Erős, nyers hangja bántotta a fülét, ezért a kislány kissé összébb húzódott. Nagyon mérges, de kire haragszik? A kiabáláshoz hozzá volt szokva, hallott már ilyet. Apa is gyakran kiabál, néha vele is, ha valami rosszat csinál. Vagy idegen felnőttekre, akik hébe-hóba felbukkannak náluk. Anyával nem lármázik sokat, mert Anya olyankor visszaordít, és akkor Apa abbahagyja. De most valami másról volt szó. Nem róla, és nem is Anyáról. Sejtelme sem volt, hogy miről, de majd később megkérdezi Apát.

Ahogy jobban kilesett, kis híján felsikoltott. Rémülten vette észre, hogy Apa felemeli a kezét. Meg akarta ütni az egyik férfit, ez azonban nem sikerült neki, mert az éberebb volt, és gyorsabban mozdult. Mire a kislány észrevehette volna, a két másik fekete ruhás egy szempillantás alatt odaugrott, és lefogta Apát. Egyikük hátrafeszítette a kezét, mialatt a másik gyakorlott mozdulattal összekötözte a csuklóját.

– Gyerünk, most velünk jöttök! – mondta egyikük.

2. Fejezet

Arlingtown, 1996

 

– Elza, merre vagy? Megérkeztem!

Elza a szobájában rendezkedett. A tiszta ruhákat már összehajtogatta, most a szennyes ágynemű volt soron, amelyet takaros kupacba halmozott, hogy a kosárba tegye.

– Jövök! – kiáltott le a lépcsőn, remélve, hogy elejét veszi az apja további kérdezősködésének.

Tizenegy hónap telt el azóta, hogy Arlingtownba, ebbe a nyugodt, észak-skóciai kisvárosba költöztek. Apjával, Clement Gallagherrel, valamint Susan nénivel, egy idős rokonukkal alkottak egy családot, amióta Elza édesanyja, Gillien meghalt. Néhány hét keresgélés után bukkantak erre a takaros házra a város egyik külső kerületében. Mindhárman azonnal megkedvelték, igaz, Susan néninek bármi megfelelt. Amikor a huszonkét éves Elza először állt szemtől szembe a Mansion Square-en álló házzal, tudta, hogy nem kell tovább keresniük. Korábbi lakásukhoz képest, ahol még az édesanyja is velük élt, ez a hely pazar kastélynak számított. Amaz sötét és lehangoló volt, ez pedig még üresen is élettelinek tűnt, a körülötte fekvő parkkal és sétánnyal együtt.

Elza már azelőtt hallott Arlingtownról, hogy odaköltöztek volna. A buja, zöld dombok között megbúvó várost változatos vidék övezte, és húszpercnyi autózással egy tóhoz lehetett eljutni. Elzát lenyűgözte a nyüzsgés, köztük az Időkerék nevű kerékpármúzeum, amely lelkes látogatók tömegeit vonzotta. Ezt mindenekelőtt annak köszönhette, hogy a múzeumigazgató újító ötlete nyomán az épület alagsorában kerékpárkölcsönzőt rendeztek be.

De Arlingtown más meglepetésekkel is szolgált. Közte a Bűvészbunker nevű klubbal, amely az amatőr és profi bűvészek találkozóhelyének számított. A Bűvészbunker ügyes vezetője maga sem gondolta, hogy a hírportálok címoldalára kerül, ugyanis nem egészen öt hónapon belül azzal tette nyereségessé a társaságot, hogy hetente látványos bűvészműsorokat szervezett, amelyek szó szerint elbűvölték a közönséget. Arlingtown városa páratlan izgalmak és újdonságok helye volt, Elza pedig izgatottan várta a városalapítási ünnepséget, amelyet minden év október tizenegyedikén tartottak zenével, ünnepléssel és lélegzetelállító tűzijátékkal.

