlen Zorobonnal sem, és nem abból a fajtából valók, amelyik meglapulna, ha rámordulsz. Éppen ellenkezőleg, egy szempillantás alatt legyilkolnának, ha úgy tartaná kedvük.
A férfi szemében megfakult az ádáz vadság, arcán pedig döbbenet suhant át.
─ Miről beszélsz? ─ mordult rá öccsére a farkasember.
─ Arról, drága fivérem, hogy a nemes hölgyek és urak nem olyanok, mint azok az emberek, akiket ismersz. Egy másik világból érkeztek közénk. Segítettek nekem elkapni az órszarvast, és idáig cipelték a tetemét. Vészesen közeledik a holdtölte, ezért nagy áldás az egy nap előny, amit új barátainknak köszönhetünk.
A férfi pillantása az Orión lábánál heverő szarvastetemre siklott.
─ Hogyan? ─ szegezte a kérdést már sokkal szelídebb hangon a csillagvándornak.
─ Hosszú történet ─ morogta fáradtan a harcos. ─ Megkönnyítenéd a dolgom, ha egyszerre mesélhetném el az egész családotoknak.
Aiden csak egy mordulással válaszolt, majd egyetlen szó nélkül fellendítette a vállára a szarvastetemet, és elindult az erdővel ellentétes irányba.
Christopher nem hazudott a bátyja erejéről; még a súlyos teherrel együtt is valósággal futva tette meg a szántóföldeken előttük álló mérföldeket, és még csak nem is lihegett.
Már régen leszállt az este, amikor a távolban végre pislákoló gyertyafény tűnt fel a vándorok szeme előtt.
─ Nagyszerű! ─ sóhajtott Liam elégedetten. ─ A lelkemet is eladnám egy tányér forró levesért.
─ Csak ne olyan hevesen, idegen! ─ fordult hátra Aiden, hogy farkasszemet nézzen a tűztündével. ─ Nem hiszem, hogy a ház ura tárt karokkal fogadna benneteket.
Erre Calen sem számított; felkészült rá, hogy minden diplomáciai érzékét latba vetve kell megnyernie a családfő támogatását. Nem is tévedett.
─ Idegen söpredék az én házamban?! ─ tajtékzott a férfi torka szakadtából, miután Christopher belekezdett a Kianit Szövetség tagjaival való találkozásának történetébe. ─ Gyalázat! Megmondtam, hogy ez lesz a vége annak, ha állandóan annál a nőszemélynél lopod a napot! Most még egy rakás holdkórost is idehozol a nyakunkra!
Calen a szeme sarkából látta, ahogyan Diana újra reszketni kezd, többi társa arca pedig elsötétül a dühtől a sértések hallatán.
─ Jaj, hallgass már, Seamus! ─ replikázott csípőre tett kézzel egy rengő húsú nő, aki foltos kötényt viselt ruhája felett. ─ Tán nem látsz a szemedtől? Nem hallasz a füledtől? Ezek a derék vándorok segítettek Christophernek elejteni a vadat!
A családfő csupán hápogni tudott a döbbenettől. Calen gyorsan kihasználta a kínálkozó alkalmat a béketeremtésre.
─ Jó uram, hidd el, a világért sem ártanánk a családodnak. Messze földről, a béke követeiként érkeztünk az országba. A vezetőnk rendkívül fontos küldetést bízott ránk, amelynek sikerén rengeteg ártatlan élet múlik. Hogy a feladatunkat teljesítsük, meg kell találnunk egy különleges tárgyat, amely Worennasban van elrejtve. Csupán a tanácsodat kérjük, és azt, hogy adj nekünk szállást ma éjszakára.
Seamust láthatóan váratlanul érték Calen szavai és a hangjából sugárzó rendíthetetlen nyugalom. Haragjának nagy része azonnal elpárolgott, és már csak zsémbeskedve válaszolt az angyalnak.
─ Szóval csak a tanácsom és a tetőm kellene, igaz? Aztán miért köllene teljesítenem a kérésedet?
─ Azért, mert egy oldalon állunk ─ felelte nemes egyszerűséggel Calen. ─ Christophertől úgy tudom, a magad módján te is az ártatlanokat védelmezed. Ha segítesz nekünk, azzal sok ember életét mentheted meg.
