Ide született, de hamar távozott.

Elnyelte őt a sugárzó, ezüst fény,

S nem láttuk viszont soha többé

 

Prológus

A faházat olyan szívbe markoló csecsemősírás töltötte be, amelyhez foghatót a kolónia tagjai még soha nem hallottak. A fekete hajú, hosszú szakállú férfi, aki azt hitte, többé nem érheti őt meglepetés, döbbent arccal nézett a karjában tartott kislányra. A szívében újra fellángoló meleg együttérzés és szeretet egy szempillantás alatt száműzték a keserű gúnyt. Miközben védelmezőn átölelte az aprócska testet, az újszülött fülébe súgott valamit, olyan halkan, hogy azt leendő gondozói nem érthették. A kislány a szavak hallatán, mintha csak értette volna jelentésüket, egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt megnyugodott. Kétségbeesetten kapálózó tagjai elernyedtek, arca pedig kisimult. Most látszott csak, milyen szépek, szabályosak a vonásai, milyen puha és finom a bőre. Szeme smaragdzöld volt, fejbőrét pedig ─ újszülött kora ellenére ─ igencsak sűrűn borították a vörös hajszálak.

Donn gépiesen nyúlt újdonsült pártfogoltjáért. Most, hogy véget ért a szertartás, és a különös férfi érintésének megszűnésével együtt az ibolyaszínű fények is kihunytak, amelyek őt és női élettársát, Leát hozzá kötötték, mindkettőjükből elmúlt az a kellemetlen bizsergés. Ám kétszer egy életben igazán meghozhattak ennyi áldozatot azért, hogy eleget tegyenek a kötelességüknek, és létrehozzanak egy teljes egységet.

─ Nagyon szép kislány ─ mondta Lea közönyös hangon. Férfi élettársa azonban homlokráncolva szemlélte az új jövevényt.

─ Igen, nagyon takaros kis teremtmény, de mi történt a hajával? És miért csapott olyan elviselhetetlen lármát az előbb?

A szakállas férfinak minden önuralmára szüksége volt, hogy leküzdje magában az újult erővel feltörő, tömény megvetést.

─ A gyermeknek kétségkívül akad néhány szokatlan tulajdonsága.

─ Nincs semmi baj ─ fordult férfi élettársához Lea. ─ Minden pártfogolt képes beilleszkedni a kolóniába, csupán a megfelelő nevelésre van szüksége. Mi pedig már egyszer bizonyítottunk; Devennel is remek munkát végzünk.

─ Igazad lehet ─ bólintott Donn, majd ismét a szakállas férfihoz intézte szavait. Savószínű szemében ─ érkezésük óta először ─ valamiféle tisztelet tükröződött.

─ Custodis Animarum, uram, milyen nevet adsz neki?

A férfi néhány szívdobbanásnyi ideig hallgatott. Az ősrégi kötetek alatt roskadozó könyvespolcok súlyosan tornyosultak Donn és Lea fölé, a kandallóból felszálló füstölőillat pedig egyre fojtogatóbbá vált számukra, miközben Custodis Animarum csendbe burkolózott.

─ Kyra ─ mondta ki végül a férfi, majd halk hangon, mintha csak saját magának magyarázkodna, ezt mormolta: ─ Alaposan meg kellett fontolnom a döntésemet. Nála különlegesebb gyermek nem született még a Faluban.

*

A kisfiú a faház ajtaja előtt ücsörgött, és merengve nézte a gyorsan sötétülő égboltot. Gondozói elmagyarázták neki, hogy velük kell jönnie, hiszen nem hagyhatják őt magára, a születés szertartását azonban nem láthatja. Tilalom ide vagy oda, Deven a nap folyamán többször is azon kapta magát, hogy az újszülött pártfogolt felé kalandoznak gondolatai. Tudta, hogy az ilyesmi szabályellenes, különösen azóta, hogy megkezdte az inaskodást férfi gondozója mellett az Építészeti Hivatalban. Noha Donnhoz és Leához hasonlóan nagyon várta már, hogy egy kislánnyal kiegészülve igazi egységgé váljanak, mégis azt kívánta, bár lennének már túl ezen a rendhagyó napon, amely megzavarja őt a tanulmányaiban. Bár válna már az újszülött fantáziaképekből hús-vér lénnyé és kézzelfogható kötelezettségek sorává, amelyet mától ők hárman, és a hatévesnél fiatalabb pártfogoltakra felügyelő Őrző fognak ellátni. Deven idáig jutott gondolataiban, amikor végre kitárult a faház ajtaja.

─ Nálatok van? Megnézhetem már? ─ kérdezte a kisfiú engedelmesen a gondozóitól.

Miután Lea szó nélkül leguggolt pártfogoltja mellé, Deven érdeklődve hajolt a kicsiny jövevény fölé, aki időközben mély álomba merült.

─ Egészen aranyos. De mi baja a hajának? Olyan a feje, mintha rozsdásodna.

Donn szemrehányó pillantást vetett a kisfiúra.

─ Deven, már elmúltál nyolc éves! Ennyi idősen már tudnod illene, hogy nem beszélünk ilyen nyíltan mások normálistól eltérő tulajdonságairól! Emellett ─ tette hozzá a férfi valamivel enyhébb hangon ─, ha bármi baja lenne az új kis pártfogoltunknak, a mi dolgunk segíteni rajta.

Látogatás a Feledés Dombján

A vörös hajú, törékeny újszülött figyelmes és jószívű, mégis meglehetősen magányos kis pártfogolttá cseperedett, olyan képességekkel, amelyeket a kolónia tagjai elképzelni sem mertek.

A felnőttek és a pártfogoltak egyaránt tartottak Kyrától, csupán azért, mert más volt, mint ők. Bár ugyanarra a szürke világra született, mint a Faluban élő összes többi ember, ő mégis magában hordozta a képességet, hogy környezetén túlra tekinthessen. Éjjelente, amikor aludt, különös, titokzatos képeket látott, melyek semmiképpen sem tartozhattak nappali életéhez. A kislány tudattalanul vándorolt keresztül olyan világokon, amelyeknek leírására az általa tanult nyelv teljességgel alkalmatlan volt. Kyra mindezt cseppet sem tartotta furcsának vagy félelmetesnek. Éppen ellenkezőleg, a színes, kifejező képek végtelenül nyugtató hatással voltak rá.

Jó néhányszor eltöprengett rajta, melyik szó lenne alkalmas arra, hogy leírja csodálatos éjjeli látomásait. „Álom”, hallotta elméjében a számára addig teljesen ismeretlen kifejezést. Tetszett neki a szó dallama. Olyan volt, mintha valamiféle rejtett mágiát hordozna magában. A „mágia” kifejezés szintén új volt számára. Egy halovány, kissé hűvös hajnalon rajzolódott ki benne először a szó képe, amikor álmából visszatérve olyan emberekre emlékezett vissza, akik különös dolgokat tettek.

 

A kislány élénken vissza tudta idézni egy tömzsi, hosszú bajszos, enyhén kopaszodó férfi alakját, aki pusztán kimondott szavaival elérte, hogy az előtte magasodó, tűzifává aszott almafa új életre keljen. Abban a pillanatban, ahogy a „varázsige” elhangzott, a korhadtan csüngő ágak mintha kábulatból tértek volna magukhoz, lassan megmozdultak, és ismét diadalmasan törtek az éltető napfény felé. A vékony, elcsökevényesedett gyökerek újra szomjasan inni kezdték a tápláló talajvizet, életet szállítva ezzel a fának. A törékeny gallyak megerősödtek, s máris friss hajtások bontakoztak ki rajtuk, amelyek hatalmas, sötétzöld levelekké fejlődtek. Néhány pillanat leforgása alatt az almafa immár életerős ágai roskadoztak a sok ízletes gyümölcstől, a tömzsi férfi pedig beleveszett a hálát rebegő, ez idáig „éhező”, csontsovány emberek sokaságába.

Egy másik alkalommal Kyra egy alacsony, törékeny alkatú öregembert látott álmában, aki elmélyülten társalgott néhány teremtménnyel. Az aprócska lényeknek két lábuk volt ugyan, de az övék sokkal vékonyabbnak és törékenyebbnek látszott. Kéz helyett két, szokatlan kinézetű szerv állt ki a torzójukból, amely képessé tette őket arra, hogy felemelkedjenek a levegőbe. Testüket ugyanaz az anyag borította, amellyel a Faluban a varrónők a párnákat szokták kitömni. Arcukból egy furcsa, hegyes dolog állt ki, amelynek segítségével „dallamos”, „csivitelő” hangot hallattak. Kyra azon az éjjelen ismerte meg a „madaraknak”, a levegő urainak e parányi képviselőit, amikor az öregembert látta. A kolónia tagjai bizonyára torznak találták volna az apró teremtményeknek mind a külsejét, mind a hangját, ám a kislány megigézve nézte őket, és hallgatta gyönyörű „éneküket”.

