fbpx
farkasfalka-beleolvaso

Beleolvasó: Cserni András – A farkasfalka

farkasfalka
Cserni András: A farkasfalka
Megjelenés éve: 2022
Kiadó: Antikvárium Balatonkenese
ISBN: 978-615-81605-8-2

Cserni András: Sötét sorsok 1. – A farkasfalka

Prológus

Kikelet havának langyos szellője lágyan fújt át a fák között, megrezegtette az aljnövényzetet. Még épp csak elkezdődött a kikelet hava, de az erdő korán nyíló virágai már javában bontogatták szirmaikat. Megnyugtató, idilli kép volt, távol a világ gondjaitól. A köpenyes alak is ezért szeretett itt lenni.

Ez az erdő, amiben járt, sőt, az egész hegység tiltott terület volt részére és a családja számára. De őt nem érdekelte. Mindig is kissé különc volt, szabad szellemű, lázadó jellemű. Nem volt hajlandó boszorkánynak állni, mint nagyanyja. Nem akart egy szülei által kiválasztott, pipogya fráterhez hozzámenni. Csak egyedül akart lenni, a természetben, szeretett virágai és állatai között. Ám egy nap mindez egycsapásra megváltozott, mert találkozott vele.

Ezen a tisztáson látta először. Jóképű, magas, aranyszőke hajú fiatal férfi volt. Megszólította. A férfi megrémült, mintha tilosban kapták volna rajta, de mikor meglátta őt, a szava is elakadt.

Innentől a dolgok felgyorsultak: kiderült, hogy tulajdonképpen egyikük sem lehetne itt, de nem érdeklik őket a családi szabályok. Egyre gyakrabban találkoztak. Mindkettőjüknek nyilvánvalóvá vált, hogy reménytelenül egymásba szerettek.

Egy éve ismerkedtek meg, ezen a napon. Rá várt most is. Tudta, hogy eljön; mindig eljött, ha megígérte, de torka azért elszorult az izgalomtól. Vajon tetszeni fog neki, amivel meg akarja lepni? A kezében szorongatott kis csomagra nézett. Frissen merített papír, finom tinta és hófehér lúdtoll. Tudta, hogy jobban szeret regéket, balladákat írni, mint harcolni, ezért gondolta ezeket neki.

Egy érintést érzett a vállán. Megfordult. Barnás-zöldes köpenyben, pajkos mosollyal arcán ott állt előtte élete szerelme, Edvard Doransky. A férfi mélyen kedvese sötét, barátságos szemébe né zett, gyengéden megsimította arcát, majd játékosan csavargatni kezdte annak sötétbarna, már-már feketébe hajló haját. Egy darabig csak álltak így és nézték egymást. A férfi törte meg a csendet:

– Szép vagy, drága Panca, mint mindig.

– Ugyanazt hajtogatod, te gavallér költő, valahányszor találkozunk – nevetett pajkosan Panca.

– Azért, mert igaz – felelte Edvard mosolyogva.

Egymás karjaiba borultak. Lágyan ringtak, a szellő hajukat borzolta.

– Emlékszel – kérdezte Panca –, hogy pont itt találkoztunk először egy éve?

– Hogyne emlékeznék. Ezért is hoztam neked ezt.

Köpenye rejtekéből előhúzott egy ezüstláncra fűzött farkasfogat, és a nőnek adta.

– Tessék. Az ezüst a te családod színe, a farkas pedig az enyém jelképe. Ez az örök szerelmem záloga és jövőbeli egyesülésünk ígérete. Ugye tetszik?

– Jaj, Ed nagyon szép! Köszönöm!

– Az Ezermesterrel csináltattam neked.

– Ezt nem mondod komolyan? – nevetett csodálkozva Panca. – Képzeld, én is az öreg Thorkaynál jártam, és ezt készíttettem neked.

Azzal átadta kedvesének a papírt, tintát és tollat. A férfi szóhoz se jutott a meghatottságtól.