─ Emberek… ─ dörmögte a férfi. ─ No és velünk, Aral-farkasokkal mi lesz?
─ Seamus! ─ sziszegte fenyegetően a nő, aki eddig csupán kíváncsian méregette a jövevényeket, most azonban harcra készen felemelte a kezében tartott merőkanalat. ─ Azonnal beengeded őket, vagy lesz nemulass!
─ Jól van, jól van, gyertek be ─ legyintett türelmetlenül a férfi. ─ Kölkök! Vendégeink vannak!
A figyelmeztetés azonban felesleges volt; a nyomorúságos házikó egyetlen helyiségből állt, így a négy farkaskölyök mindent hallott. Most a kondér körül állva, kíváncsisággal vegyes gyanakvással fürkészték a belépő vándorokat.
Calen orrát a munkában lassanként elhasználódó emberi testek fáradt bűze csapta meg. Hosszú évtizedekkel ezelőtt, még a halála előtt érzett utoljára hasonlót. Ám érzékeit csupán egyetlen szívdobbanásnyi időre kerítette hatalmába a viszolygás, mielőtt diadalmaskodott felettük.
Az angyal lopva társai arcára pillantott, és látta, hogy Orión kivételével mindannyian elfintorodnak.
─ Mire vártok, üljetek le! ─ unszolta őket a nő, aki ebből mit sem vett észre. ─ Máris kész a vacsora! Kölkök, adjatok helyet a vándoroknak!
─ Erre igazán semmi szükség ─ tiltakozott Kyra. ─ Compares sellae!
Az asztal körül azonnal egyszerű, ám a viskóban mégis pompásnak ható székek tűntek fel. Christopher testvérei tátott szájjal bámulták a varázslatot.
─ Az ördögbe! ─ ráncolta a homlokát Seamus, mialatt háza népe és az öt vándor az asztal köré telepedett. ─ No, most már igazán el kell mondanotok, mifélék vagytok!
─ A legnagyobb örömmel, jó uram. ─ Azzal Calen beszélni kezdett. Ahogyan útjai során mindig, most is a megérzéseire hagyatkozott azzal kapcsolatban, hogy kivel mennyit oszthat meg. A felfedezők leghűségesebb barátai, a szavak és az emberismeret soha nem hagyták őt cserben. Miközben a három jókora tálnyi kása tartalma, amely az asztalra került, erősen megfogyatkozott, az angyal mindent elmondott a farkascsaládnak arról, hogy kik ők, honnan érkeztek, miféle mágikus képességekkel rendelkeznek, és milyen, reménytelennek tűnő küldetés miatt indultak útnak.
A gyerekek elkerekedett szemmel hallgatták a történetet.
─ Nahát! ─ suttogta a termetes asszonyság. ─ Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen erős a jóság a világban!
─ Na és mi van Liliával? ─ kérdezte szemrehányóan Christopher. ─ Ő árulta el nekünk az órszarvas titkát, és évek óta szajkózom neked, anyám, hogy csupa jót cselekszik a mágiájával!
Az asszony megsuhintotta a fiú tarkóját, de sokkal szelídebben, mint amelyre testi ereje és heves természete alapján képes lett volna.
─ Hallgass már, te gyerek! ─ mondta, majd újra az öt vándor felé fordult. ─ Kedveseim, nagyon boldog vagyok, hogy vendégül láthatlak benneteket! Ethna vagyok. Ez a nagy szamár itt a férjem, Seamus. A gyerekek Aiden, Ronan, Dudley, Deidre és Egan. Ezt a lókötő Christophert pedig már ismeritek.
─ Örvendek a szerencsének ─ mosolygott Calen a gyerekekre, akik üres tekintettel, kissé zavartan bámultak rá.
„Bizonyára még mindig éhesek, mert meg kellett osztaniuk velünk az élelmüket” ─ gondolta az angyal bűnbánóan, noha ő és társai alig néhány falatot ettek.
─ No de mégis hogy a manóba segíthetnék én nektek, ha magatok sem tudjátok, mit kerestek? ─ morogta Seamus.