Testalkatát tekintve Elza inkább alacsony volt, mint magas, szabályos, kerek fejformáját az édesapjától örökölte. Arcát kissé húzott, vágott szeme tette különlegessé, amely nagyon jól illett sötétbarna hajához. Kiskorában sokszor ácsorgott a nagy tükör előtt, ilyenkor két kezével még jobban oldalra húzta a szemhéját, és azt találgatta, vajon jobban festene-e úgy. Amikor Gillien ezt észrevette, csak nevetett, majd szülői tekintélyét visszanyerve megdorgálta, hogy még a végén elkopik a tükör. Eltérően a hozzá hasonló, húszas éveikben járó lányoktól, Elza nem volt elégedetlen a külsejével, egy dolog zavarta csupán saját magán: egy heg éktelenkedett a bal keze fején, éppen középen. Ezt még akkor szerezte, amikor régen, egy családi kirándulás alkalmával parázs lövellt rá a tábortűznél. Elza hibátlan bőrét ez a heg csúfította el egy szemernyit – igaz, inkább csak ő vélekedett így, az emberek észre sem vették.

 

A gyermekkori sérülés jelentősége rég megváltozott. Sebezhetőségének helyét átvette a szándék, hogy küldetését mások támogatásában találja meg. Éppen ilyennek bizonyult az a munka, amelyet a VárosAngyal nevű szervezetnél vállalt. A hirdetésüket egy szórólapon látta nem sokkal azután, hogy Arlingtownba költöztek, és még aznap jelentkezett. A kis cég éppen azt a küldetést testesítette meg, amely olyan sokat jelentett neki: a közösségi szolgálatot. Az önkéntes munka célt adott számára, és ez Elzát mindig újabb és újabb feladatokra ösztönözte. A csapattagokkal nagy örömmel ünnepelték meg, ha elérték a kívánt eredményeket. Ilyen volt például egy nyári mentorprogram felállítása, amely nehéz helyzetű fiataloknak nyújtott támogatást, de Elza még ennél is jobban szerette a „Könyvkirály” névre keresztelt programot, amelynek során mini könyvautomatákat állítottak fel közterületeken, lehetővé téve a gyors és filléres kölcsönzést. Legutóbbi munkája sem volt kevésbé izgalmas: az utóbbi hetekben Elza a városszéli termelői piac takarítását szervezte meg, amely Arlingtown üzleteit látta el zöldséggel és gyümölccsel, ezért az ott dolgozók különösen hálásak voltak a VárosAngyal felajánlásáért.

Bármilyen elhivatottan is dolgozott, Elza nehezen viselte a zökkenőket, amelyek időnként akadályozták a munkáját. A legnehezebben azt szokta meg, hogy végeláthatatlan csatát kellett vívniuk a szükséges pénz előteremtéséért. A szervezet nem tehetett egyebet, támaszkodnia kellett az adományok és támogatók nagylelkűségére, ám ez hullámzó ütemben érkezett, ezért olykor elbizonytalanította a végső sikert. Márpedig pénzből sosem volt elég. Elzának azt is meg kellett tanulnia, miként fogja össze az önkéntesekből álló csapatot, mert előfordult, hogy felvetette fejét a tétlenkedés. Ha valaki nem vette komolyan a munkáját, az bosszantotta, de szerencsére ezeket az ügyeket meg tudta beszélni az apjával, aki más szemszögből nézte a dolgokat, és segített a megoldásban.

 

Amikor beköltöztek a házba, Elza az emeleti szobát választotta magának, amely ugyan nem volt nagy, de ablaka a térre nézett, és kedvező fekvésénél fogva egészen világosnak bizonyult. Legjobban az ablaka előtti mélyedést szerette. Olyan volt, mint egy kis fülke vagy kiugró, kívülről nézve inkább zárt erkélynek tűnt, és egy személynek éppen megfelelt. Apja barkácsolt hozzá egy méretben odaillő magas dobogót, amelyre Elza egy vastag matracot fektetett. Ide le tudott ülni, sőt, a mérete azt is megengedte, hogy a lábát feltegye. A kis kuckó pompás rejtekhelynek bizonyult, ahonnan zavartalanul szemlélhette a déli sétájára induló, hajlott hátú, idős férfit, a fiatal édesanyákat, akik babakocsijukat tolták, és a gyerekeket, akik délutánonként labdáztak, néha még esőben is. A park körül rendszeresen felbukkant egy középkorú férfi is, akinek fülhallgató volt a fülében, és mindig ugyanazon az útvonalon haladt. Csupa-csupa visszatérő alak. Az ismerős arcoknak még nevet is adott magában, ami nagyon mulattatta.