– Pan… nem is tudom mit mondjak… köszönöm! Ilyen finom papírt régen láttam. Tudod, mondtam, hogy apám nem állhatja a költőket, ezért nemigen látok igazán jóféle papírt. De ez… ezekre különleges költeményeket írok majd. Például, mikor összeházasodunk…

– Miket beszélsz? – kérdezte ijedten Panca. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Apád már azért elverne, ha megtudná, hogy a legnagyobb ellensége lányával találkozgatsz. Az én családom pedig csak ürügynek tekintené a háború újbóli kirobbantásához. Te is tudod milyenek, és azt is, mik voltak a békefeltételek.

– Igen, igen, tudom. Nem lépünk egymás földjére, a Meredélyhegység mindenkinek tiltott terület, rá se nézünk egymásra, blablabla. De ez az őseink háborúja és békéje volt. Nem gondolod, hogy időszerű volna egy újfajta békét kötni?

– Mire célzol?

– Amiről az előbb is beszéltem, arra! A két hatalmas és erős család, a Doranskyk és a Marothanok többszáz éves ellenségeskedés után egy házassággal egyesülnének! Hát nem csodás gondolat?

– Nem egyeznének bele, iszonyúan maradiak.

– Nos, akkor nem fogjuk a beleegyezésüket kérni. El kell fogadniuk majd a tervünket, ha akarják, ha nem.

– Tervezel valami, ugye? Elárulja az a huncutul csillogó szemed. – Bizony, hogy tervezek! Mégpedig ezt.

Gyöngéden magához vonta Pancát és megcsókolta. Hosszan, finoman.

* * *

A Siroki vár meglehetősen romos. A szép kilátáson kívül nincs is más említésre méltó a környékén. Legalábbis az Evilágból szemlélve. Aki ugyanis elég szemfüles, az a várat tartó szikla tövében észrevehet egy gondosan elrejtett, gazdagon rovátkolt, kicsi székelykaput. Aki pedig még szemfülesebb, az a székelykapunál üldögélő apró, fekete manót is kiszúrhatja. Ha pedig még talpraesett és ravasz is az illető és megfeleli a manócska kérdését, akkor a kapun át be is léphet az Avilágba. Itt pedig igencsak elcsodálkozhat, ugyanis a kapu ezen oldaláról a vár teljesen másképp fest. Vaskos, zömök falaiból nyolc torony tör a magasba, négy a vár sarkainál, négy az oldalainál. A tornyokban éber őrszemek kémlelik a meszszeséget, a gyilokjárón katonák tucatjai járőröznek fel s alá, kezükben karddal, szekercével, vagy épp íjjal. A várba egy boltíves, széles kapun át lehet bejutni, melyet most csapórács zárt le. A kapu fölött pedig jókora, díszes címer virít: tejfehér teliholdra üvöltő farkast ábrázolt kék mezőben. Az ordas lábai alatt két, egymást keresztező szekerce is látható, a telihold fölött pedig díszes, bronzszín betűkkel ez áll: Sirokcait, donei nu Doranskyst – vagyis Sirokvár, a Doranskyk otthona.

A szerencsés látogató ezeket szemlélve joggal töprenghet el azon, hogy a csudába nem vette észre ezt, és miért nem tudott eddig erről. A válasz egyszerű: a várat (és az egész Avilágot, mindenféle különös lények, mágusok, sámánok, lidércek, táltosparipák, iramszarvasok és a Doranskykhoz hasonló emberek otthonát) az Álca takarja el az avatatlan szemek elől. Ez a bűbáj választja el az emberek uralta Evilágot a saját útját járó, különös Avilágtól, Mis taria országától, és megakadályozza, hogy az előbbiek tudomást szerezzenek a misztikus földről és leigázzák azt. Mert az avilágiaknak még mágikus tudományaikkal sincs sok esélyük az evilágiak gépfegyverei, harci repülői, tankjai, bombái ellen. Így hát rejtőzködnek előlük, és zavartalanul élik a maguk életét.