 

*

 

Kyra már ismerte a járást a Tanoda barátságtalan hangulatú épületében, hiszen gondozói minden reggel ide hozták őt. Lassú léptekkel indult el a Hatodikak terme felé. A többi helyiségből ismerős zajok szűrődtek ki. Hallotta az újszülöttek halk gügyögését, a nevelők erélyes hangját és a pártfogoltak zsibongását. A teremhez érve egy mosolygós arcú, fiatal nő fogadta.

− A munka nemesítsen meg, asszonyom! − köszöntötte a kislány illedelmesen nevelőjét.

− Szintúgy téged is, Kyra! − biccentett a nő. − Leendő munkád nemesítse meg a lelkedet! Gyere csak!

A többi pártfogolt, akik eddig nevelőnőjük utasítására várva mind nyugodtan ültek a földön, most fészkelődni kezdtek, és az ajtó felé pislogtak.

− Leendő munkád nemesítsen meg, Kyra! − hangzott fel a monoton kórus, mire Kyra is viszonozta azt.

A nevelőnő nem zárta be az ajtót. Mint minden reggel, most is azonnal kifelé terelte a pártfogoltakat.

− Köszöntelek titeket ezen az újabb csodás napon! Most, hogy már mindannyian megérkeztetek, ideje hozzálátnunk a mai gyakorlatokhoz, azután pedig a gyomirtáshoz. Irány a kert!

A pártfogoltak hang nélkül álltak fel a helyükről, és büszkén kihúzták magukat. Rendezett sorban, elégedetten ragyogó arccal mentek végig a folyosón. Mind megtanulták már, mennyire fontosak a reggeli gyakorlatok és a kerti munka ahhoz, hogy hasznos emberekké váljanak.

Kyra volt az egyetlen, aki nem kedvelte az efféle feladatokat. Leeresztett fejjel haladt végig a lépcsőkön csillogó szemű társai nyomában.

A Tanoda kertje nagyobb volt, mint a Faluban található átlagos lakóházaké. Az épület közvetlen közelében a fű ugyanolyan gyéren nőtt, mint bárhol máshol. Ám alig néhány lépéssel arrébb már sűrűn burjánzó vadnövények borították a kertet. A Falu rendezett szürkeségében éppen csak annyi hasznos növénynek jutott élettér, amennyi a kolónia számára elegendő táplálékot biztosított. A haszontalanokat tehát szándékosan ültethették.

− Gyerünk, gyerünk, szaporán! − csapta össze tenyerét a nevelőnő, amikor észrevette, hogy Kyra a vaskos indák felé tekintget. − Azokkal később foglalkozunk. Először fussátok körbe háromszor a Tanodát.

Kyra a többiekkel együtt engedelmesen elindult, hogy teljesítse az első feladatot. Már régen megfigyelte, hogy ha futás közben az álmai felé tereli gondolatait, az idő múlása mintha többszörösére gyorsulna fel. Ez a mai napon sem volt másként. Egy magas, vörösesbarna hajú, nemes arcú nő képe bontakozott ki a lelki szemei előtt. Az alak néhány napja tűnt fel az álmában, és egyetlen szavával a levegőbe emelte, majd magához vonzotta az előtte heverő hosszú, éles fémtárgyat. Kyra még soha életében nem látott ehhez hasonló eszközt, ösztönei mégis azonnal megsúgták neki, hogy az egy kard, amelyet más világok népei az egymás ellen vívott háborúkban használnak. Kyra többször felidézte magában a nő képét, és igyekezett szavakba önteni az érzéseket, amelyek eltöltötték a lelkét, amikor rá gondolt. Hosszú napok kellettek hozzá, mire apránként eszébe ötlöttek az álomban látott új csodákhoz illő szavak. A nő tartása méltóságteljességet és magabiztosságot sugárzott, szemében pedig olyan tűz izzott, amely valódi harcossá tette őt. A különbség, amely közte és a Faluban élő, megfáradt asszonyok vagy a jelentéktelen semmiségekről csevegő fiatal lányok között megmutatkozott, égbekiáltó volt. Amikor Kyra felidézte az álmában látott nő alakját, teste már önállóan cselekedett, szolgálatkészen végezte a parancsokat, amelyeket kapott, miközben lelke szabadon szárnyalt. A három kör futás könnyed kis sétának tűnt a számára.

− Remek volt, Kyra! − hallotta a távolból nevelője hangját. − Látom, nagyon jó formában vagy ma! Csak így tovább!

 

Kyra később, amikor már a gyomnövényekkel viaskodott, arra gondolt, milyen lehet ugyanezt a munkát egy olyan világban végezni, ahol értelme is van. Valahol, ahol az átdolgozott nap után az ember hátradőlhet, és büszkén szemlélheti a kertjét. A birodalmat, ahol zavartalanul érhetnek a lédús paradicsomok, szökkenhetnek szárba a babok és bonthatnak szirmot a violák. A Hatodikak azonban hiába töltötték már lassan egy éve minden egyes nap reggelét gyomirtással, másnap mégis mindig ugyanannyi gaz fogadta őket.

─ Ez nagyon erősen kapaszkodik! ─ kiáltotta egy mézszínű hajú lány, aki eredménytelenül rángatott egy akkora indát, mint ő maga.

─ Várj csak, mindjárt segítek! ─ sietett oda szolgálatkészen a nevelőnő.

„Bárki ültette is el, nagyon jó munkát végzett” ─ állapította meg magában csüggedten Kyra, miközben tovább dolgozott. Ismét maga elé képzelte az álmában látott nőt. Olyan erősen, hogy valósággal eggyé vált vele.

Kyra egyedül ebéd után, alvásidőben érezte közel magát kis társaihoz, amikor elpilledve, laposakat pislogva dőltek le hevenyészett fekhelyükre.

─ Vajon velük mi történik álmukban? ─ töprengett Kyra, majd lehunyta a szemét.

 

*

A rideg szoba semmivé foszlott. Helyette egy hatalmas terem sejtelmes, mélykék falai magasodtak Kyra körül. A fáklyák vidáman táncoló fénye hosszú asztalokra és mulatozó emberekre vetődött. Voltak, akik jóízűen ettek, mások élénk beszélgetésbe merültek. A fény, az önfeledt kacagás, a meghitt ölelések és tréfás vállveregetések látványa emelkedetté és ünnepivé tette a jelenetet. Valahol a háttérben halk zene szólt…

 

*

Kyra kinyitotta a szemét. Néhány pártfogolt fiú egymással birkózott, ám a legtöbben kavicsokkal játszottak. Elmélyült arccal rakosgatták ki újra és újra ugyanazt az ismétlődő mintát. Egy fehér, egy szürke, egy fekete. Kyra az álmában látott termet próbálta megformázni alvás után. Körben a falakat a szürke legkülönbözőbb árnyalataiból, az asztalokat ébenfeketéből, a padlót pedig hófehérből. Elégedetlenül szemlélte a művét.

─ Hát te meg mit csinálsz? ─ kérdezte egy mellette játszó kisfiú. ─ Ebben nincsen semmi szabályos.

─ Nem is akartam, hogy szabályos legyen ─ felelte Kyra nyugodtan. ─ Egy termet szerettem volna kirakni, amit álmomban láttam.

─ Már megint ugyanaz? ─ ráncolta a homlokát a fiú.

─ Nem. Amikor alszom és elhagyom a Falut, mindig különböző világokba kerülök át, és soha nem látom kétszer ugyanazt.

A szobát uraló rideg hangulat egy csapásra fagyossá vált. Az idáig nyugodtan játszadozó pártfogoltak most letették a köveiket, és Kyra köré gyűltek. Még a birkózó fiúk is felfüggesztették a küzdelmet, és tátott szájjal nézték a kislányt.

− Miket látsz? − kérdezte bizalmatlanul egy másik kisfiú.

− Ünnepségeket és lobogó tüzeket látok. Hallom a zenét és az emberek boldog nevetését. ─ Kyra arca egészen kipirult a lelkesedéstől. ─ És ez még nem minden! Varázslókat is látok, akik nagyon sok mindenre képesek. Nemrég egy nő szerepelt az álmomban. Egyetlen szóval a levegőbe emelt és magához hívott egy kardot. Előtte pedig…

− Összevissza beszélsz! – kiáltotta az első fiú. − Nem is léteznek olyan szavak, mint kard vagy mágia. A nők különben sem lennének képesek ilyen dolgokra. Az egészet csak kitaláltad. Hazug vagy!