─ Tudjuk, hogy egy rendkívüli, mágikus tárgyról van szó, ahogyan azt is, hogy okkal érkeztünk éppen hozzátok, jó uram ─ vette át a szót Orión. ─ Úgy látom, mindannyian meglepődtetek, milyen ereje van a varázslatnak, tehát Worennasban nem sokan élnek vele. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy ismersz-e mágiahasználókat? Ha elárulnád, merre találjuk a Lilia nevű nőt, máris megkönnyítenéd a dolgunkat.
─ A lány a Fényhegyen él, a Sarando-barlangban. Tartsatok mindig nyugat felé, és megtaláljátok őt! Nem tudok más mágiahasználóról rajta kívül.
─ Mesélj nekik a Vörös Szeműekről, apám! ─ szólt közbe a legfiatalabbnak látszó fiú, aki a megszólalásig hasonlított mellette ülő testvéréhez.
─ Badarságokat beszélsz, Dudley! ─ legyintett türelmetlenül Seamus. ─ Az Albínók népe semmivel sem konyít jobban a varázsláshoz minálunk.
─ Csak kíváncsiságból, kik azok a Vörös Szeműek? ─ kérdezte Liam.
─ A Larossina klán tagjai, akik a legenda szerint nem bolydulnak meg teleholdkor ─ magyarázta Ethna. ─ Átváltozik ugyan a testük, de a bennük lévő ember szigorúan fogja a gyeplőt az órszarvas segítsége nélkül is. Fehér hajuk és véres szemük miatt nevezik őket Albínóknak vagy Vörös Szeműeknek. De van, aki Kék Farkasoknak hívja őket, mert nem állnak sehová sem.
─ Hogy érted azt, hogy nem állnak sehová sem? ─ érdeklődött Kyra.
─ Nyolc farkasklánról mesélnek az öregek ─ folytatta Seamus, beletörődve, hogy fajtájának titkai így is, úgy is feltárulnak a jövevények előtt. ─ Mi az Aral klán tagjai vagyunk. Mi és a Torem, a Trullaron, a Zorobon, a Sereax, a Kilianni és az Ombul klán tagjai mind döntöttünk arról, hogy engedünk-e annak a démoni erőnek, amivel születtünk, vagy küzdünk ellene. A Fekete Farkasok öldösik az embereket, mi, Fehér Farkasok próbáljuk védeni őket magunktól. A Larossinák meg kényelmesen elzárkóznak mindkét oldaltól.
─ Hány klán tartozik rajtatok kívül a Fehér Farkasokhoz, és hány a Feketékhez? ─ kérdezte komor arccal Calen.
─ A mi klánunkon kívül egyedül a Kiliannik fogják vissza magukat. A többi mind sötét lelkű.
─ Ha annyira a szíveden viseled az emberek sorsát, miért támadtál nekünk azonnal, amint beléptünk az ajtón? ─ vonta fel a szemöldökét Liam.
Seamus vonásai ismét megkeményedtek.
─ Ti nem tudjátok, milyen az élet Worennasban. Minden klánnak megvan a maga tartománya és a maga uralkodója, a rí. Vagyis csak volt. A mi klánunk ríjét már régen megölték a Fekete Farkasok, az Aralokat pedig megtizedelték. Már az apám és az ő apja is parasztok voltak a finénk régi birtokán. Az őseink gyilkosainak seggnyalói lettünk! ─ Seamus az utolsó mondatot szinte üvöltötte, miközben szemei vadul szikráztak. Ám amikor újra megszólalt, a hangja keserűvé vált.
– A leghasznosabb dolog, amit csinálhatunk, hogy teliholdkor elzárkózunk az emberek elől. De azok rettegnek, mert a szemükben minden farkasember gonosz. Azt viszont tudják, hogy a klánok egymás ellenségei. Sok ember udvarol az erősebbeknek, és kémkedik utánunk az életéért cserébe. Kész csoda, hogy a Fekete Farkas klánok ríji még nem téptek miszlikbe minket.
A férfi keserű mondatai után súlyos csend ereszkedett a szobára. A farkasgyerekek hatalmasakat ásítottak.
─ Azt hiszem, eleget hallottatok ─ fordult ismét az öt vándor felé nagysokára Seamus. ─ Alhattok a pajtában.