A környéken nem állt meg az élet egy pillanatra sem. A tér körül néha nagy volt az autóforgalom, de ez nem hallatszott el a házukig. Elza szerette, amikor egész családokat fürkészhetett, ilyenkor azt találgatta, hány évesek lehetnek, és mekkora méretű cipőt hordhatnak. Ezt a szokását egy régi szomszédjától vette át, aki a barátnőivel mulatott így gyerekkorában. Hébe-hóba kéregetők bukkantak fel, Elza pedig számolta, hány ember nyúl a zsebébe aprópénzért. Soha nem jutott el sokáig a számolásban.

Az itt töltött tizenegy hónap viszonylag nyugodtan telt Elza számára, ha ugyan ki lehet ilyesmit jelenteni egy fiatal lányról, akinek meghalt az édesanyja. Amikor Gillient a betegsége már annyira ledöntötte, hogy csak feküdni tudott, Elza szótlanná és visszahúzódóvá vált. Minden nap feltette magának a kérdést: hol a világ igazsága, ha az édesanyját szenvedni látja? Az utolsó időkben Gillien hullámos, aranyszőke haja elvesztette a fényét, tekintetében állandósult a reményvesztettség, pedig szépsége azelőtt ámulatba ejtette az embereket. Hamvas, fehér bőre, ruganyos alakja és rózsaszín ajka magával ragadta Clementet, amikor először meglátta. Gillien tekintete életet és magabiztosságot sugárzott. Amikor kacagott, hosszú haja ide-oda táncolt, és ilyenkor még elbűvölőbbnek látszott. Házasságuk második évében Clement felkeresett egy festőt, és arra kérte, hogy fessen egy portrét a feleségéről. A festmény a hálószobájukban kapott helyet, és azóta is ott függött a férfi ágyával szemben. Gillien örökké vele maradt, soha nem is ment el igazán, Clement legalábbis így érezte. Reggelente, amikor kinyitotta a szemét, mindig ő mosolygott rá a falról, kedvesen és biztatóan.

Clement addig ápolta a feleségét, amíg tudta, azonban egy nap a férfi összeesett a kimerültségtől, így nem volt mit tenni, felvettek egy ápolót.

Egy reggel végül bekövetkezett a legrosszabb.

Miután Gillien meghalt, még évekig Fremontban laktak, ám később Clement úgy döntött, itt az ideje új helyre költözni. A régi otthon emlékeit nehezen viselték, és akkortájt egy távoli rokonukról, Susan Dixonról is aggasztó hírek érkeztek.

Clement egy borongós délután kapta kézhez a levelet, amiben megromlott egészségi állapota miatt Susan néni felajánlotta, hogy megválik a házától, ha Clement, a távoli unokaöccse befogadja, és gondoskodik róla. Hogy a fenntartási költségekhez hozzájáruljon, a háza eladásából származó bevételt Clement az új otthon megvásárlására fordíthatta, sőt, arra is lehetősége volt, hogy a pénzt tetszése szerint felhasználhassa. Elza annak örült a legjobban, hogy a ház vételárának kifizetése után még új bútorokra is futotta.

Pár hét alatt elintéződött minden. Mindkét házra hamar akadt vevő, így Clement, Elza és Susan néni beköltözött az arlingtowni házba, amelynél jobbat és kényelmesebbet elképzelni sem tudtak volna. A bevételből maradt annyi, hogy alkalmazzanak egy bejárónőt, aki elvégezte a ház körüli teendőket. Clement szem előtt tartotta, hogy főzésben jártas személyt találjon, Carys pedig megfelelt a feltételeknek.