− Mi folyik itt? − hallatszott egy szigorú hang a pártfogoltak háta mögül. − Egy percig sem tudtok nyugton ülni?

− Kyra hazudik! − mutatott Kyrára a fiú. – Azt mondta, éjszaka valahol máshol járt, és látott egy nőt, aki magához hívott egy kardot. Ez lehetetlen! Nem létezik olyan szó, hogy kard! A Falut pedig szigorúan tilos elhagynunk!

A nevelőnő lassan Kyra felé fordult.

− Igaz ez? − kérdezte színtelen hangon.

Kyra lemondóan sóhajtott. Többször kudarcot vallott már azzal, ha megpróbált átadni egy-egy érzést a kolónia tagjainak.

− Nagyon sajnálom, asszonyom − felelte végül bocsánatkérő hangon. – Tudom, nem lett volna szabad beszélnem az álmaimról, hiszen aki nem látja, az nem is értheti meg őket.

Bár a kislány udvarias, sőt alázatos hangnemben beszélt, a nevelő arca kemény maradt. Mély levegőt vett, majd hosszan kifújta.

− Szóval ez a véleményed − felelte végül. − Ez esetben most szépen átmész az Őrzőhöz! Nála maradsz büntetésben, amíg a gondozóid érted nem jönnek, és elgondolkozol azon, amit tettél. Gyerünk, indulj!

Kyra engedelmeskedett nevelőnője parancsának. A mélységes magány érzése megbénította a szívét, miközben merev, lassú léptekkel vánszorgott keresztül a folyosón.

Erőtlenül koppantott néhányat a tömör, fa ajtólapon. A hozzá tartozó helyiségben csoszogó léptek egyre közeledő hangja hallatszott, majd hirtelen kitárult az ajtó, és egy ősz hajú, szigorú nő alakja tűnt fel mögötte. Az Őrző karba font kézzel állva, felhúzott szemöldökkel mérte végig a kislányt. Nem szólt semmit, befelé intett a fejével. Kyra lesütött szemmel lépett be a már ismerős helyiségbe. Itt kaptak helyet a legkisebb pártfogoltak, ennek ellenére ez a szoba is éppen olyan komor hangulatot árasztott, mint a Tanoda bármelyik más része. Csupán annyi volt a különbség, hogy ezt a helyiséget bölcsőkkel zsúfolták tele, így sokkal kisebbnek tűnt, mint az összes többi.

Az Őrző bezárta az ajtót, majd folytatta a kis pártfogoltak etetését. A kicsik naponta ötször-hatszor is kaptak tejet vagy pépesített zöldségeket és gyümölcsöket. Így nem sírtak, és rengeteget aludtak. Valójában ők voltak a Falu legjobban táplált lakói. Ám amint megtették első tétova lépéseiket, és elhangzottak első szavaik, minden megváltozott. Ilyenkor valamelyik nevelőnőhöz kerültek, aki lassan elkezdte bevezetni őket a világba, ahol a munka nemesíti meg az embert, nem a szükségleteinek kielégítése.

Kyra csendesen behúzódott kedvenc sarkába. Nem érte meglepetésként az Őrző rideg bánásmódja, hiszen amióta a Tanodába járt, rengetegszer ült már ebben a szobában. A nevelők azokat a pártfogoltakat küldték ide, akik valami rossz fát tettek a tűzre, vagy túlságosan lusták voltak. Az Őrző nem kérdezte a szobájába lépő pártfogoltaktól, mi a vétségük. Egyszerűen beparancsolta őket, majd feszült hallgatásba burkolózott.

A nő tiszteletet parancsoló személye és határozott, már-már félelmet keltő kisugárzása, melyet a kínos csend csak még fenyegetőbbé tett, meglehetősen hatásos és kemény büntetésnek bizonyult.

Kyra társaihoz képest meglehetősen gyakori vendég volt az Őrző szobájában. Ügyesen dolgozott, és soha nem szegte meg az apróbb szabályokat, ám a legfontosabb törvényt, a Falu törvényét rendszeresen áthágta. Hazudott. Ha Kyra olyan badarságokról fecsegett, mint amilyen az álom vagy a mágia, ami a kolónia tagjai számára teljesen értelmetlen volt, megijedtek, ijedtségüket pedig dühvel leplezték.

Ez azonban nem valódi érzelem volt, csupán egy kis bosszúság. Kyra álmában már átélte azt a belülről perzselő, lávaszerű fortyogást, amelyről tudta, hogy az lehet az igazi harag. A féktelen indulat, amely egyszerre volt az övé és valaki másé, nagyon megrémítette. Bár csupán néhányszor élt át hasonlót, ezek után mindig sírva ébredt. Gondozói ilyenkor hiába faggatták, hogy mi baja, Kyra csak a fejét rázta, és még keservesebben zokogott. Így a napot az Őrző szobájában kellett kezdenie, ahonnan csak azután távozhatott, hogy a teljes kimerültség felszárította könnyeit.

A kislány természetesen azzal is tisztában volt, hogy a Falu lakói képtelenek érzékelni akár csak a töredékét is azoknak a világoknak, amelyeknek forgatagába ő minden egyes éjjelen alámerült. Ennek ellenére időnként mégsem tudta magában tartani az élményeit. Ha egy álomkép különösen nagy hatással volt rá, megpróbálta azt átadni valakinek.

Miközben az Őrző szobájában ült, szemben az egyenes gerincű, szigorú arcú nővel, aki még mindig tüntetően keresztülnézett rajta, elgondolkodott, hányszor kapott már büntetést otthon vagy a Tanodában az álmairól szóló történetek miatt.

Kisgyerekként, késő este, amikor még éppen csak megtanult beszélni, Leával próbált megosztani egy képet és a hozzá tartozó érzést. Éppen a tányérokat mosogatták vacsora után. Kyra előző éjjel élte át addigi legszebb álmát. Bár csupán egy egyszerű külsejű nőt és egy nagyjából vele egykorú kisfiút és kislányt látott, mégis volt benne valami gyönyörű. A két gyermek szorosan édesanyjához simult, az asszony pedig védelmezőn átkarolta őket. A látomást erős és tiszta érzelmek uralták, ám Kyrának akkor még nehezére esett kivenni és szavakká formálni ezeket. Azonban a szeretet fogalma, amely mind közül a legszebbnek tűnt, kitörölhetetlenül beleivódott az emlékezetébe.

Ahogy ő és gondozója ott álltak egymás mellett a kicsiny konyhában, egy pillanatra úgy érezte, az álom és valóság közötti vastag fal leomlott.

− Anya − suttogta alig hallhatóan a kislány.

– Micsoda? − kérdezte Lea.

− Szeretlek. − Azzal átölelte az asszony térdét.

Lea döbbenten pislogott seszínű szemével, majd óvatosan lefejtette magáról a lábára kulcsolódó, vékony karocskákat, és eltolta magától a kislányt.

− Tudom, Kyra. Természetesen én is szeretem és tisztelem az egységemet, a varrónőket, akikkel együtt dolgozom, kolóniánk vezetőit, a szürkéket és a Falu minden egyes lakóját. De tudnod kell, hogy ez a fajta testi érintkezés durva tolakodásnak számít. A Tanodában nem beszéltetek még erről?

Kyrát mély fájdalommal töltötték el női gondozója rideg, távolságtartó szavai. Szeméből bánat sugárzott, ahogy Leára pillantott.

− De igen − felelte halkan −, de az álmomban láttam egy nőt, aki átölelte a gyermekeit, és éreztem, hogy szereti őket.

Az asszony értetlenül meredt a kislányra.

− Tudom, hogy nemrég tanultál meg beszélni. Előfordulhat még, hogy egy-egy szót rosszul ejtesz ki. De ne aggódj, igyekszem segíteni, ha hibázol. Mondd csak még egyszer, hol láttad azt a nőt, és kiket ölelt át!

− Álmomban láttam. Tudom, hogy nem ismered ezt a szót. Azokat a képeket hívom így, amiket éjszaka látok, miközben alszom. Ez a nő a tegnapi álmomban szerepelt. A gyermekei meg olyanok neki, mint Deven meg én vagyunk apának és neked.

Lea a kislány szavait hallva felvonta a szemöldökét.