Ám sokak élete még így se zökkenőmentes. Ezen a hűvös, november eleji napon Sirokvár mélyéről fájdalommal telt, elkeseredett nyögések és kiáltások hallatszottak. A hangok a bába szobájából jöttek, egy kicsi, gyengén megvilágított helyiségből. Négyen voltak bent. Az egyik maga a bába, aki épp egy véres lepedőt mosott egy lavór langyos vízben. Az ajtó mellett karba tett kézzel magas, szikár, komor arcú, ötvenes éveit taposó férfi állt páncélba öltözve, övére függesztett csatabárddal. Az ágy mellett aranyszőke hajú fiatal férfi térdelt aggódó arccal, és halkan próbálta csitítgatni az ágyon fekvő, görcsösen vonagló és kiáltozó, sötét hajú nőt – nem sok sikerrel. Túl sokat, ha akart volna, se tudott volna tenni érte. Panca Marothan ugyanis vajúdott, már órák óta. A bába szorgosan cserélgette a lepedőket, fájdalomcsillapító főzetet adott a nőnek, aki könnyeivel küszködve erőlködött, de a kicsi még mindig nem látszott.

– Ugye túléli? – kérdezte aggódva a bábát Edvard.

– Ha az Ősök is úgy akarják… – tért ki az a válasz elől.

Ekkor szólalt meg mély, érces, feddő hangon az ajtóban álló férfi:

– Ha az Ősök egy kicsit is kegyesek hozzánk, az a kis fattyú egy percen belül megszületik és ez a nyavalyás perszóna elkotródik végre innen!

– Apa, ne merj így beszélni Pancáról! – kiáltott rá Edvard.

– Miért, mi lesz akkor? – nézett a férfi mérgesen a fiára. – Talán elkövetsz valami még nagyobb ostobaságot, mint hogy a Tiltott Területen találkozgatsz a legfőbb ellenségünk egyikével, majd fattyat csinálsz neki és még ide is hozod, hogy a teljes családodat veszélybe sodord?! Bár tulajdonképpen én vagyok a legnagyobb barom, hogy beengedtelek titeket azon az ősökverte kapun.

– Apa, a gyermekem nem fattyú! Panca és én törvényesen öszszeházasodtunk, az Ősök Törvényei szerint. Wlottenill adott minket össze…

– Fantasztikus, tehát már a Vadon Varázslóját is belekeverted az ostoba és felelőtlen cselekedeteid özönébe!

– De apa… ez a gyerek… ez a házasság… ezek összekovácsolhatják a két családot. Ez lehetne a tartós béke és a szövetség alapköve…

– Az Ősök kínját lenne az! – legyintett ingerülten a férfi. – Mit gondolsz, mi a fészkes fenét csinál e percben is a többi átkozott Marothan? Ezt a lányt keresik – mutatott Pancára. – Ezt a lányt, akit te, te rövidlátó, ősökverte ostoba marha idehoztál! Őszintén mondd meg: miben reménykedtél? Hogy majd borral és étellel teli szekereken jönnek ünnepelni és áldásukat adni a házasságotokra? Ha tényleg hittél ebben, semmit se tanultál tőlem annyi hosszú év alatt!

– Már hat hónapja megszökött Sárkányveremből, és azóta nem keresték. Nem lesz semmi gond, apa!

– Ne nevezz az apádnak, Edvard! Többé nem vagy a fiam, de még csak Doransky se. Amint ez a… nőszemély megszüli a fiadat, várlak a Nagycsarnokban. Hivatalosan is kitagadlak a családból, utána pedig fel is út, le is út! Megértetted?

– Én csak… boldog akartam lenni. Akkora baj ez? – suttogta Edvard.