Mami helyébe senki nem léphetett, de amikor Elza Carysszel beszélgetett, olyan érzése támadt, mintha egy második anyát vagy nagymamát kapott volna. A hatvannegyedik évéhez közeledő házvezetőnőjük időtlen varázsa meghazudtolta a korát. Őszesbarna haját általában copfba fogta, amely keretezte kék szemét és kerekded arcát. Megerőltető munkája ellenére is meglepő lendülettel mozgott, Elza nem tudta felidézni, látta-e valaha leülni. A régi divatot idéző szemüvege mindig az orrán ült – Carys rajongott a vintage tárgyakért.

Noha nem tudott olyan önfeledten kacagni, mint Mami, Elza számára mégis afféle rokoni viszonyhoz hasonlított a vele való kapcsolat. Néha saját maga előtt is elszégyellte magát, amiért a palást szó jutott eszébe róla, de volt rá magyarázat: Carys rájuk terített palástként védte őket. Neki köszönhették a tiszta házat, a mosott ruhát és a friss ételt.

Carysnek más érdemei is voltak. Rögtön észrevette, ha bántotta őket valami, és ez még akkor is így volt, ha Clement vagy Elza egy szót sem szólt. Látta a tekintetükből, a testtartásukból, a hangulatuk változásából. Nem csak Elzával, Clementtel is szót tudott érteni, és a férfi értékelte a bátorító szavakat, különösen a nehéz időkben. Carysen is múlott, hogy Elza el tudott járni a VárosAngyalhoz, egyébiránt nem akadt volna segítségük. Amikor Clement nyáron betegeskedett, és egy hétig ki sem kelt az ágyból, Carys a szokásos heti négy alkalom helyett naponta eljött. Elza, aki éppen akkor kezdett bele egy nagyobb munkába a VárosAngyalnál, hálája jeléül óriási virágcsokorral köszönte meg Carysnek az önzetlen támogatást, ő pedig nem értette, miért e jutalom. Mindezeken felül ő tartotta kézben a számlákat, és figyelte a befizetések határidejét. Elza a legjobban annak örült, hogy így több időt tudott az apjával tölteni, aki az utóbbi években sokat veszített az erejéből.

Elza néha csodálkozott Carys erős akaratán: szeretett mindent maga irányítani. Ez csorbíthatta némileg házvezetőnőjük tökéletességét, de a lány igyekezett nem tudomást venni róla. Ezzel együtt is úgy érezte, mintha Carys mindig is velük lakott volna.

– Amikor hozzánk került, látta, milyen nagy szükségünk van rá. Így szokta meg, hadd legyen ő a főnök. – Clement ebben a dologban megértőbbnek bizonyult, mint Elza.

– De, Papus, most már nem kell ide főnök, minden rendben van a házban – vélekedett a lány.

– Hagyd csak! Mit csinálnánk nélküle? Ha annyira akarja, hadd csinálja. Engem nem zavar.

Az új élet tehát elkezdődött, és Elza lassan úgy érezte, mintha mindig is Arlingtownban lakott volna.

 

A földszinten becsapódott a bejárati ajtó.

Elza berakta az összehajtogatott ruhákat a szekrénybe, és leszaladt a lépcsőn.

– Itt vagyok, Papus! – kiáltotta, ahogy belépett a konyhába. Clement addigra már bevitte a papírtáskákat a friss élelmiszerekkel. Carys aznap nem jött, ezért a férfi intézte a vásárlást. Carys hetente pontos listát írt az alapanyagokról, amelyekre a főzéshez szüksége volt.

– A krumplit és az almát levittem a pincébe. Mondd meg Carysnek, hogy ott megtalálja – mondta Clement.

Az ötvennyolc éves férfi a kényelmes, praktikus öltözéket kedvelte. Őszes haját hosszabbra növesztette, mint a legtöbb vele egykorú, ez egyfajta bohém kinézetet kölcsönzött neki. Mélyen ülő, barna szeméből barátságosság áradt. Időnként, ha nem érzett kedvet a borotválkozáshoz, hagyta kinőni a szakállát, igaz, ez általában csak néhány napig tartott. Mindig magánál tartott egy még működő, régi zsebórát, amelyet a nagyapjától örökölt. Csak este, lefekvéskor tette ki a nadrágzsebéből, és rendszeresen ellenőrizte, hogy pontosan jár-e.