− Ez lehetetlen − jelentette ki határozottan. − Egészen biztos, hogy a Faluban soha sehol nem történt hasonló, tehát nem láthattál ilyet. Álmok pedig nem léteznek. Micsoda képtelen feltételezés! Ha éjjelenként képeket nézegetnénk pihenés helyett, nem tudnánk elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy nappal ellássuk a feladatainkat.

− De, anya, én tényleg szoktam álmodni! Érzem, hogy amiket ilyenkor látok, valóságosak, csak éppen nem itt, hanem másik világokban történnek.

− Nem az anyád vagyok, hanem a női gondozód! Nem léteznek másik világok, csak amiben te, én, a férfi gondozód, Deven, a társaid és a kolónia tagjai élnek. − Lea igyekezett megőrizni a nyugalom álarcát, hangján azonban egyértelműen érezhető volt a feszültség. − Nem tudom, hogyan láthattad azt a nőt, nem is érdekel, de el kell felejtened. Az összes többi képpel együtt.

− Nem tudom elfelejteni őket − válaszolta Kyra. − Olyan gyönyörűek! Mi is élhetnénk úgy, mint ahogy az emberek az álmaimban. Miért nem lehet?

− Most már elég legyen! − kiabált Lea. − Azt mondtam, felejtsd el ezeket a képeket! Örökre! Többé hallani sem akarok róluk! Ha azt állítod, hogy valóságosak, hazudsz! Büntetésből ma neked kell befejezni a mosogatást, és kiseperni a szobákat, közben pedig szépen elgondolkodsz a törvények betartásának fontosságán! Megértetted?

Kyra még mindig élénken emlékezett rá, milyen keserű és megerőltető volt számára elvégezni a büntetésül kapott munkát. Hosszú órákba telt, amíg tisztára törölte és elöblítette az összes tányért, majd a külön a pártfogoltaknak készített kicsiny seprű és lapát segítségével kiseperte az összes helyiséget a házban. Leát hidegen hagyta, hogy a kislány nemrég tanult meg járni, és piciny teste még alkalmatlan a számára kiszabott feladatok elvégzésére. Még a Tanodában sem kapott a kavicsgyűjtésnél nehezebb feladatot. Sűrű, sötét éjszaka volt már − Donn és Deven is rég az igazak álmát aludták −, amikor Kyra végzett a munkájával. Izzadtan, fájó kezekkel, megtörten lépett oda női gondozója elé.

− Sajnálom! Nem lett volna szabad ilyen képtelenségekről fecsegnem ─ hüppögte a kislány.

− Nem történt semmi − felelte Lea. − Most pedig menj lefeküdni!

Kyra számára azonban még a testi fájdalomnál is borzasztóbb volt az a mély, sajgó nyom, amelyet gondozója szavai téptek a lelkén, miután első alkalommal beszélt az álmairól. Akkor eltökélte, hogy többet senkinek nem említi éjjeli látomásait. Azonban a másik világokban történő események, amelyek álmaiban megjelentek, annyira élesek és különösek voltak, hogy úgy érezte, képtelenség magába fojtania őket.

Később Kyra a Tanodában mesélt az álmában feltűnő hosszú, ősz hajú alakról társainak. Többször is látta már a férfit, és az összes, látomásaiban színre lépő alak közül ez az ember gyakorolta Kyrára a legnagyobb hatást.

Első pillantásra a férfi ősöregnek látszott. Ám amikor a kislány alaposabban megnézte őt, észrevette, hogy arcán és kezén sima, szinte teljesen ránctalan a bőr; termete cseppet sem törékeny, sőt ellenkezőleg, kifejezetten izmos. A férfi tekintetén a fáradtság legapróbb nyoma sem látszott. Éjfekete szeméből sugárzott a bölcsesség és az erő, ugyanakkor a végtelen türelem és gyengédség is. Kyrának sejtelme sem volt róla, ki lehet ez az ember, a látványa mégis megnyugtatta, biztonságot, vigaszt és reményt keltett a szívében. Ám amikor a kislány megpróbálta leírni a férfi külsejét, társai felháborodtak szavai hallatán, és hangosan kiabálva hazugnak nevezték őt. Kyra azt a délutánt is az Őrző szobájában töltötte. Nem emlékezett már arra, mikor történt mindez.

Hirtelen óriási lendülettel kivágódott a faajtó, és gondozói feldúlt arccal viharzottak be az Őrző szobájába.

− Hát így állunk! − támadt rá Donn azonnal pártfogoltjára. − Hihetetlen, hogy már megint büntetést kaptál a hazugságaid miatt! Mondd, hogy lehetsz ennyire önző? A női gondozód, a nevelőd és én mindent megteszünk azért, hogy a kolónia becsületes, szorgalmas és megbízható tagjává válj, te pedig mindezt azzal hálálod meg, hogy újra és újra tudatosan felrúgod a legalapvetőbb törvényt! Fel tudod fogni, mekkora csalódást okozol nekünk a viselkedéseddel?

− Megint az álmaidról fecsegtél, igaz? − Lea máskor szelíd hangja most élessé és kegyetlenné torzult. Kyra számára női gondozója minden egyes szidalmazó szava felért egy ostorcsapással. − Ezerszer megmondtuk neked, hogy nem léteznek másik világok azon kívül, amelyben mi élünk, és hogy ez a világ véget ér a Falu határainál! Kérj bocsánatot az Őrzőtől, amiért megint ezekről a képtelen dolgokról fecsegtél a Tanodában!

Kyra mélyet sóhajtott, majd az egyik bölcső mellett ülő, szigorú nő szemébe nézett.

−  Nagyon sajnálom, hogy a viselkedésemmel megzavartam a Falu rendjét, és felzaklattam társaimat − darálta az ismerős, megszokott frázist, majd gondozói felé fordult. −  Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek!

A kislány szavai hallatán a három felnőtt arca szinte azon nyomban megenyhült. Vonásaik kisimultak, tekintetükből pedig azonnal eltűntek a haragot utánzó tűz szikrái. Kyra csupán az első néhány, ehhez hasonló alkalommal csodálkozott szavai hatásán. Mostanra azonban már rég nem lepődött meg, amikor gondozói immár kisimult, barátságos arccal rámosolyogtak.

− Nem is volt olyan nehéz, igaz? − Lea ismét nyugodtan és kedvesen beszélt, Kyrának mégis görcsbe rándult a gyomra női gondozója hangját hallva.

Nagy nehezen ő is valami mosolyfélét erőltetett az arcára, ahogy az asszonyra nézett.

− Nem − felelte halkan. Képtelen volt arra, hogy ennél többet mondjon.

− Ezt már szeretem − bólintott Donn. − Be tudod te tartani a szabályokat. Csak a megfelelő fegyelmező erőre van szükség. − A férfi itt az Őrzőhöz fordult. − Hálásan köszönöm a segítségedet. Bízom benne, hogy ha összefogunk, sikerül Kyrát a helyes útra terelnünk. Hamarosan megkezdi a munkát a varrodában a női gondozója mellett. Remélhetőleg ezzel egy időben felhagy majd a képzelgéseivel is, hiszen úgysem lesz rájuk ideje.

− Örülök, hogy segíthettem. − Az Őrző hangja lágyan és nyugodtan csengett. Az arcvonásait uraló ridegség felengedett, és a nő már-már dajkaszerűvé szelídült. − Az engedetlen pártfogoltak fegyelmezése és a beilleszkedésre való szoktatása a feladatom, amelyet kötelességem a legjobb tudásom szerint elvégezni.

Kyrának iszonyatos fájdalmat okoztak az udvarias csengésű szavak. Bár már jól ismerte őket, még mindig nem tudta ellenük eléggé felvértezni a lelkét. Hallotta magát, amint illedelmesen elköszön az Őrzőtől, majd gondozóival az oldalán elhagyta a Tanodát.

 

*

 

Kyra ijesztő hirtelenséggel riadt fel álmából. Zavartan kémlelt körül sötétbe burkolódzó szobájában. Még soha egyetlen alkalommal sem fordult elő vele, hogy az éjszaka közepén, egyik pillanatról a másikra kiszakadt volna a színes, érzelmekkel teli világok öleléséből. El sem tudta képzelni, mi ránthatta vissza őt a hétköznapok szürkeségébe.

Hirtelen egy testetlen hang szólalt meg benne, amelynek gazdájára homályosan emlékezett félbeszakadt álmából.

− Menj! − hallotta a sejtelmes búgást. − A Feledés Dombjának fénye átölel. Menj!

A hang cseppet sem volt rémisztő, éppen ellenkezőleg, könnyített a kislány lelkén. Gépiesen felemelkedett ágyáról, óvatosan az ajtóhoz osont, majd kilépett a kertbe.