– Apja válaszra se méltatva sarkon fordult és elhagyta a szobát. A könyvtárba igyekezett. Meg akarta keresni a Szokások Könyvét. Abban szerepeltek többek közt azok a szövegek, melyeket egy családtag kitagadásakor szokás mondani. Sok formulát és szöveget fejből tudott, de ezt nem. Huszonkilenc éve vezette a Doranskykat, de még egyszer se kellett kitagadnia senkit.

Ahogy öles léptekkel haladt, majdnem fellökött egy lóhalálban rohanó őrszemet. Az hebegve bocsánatot kért, miközben idegesen babrált az íja húrjával. A családfő kérdőn nézett rá.

– Mi történt? Miért nem vagy az őrhelyeden?

– Uram… lovasok érkeztek keletről… ketten vannak, és… a vértjükön ezüstlándzsára tekeredő zöld sárkány… Tudja, hogy ez mit jelent, igaz?

Doransky nagyúr tudta. A Marothanok megérkeztek.

– Mit akarnak? – kérdezte halálos nyugalommal.

– Nem tudom. Még nem érték el a falakat. Mit tegyünk, uram?

– Kísérj a Tárgyalótoronyhoz!

– Igenis, uram!

A csapórácsos vaskapu feletti tornyot hívták Tárgyalótoronynak, hisz a Sirokvárba érkezővel legelőször innen lekiabálva be széltek, illetve innen tárgyaltak a régi időkben az ellenfelek követeivel is. A békefeltételek értelmében manapság erre nem volt példa.

Egészen mostanáig.

Fent a toronyban egy másik, igen riadt őrszem várta őket. Társához hasonlóan íjat tartott a kezében, hátán tegez, benne nyilak; ruháján a farkasos-holdas-szekercés címer. Szótlanul mutatott előre. Doransky nagyúr látta, hogy valóban ketten jönnek lóháton. Elég közel voltak már ahhoz, hogy kivegye a vonásaikat. Az egyikük harmincas éveiben járó, vékony, kecskeszakállas férfi, míg a másik alig tízévesforma, barna hajú, sötét szemű kisfiú. Mindketten izmos, pej csataméneken ültek, és csillogó acélvértjükön valóban ott díszelgett a lándzsára fonódó sárkány. A kapuhoz közeledve fékezték lovaikat, majd megálltak. A kecskeszakállas férfi gúnyos, sötét pillantással tekintett fel a toronyra.

– Az Ősök áldjanak, hatalmas Doransky nagyúr! – mondta gúnytól csöpögő hangon.

– Az Ősök kísértek, fáradt vándorok! – felelte Doransky hidegen. A formalitásokon túl kell esni, ha tetszik, ha nem – gondolta.

– Én Victorus Doransky, Sirokvár ura, a Doransky család feje, az Északisík-Meredély Partia kormányzója, a Meredély-hegység és a Síklapály-puszta északi részének Tanács által kijelölt igazgatója, minden itteni lakos vezére és védelmezője vagyok. Kérdem tőletek, megfáradt vándorok, kik vagytok és mi célból kerestétek fel Sirokvárat?

– A nevem Paol Marothan – szólt a kecskeszakállas. – Ő itt a fiam, Donato. Látogatásunk oka pedig… merő szívfájdalom kimondanom, de erős okunk van feltételezni, hogy megszegtétek az általunk oly nagy becsben tartott békét.

Victorust az undor kerülgette. Egyrészt Paol kenetteljes, álszent beszéde miatt, másrészt meg azért, hogy ezek a lelketlen férgek képesek az övéiket már ilyen zsenge korban gyűlöletre, intrikára, cselszövésre nevelni. Nézte a kisfiú ártatlannak tűnő arcát, de nem látott benne mást, csak a jövőbeli ellenségét.

Pontosan tudta, hogy állnak a dolgok valójában: a Marothanok sose becsülték a Botthus Doransky és Petor Marothan által majd’ kétszáz éve kötött békét. Egy darabig betartották, amíg Petor élt, de az évek múlásával egyre galádabb módon kerülték meg a békefeltételeket és röhögtek ezzel a Doranskyk képébe, akik nem mertek visszavágni, nehogy a látszólagos béke darabokra hulljon.