Clement, korát meghazudtolva, megőrizte erős és mozgékony alkatát, amelyet részben a munkájának köszönhetett. A L’Artisan nevű éttermet azután vette át, hogy Arlingtownba költöztek. Még hétvégén és ünnepnapokon sem zártak be, és minden nap akadt odabent sürgős tennivaló, amelyet el kellett intézni. Szerette tudni, mi történik, és ha telefonon hívták, személyesen ellenőrizte a dolgot.

 

Szombat délután volt, Papus nem dolgozott, és Elza abban bízott, tudnak egy kicsit beszélgetni. Apja olyan kimerült mostanában, és mintha fogyott volna pár kilót.

– Sok a munkád mostanában, Papus?

Clement a lányára sandított. Szűkszavú férfi létére nehéznek találta, hogy magáról beszéljen. Amióta a felesége nem volt mellette, még szótlanabbá vált. Megrázta a fejét.

– Ne aggódj, minden rendben. Csak keveset aludtam.

Elza leült a konyhaszékre. Ahogy összeráncolt szemöldökkel fürkészte apja fáradt arcát, legszívesebben átölelte volna, de tudta, hogy ezzel nem tudja szóra bírni. Valami bántotta Papust. Olyan jól ismerték egymást, nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy tudja, az apja mondani akar valamit, csak éppen fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá.

– Kérsz valamit? Főzzek kávét?

Clement tétovázott. Odament a konyhaasztalhoz, és kihúzott egy széket. Megrázta a fejét.

– Nem kérek, ne fáradj.

– Valami mást? Teát vagy vizet?

– Azt sem. Nem vagyok szomjas.

– Jól vagy, Papus? – Elzát éles szeme segítette abban, hogy észrevegye, mikor van szüksége a másiknak segítségre.

– Semmi bajom, csak…

Clement összeszorította az ajkát, de aztán folytatta.

– Szeretnék valamit elmondani neked, Elza. Először nem akartam, de jobb, ha tudsz róla. Találtam pár dobozt, amit még a régi házból hoztunk át. Anyád dolgai. Fel sem bontottuk őket. Arra gondoltam, megnézhetnénk, mi van bennük.

Egy pillanatra elhallgatott. Elza úgy látta, szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje magát.

A lány tudta, miről van szó. Anyja ruhái és emléktárgyai attól a naptól kísértették, hogy átköltöztek Arlingtownba. Ahányszor csak kezébe akadt valami, ami Gilliené volt, összeszorult a szíve, és minden elhalványult, ahogy nézte. Csupán anyja arca maradt meg előtte. Még parfümjének illatát is az orrában érezte. És most itt vannak ezek a lezárt dobozok, felkavarva minden emléket, amit próbált olyan mélyre süllyeszteni, amennyire csak tudott. Amit nem akartak megtartani, attól megváltak még a költözés előtt, de néhány érintetlen csomag mégiscsak megmaradt.

– Hol vannak ezek a dobozok, Papus? – kérdezte.

– A szobámban. A szekrény aljában. – Clement az emelet felé mutatott.

– Emlékszel, mit tettünk bele?

– Fogalmam sincs – tárta szét a karját a férfi. – A ruhái már nincsenek meg, az ékszereit eladtam, egy részüket meg odaadtam neked. Volt még pár apróság, a mindennapi tárgyai, de hogy mi lett velük, azt nem tudom.

– Miért nem néztél bele? Ott voltak a szekrényedben, és nem csináltál velük semmit?

– Nem bírtam, Elza – válaszolt a férfi halkan. – Nem voltam képes kinyitni őket. Néhány dolgot még Gillien tett a dobozba, le is ragasztotta. Nem tudom, mi lehet bennük.