Kyra nem tudta, merre induljon, hol kell keresnie a Feledés Dombját, csak ment, amerre a lába vitte. Élvezettel szívta be a kissé hűvös, éjszakai levegőt. A Falura boruló rejtélyes feketeség azt a hatást keltette benne, mintha még mindig az álmaiban járna. Az ösvény egy idő után már nem volt sima többé, hanem fokozatosan egyre göröngyösebbé vált. Nem ismerte ezt az utat, ám a hang az álmából azt súgta neki, erre kell mennie.

Nem emlékezett, mennyi idő telt el, mióta elindult otthonról, amikor hirtelen egy földkupac sötét körvonalait látta kibontakozni a síkból. Az izgalomtól boldogan kalapáló szívvel kezdett el felfelé kapaszkodni.

Hosszú időbe telt, mire a kislány feljutott a domb tetejére. A mászástól kimerülten és kissé zihálva, mégis boldogan pillantott körül. Tekintetét szinte azonnal a fakunyhó vonta magára. Bár falai csak fekete árnyékoknak látszottak az éjszaka sötétjében, ablakain hívogató, narancsszínű fény szüremlett át. Kyra csodálattal nézte a nem mindennapi építményt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna az otthonos, barátságos faházat, az mégis ismerős volt számára, úgy érezte, hazatért. Megbabonázva lépett a bejárathoz. Már éppen felemelte a súlyos réz kopogtatót, amikor az ajtó hirtelen feltárult.

A küszöbön egy fehérbe öltözött, magas, feltűnően sovány férfi állt. Hosszú, sötét haja a háta közepéig ért, szakálla egészen horpadt hasáig lelógott. Valószínűtlenül kék szemével érdeklődve fürkészte a kislányt. Arcán halovány, mégis őszinte, barátságos mosoly jelent meg.

− Örülök, hogy eljöttél, Kyra − üdvözölte vendégét a férfi. – Kifejezetten üdítő érzés viszontlátni téged!

Kyra nem tudta mire vélni a titokzatos férfi szavait. Nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna vele. Ennek ellenére felismerte a hangját. Tudta, hogy ez a férfi vezette őt a dombhoz, és érezte, hogy feltétel nélkül megbízhat benne.

− Bocsáss meg, uram! Miért hívtál ide? − kérdezte. − Ismersz engem? Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttalak volna a Faluban.

− Igen, ismerlek téged − felelte a férfi −, ahogyan te is engem. Persze te már biztosan nem emlékszel rám. Mindenesetre úgy vélem, itt az ideje annak, hogy mi ketten elbeszélgessünk. Rövid életed folyamán máris rengeteget szenvedtél. Úgy érzem, kötelességem könnyíteni a terhen, amely a válladat nyomja. Természetesen bármikor eljöhetsz hozzám, amikor csak szükségét érzed. A kunyhóm és a szívem nyitva áll előtted.

Kyra elkerekedett szemmel és elszoruló torokkal hallgatta a férfi szavait. Még soha senki sem viselkedett ilyen barátságosan vele. Ő is szeretett volna egy hasonlóan kedves ajánlatot tenni a különös ismeretlennek.

− Megkérem a gondozóimat, hogy ők is nyissák meg neked a kunyhónkat.

A férfi halkan felnevetett.

− Erre semmi szükség, Kyra. Nincs értelme tagadnom, hogy nem vagyok éppen szívesen látott vendég a Faluban, ezért nem találkoztál még velem soha odalent. A kolónia tagjai egy kissé tartanak tőlem, és szeretnek úgy tenni, mintha nem léteznék. Hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nélkülem ők sem léteznének.

− Nem léteznénk nélküled? − ismételte döbbent csodálkozással Kyra. − Ez hogyan lehetséges?

− Custodis Animarum vagyok, vagyis a Lelkek Őrzője. Az egyetlen ember a Faluban, aki birtokolja az új élet létrehozásához szükséges mágiát − felelte a férfi, majd újra elmosolyodott, ezúttal lágyabban, mint az előbb. − Bizonyára rengeteg kérdésed van még. Szívesen megválaszolom őket, ha módomban áll. De előbb, kérlek, kísérj vissza a szobámba! Még sok fontos dologról kell szót ejtenünk.

A férfi kissé az ajtókeret felé húzódott, hogy helyet adjon Kyrának, aki gondolkodás nélkül belépett a kunyhóba. A szépen megmunkált bútorok, a polcokon sorakozó könyvek, a sejtelmes fényt árasztó gyertyák és mécsesek, a kandallóban vidáman táncoló lángok képe megnyugtatta és átmelegítette a szívét.

− Ülj csak le ide! − intett a férfi az egyik karosszék felé. Kyra letelepedett, mélyen beszívta a szobát átható, intenzív, mégis nyugtató hatású ópiumillatot.

− Kellemes, igaz? − kérdezte Custodis Animarum, mintha csak olvasna a kislány gondolataiban. – Az egyik kedvenc fűszernövényem. Persze a levendula mellett. Talán már nem emlékszel rá, hiszen újszülött voltál még, amikor érezted az illatát. Bár meglehet, hogy álmaidban megtapasztaltad ezt az élményt is.

Kyra elkerekedett szemmel pillantott a férfi ráncos arcára. Előbbi néhány mondatából nem tükröződtek érzelmek, mégis heves vihart kavartak a kislány lelkében.

− Uram − hangja remegett az izgalomtól, hogy végre szabadon, büntetlenül beszélhet valakivel a világokról, amelyekben éjjelenként járt −, te elhiszed nekem, hogy az álmaim valóban léteznek?

− Elhiszem − bólintott a férfi. – Bár, ha jól sejtem, a gondozóid és a társaid nem osztják a véleményemet. Én azonban tudom, hogy az álmok léteznek, noha már időtlen idők óta képtelen vagyok rá, hogy átéljem őket.

− Az hogyan lehetséges? − kérdezte Kyra. − Rémes lehet álmok nélkül élni ebben a világban. Hogy bírod ki?

− Idővel hozzászokik az ember − felelte Custodis Animarum könnyednek szánt hangon, ám az arcáról sugárzó elkeseredettség meghazudtolta szavait. − Természetesen szörnyen hiányoznak az éjjeli vándorlások a párhuzamos világokban. Amióta erre a létsíkra száműztek, lassanként kiveszett belőlem a képesség, hogy átéljem őket. Persze valahol a lelkem mélyén még megvannak bennem az álmok emlékei, de ez csupán árnyéka annak, amit egykor érzékeltem belőlük.

− Melyik világból érkeztél, uram? És miért száműztek téged éppen ide?

− Sajnálom, de ezekre a kérdésekre nem felelhetek. Amellett, hogy nem szívesen beszélek róla, attól félek, hogy a múltam története túlságosan is felkavaró lenne számodra. Bár már sok álmot láttál, még túlságosan fiatal és tapasztalatlan vagy.

A kislány bólintott. Elfogadta a magyarázatot, és nem faggatta többet Custodis Animarumot a múltjáról. Ehelyett egy másik kérdést tett fel.

− Én is elvesztem majd az álmodás képességét? − Kyrát már a puszta gondolat is félelemmel töltötte el.

Custodis Animarum egy percig töprengő arccal nézett a kislányra.

− Nem − válaszolt végül gondolataiba merülve. − Kezdettől fogva éreztem, hogy különleges vagy. Senki nem született még a Faluban, aki képes lett volna megálmodni a valóságot és más világok jelenlétét érzékelni. Ez a tudás benned él. Soha senki nem tudja elvenni tőled.

Custodis Animarum szavai hallatán különös érzés kerítette hatalmába Kyrát. Torkában mintha egy hatalmas gombóc oldódott volna fel, amely már régóta feszítette belülről. Szeméből forró könnycseppek buggyantak ki, majd lassan végigfolytak az arcán, egy szívdobbanásnyi idővel később már rázkódott a válla a zokogástól.

A férfi gyengéden magához ölelte őt. Kyra remegve kapaszkodott a csontsovány, mégis erős, biztonságot nyújtó karokba.

− Haza akarok menni − sírta a kislány.

− Tudom, Kyra! − súgta a fülébe lágyan Custodis Animarum. − Legyél türelemmel! Érzem, hogy a sors egyszer elszólít innen téged.