Most se volt mit tenni: Victorus szenvtelen és diplomatikusan közömbös arccal folytatta a beszélgetést:

– Megszegtük volna? Szavaid sértőek és felháborítóak, de minden bizonnyal okkal mondtad. Magyarázd meg, kérlek!

– Nos, a húgom, Panca Marothan már jó ideje furcsán viselkedett. Hosszú időkre eltűnt, és sose mondta el, merre járt. Aztán észrevettük, hogy a hasa kezd… kissé gömbölyödni, ha érted, mire gondolok. Miután ezt úgy hat hónappal ezelőtt szóvá tettem, nyom nélkül eltűnt. Furcsa, nem? De a legfurcsább az, hogy bár tűvé tettük érte az elmúlt hat hónapban az egész Avilágot és Evilágot is, a Vaderdőtől a Keleti-Peremhegyekig, sehol se találtuk. Mindössze két helyen nem néztük meg: a Meredély-hegységben, és itt, Sirokvárban, hisz a béke értelmében ezek számunkra tiltott területek. Végső elkeseredésünkben megkértük Wlottenillt, hogy a senkiföldjének minősülő Meredély-hegységet kutassa át legalább. Semmit se talált. Így kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy szeretett húgom itt tartózkodik, Sirokvárban. És van egy olyan érzésem, hogy nem egyedül… ha érted, mire célzok.

Victorus értette. Hosszan fújta ki a levegőt, hogy időt nyerjen, mielőtt válaszolnia kell.

– Értem szavaidat, Paol, s fényükben végre tisztán látok. Ugyanis a fiam a mai napon idehozott a várba egy számomra ismeretlen, vajúdó nőt, és azt mondta, a felesége. A nevét nem említette, de szavaid tükrében joggal feltételezhetjük, hogy a húgod az.

– Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg megszegtétek a békét – változott Paol hangja fagyossá. – A fiad ezek szerint találkozgatott Pancával, sőt, gyereket csinált neki… a te fiad, a te felelősséged.

– Tudom, Paol, tudom. Épp ezért, azon felül, hogy húgodat, amint a szülés végbement, azonnal átadjuk nektek a gyermekkel együtt, azon felül kártérítésül húsz aranytallért adok a kincstáramból.

– Kártérítés? Igen, ez elvárás ilyen esetben. De húsz arany? Az nem lesz elég a sérelmek orvoslására.

– Mit akarsz hát? Még több csengő aranyat? Zamatos bort? Gazdag termést? Kövér jószágokat? Nevezd meg az árat, és én megadom!

– Esküdj meg!

– Miért várod el, nem bízol meg bennem?

– Jogom van ezt kérni, szóval tedd meg! – villant Paol sötét szeme fenyegetően.

– Legyen hát! Az általad megnevezett árat adom neked kártérítésként, az Ősökre esküszöm! Mit kérsz?

–  Csak egy egészen egyszerű dolgot. A vétkest, élve, vagy holtan. Vagyis a fiadat.

Victorus összerezzent. Fel volt készülve, hogy irdatlan összegű pénzt, rengeteg állatot, töméntelen mennyiségű terményt kérnek. De ez a kérés… ez megrendítette. Az előbb ugyan még ki akarta tagadni a fiát, de szíve mélyén megmozdultak az atyai ösztönök. Ám gyorsan el is fojtotta őket. A tetteknek következményei vannak, és ezt Edvardnak is meg kell tanulnia. Az Ősökre tett eskü különben se szeghető meg. Kimondta, hát most engedelmeskednie kell. Ő is viseli a tettei következményét, mégpedig emelt fővel.

Hangja se rezdült, könnye se csordult, mikor kimondta:

– De ígérjétek meg, hogy amint átadtam őket, visszamentek Sárkányverembe és többé nem tértek vissza. Ha bármi gond adódik, révkomon keresztül, vagy levelek által is üzenhettek. – Így igaz, Victorus. Tiszteletben tartjuk a kéréseidet.