Csend borult a konyhára. Susan néni szobájából sem hallatszott ki a tévé szokásos hangja. Más napokon zenei tehetségkutató műsort, romantikus sorozatot vagy bűnügyi történetet nézett, és az esti híradásokat sem mulasztotta el. Karosszéke a szoba közepén, a készülékkel szemben állt, ő pedig távirányítóval a kezében általában már reggel elfoglalta megszokott helyét. Aznap viszont a tévé néma maradt, Susan néninek dolga akadt a városban.

Elza nyelt egy nagyot, és megnyalta az ajkát. Ahogy máskor is, tudta, mi lenne a leghelyesebb, de nem bírta kimondani.

– Mit akarsz csinálni, Papus? – kérdezte gyengéden.

– Ezt én akartam kérdezni tőled. Mihez kezdjünk velük?

– Ha mi nem nézzük meg, senki sem fogja. Ugye, nem Susan nénit akarod megkérni, hogy bontsa ki őket?

Clement megrázta a fejét. Nehezen határozta el magát, mit tegyen. Amikor a dobozokat felfedezte a szekrény alján, egészen elcsodálkozott, pedig maga rakta oda őket majdnem egy évvel ezelőtt. Lerogyott egy székre, és csipkedni kezdte a tenyerét. Mindig ezt tette, ha valami izgalom érte, vagy ha mérges volt, Gillien gyakran szidta ezért. Amiatt, hogy a felesége emléke újra ilyen kézzelfogható közelségbe került, gyöngyözni kezdett a homloka. Tudni szerette volna, mit tegyen, de Gillient már nem kérdezheti meg. Élete válságos helyzeteiben lelassult a gondolkodása, mintha az elméje azt üzenné, odázza el a döntést. Ha Gillien távol maradt, a megoldás is váratott magára.  Clement nem volt a tettek embere, de ez sosem okozott problémát közöttük. A felesége már nem tud segíteni, mástól pedig nem várhatja, hogy megmondja, mi a helyes.

Hacsak nem Elza. Akárcsak az édesanyja, Elza tudja, mit kell tenni. Már gyerekként is ilyen volt: magabiztos és határozott. Clement csodálta ezt a tulajdonságát, belőle ez a vonás fájdalmasan hiányzott. Hát persze, döbbent rá, az lesz a legjobb, ha megbeszéli vele. A lánya huszonkét éves, felnőtt nő, tudni fogja, mit kell tenniük.

– Nem, dehogy – válaszolta –, Susant hagyjuk ki ebből. Arra gondoltam, megnézhetnénk. Valójában… azt szeretném, ha te nyitnád ki.

– Nem bonthatnánk ki együtt? – kérdezte Elza magas hangon. Sejtette, hogy az apja mire akar kilyukadni, mégis remélte, hogy téved.

– Elismerem, jobb lenne, ha ketten csinálnánk. Nekem nincs hozzá erőm… kérlek, tedd meg helyettem!

Talán a felnőttek között töltött idő okozta, talán az, hogy nem volt testvére, mindenesetre Elzában már egészen kicsi korában meg lehetett bízni. Clement akkor döbbent rá, hogy számíthat Elzára, amikor Gillien meghalt. Ez kilenc évvel ezelőtt történt, a lány tizenhárom éves korában. Bár a férfi az eset után alig hasonlított a régi önmagára, valamit mégis megőrzött a fiatal Clementből: álmatlanságtól szenvedett. A felesége elvesztése iránt érzett bánat már-már elemésztette, és a rossz éjszakák onnantól kezdve egyre gyakrabban tértek vissza. A kivizsgálások után az orvosa biztosította róla, hogy tud rajta segíteni, de ez hosszabb kezelést fog jelenteni, és a férfinak együtt kell működnie. Ha nem akarja maga is a gyógyulást, nem számíthat javulásra. Márpedig Clement nem az eltökéltségéről volt híres, és hitte is, nem is, hogy állapota javulhat. Mindezt tetézte, hogy egy ideje hallucinálni kezdett, furcsa hangok és rémképek jelentek meg a szeme előtt, méghozzá a legváratlanabb helyzetekben, néha a munkahelyén is.

– Az orvosok tévedhetnek, elmúlik majd magától – mondogatta Elzának, és felhagyott a kezeléssel. – Honnan tudhatnák, mi a jó nekem? Felesleges az egész felhajtás!