 

A támadás

Tucatnyi, fekete köpenybe öltözött, csuklyás alak gyűlt össze a halott erdőben, melynek szárazra aszott fái élettelenül meredeztették törékeny ágaikat az éjszakai égbolt felé. A sötétség, amely több volt, mint pusztán a fény hiánya, áthatolhatatlan feketeségként borult a tájra. A fojtogató csendet még félelmetesebbé tette a megkínzottak utolsó hörgését idéző, gyenge szellő. Bár a csuklyások ajkát egyetlen hang sem hagyta el, mindegyikükön feszült izgalom érződött. Mind egyetlen pontra meredtek, megközelítőleg fejmagasságban. Oda, ahol egy lélegzetvétellel ezelőtt egy páncélos, csuklyás alak robusztus körvonalai tűntek elő a semmiből. Az idegennek már a puszta jelenléte szívbe markoló hideget árasztott. Királyi tartásán egyértelműen érződött, hogy jóval felette áll az összes többi csuklyásnak.

─ Salus flamma! ─ suttogta a páncélos kissé rekedt hangon. Apró, lángoló gömbök gyúltak a levegőben, melyek gyilkos tőrként szúrták át a sötétséget. Most, hogy a fény kissé eloszlatta a feketeséget, láthatóvá vált, hogy a varázsló nem a levegőben lebeg, hanem egy kőemelvény tetején áll, melynek támpillérei tengeri szörnyeket ábrázoltak, ahogyan áldozataikat fojtogatják.

Miután a páncélos elmondta a világosságot hozó varázsigét, lassú mozdulattal a feje felé emelte halottfehér kezét, és hosszú, csontszerű ujjaival lefejtette róla a csuklyát. A tűz fénykörében feltűnő arcról tömény gonoszság és pusztítási vágy sütött. Vörösen izzó, démoni tekintete élvezettel pásztázta hajbókoló szolgái hadát. Ám ekkor egy smaragdzöld szempár vonta magára a figyelmét, és a hozzá tartozó sápadt arc, mely rettegést és iszonyatot tükrözött.

 

*

 

Kyra verítékben fürödve, hevesen dobogó szívvel riadt fel álmából. A torokszorító rémület még azután sem tűnt el, hogy kinyitotta a szemét és kilépett a sötét látomás fogságából. Egész testében remegve ült fel ágyában, rettegve pillantott körül a szobájában. Az álom annyira valószerű és kísérteties volt, hogy hosszú időbe telt, mire a lány kikerült a hatása alól, és valamelyest megnyugodott.

− A Faluban vagyok − suttogta bele az éjszakai sötétségbe. Mélyet lélegzett, és igyekezett megfékezni hangja remegését. − Az a csuklyás nem érhet el engem ezen a létsíkon.

Kyra megpróbálta visszaidézni az emelvényen álló ember arcát, de hiába. Élénken emlékezett az álom minden egyes részletére, ám amikor a páncélos leemelte fejéről a csuklyát, és tekintetük találkozott, a szívét görcsbe rándító rémület mintha érzékeit is megdermesztette volna. Még annyi sem jutott el a tudatáig, hogy a csuklyás férfi volt-e vagy nő. A testéből és lelkéből sugárzó démoni erő minden mást elhomályosított.

Kyra hirtelen mozdulattal kelt fel ágyából, és a szobában idegesen körbe-körbe járkálva szőtte tovább gondolatait. Gyermekévei minden megszégyenítéssel és magánnyal együtt gondtalannak tűntek. Akkor még csupán a párhuzamos létsíkok szépségét és csodáit látta. De már hosszú ideje csaknem minden éjszaka megjelentek álmaiban az Árnyék szolgái. A lány biztosra vette, hogy Custodis Animarum segítsége nélkül régen megtébolyodott volna.

Kyra rengetegszer látogatott el a Feledés Dombjához. Ha látott valamit álmában, ami új volt a számára, vagy úgy érezte, meg kell osztania a képek hatására feltörő érzelmeit, felkereste öreg barátját. Kyra megfogadta a tanácsot, amelyet első találkozásaik alkalmával kapott a férfitól; soha többé nem említette látomásait a kolónia egyetlen tagjának sem.

Kyra gondozói és az Őrző elégedetten látták, hogy a kislány végre megkomolyodott. Hiszen ők előre megjósolták, hogy nevelésük áldásos hatására a pártfogolt felhagy majd ostoba képzelgéseivel. Amikor eljött az ideje, zokszó nélkül megkezdte a munkát női gondozója mellett a varrodában. Már több mint egy évtizede segédkezett a varrónők munkájában, akik kezdettől fogva mind nagyon elégedettek voltak vele.

Kyra sok kérdésére választ kapott Custodis Animarumtól. Megtudta, hogy az idők kezdete óta minden létsíkot a Fény és az Árnyék erőinek harca mozgat, és hogy ezek egymás nélkül nem léteznének. Ez a két erő minden emberben és a világokat benépesítő összes érző és gondolkodó lényben is megtalálható, a kérdés csupán az, melyiket hagyják érvényesülni. Kyra álmaiban megrendítő végletekkel találkozott. A saját szemével láthatta azokat, akik hatalom- vagy bosszúvágyuktól, esetleg félelmüktől vezérelve, önként átengedték magukat az Árnyéknak. Mások harcoltak ugyan, de nem volt bennük elég erő az ellenálláshoz. A sötétség őket is uralma alá hajtotta. Akadtak azonban olyanok, akiknek bátorságát, bölcsességét és erejét Kyra őszinte tisztelettel szemlélte. Nekik sikerült megmaradniuk a Fény útján, s utolsó leheletükig küzdve nem egyszer fényes győzelmet arattak az Árnyék felett.

A lány érezte, hogy a két ősi erő egyensúlya megbomlott. Tudta, hogy a folyamat hosszú évekkel ezelőtt kezdődött, még mielőtt ő megszületett volna, ahogyan azt is, hogy mindennek okozója az a hatalmas erejű és kegyetlen páncélos varázsló, aki egyre gyakrabban bukkant fel álmaiban.

Custodis Animarum nem érzékelte ugyan a rejtélyes és félelmetes feketemágus jelenlétét, de mindig készséggel meghallgatta róla Kyra történeteit. Hosszú órákon keresztül beszélgettek a feketébe öltözött alakról, éjszakákon át találgatták, ki lehet ő és mi a célja. Abban mindketten egyetértettek, hogy a feketemágus nyilvánvalóan az Árny egyik leghatalmasabb szolgája, és hogy óriási fenyegetést jelent a világokra nézve. Custodis Animarum ennek ellenére úgy vélte, hogy a kolóniát nem fenyegeti veszély.

− A Falu lakói semmit sem tudnak a Fényről − legyintett a férfi, amikor Kyra első alkalommal beszélt neki az álmában megjelenő, nagy erejű feketemágusról −, tehát nincs mit kiirtani a szívükből. Ez a férfi valószínűleg előbb fog táncra perdülni egy százszorszépekkel teli mezőn, minthogy ellátogasson a Faluba. Nyilvánvaló, hogy a pusztítás és a hatalomvágy a lételeme. Semmi kihívást nem jelentene neki olyan emberek leigázása, akik egész életükben robotolnak, és maradékosokat foglalkoztatnak arra a célra, hogy a megtermelt felesleget megsemmisítsék.

Kyra azt is megtudta öreg barátjától, mi történik azokkal az emberekkel, akik, miután megöregedtek és végleg elgyengültek, örökre eltűnnek a Faluból. Custodis Animarum mesélt a színtelenre őszült hajú, összeaszott emberekről, akiket egykori pártfogoltjaik támogattak fel hozzá, mert jártányi erejük sem volt már. Valamennyiük arca büszke önelégültséget sugárzott, mohó izgalommal várták a felszabadulást.

A kolónia tagjai nem tartották számon az évek múlását, így nem is tudhatták, mennyi idősek, amikor elindulnak utolsó útjukra. Csak a régi, pártfogoltkori társaikhoz tudták hasonlítani magukat. Az idő múlásával kitört egy alig leplezett versengés azért, hogy melyikük érdemli ki leghamarabb a felszabadulás jogát. A Falu lakói egytől egyig úgy vélték, hogy azok az emberek dolgoztak a legkeményebben, a leghatékonyabban, és azok tették a legtöbbet a kolóniáért, akik a leghamarabb merültek ki végleg a munkában. Ez alól csak a Szürkék képeztek kivételt.

− A legtöbben negyvenéves koruk körül jönnek el hozzám a felszabadulást kérve − mesélte viszolyogva Custodis Animarum Kyrának. − Aki nem tagja a Szürkék Tanácsának és ötven évet megél ezen a létsíkon, az már matuzsálemnek és kiközösítettnek számít. Kezdetben iszonyodtam önmagamtól, miután megérintettem ezeknek az embereknek a halálosan kimerült testét, és egyetlen mozdulattal kiszívtam belőlük az életet. Akkor még mély szánalmat éreztem irántuk. De később megtanultam, hogy ha szánom őket, csak saját magamat teszem tönkre. Mára csak közöny és megvetés maradt bennem irántuk.