A Doranskyk családfője halkan fellélegzett. Ez viszonylag könnyen ment. Már csak azt kéne eldönteni, hogy…

– Vigyázzon, uram! – kiáltotta az egyik őrszem, de már késő volt. Pendülés, szisszenés, puffanás. Egy nyíl állt meg rezegve Victorus homlokában. A seb fájdalmasan lüktetett. A sötétség kezdte teljesen elborítani a szemeit, de utolsó erőivel még észrevette a kisfiú kezében a kicsi íjat, mellyel most az egyik őrszemet lőtte le. A várral szemközti dombon pedig látta, hogy egy hatalmas sereg közeledik fegyelmezetten, vértjeiken lándzsára tekeredő sárkánnyal.

Becsaptak minket – ébredt rá. Erőtlenül összerogyott. Az utolsó szavak, melyeket életében hallott, Paol kiáltása volt:

– Bringo dai draculra vei! [1]

* * *

Forróság. Izzás. Narancsvörös körülötte minden. Éget a kín. A fájdalom elviselhetetlen.

Sikolyok. Üvöltés. Robbanások. Leomló falak robaja. Gyereksivítás.

[1] Hozzátok a sárkányt!

Panca kimerült. A kicsi pár pillanattal ezelőtt született meg, de élete máris pokol. Lángok mardossák körülötte a várat és lakóit, a falak nyögve adják meg magukat, és roskadnak össze. Számára ismeretlen férfiak és nők kiabálnak, üvöltenek kétségbeesetten, de sikolyaik hamar köhögésbe, hörgésbe torzulnak. Nincs kegyelem senkinek. A tűz számára nincs barát vagy ellenség.

Edvard halott. Rádőlt egy égő gerenda. Nem tehetett érte semmit. Elgyengülve fekszik az ágyon, de a bűntudat mardossa.

A fojtogató füst, a fájdalom és a lelki kín könnyeket csal a szemébe. Fátyolosan lát, épp csak kiveszi a fölé hajoló alak körvonalait. A bába az. Beszélni kezd:

– Gyermekem! Meg kell mentened a kicsit! El kell tűnnöd innen. A falak már nem bírják sokáig. Fogd ezt, és menekülj!

Egy kis botot vesz elő, rajta rovátkolt jelek. Panca nem érti őket, de tudja, mi ez a pálca és mire való. Rovott pálca, a táltosok készítenek ilyet. Az Ősök mágiája tölti el, így hatalmas ereje van.

– Tudod, hogy kell használni? – néz mélyen a szemébe a bába.

Panca bólint. Félbe kell törni, és hangosan kívánni valamit. Először érzi úgy, hogy volt haszna nagyanyja varázslásleckéinek.

– Akkor, gyermekem, az Ősök vigyázzák lépteidet! – fogja meg a kezét az öregasszony. – Én már vén vagyok, az időm lejárt. De te és a fiad fiatalok vagytok, élnetek kell. Rejtőzzetek el ott, ahol senki se akad rátok, és éljetek boldogan!

Ezek az utolsó szavai. Egy lehulló, izzó kő sújtja agyon. Panca felsikolt, nem bír elviselni ennyi szörnyűséget. Fia sír. Ez zökkenti vissza valamelyest. Remegve kezébe fogja a pálcát és kettétöri.

– Vigyél el innen! – suttogja.

A levegő megdermed, majd örvényleni kezd. Irdatlan erő ragadja fel Pancát, aki kisfiát szorítja magához teljes erőből. Utoljára visszapillant az égő várra. Könnyes szemmel, halkan rebegi:

– Az Ősök kísérjenek végig titeket a Csillagösvényen!

Aztán a mágikus erő végleg magával ragadja.

