– Lázasnak tűnsz – mondta Tamást vizslatva.

– Nem, uram – rázta meg a fejét –, csak kimelegedtem a takarók alatt.

A százados óvatosan felült, vigyázva, hogy ne zavarja meg a macskát, de az állat oly’ nyugodtan aludt, hogy meg sem rezzent a mozgásra maga körül. Tamás elmosolyodott látva, hogy a százados milyen gyengéd gondoskodással takarta be a macskát. Majd kinyúlt a műlábáért, és a csonkra rögzítette. Felkelt a fekhelyéről, és ismét Tamásra emelte a pillantását.

Volt valami szemrehányó abban a nézésben. És Tamásnak felrémlett, mintha azt mondta volna még az éjjel, hogy ne szólítsa uramnak, mert annak az időnek már vége. De nem volt biztos ebben az emlékben, ahogy abban sem, hogy minek szólíthatná.

– Tudod – szólalt meg ismét a százados, hogy megoldást kínáljon a tépelődésére –, értem én, hogy ez mennyire nehéz. Valamikor régen mindünknek volt neve, csak később lettünk számok. Nehéz visszaszokni bele…

– Nehéz – bólintott Tamás beleegyezően, de azt már nem mondta ki, hogy neki nem sikerült.

– Nekem sem – rázta meg a fejét a százados, mintha olvasott volna a gondolatiban. Éppen úgy, mint régen, mikor a fronton szavak nélkül is értették egymást. – De valamikor el kell kezdeni.

– Igaz – értett egyet Tamás, majd a százados szemébe nézve tette fel a kérdést. – Akkor minek szólítsalak?

– Mit szólsz a Sándorhoz? – vigyorodott el a százados, és Tamás akkor látta meg benne a civilt, aki mindig is volt a rang és szigor alatt. Akkor látta meg a felszín alatt a töréseket és repedéseket, amiket a háború hagyott rajta. Látta a borzalmakat, amik megakadályozták, hogy ugyanaz az ember legyen, aki a pokol előtt volt. Megdöbbentette a felismerés, hogy ebben is teljesen egyformák.

– Rendben – viszonozta a mosolyt –, én sem vagyok már őrmester. Csak Tamás.

Mielőtt Sándor bármit válaszolt volna, a macska megmozdult a takaró alatt. Egyértelműen felzavarta a beszélgetés zaja. Kecses mozdulatokkal kimászott a takaró alól, és felháborodva végigmérte a két embert, akik meg merték zavarni az álmát. Ezután figyelmét a bundájára összpontosította, néhány jól irányzott nyalintással eligazgatta, csak ez után fordult vissza várakozóan Sándor felé. Tamás szótlanul figyelte az interakciót állat és férfi között.

– Mi van te, szörnyeteg? – kérdezte tőle Sándor. – Csak nem felébresztettünk?

A macska továbbra is Sándort méregette, majd egyszer csak kinyitotta a pofáját, elővillantotta a fogait, egyszóval úgy tett, mintha nyávogna. De egyetlen hangot sem hallatott. Próbálkozott még egyszer-kétszer, majd képén rezignált kifejezéssel adta fel, és inkább csak bámulta a két férfit.

– Mi van vele? – kérdezte Tamás. – Csak nem néma?

Sándor megvonta a vállát.

– Fogalmam nincs. Még csak nem is az én macskám. A szomszéd családé.

– És nem zavarja őket, hogy így kisajátítod a házi kedvencüket? – kérdezte vigyorogva Tamás.

– Már nem – Sándor lehalkította a hangját, mintha meghallhatnák a kísértetek –, fogalmam nincs mi lett velük. Mikor hazajöttem, nem voltak sehol. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva, épp úgy, mint az enyém. Épp úgy ki is fosztották. Semmi nem volt a lakásban, csak ez a dög. Csont és bőrre fogyott. De azóta már jobb húsban van.

Sándor előre nyúlt, hogy megsimogassa a kandúr csontos fejét. Tamás látta az őszinte törődést abban a mozdulatban, és a hálát is a macskán, ahogy beletolta a fejét Sándor érdes tenyerébe. A férfi a macska füle tövét kezdte vakargatni, majd Tamás felé fordult, szája szélén halvány mosoly játszott.

– A kislányé volt. Mindig idétlen színes szalagokat kötött a nyakába, ami ellen azzal tiltakozott, hogy egész nap üvöltött a gangon. Ki nem állhattam. Aztán mikor hazajöttem, senkit sem találtam itt, csak a macskát. Mindketten egyedül maradtunk. És ő azóta nem nyávog. Nem ad semmilyen hangot. Miatta hiszek abban, hogy nem csak mi emberek kaphattunk sokkot a háborúban. De ők nem érdemelték meg.

Tamás nem mondott erre semmit. Nem kellett külön kifejezésre juttatnia, hogy egyetért. A macska ekkorra unta meg a füle vakargatását. Félre fordította a fejét, és jobb mellső mancsával eltolta Sándor kezét. Vetett egy sokat mondó pillantást a férfira, majd felállt, és kilépdelt a nappaliból.