Kyrát mindig elkeserítette öreg barátjának sorsa. A lány tudta, hogy iszonyatos teher nehezedik Custodis Animarum vállára, de megrémítette a férfi hangján érződő keserű gúny, amikor a kolóniáról és a világukról beszélt. Kyra képtelen volt elfogadni, hogy itt egyáltalán nem léteznek sem az érzelmek, sem pedig a mágia.

Makacsul hitte, hogy ez a világ nem ér véget a Falu határánál. Remélte, hogy azon túl is folytatódik, és hogy a mágia valamilyen formában jelen van benne. Hiszen, ha nem így lenne, ő sem kaphatta volna meg az álmodás képességét.

Kyra nem osztotta Custodis Animarum véleményét abban sem, miszerint a rejtélyes feketemágusnak soha nem jutna eszébe rátörni a kolóniára. Ő maga úgy gondolta, hogy ez bármikor megtörténhet. Valami azt súgta neki, hogy a varázslónak nagyon is jó oka van erre a létsíkra jönni. Érezte, hogy a páncélos alak olyasmit keres, amire egyedül itt találhat rá. Kyra kimerülten rogyott le ismét a kemény ágyra. Sejtelme sem volt róla, mi lehet az, amit a varázsló keres, bár már jó néhányszor töprengett a kérdésen.

Végül nyugtalan álomba merült, és néhány óra múlva kialvatlanul, üveges tekintettel kelt fel ágyából, hogy elkísérje női gondozóját a varrodába.

 

*

 

− Egy kissé nyúzottnak látszol − jelentette ki Amna, egy alacsony, őszülő hajú varrónő. Hangjában nem volt együttérzés, de még csak kíváncsiság sem, hogy mi okozhatta Kyra kimerültségét, csupán egy tényt állapított meg.

A lány elcsodálkozott a megjegyzésen. Nemcsak azért, mert már majdnem véget ért a délelőtti munkaideje, és a többi varrónő egész idáig szó nélkül hagyta „nyúzottságát”, hanem azért is, mert a Faluban nem volt szokás másnak a normálistól kicsit is eltérő állapotáról beszélni.

− Semmiség − felelte gyorsan. − Csak nem aludtam túl sokat tegnap éjjel. Ez minden.

− Megértelek − nézett rá ellágyult arccal Elli, egy másik, Amnánál valamivel fiatalabb varrónő. − Ügyes és szorgalmas felnőtt nő lettél. Bizonyára amiatt vagy izgatott, hogy a Szürkék Tanácsa hamarosan kijelöl egy élettársat a számodra. Emlékszem, én is izgatott voltam az új egység alapítása miatt a te korodban. De aztán − tette hozzá felderült arccal − egy kedves és rendes férfi élettársat kaptam Jan személyében.

Kyra zavartan húzogatta sötétszürke kendőjét. A többi nő nem hordott ehhez hasonló ruhadarabot. Az ő lágy hullámokban leomló, sötétvörös haját azonban a Szürkék túlságosan feltűnő jelenségnek találták, ezért attól kezdve, hogy megkezdte a munkát a varrodában, köteles volt elrejteni.

Tökéletesen megfeledkezett arról, hogy egy tizenhét éves lánynak a kolónia elképzelése szerint már illett foglalkoznia a saját egység gondolatával. Kyrát ez a változás teljesen hidegen hagyta. Lényegtelen volt számára, hogy a gondozói elől leplezi éjjeli látomásai gazdag világát, vagy egy vizenyős szemű fiatalember elől. Már nem sikoltozott ébredéskor, bármilyen rémséget látott is álmaiban. Már teljesen nesztelen léptekkel tudott kiosonni a házból, amikor Custodis Animarumhoz indult. Gondozói házában saját szobája volt ugyan, de biztosra vette, hogy leendő férfi élettársa mellől is könnyedén el tudna illanni. A Falu szabályai szerint a pároknak tilos közös ágyban aludni, ráadásul a kolónia minden tagja születésétől kezdve ösztönösen tudta, hogy éjszaka kötelező aludni.

− Én nem félek az új egység megalapításától ─ felelte egyszerűen.

− Előttünk nem kell titkolóznod, Kyra − nézett rá Amna jóindulatúnak szánt mosollyal. − Mind tudjuk, min mész most keresztül.

− Természetes, hogy bátornak és jól neveltnek akarsz tűnni − tódította Lea. − De ez egy kivételes életszakasz, amikor mindenkinek megbocsáthatók a kisebb szabályszegések.

Kyra mélyet lélegzett, majd mosolyt erőltetett az arcára.

− Igazatok van − darálta gépiesen éppen úgy, mint gyermekkorában a „törvényszegéseit” követő bocsánatkéréseket. − Köszönöm, hogy megoszthatom veletek a jövőmmel kapcsolatos aggodalmaimat.

 

*

Nem sokkal azután, hogy elmentek az ételszállítók, újra kopogtattak.

─ Elfelejtettek volna valamit? ─ vonta össze ősz szemöldökét Donn.

─ Mindjárt megnézem.

Kyra otthagyta a félig kicsomagolt, vacsorára szánt cipókat, vajat és sajtot, majd készségesen elindult az ajtó felé.

A küszöbön egy alacsony, bajuszos férfi állt.

─ A munkád nemesítsen meg, leány! ─ köszönt az idegen.

─ Ahogyan téged is, uram!

─ Te csakis Kyra lehetsz.

A férfi nem kérdezett, de megerősítést várt. A kolónia szabályai nem engedték, hogy bárki bárkit a nevén szólítson, amíg az illető be nem mutatkozott.

─ Igen, én vagyok Kyra ─ bólintott a lány.

─ Nagyszerű! Nos, Kyra, üzenetet hoztam neked. A Szürkék Tanácsa megtalálta a legmegfelelőbb férfi élettársat számodra. Ma este vacsora után mindkettőtöket várnak a Tanácsos Házban, hogy bemutassanak titeket egymásnak, és elmondják a legfontosabb szabályokat a közös életetekkel kapcsolatban.

Mielőtt a lány felelhetett volna, Lea hangja csendült fel a háttérben:

─ Kyra, ki az?

─ Egy küldönc… ─ kezdte volna a lány. Ám Lea tőle szokatlan lelkesedéssel az ajtó felé vetette magát.

─ Tudtam! Tudtam, hogy végül az én Kyrámat is elég értékesnek találják ahhoz, hogy saját egységet alapíthasson!

Lea arcán egy pillanatra az öröm sosem látott árnyéka suhant át.

─ A munkád nemesítsen meg, uram! ─ fordult az asszony a küldönc felé. ─ Megtisztelnél minket azzal, hogy velünk vacsorálsz ezen a boldog estén?

─ Munkád nemesítsen meg téged is, asszonyom! Köszönettel elfogadom a meghívásodat. Úgyis azt az utasítást kaptam, hogy kísérjem el Kyrát a Tanácsos Házhoz.

Amikor a férfi elhaladt a lány mellett, Kyra észrevette az ételcsomagot a kezében. Az egységek zárt rendszereket alkottak, amelyek a munkaidőt kivéve soha nem érintkeztek egymással. A küldöncöt azonban a Faluban mindenütt marasztalták vacsorára. A kolónia tagjai ezzel a szerény ünnepléssel adóztak azoknak a változásoknak, amelyeket nem tudtak eltávolítani életükből.

Deven tányérja, amelyet hosszú évek óta senki nem használt, most újra előkerült a kredencből. Kyra fájó szívvel gondolt arra, hogy miután bátyja saját egységet alapított, soha többé nem hallott felőle.

Lea többet beszélt a vacsora alatt, mint munka közben bármikor. Nem titkolta, hogy a pártfogoltja nővé válása miatti boldogsága összefonódik saját közelgő utolsó útjának reményével. Donn is büszkén somolygott. Kyra nem emlékezett rá, hogy férfi gondozója valaha is így nézett volna rá.

Úgy tűnik, a Szürkék készséggel szemet hunytak pártfogoltkori furcsa szokásai felett. Döntésük megmutatta, hogy a kolónia teljes értékű tagjának tekintik a lányt. Egy élőbb és lélegzőbb világban a párválasztást szent ceremónia és vidám ünnepség követné. Kyra nem egy menyegzőt látott már álmaiban. Akadtak szerencsés nők, akik egybekelhettek a kedvesükkel, míg mások érdekházasságba kényszerültek, és csak reménykedhettek abban, hogy a szerelem tüze később fellobban közöttük. Kyra azonban tudta, hogy neki ilyesmiben soha nem lehet része. Bárhogyan is szólt a levél, nem lehet nő, csupán női élettárs. Később pedig nem lehet anya, csupán női gondozó.