* * *

Üszkös, füstölgő romok. Ennyi maradt a fényes Sirokvárból. Manca Marothan elégedetten szívta tele tüdejét a hamu és pernye nehéz szagával. Számára ez a győzelem illata volt.

Végre eljött ez a nap is – gondolta. Hetven évet kellett várnom, hogy pusztulni lássam ezeket a férgeket, és lám, végre hitvány váruk hamvain sétálhatok.

Mélyeket szippantott a még forró levegőből. Lehunyt szemével felidézte a bennük raktározott múltat. A félelmet, a gyötrelmes halálsikolyokat, a szenvedés könnyeit, a… remény sóhaját?!

Mégis, mi történt itt? Lehunyt szemével figyelte az eseményeket, és egyre jobban elhatalmasodott rajta a düh.

– Szórakozol velem, kisunokám? – morogta maga elé vészjóslóan. – Hát most meglátod, milyen az, ha feldühítesz!

A rovott pálca túlélte a tüzet. Manca lehajolt, fölvette, és bűvigét mormolt. A kis fadarab felemelkedett, és ellibegett a várat övező erdő felé. Az öreg boszorkány, a Marothan család vezetője hollóvá változva követte.

* * *

Panca Marothan halálosan kimerült. Erejét felemésztette a szülés, a menekülés, a két órányi futás. De tudta, hogy nem állhat meg. Ismerte nagyanyját, tisztában volt vele, hogy most is a nyomában lehet. Jól ismerte, biztosra vette, hogy eljött személyesen is megnézni ellenségei pusztulását. Egy helyen lehet csak biztonságban.

El kell jutnia Wlottenill barlangjához, mégpedig mihamarabb.

A kicsi halkan sírdogált. Az ő ereje is fogytán volt. Egyszer megállt, hogy megetesse, de csak rövid időre. Tudta, semmire se volt elég. De ha ismét kényszerpihenőt tart… végzetes következményei lehetnek. Megszorította hát az Edvardtól kapott medált, hogy erőt merítsen belőle, és tovább rohant.

A lába megakadt egy szederbokor kesze-kusza indáiban és elvágódott. Fia kirepült a kezéből. Rémülten kereste, hová esett, de a bokor venyigéi a kicsiért nyúltak, még a levegőben elkapták és óvatosan a földre helyezték. A növény lassan alakot váltott; kövérkés, idős nő bontakozott ki az egyre összébb fonódó levelek és kacsok szövedékéből. Arcának szenvtelen kifejezése hátborzongató volt, különösképp ellentmondást nem tűrő, sötét szemei. Panca rémülten felsikoltott. Felismerte.

– Így üdvözlöd a nagyanyádat, te hálátlan perszóna? – kérdezte jeges, hideg hangon Manca. – Tudod, Panca, nagyot csalódtam benned. Elcsavarogsz a Tiltott Területre, hogy egy Doranskyval találkozgass, majd kihordod és megszülöd a fattyát? – undorodva ránézett a csecsemőre. – Rossz unoka voltál, Panca. Az engedetlenségért pedig büntetés jár. Mindkettőtöknek.

– Nagyanyám… könyörgök, ne bántsd őt! Velem tégy, amit akarsz, de őt hagyd békén!

– Mindketten megkapjátok méltó büntetéseteket. Te szégyent hoztál a családunkra, ezért életed végéig börtönben fogsz sínylődni. Ami pedig ezt a fattyút illeti – köpenye alól egy nyírfavesszőből font abroncsot vett elő és közelebb lépett a csecsemőhöz, – ő roszszabbat érdemel a halálnál.

Panca rémülten felsikoltott. Rájött, mire készül nagyanyja. Boszorkánynak csakis egy célja lehet nyírfaabronccsal.

– Könyörögve kérlek, ne tedd ezt vele! Kegyelmezz, hisz nem vétett semmit!