Clement nem lett jobban, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ügyeket nem tudja kézben tartani. Korábban Gillien foglalkozott a háztartási dolgokkal és az intéznivalókkal, ám Elzának úgy tűnt, neki kell átvennie ezt a szerepet.

Elza mindig pontosan tudta, mit kell tennie, nem volt szüksége útmutatásra vagy utasításra. Már kisgyerekként meghívókat rajzolt a saját születésnapjára, később pedig, amikor iskolás lett, már mindenki tudta: amit Elza ígér, azt betartja. Nem felejtette el az anyjának tett reggeli ígéretet, hogy délután elmosogat, nem ment ki a fejéből, kinek mikor van a születésnapja, és fejben tartotta az évfordulókat is. Nem lehetett tőle olyasmit kérni, amit ne tett volna meg. Úgy tűnt, Elza mindenkivel megtalálja a hangot, így volt ez a munkájában, de a kézilabda klubban is, ahová hetente egyszer járt.

– Elza, te mit tennél? – Gillien gyakran fordult a lányához ezzel a kérdéssel, mintha egy tanácsadó bölcsességét keresné benne. Ő pedig, ha kérdezték, elmondta a véleményét, édesanyja ruhatárától a családi hétvégi tervig. Jó és rossz állt szemben egymással az ő világában, amelyet könnyen megkülönböztetett. Zavarba ejtette, hogyan láthatja bárki másként.

Megesett, hogy az elképzeléseit félreértették, ilyenkor megbántva félrehúzódott. Ezekben a pillanatokban Papus látszólag igyekezett megvigasztalni őt. Talán azt kívánta, bárcsak Elza felvértezhetné magát anélkül, hogy érzékenységén csorba esne.

 

Hiába próbálta visszatartani, Elzának könnyek szöktek a szemébe. Az édesanyjára gondolt, és az emlékek megint utat törtek a felszínre. Mami gyakran mondta, milyen szerencséje van a lányával, akinek csak a természete hasonlított az övére, a szeme és a haja színét az apjától örökölte.  Gillien az utolsó pillanatáig bátorította Elzát, pedig akkor már az ágyból sem kelt ki. Légy erős, és vigyázz Papusra! Tudod, ő időnként elveszik az élet viharában. Elzának összeszorult a gyomra, miközben megsimogatta anyja vékonyra fogyott arcát. Így lesz. Megígérem, Mami. 

 

Papus válaszra várt. Tekintetében félelem ült – tudta, hogyan kell szavak nélkül könyörögni. Nem mondott többet. Olyan összetörtnek tűnt, mintha nem is felnőtt férfi, hanem kisfiú lenne, aki a felnőttek utasítására vár.

– Rendben, Papus. – Elza megsimította apja kezét. – Tedd ki őket a folyosóra, holnap megnézem őket.

Clement mosolyt kényszerített az arcára, ám ez meglehetősen sutára sikeredett. Felállt, kinyújtotta a kezét a lánya felé, hogy megölelje. Arca izzott, bár a keze jéghideg volt. Elza észrevette, hogy a tenyere sebes, ezek szerint megint csipkedte a bőrét. Miközben távozó apját figyelte, először tűnt fel neki lassuló járása. Jobban kell vigyáznom rá, gondolta.

Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Nem fog sírni. Erős lesz, az apja helyett is, Mami ezt várná tőle. Papus sokat dolgozik, és olyan gyenge mostanában. Többet kellene ennie. Majd megmondja Carysnek, hogy főzzön nagyobb adagokat. A családot neki, Elzának kell összetartania.

Felállt, majd felment a szobájába, hogy befejezze a pakolást. Holnapra összeszedi magát, és megteszi, amit az apjának ígért. Mami emlékei nem maradnak eltemetve. És talán ezek az utolsó, végső szálak, amelyek még összekötik őket.

Egy dologban őszintén reménykedett. Nem akart olyasmivel szembesülni, amely az újonnan kialakított, zavartalan életét szétzilálja.

Azt az életet, amelyre olyan nagyon vágyott.