─ Ideje indulnunk ─ szólt a küldönc, miután az utolsó falat kenyér is elfogyott.

Kyra a tányérok után nyúlt, de Lea szelíden eltolta a lány kezét.

─ Ma én mosom el őket. Rád sokkal fontosabb feladat vár még.

─ Köszönöm a figyelmességedet, kedves gondozóm!

Amikor a lány a küldönc oldalán kilépett a házból, Donn még utána szólt.

─ Soha ne térj le az Útról, Kyra!

─ Úgy lesz, kedves gondozóm! ─ fordult vissza mosolyogva a lány.

A hároméves pártfogoltak már büszkén kántálták az Út hét állomását. Születés. Munkássá válás. Párválasztás. Új egység alapítása. Pártfogolt fogadása. Pártfogolt elbocsátása. Búcsúzás. Mindezeket a napi munka kötötte össze.

Kyra beleszédült a gondolatba, hogy a Szürkék rövid időn belül három új állomáson fogják átlökni őt. Jólesett neki, hogy a halvány holdfényben fürödve végre szabadon lélegezhet a kora esti hűs levegőből.

A Tanácsos Ház sötét sziluettje hamar feltűnt a láthatáron. Az épület csak annyira volt hivalkodó, amennyire egy szerényebb templom, a kicsiny kőházak sorai mellett mégis palotának tűnt. Kyra nem dicsérte meg a Tanácsos Házat, sőt a lépcsőt sem. Talán emiatt suhant át a döbbenet árnyéka a küldönc arcán, ahogy a kapu felé kísérte a lányt. Végül azonban a lelkesedés hiányát a fegyelmezettség jelének vélhette, mert nem tette szóvá a dolgot.

Amikor Kyra a küldönc oldalán belépett az épületbe, úgy érezte, egy kriptába került. Az ablakok hiánya és a kék lánggal égő fáklyák kísértetiessé tették a folyosókat.

─ Nem arra megyünk ─ figyelmeztette Kyrát a férfi, majd balra intett a kezével. ─ Az állomások termei a másik irányban vannak.

Az oldalfolyosóról nyíló ajtók mind kisebbek és jelentéktelenebbek voltak a lépcsővel szemköztinél. A küldönc az elsőt nyitotta ki Kyra előtt.

─ Marcus hamarosan megérkezik, hogy elmondja az új szabályokat, amelyek a leendő férfi élettársadra és rád vonatkoznak. Addig, kérlek, várj türelemmel!

Kyra bólintott. Ahogy a küldönc rácsukta az ajtót, torokszorító érzés tört rá, mintha börtönbe zárták volna. Még egy cellatársa is akadt. A kicsiny szobában álló, súlyos kőszékek egyikén egy fiú ült, aki most Kyra felé fordult, majd elmosolyodott.

─ Üdvözöllek! A munkád nemesítsen meg! A nevem Theo.

─ Ahogyan téged is, Theo. Üdvözöllek! Én Kyra vagyok ─ viszonozta a lány a szertartásos köszöntést, miközben alaposan szemügyre vette a fiút.

Theo lenszőke hajával és finom vonású arcával egészen jóképű volt. Kedves mosolya mögött azonban üresség lakozott, világoskék szemében szemernyi élet sem szikrázott.

Hamarosan újra nyílt az ajtó, és egy aszkétaszerűen sovány, szakállas férfi lépett be rajta.

─ Üdvözöllek benneteket, kedves pártfogoltjaim! ─ köszöntötte az öregember Kyrát és Theót. ─ A nevem Marcus. Mondanám, hogy a munkátok nemesítsen meg benneteket, de úgy látom, ez már megtörtént.

─ Köszönjük elismerő szavaidat, uram! – mondta Theo.

─ Mindazonáltal van még hová fejlődnötök. Még csak az Út felénél jártok.

Kyra úgy érezte, mondania kellene valamit. Bármit, amivel leplezheti közönyét az új egység alapítása iránt.

─ Bízhatsz bennünk, uram ─ nyögte ki végül.

─ Nos, egyelőre nem adtatok okot rá, hogy ne bízzak meg bennetek, éppen ellenkezőleg. Mindketten nagyszerűen végzitek a munkátokat, ezért a Szürkék Tanácsa egyöntetűen úgy gondolja, készen álltok arra, hogy még nagyobb felelősséget vállalva szolgáljátok a kolóniát. Kiválasztottunk benneteket egymás élettársának, ezért mától fogva minden egyes nap, vacsora után kötelesek vagytok együtt tölteni egy kis időt. Ezeken az estéken engedélyezem, hogy szabadon járjatok a Faluban a pihenési idő kezdete után is. Sétálhattok, beszélgethettek, összeszokhattok. Két kikötésem van csupán; a testi érintés továbbra is tiltott számotokra, és éppen olyan hatékonyan kell dolgoznotok, ahogyan eddig is tettétek. Ha bármelyik szabályt megszegtétek, több napra csökkentjük az ételadagotokat. Nemsokára elkészül a ház, amelyben lakni fogtok. Amikor legközelebb értetek küldök, azonnal el kell búcsúznotok a pártfogoltkori egységetektől, és be kell költöznötök az új otthonotokba. Megértettetek minden szabályt a párválasztás állomásával kapcsolatban?

─ Igen, uram ─ bólintott Theo.

─ Igen ─ felelte Kyra.

─ Helyes. Most távozhattok.

 

*

 

─ Úgy látom, elfáradtál, kedves leendő élettársam. Megengeded, hogy visszakísérjelek az otthonodba?

Kyra nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy Marcus elbocsátotta őket. Az egyre sűrűbben felragyogó csillagokat elnézve lehetett egy-két óra is. Az előző, átvirrasztott éjszaka és a végigdolgozott nap után ez a könnyű séta is megviselte, így ásításait nem tudta elfojtani. Hálás mosolyt erőltetett az arcára.

─ Igen, az jó lenne. Köszönöm, kedves leendő élettársam.

A lány lassú léptekkel haladt tovább a fiú oldalán. Legszívesebben otthagyta volna Theót, és rohant volna, ahogy csak a lába bírta. Egész este igyekezett udvariasan társalogni leendő élettársával, akiről kiderült, hogy juhtenyésztő. Kyra tudta, hogy illik úgy tennie, mintha még életében nem látott volna ilyen állatokat a tányérján kívül. Tovább érdeklődött hát a juhok kinézetéről, táplálékáról, majd mesélt a saját munkájáról is. Több újdonságot azonban nemigen tudhattak meg egymásról. Minden egység egyforma volt; egy gondozópárból, egy lány pártfogoltból és egy fiú pártfogoltból álltak. A munkák pedig nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és mindenkinek az életét kitöltötték.

Az este nagy részében Kyra és Theo szótlanul sétáltak egymás mellett. A fiút láthatóan nem zavarta a dolog, a hallgatagság a kolóniában az egyik legértékesebb tulajdonságnak számított. A lány azonban csak most érezte meg az új állomás súlyát. Ha már az első, Theóval töltött este alatt elfogyott a mondanivalójuk, és ha már most beleszakad a szíve abba, hogy nem törheti meg a kínos csendet az álmairól szóló történetekkel, mi lesz ezután?

Ahogy Kyra és Theo elhaladtak a Tanoda mellett, már meglátták az első maradékosokat, amint hozzálátnak a gyomnövények ültetéséhez. Az ismeretlen arcú férfiak és nők lopva érdeklődő pillantásokat vetettek feléjük.

─ Nem tudnak úrrá lenni a kíváncsiságukon ─ csóválta a fejét Theo. ─ Nézd csak, az a férfi egyenesen minket bámul.

Kyra visszafordult a maradékosok csoportja felé. Ugyanaz a férfi, aki az előbb még őket nézte, most kétségbeesetten hadonászva mutogatott a hátuk mögé. Kyra ekkor meghallotta az iszonyatos üvöltést. Épp csak arra volt ideje, hogy az égre nézzen. A hatalmas test sziluettjét lehetetlen volt kivenni a sötétségben, ám a vörösen izzó szempár és a bestia tátott szájából feltörő lángok a biztos halál ígéretét hordozták.

Kyra még látta a szeme sarkából, ahogy a maradékosok egymás után vetik be magukat a gyomnövények közé. Felsikított, majd a pusztító lángtenger rázúdult a sárkány torkából.