– Nincs kegyelem, hisz már azzal ártott, hogy megszületett! – szólt Manca, majd átbújtatta a kicsit az abroncson. – A fiad kitaszítottként fog élni, az emberek gyűlölik majd. Mélyebbre kell sülylyednie a túlélésért, mint egy bűnözőnek! – azzal másodszor is keresztülbújtatta a fiút. – Nyomorult féregként leélt élete végén egyedül, magányosan fog elpusztulni, és senki se siratja majd! – és harmadszor is átbújtatta.

Panca végső elkeseredésében nagyanyjára rontott, de hasztalan. Az öreg boszorkány egy intéssel megállította, egyik karjával a csecsemőt, másikkal unokáját ragadta meg, és fölreppent.

A nő tudta, hogy vesztett. Nem ellenkezett, nem rúgkapált. Mikor azonban Manca figyelme lankadt, a farkasfogas ezüstmedált a kicsi pólyájába rejtette.

– A jövő záloga és a remény ígérete – suttogta.

Tényleg csak a remény maradt.

Mistaria titokzatos hely. A mágia mindennapos, az állatok királyságokban élnek és értik az emberi beszédet, az emberek, törpék, manók és más lények pedig megragadtak valahol a középkor és a kora újkor határán. Létezéséről nem tudnak az evilágiak, bár csak egy karnyújtás (és az Álca vékony rétege) választja el egymástól a két világot.
Itt él a tizenhat éves Roland, a Mistariában Meredély-hegységnek, az Evilágban Zemplénnek nevezett vadregényes tájon az erdőben, egy óriási farkasfalka társaságában. Hogy miért? Mert csordásfarkas, vagyis farkasember. És az avilágiak nem tűrik meg maguk közt a fajtáját. Az egyetlen ember, akivel kapcsolatot ápol, a Vadon vénséges Varázslója, a táltos Wlottenill – egészen addig, míg egy napon (miközben egy „apró szívességet” tesz az öreg varázslónak), találkozik az elbűvölő evilági lánnyal, Szandrával. Kapcsolatuk gyorsan mélyülni kezd, ám ezt se a farkasok, se Wlottenill nem nézi jó szemmel. S ha mindez nem lenne elég további bonyodalmak adódnak: a ravasz, kíméletlen és gazdag előkelő család, a rossz hírű Marothanok egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a Meredély-hegység felé, s nem kétséges, ennek középpontjában Roland áll. Budapestről pedig útnak indul egy tinédzsertársaság, hogy kempingezzenek a Zemplénben – köztük Kristóffal, Márkkal és Patrikkal, akik nyakig belekeverednek az eseményekbe.
Létezhet-e bármilyen kapcsolat két külön világban élő ember között? Roland valóban olyan mogorva és borúlátó, mint első látásra tűnik, vagy csak színjáték az egész? Ki az a titokzatos lány, akit Kristóf megpillant a hajnali Zemplénben? Mik laknak a Nyírerdőben? És legfőképp: miért érdekli a Marothanokat egy árva, nincstelen csordásfarkas?

Fülszöveg

További bejegyzések 

Aurora P. Hill bemutatkozó

„Pillanatnyilag az álmomat élem. Nagyon izgalmas dolog könyvet írni és kiadni, mások munkáiból valami csodásat alkotni.” – Aurora P. Hill

bővebben

Beleolvasó: Tánczos Tamás – A mérleg nyelve

Tánczos Tamás - A mérleg nyelve1 Fred mindig is utálta az iskolát. Na jó, nem mindig, esetleg két-három éve. De a kamaszok már csak ilyenek.  Ha egy számukra visszataszító dolgot ki nem állhatnak, akár csak egy napja is, akkor is egész életükben utálták. Frednek az...

bővebben

Könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, előadások

Iskolák számára is adott a lehetőség, hogy egy vagy akár több osztály kedvéért meghívjanak egy írót, és esetemben például egy történelem órát annak szenteljenek, hogy rendhagyó előadásos formában vesézhessék ki a tanulók a történelem ezen szakaszát az íróval együtt. – Gombos László

bővebben
0

KOSÁR